Tévét hó tizedike, az Általános Kádis Napja

עשרה בטבת – יום הקדיש הכללי



Szentírásunkban a Királyok II. Könyvének 25. fejezete Jeruzsálem ostromának leírásáról szól. Hadd idézzem az első Pászuk szavait: „S történt, hogy a hónap 10. napján Bábel királya, Nebukádnecár Jeruzsálem alá vonult, ő maga és egész serege, körülzárta a várost és töltést épített köré”.
A hagyományos zsidó tanítás szerint tévét hónapjának 10. napján kezdődött meg a polgári időszámítás előtti 586. esztendőben a jeruzsálemi templom ostroma. A régi zsidó hagyomány e napot kapcsolatba hozza a II. Templom pusztulásával is, és azóta,  Ászárá Betévét közösségi gyásznapként tekintendő.
A soában ártatlanul meggyilkolt és mártírhalált halt hat millió zsidó testvérünkre emlékezve, az Izraeli Főrabbinátus ezt a napot tűzte ki a rájuk való kegyeletes megemlékezés napjául. E nap neve azóta Jom háKáddis háKláli”. Tévét hó 10-én kora reggeltől a csillagok
feljöveteléig böjtölünk, és egyben felelevenedik előttünk az ókori és a modern történelem.
Napjainkban, amikor Európa szerte újra feléled az antiszemitizmus lángja, ismételten fel kell hívnunk a világ figyelmét a második világháború borzalmaira, megerősítve ezzel azonosságtudatunkat, bízva abban, hogy szavunk nem pusztába kiáltott szó.
1945 májusában – pár héttel a kataklizma iszonyatos szenvedései, és az akkor még felmérhetetlen pusztításai után – irodalmi produktummal jelentkezett a sokat szenvedett, soraiban erősen megfogyatkozott magyarországi zsidóság, bizonyítva a Madách-tétel igazát e szellemiség legyőzhetetlenségéről. E könyv, amely azóta történelmi értékű dokumentummá nemesedett, a „Sárga könyv” címet viselte. Utolsó lapján két állandó időszerűséggel bíró kérdés található:
Mit kérnek halottaink a világtól?
Idézzük a választ is:

.1.„Békességet kívánunk poraiknak  
Nyugalmat teremthet az emlékező kegyelet? Mi emlékezünk és figyelmeztetünk a történelmi sorsfordulóra, s az egykori szenvedésekre. Az  ókor zseniális krónikása  Jesájá, próféciájában így jövendöl:…” a föld pusztulássá lészen”.
Majdnem beigazolódott e géniusz félelme. Pusztulás és pusztítás leledzett mindenütt. Enyészetté vált a zsidó kultúra jelentékeny része. El akarták nyomni a szellem fel-feltörő erejét és rabszolgává alázták a Mindenható képmására teremtett embert. Az évezredekkel ezelőtti békés állapotokat így illusztrálja Mózes IV. Könyve: „Nem volt ellensége s nem volt rosszakarója.” E század negyvenes éveiben a szentencia fordítottja igazolódott be. Ellenségeink megszámlálhatatlanul sokan voltak, s oly kevés a segítő, oltalmat nyújtó baráti kéz.

Egy világhírű művészről jegyezték fel, hogy megérzi színrelépésekor, hogy anyja vagy apja titokban ott ül közelében és figyeli őt. Az egész világ hatalmas forgószínpadhoz hasonlítható, a szerepeket mi töltjük be, mi az emberek.
Ilyenkor a kádis napján úgy érezzük, hogy meggyilkolt anyánk, halálra kínzott apánk, a hitves, a testvér a gyerek lélekben közelünkben van és figyel bennünket. Vajon, hogyan élünk? Teremtünk –e békességet poraikra, tartjuk-e az emlékezést?

2. A második kérdésre a választ így fogalmazza meg a könyv szerzője:

„Kívánjuk az emberi lélek átnevelését”

Vajon alakítható-e az ember szívének hajlama gyerekkorától kezdve? Feladat és kötelesség jobbá tenni az embert, közelíteni a humanisztikus értékek megismeréséhez. Célunk változatlanul az, hogy sehol ne legyen szenvedés a földön, ne legyenek sírgyalázók a zsidó temetőkben! Ne alázzák meg a zsidó nép lelkét, ne legyen háború, ellenségeskedés és tragédia! Szeretnénk, hogy a zsidó anya nyugalomban hajthassa álomra fejét, nevelje gyermekét itt őseink földjén, és a szétszórtatásban mindenütt!

1948 tavaszától „új időszámítást” tartunk nyilván a zsidó történelemben. Izrael Állama megteremtette az önálló zsidó léthez való jogot, a hitet önmagában és az emberiségben.

Napjaink megpróbáltatásokkal és feszültséggel telített korszakában is megerősödik bennünk, hogy egyszer nyugalma lesz a zsidó népnek mindenütt a földön, és az ősi imádság, a kádis szavai meghallgatásra találnak a Világ Teremtője előtt.


Schőner Alfréd

CHANUKA - 2013/5774

Néhány évvel ezelőtt értékes vallásirodalmi gyűjtemény látott napvilágot Bné Brákban. Ezt a címet viseli Zot Chanuka. E munka felöleli chanuka ünnepének tőrvényeit és rendjét. Kitér az ünnep parancsolataira, a tórai olvasmányokra. Összefoglalja az időszerű imákat és azt a legendakincset, melynek középpontjában a "Fény ünnepe" áll. E nagyszerű összefoglaló tanulmányból emelek ki gondolatébresztő tanításokat.

Chanuka-gyertyatartó, Franciaország, 14. század

1. "Mestereink összesen harminchat gyertya gyújtását rendelték el chanukka ünnepére. Ez határozat utalás arra az eseményre és a szám azonosságára, mely szerint az első ember, Ádám harminchat óráig gyönyörködhetett kezdetben a fényben, a mindent beborító sötétség után."

Összefüggéseiben is érdekes a Midrás, a hagyományos irodalmat kiszínező szimbóluma. E formában a Makkabeusok győzelmének értékét, e történeti és vallástörténeti esemény kiemelkedő jellegét, vallási életünkben betöltött helyét igyekszik meghatározni.

A világ teremtésénél Isten akaratából lett a fény. Az ember számára a sötétség nyomán világosság fakadt, Az i.e. II. században a hellenizmus terjeszkedő és erőszakkal terjesztett eszmeiségét megfékezte a Hásmóneusok céltudatossága, a fényt terjesztő, a Tan szellemét átérző hősök dicsősége. Későbbi időkben, az ideológiai, vagy politikai fenyegetettség és üldözések korában - ha gyakran tudat alatt is - azt a következtetést vonták le, hogy a mélység sötétjét mindig megvilágítja a Tóra fénye. A Tóra fénye, mely áldó melegével körülölel, hangulatot áraszt, aurát teremt, mint egykoron a teremtés idején.

Hánukijá, 17. század, Itália

2. "A Talmud bölcsei tanították, hogy a Teremtés könyvében utalások találhatók - természetesen átvitt értelemben - az ókor hódító népeire. A föld puszta és kietlen volt" E két jelző Babilóniát és Médiát jelentette. "És sötétség lebegett a vizek felett." Ez az utalás Görögországra és Edomra vonatkozik. 
"Szólt az Isten: Legyen világosság." Ez a fény a Hásmoneusok szimbóluma lett."

Összefüggéseiben is érthető a Midrás hagyományos irodalmat magyarázó gondolatvilága. E formában nemzedékek bölcsessége, élettapasztalatok összessége összpontosul. Azt magyarázza, hogy az erőszak mindig a sötétséget jelentette. Az őseink által képviselt szellemiség és a hit, a "fény fiaira" jellemző. Arra a népre, amely a hitet, a kultúrát, a munkaszeretetet, a tudományt, a kultúráltságot és a széles látókörűséget helyezte az ember céljainak középpontjába. A chanuka ünnepének a történeti tényen kívül lényeges szellemi tanítása ez. Így kitárul az értő és az érző, gondolkodó ember előtt egy összetett világkép, melynek középpontjában soha nem az erőszak, hanem mindig Isten és teremtménye áll. A vertikális és a horizontális megismerés lehetősége végtelen és az erre való törekvés az ember örök, de mindig időszerű feladata.

"Szólt az Isten: Legyen világosság." Ez a fény lett a hasmoneus történelem.

3. "Van olyan szellemi forrás, mely megerősíti a hősöket, van, amely erőt ad a gyengülőnek. Van, amely naggyá teszi a szerényt, s van, amely szilárdítja a lankadót. (Jálkut Simoni, Joel 4.)

A zsidóság olyan szellemi forrásból merített, mely erőt adott neki, mely erőssé tette és megszilárdította. A hit forrásából táplálkozott Mátitjáhu hősiessége, ez segítette a győzelem, s a vallásszabadság kivívásában.

A Talmud röviden meséli el a zsidóság fennmaradásáért vívott harcát. Folytatólagosan találhatjuk Hillél és Sámmáj vitáját, a gyertyagyújtás rendjét illetően. Érvek, és ellenérvek csatájában győz a köreinkben máig is elfogadott gyakorlat. A fokozatosság elvét alkalmazzuk! Az itt található hilléli mondásnak alkotókészsége, alakító hatása van.

Klézmer-chánukijá, 21. század

Amikor a chanuka gyertyákat emelkedő sorrendben gyújtjuk, vallási kötelezettségünk mellett, hitet teszünk e gondolat mellett is. Hisszük az alkotás szépségét, a fokozatosan megszerezhető ismeretek fontosságát. A chanuka mécsek vessenek fényt, világosságot az útra, melyen járni kívánunk! Hűek akarunk lenni önmagunkhoz, hogy eleget tegyünk a makkabeusi elvárásnak. Emlékeink élednek fel, amikor hálatelt szívvel fordulunk az Alkotó felé és énekeljük a Máóuz cur ismert dallamát.

"Üdvössége szirtje, vára,
Feléd szárnyal minden hála.
Hitem benned erős, szilárd,
Ajkam Téged rebegve áld 
Dal és ének hozzád csendül
Chanukádért ajkunkról fohász zendül."

Legyen örömmel, fénnyel, boldogsággal, áhítattal, reménységgel teli az ősi-új ünnep! Lobbanjanak fel a lángok künn a szabadban, a családi otthonokban, tanházakban, zsinagógákban!

Chág Urim Száméách! Chánuká Száméách!

Schőner Alfréd

Schőner Alfréd

A legszebb gyertyatartó

(Elhangzott 2005. december 12-én , Debrecenben, hanuka ünnepén)

Európa talán legnagyobb hanukiájának, hanukai gyertyatartójának elhelyezése a hajdúsági főváros frekventált pontján a mostani hanuka különlegesen szép és megrendítő élménye volt itt Debrecenben. Az ősi imádság hangulata, amely úgy hangzott: „ Legyen áldott az Örökkévaló, azaz, aki csodát tett az ősökkel, Ő tett csodát a mi világunkban is.”, egyedi hangulatot és áhítatot teremtett a máskor emberzsivajtól teli macskaköves utcán. 

Természetesen a csodát nem bibliai, hanem mindennapi, 21. század elejei formájában értem és gondolom. Mert én ezt egy csodának egy “mikro csodának” élem. Abban a városban, ahol több mint 160 éve szervezett módon élnek zsidók, abban a városban, amelyben maradandót alkotott a cívis város polgárságán belül a zsidó polgárság is, abban a városban, ahol Magyarország egyik legszebb közössége volt a II. világháború előtt. Majd jött a soá, és elpusztított szinte mindent; és jött sok-sok különböző színű áradat, hol zöld, hol vörös és elsodort mindent, ami zsidóságot jelentett. Ezek után a történelmi kataklizmák után, a város központjában látható a monumentális hanukai lámpás. Hirdeti a fény, a hit, a hagyomány diadalát. Hiszen 2005. utolsó heteiben, közelegve a polgári év végéhez, itt, a régiója központjában, a város egyik legszebb utcájában gyújtották meg e majd öt méter magas hanukiában, az ünnepi mécsest.

Mintegy szimbolizálva azt, hogy a fény, a Tóra fénye, a zsidó vallás, a zsidó hit fényessége, legyőzhetetlen. Túlmutat történelmi kataklizmákon, és valamilyen módon jelzi, hogy nemcsak tegnap volt, hanem - Istennek segítségével és kegyelméből - lesz holnap és lesz holnapután is.

Amikor most itt, Önök előtt beszélek hanukáról, szabadjon elmondani, két rövid történetet, két rövid, ünnepi asszociációt..
1973. decemberében, hanuka negyedik gyertyáját gyújtottuk a zsinagógában és otthonainkban, ezekben az órákban, Pest egyik kórházában haldokolt egy 66 éves asszony. Ő is átvészelte a soát, mint mindenki, megölték majdnem mindenkijét és a háború után, már 40 évesen, újból férjhez ment, s feleségül ment egy férfihoz, özvegyen maradt édesapámhoz. Apámhoz, akinek odamaradt, első felesége, négy gyermeke, szülei, nagyszülei, testvérei, s ő maga 45 éves volt. Ebből a házasságból, ebből a késői szerelemből született egy kisgyerek, akit úgy neveltek, hogy rabbi legyen belőle.

Ez az egykori kisgyerek most őszülő hajjal nagypapaként itt áll Önök előtt, és emlékezik az édesanyjára, akinek ma van a Jahrzeitje, 1973. hanukájának negyedik gyertyagyújtásánál adta vissza a lelkét az Örökkévalónak. Legyen áldott az emléke! Akkor érintett meg először a halál fogalma.

Édesapám készítette gyertyatartó, Mauthausen, 1944

Megboldogult anyámnak az volt az álma és a vágya, hogy a fiából rabbi legyen, de már nem érhette meg, mert három héttel a rabbivá avatásom előtt meghalt. Ott volt velem a szívemben és a lelkemben, de fizikai valóságában már fent volt az örökkévalóságban. Ott álltam a Rabbiképző frigyszekrénye előtt és az apámra néztem és nagyon megijedtem.

Megláttam apám sápadt betegnek látszó arcát. Később kiderült, hogy akkor már tényleg rákos beteg volt.

Nyolc hónappal később ő is megtért őseihez. Néhány héttel apám halála előtt, magához hívott és azt mondta: “szeretnék megmutatni neked valamit”. S bevitt hetedik kerületi kis lakásának a éléskamrájába, és elővett egy batyut. Egy féltve őrzött csomagot, amit korábban soha nem láttam. Kibontotta, s legnagyobb meglepetésemre egy gyertyatartó volt benne. Nagyon furcsa formájú, nagyon furcsa külalakú gyertyatartó.

Apámhoz fordultam, és azt kérdeztem, mi ez. Apám nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: “vár a mama”, az anyád!

Ennyit beszélt arról, hogy tudja, milyen beteg és hogy el kell mennie, s utána annyit mondott: “szeretném odaadni neked ezt a gyertyatartót, elmondom a történetét”.

Elfulladó, gyengülő hangon elmesélte, hogy 1944-ben, sok-sok ezer magyar zsidó társával együtt Mauthausenben volt, a koncentrációs táborban, amit természetesen én is tudtam. S ott Mauthausenben, a koncentrációs táborban apám sorstársaival együtt elhatározta, hogy gyertyát fog meggyújtani. S a koncentrációs tábor kerítéséből letörtek egy drótdarabot, s abból formáltak egy furcsa mécsest.

Kis, apró vájatot alakítottak ki a tetején, s ebbe préseltek kis fadarabokat, s meggyújtották a koncentrációs táborban a mini „gyertyákat”, a papírgalacsinokat, és elmondták  csak egyszer, hanuka ünnepének péntek estéjén - a brochekat, az áldásokat:
„Legyen áldott az Örökkévaló, aki csodát tett az ősökkel, Ő tett csodát a mi világunkban is.”

Nem sokkal később az amerikai hadsereg felszabadította Mauthausent, apám is felszabadult, 38 kilóval, flekktífusszal, majd ahogy Ő mondta: hazajött, annak reményében, hogy talál valakit a családjából, de nem talált senkit, mert mindenkijét megölték.

S egy életen át mardosta a lelkiismeret furdalás, miért nem ő halt meg s miért a négy gyermeke?

Ám erről a korszakról soha nem beszélt, csak ezt a gyertyatartót, amit ott, Mauthausenben készített, ezt adta oda nekem, néhány héttel a halála előtt.

Apám elment, és jó pár évvel később, mikor eljutottam Jeruzsálembe, ezt a gyertyatartót a Jad Vasem Intézetnek ajándékoztam, hogy vigyázzanak rá, mert ez mementó, egy emlék. Megköszönték.

Két évvel ezelőtt levelet hozott a posta, Jeruzsálemből, a Jad Vasem Intézet akkori új igazgatójától. Azóta a Jad Vasemben, az emlékezés házában, a holocaust múzeum kiállító termének középpontjában áll egy kis mécs.. Az alábbi levél szövege önmagáért beszél:

"Az Ön édesapja, Rabbi Ezriel Jichák Schőner által Mauthausenben készített gyertyatartó megtekinthető új Történeti Múzeumunknak a magyarországi zsidóságot bemutató kiállításán. 
A gyertyatartó egyedi története, édesapjának és fogolytársainak a zsidó hagyományok iránti elkötelezettsége, amelyet megőriztek abban a borzalmakkal teli helyzetükben is, nemcsak csodálatos például szolgálhat valamennyiünk számára, de tanúskodik a koncentrációs táborokban jelenlévő, a zsidóság iránti szellemi odaadásáról is."

A levél a Jád Vásem intézetből

Tavaly hanukakor - a két kis unokámmal - ott voltam a Jad Vasem Intézetben, akik mikor megnézték a hanukai gyertyatartókról készített időleges tárlatot, észrevették az új Történeti Múzeumban azt a furcsa gyertyatartót, amely családom múltjának egyik megmaradt emléke.

- Szaba (nagypapa), mi ez a lámpás? - hangzott a naiv gyermeki kérdés.

Elmondtam a dédszülei történetet, s azt, hogy ezt a dédapjuk készítette, távolban, idegenben, hideg télben, szinte megfagyott újakkal. Azért, hogy legyen egy parányi fény a mauthauseni éjszakában.

Az elsőszülött unokám azt mondta, hogy ez a legszebb gyertyatartó, amit valaha látott.

Elhangzott:
2005.12.14. Debrecen