Vallás, imaidők 
Schőner Alfréd
És a kör bezárult…
10 évvel ezelőtt, 2005.
Reb Jajlis a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csenger nagyközségben így szólhatott volna érdeklődő tekintetű unokájához: hallgasd kis unokám Szentírásunk ősi üzenetét, hallgasd az Írás szavát! Erre tanítottak apáink, elődeink s most én neked, kicsi unokám, megtanítom e gyönyörű mondatot, a Zsoltárok könyvének lebilincselő gondolatát:
גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי
„Még, ha a halál árnyékában is járok, nem félek én, mert velem van az Örökkévaló, a Világ Alkotója”. (Zsolt. 23.)
S az egykori unoka, ma már nagypapaként, őszülő hajjal, viharos történelemmel a háta mögött, megviselten, de meg nem törten, így válaszolna nagyapjának a polgári időszámítás szerinti 2005., ősi hitünk naptárszámítása szerint az 5765. évében:
Nagypapa, itt vagyok Auschwitzban, ahova elhoztak Téged, s a nagymamát, s testvéreimet, 39 családtagunkat.
Látom a cinikus feliratot: Arbeit macht frei .
Látom az utat, amelyen járhattál, a síneket, amelyen ideszállítottak a szörnyű lepecsételt marhavagonokban.
Látom a barakkokat, amelyeket múzeummá alakított át a múltat mindig meg nem értő történelem.
Látom az emeletnyi szemüveget, amelyeket testvéreink hordtak.
Látom az emberi hajból emelt halmokat, dombokat.
Látom a precízen felcímkézett bőröndöket, bőröndök áradatát.
Látom a gázkamrát, érzem a falak lüktető üzenetét, s látom a krematórium szörnyű száját, benne egy égő gyertyát, mely talán Te érted is ég.
Látom a kéményt, amelyen ezrek, milliók füstje szállt vádlón a magasságok felé.
Látom Auschwitztól nem messze azt a kis tavat, melynek felszínén még mindig, hat évtized távlatából is ott vannak az emberi por soha el nem tűnő maradványai.
S látom Birkenaut, a halálgyárat.
Milliók utolsó fohászának színhelyét.
Most itt gyászoló lélekkel fájdalommal telve állok e barakkban, ahol Te is feküdhettél, és azt mondom: drága nagyapám:
גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי
Itt járok a halál árnyékában. Veled ellentétben, engem rettenettel tölt el a látvány, hatol belém az elborzasztó érzés.
De tudom, hogy az Örökkévaló velem van.
S azt is tudom, hogy a magasságokból Te most letekintsz reánk, az emlékező utódokra.
Reb Jajlis, a nagyapám הי''ד
Reb Jajlis, a csengeri zsidó 82 éves korában hagyta el először szülőhelyét. Talán még a szomszéd községbe se jutott el.
Csak egyszer, egyszer vitték idegenbe…
Ide Auschwitz-Birkenauba.
Reb Jajlis vallásos, szakállas mély érzésű, csendes, bölcs ember volt.
Hitte az írás szavát.
Ő akkor sem félt, amikor a halál érintette meg.
Reb Jajlis nem volt más, mint az én áldott emlékű nagyapám, akinek héber nevét viselem.
Állítólag mozdulataimban is Őt idézem, s e drámai helyen, e félelmetes helyen az Ő emlékét örökítem meg. Üzenem a magasságok felé:
- Reb Jajlis, hatvan évvel később, itt a pokol tornácán, Auschwitz-Birkenauban, ugyanúgy vettem fel a t’filint, az imaszíjjat, mint Te hatvan évvel ezelőtt, mielőtt meggyilkoltak.
Itt Auschwitz-Birkenauban ugyanúgy öltöttem magamra a táliszt, az imaköpenyt, mint Te hatvan évvel ezelőtt, mielőtt a halálba indultál.
Ugyanazokat az imákat mondtam el, mint Te.
Ugyanazzal a hittel, mint Te.
Ugyanazzal az alázattal, mint Te.
Ám most itt lógnak körülöttem Izrael Államának zászlai!
Itt vannak az életmenet ezrei.
Hirdetik az életet a halál völgyében.
És amikor elhagyom az Auschwitz-Birkenau haláltábort, az első dolgom lesz, hogy unokámat hívom fel Izraelben, s hálát adok az Örökkévalónak, hogy megszületett, hogy hallhatom hangját.
Itt is idézem a Biblia szavát:
גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי
Annak ellenére, hogy a halál árnyékában jártam, már nem félek, mert Te vagy nekem kis unokám.
E drámai pillanatban, ahogy illik, ahogy méltó, a százezrekért, a milliókért, a meggyilkoltakért, asszonyokért, férfiakért, kisdedekért szálljon a mélységből a magasságok felé imádságunk a Kádis!
Jiszgádál, vöjiszkádás…
10 évvel később, 2015.
E sorokat 10 évvel később 2015 szeptemberében írom.
Még pár nap és beköszönt az 5776. zsinagógai esztendő.
Néhány sorral ezelőtt írtam az unokánkról, az elsőről az eddigi négy közül.
Ő Dániél, a bechor, az elsőszülött.
A kép, amelyet most itt közlök pár nappal ezelőtt Auschwitz és Birkenau között készült a rámpán. A rámpán, amelyen elvitték, majd meggyilkolták, elgázosították, elégették családunk nagyobb részét.
Dániél 17 éves múlt, utolsó éves gimnazista, néhány hónap múlva bevonul a hadseregbe. Lelki kötelességének érezte ő is, mint több száz diáktársa, Izrael országának egyik leghíresebb gimnáziumában, hogy a kegyeleti úton részt vegyen. Az egykori "halálmenet" helyén az élet menetén végig vonuljanak. Lerótták kegyeletüket a világ legnagyobb zsidó temetőjében.
Kezében degel Jiszráél, Izrael zászlaja.
Öntudatos fiatalember. Őszinte, szókimondó, s roppant szerény. Békeszerető, magas erkölcsi érzékkel és intellektussal megáldott. Mögötte kék farmerben és fehér trikóban izraeli fiatalok százai, s fölöttük az egykori őrtorony most üresen áll, mintha mégis figyelne…
Karinthy szavai jutnak eszembe:
"…A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek…" (Előszó)
Megosztom Dániéllel váltott bizalmas levelezésünk egy sorát, amelyet ez a csillogó szemű fiatalember a modern kor egyik technikai csodáján, a WhatsApp-on írt nekem héberül:
"Itt Auschwitzban úgy éreztem, hogy a kör bezárult, s amikor felolvastam meggyilkolt családtagjaink nevét, büszkeséget éreztem, hogy utódjuk lehetek…"
Igen, a kör bezárult.