bzsh.hu

Lőwy Gábor tanítása 4. rész

Negyedik rész: Nem csak a tudás


„A keresztes csőcselék körbevesz egy zsidó települést. A felfegyverkezett tömeggel szemben a néhány tucatnyi zsidó lakosságnak semmi esélye sincs. Megkeresik hát a rabbit: hagyjuk, hogy ők öljenek meg minket, és megkereszteljék a gyerekeinket, vagy vegyük el saját kézzel előbb a gyerekeink életét, majd a sajátunkét?”

Mindannyian azt kívánjuk, bár csak elméleti kérdés lenne az egész, de sajnos a zsidó történelem nem egyszer szült ilyen és ehhez hasonló dilemmákat. Már a kérdésfelvetés is elszomorító. Ugyanakkor épp a kérdésfelvetésből meríthetünk erőt, bíztatást. Csak annak jelenthet ez dilemmát, aki az elvei szerint él, akinek az elvtelen élet nem élet, akinek I-ten nem egy mondvacsinált ideológia, hanem egy nagyon is valós és állandóan jelenlévő tényező, mondhatni az élet értelme. Ilyenek voltak a mi őseink.
Egy rabbinak ugyanúgy kell eljárnia ilyen helyzetben, mint bármilyen más vallási kérdés esetén. Meg kell vizsgálnia az összes talmudi és egyéb ókori forrást, át kell tanulmányoznia az összes középkori bölcs írását. Csak így bizonyosodhat meg róla, hogy a döntésével azt szolgálja, ami számára a legfontosabb, és amiről a vallás szól: I-tent.

A Tóra az emberi élet védelmét a legfontosabb szempontok között tartja számon. Ugyanakkor a kikeresztelkedés nyilvánvalóan egy másik alapvető elvbe ütközik, a hitünkhöz való ragaszkodás elvébe. A Talmud is tárgyalja a kérdést, és azt az alapelvet fogalmazza meg, hogy az embernek meg szabad szegnie a Tóra törvényeit annak érdekében, hogy megmentse az életét. A Talmud logikája szerint: „szegj meg egy szombatot, hogy később megtarthass sok szombatot.” De van kivétel is, a három főbűn: a bálványimádás, a gyilkosság, és a tiltott szexuális viszonyok. Ezeket a bűnöket még akkor sem követhetjük el, ha életünkkel kell fizetnünk. A középkori magyarázók nem értettek egyet abban, hogy a keresztény vallást bálványimádásnak tekintsék-e. A monoteizmushoz már az ókori politeista népek közepette is ragaszkodó zsidóság nem mutatott sok megértést a „szentháromság” iránt sem. De a kikeresztelkedés azok számára sem volt elfogadható, akik a kereszténységet monoteizmusnak tekintették.

Ennek oka szintén a Talmudban keresendő. A Talmud ugyanis még egy fontos szempontot megfogalmaz: ha azért kényszerítenek a szombat megszegésére, mert abból hasznuk származik, megszegheted a szombatot. De ha ideológiai megfontolásból kényszerítenek a törvény megszegésére, anélkül hogy nekik abból bármilyen hasznuk származna, akkor ne szegd meg a törvényt.
Ezek alapján szinte megkerülhetetlen az a következtetés, hogy egy zsidó köteles ellenállni a megkeresztelésnek, még akkor is, ha ezen az élete múlik.

De a kérdés itt bonyolultabb, hiszen a megtámadott zsidók önkezükkel akartak végetvetni gyerekeik életének, illetve öngyilkosságot szándékoztak elkövetni, ez pedig esetleg a gyilkosság tilalmába ütközhet, még akkor is, ha nemes céllal követi el az ember. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a legfontosabb forrás az a midrás, amely az öngyilkosság tilalmáról szólva azt állítja, hogy olyan estre nem vonatkozik a tilalom, mint például Saulé volt. Saul volt az ókori zsidó állam első királya. Egy csata során látta, hogy közeleg a veszte, és „nehogy a körülmetéletlenek átdöfjenek és gúnyt űzzenek belőlem”, fogta a kardját, és beledőlt.
Sajnos a Midrásból nem derül ki egészen pontosan, hogy milyen körülmények között követhet el az ember öngyilkosságot. Ennek az lett a következménye, hogy voltak olyanok, akik helyeselték a tömeges öngyilkosságot, míg mások ellenezték. A 16. századi Bét Joszéf a következőt idézi:
„Volt egy rabbi, aki sok gyereket vágott le a zsidóüldözések során, mert félt hogy meg fogják őket keresztelni, és volt vele egy másik rabbi, aki nagyon dühös lett, és gyilkosnak nevezte. Amaz nem hallgatott rá, mire a tiltakozó rabbi azt mondta, ha nekem van igazam, haljál borzalmas halált, és így is lett... később vége lett az üldözésnek, és ha nem vágta volna le azokat a gyerekeket, lehet hogy túlélték volna.”
Mint azt már korábban említettük az ilyen „égi” jeleknek semmilyen súlyuk sincs a háláchá eldöntésében. Vannak olyan esetek, amelyekről a szövegek nem rendelkeznek teljesen félreérthetetlenül. Ilyenkor egy olyan rabbi intuíciójára vagyuk kénytelenek hagyatkozni, aki bár ugyanolyan ember, mint amilyenek mi vagyunk, sok évtizedes Tóra tanulmányozása talán bepillantást enged neki abba, vajon mit vár el tőlünk az Ö-való.

A rabbi, akinek intellektusát teljes mértékben átitatja I-ten bölcsessége, és aki rendelkezik a kellő alázatossággal, érdemes lehet arra, hogy az Ö-való megvilágítsa előtte a helyes utat. Ilyenkor az is lehetséges, hogy a történelem külömböző helyzeteiben más-más utat szán nekünk az Ö-való. A Varsói gettó egyik rabbija, aki a lázadáshoz áldását adta, így fogalmazott:

„I-ten nevének megszentelése sokféle módon lehetséges. Az első kereszteshadjárat során, a 11. sz. végén a háláchá kijelölte azt az utat, amelyen járva a francia és német zsidóságnak akkor a szenvedéseikre reagálniuk kellett. Ezzel szemben a 20. században, a lengyel zsidóság likvidálása alatt teljesen más reakcióra késztet minket. A múltban, a vallási üldözések során a törvény azt követelte, hogy feladjuk az életünket a legkisebb törvényért is. A jelenben viszont, amikor esküdt ellenségünkkel nézünk szembe, akinek kegyetlensége és a teljes kiírtást kitűző programja nem ismer határt, a háláchá azt követeli, hogy küzdjünk és ellenálljunk a végsőkig, páratlan elhatározással, I-ten nevének megszentelésére.”

Van egyfajta i-teni sugallat, ami csak akkor és csak annak adatik meg, akinek egy adott kérdést feltesznek. A háláchá nem puszta tudásra alapuló mechanikus döntés, amit akár egy számítógép is el tud végezni.

A háláchá a zsidóság lelke, és csak olyan tud hozzászólni, akinek a a Tóra tanításaival átitatott lelke sajátos misztikus kacsolatban áll saját Alkotójával.

Lőwy Gábor