Vallás, imaidők 
hetiszakasz: Vájikrá
Az áldozatról
Barbárság?!… Az áldozathozatal valójában egy kiemelkedő spirituális élmény.
Tévedés, ha azt gondoljuk, hogy a szentélybeli áldozatok egy mérges istenség sok vérrel és belsőségekkel történő kiengesztelésére szolgálnak.
Ezek a pogány nézetek rámutatnak, hogy milyen hatással vannak más kultúrák a mi gondolkodásmódunkra. Az Örökkévalónak nem hiányzik semmi, nincs szüksége az áldozatainkra – legyen az állat vagy bármi más. A szentélybeli áldozatok, mint minden más parancsolat, nem az Örökkévaló érdekében történnek. Nekünk van rá szükségünk.
Az áldozatot kifejező héber szó, a "korban" a "korav" (közeledés) szóval azonos gyökerű, azaz az Örökkévalóhoz való közeledést fejezi ki. Az áldozat tehát egy távol lévő ember közelítését szolgálja. Nézzünk meg egy tipikus áldozatot – a békeáldozatot –, hogy megérthessünk valamit ennek a felemelő élménynek a mélységéből!
Képzeljünk el egy jelenetet az egyik zarándokünnepen! Mindenki felmegy Jeruzsálembe. Egy zsidó magával hozza bárányát a Szentélybe. Ez nem egy akármilyen bárány, legalább három napig vigyázott rá, hogy megbizonyosodjon, nincsen benne semmi hiba. Elérkezik a nagy nap, amikor elviszi a Szentélybe.
Sokan szeretik a bárány- vagy marhahúst. Ehhez viszont le kell vágni az állatot és a húst el kell készíteni. Az emberek többsége sose látta, hogy vágnak le egy állatot. Azonban a szentélybeli áldozatnál a jószág tulajdonosának jelen kell lennie.
A zsidó hozza a bárányát, ráteszi a kezét a fejére és ránehezedik. Bizonyos értelemben olyan kapcsolatba kerül az állattal, mintha saját maga kiterjesztése lenne.
Végignézni, ahogy megölik szegény párát − felkavaró élmény. Egy perccel ezelőtt még élt, most pedig élettelen hús. Ez nagyon megrázó. Az élet és halál játszódik le az ember szeme előtt. Az ember agyán keresztülfut a gondolat: én is lehetnék. Ez az állat olyan, mint én, szíve van, szőre, epéje... Mi a különbség: a lélek?
Azután egy kis vért vesznek az állatból, és az oltárra teszik. A vér valamilyen szinten az ember állati természetére utal. Azután zsiradékokat égetnek el az oltáron. Ez szimbolizálja azokat a kívánságokat, amit fel szeretnénk juttatni. A hús egy részét a kohénnak (zsidó pap) adják, aki segített az áldozat meghozatalában, illetve emlékezteti az áldozót arra, hogy valójában semmi sem az ő tulajdona. Az Örökkévaló adta neki és osztoznia kell másokkal.
Végül a maradék húst elviheti a tulajdonos és megeheti, de kizárólag Jeruzsálem falain belül, mivel ez a hely szolgálja a spirituális fejlődését. Az illetőnek rituálisan tisztának, illetve a spirituális változásra felkészültnek kell lennie. Ez nem csak egy szelet bárányhús a tányéron. Ez az ő báránya és ezzel együtt minden, amin keresztülment.
Az állat valóban áldozattá vált, az Örökkévalóhoz való közelebb kerülés eszközévé. Ennek az ételnek az elfogyasztása egy rendkívüli spirituális élmény. Az étel az állati szintről felemelkedik az ember szintjére azáltal, hogy az azt elfogyasztó részévé válik, illetve hogy az egész folyamat eszköze volt. Láthatjuk, hogyan válik az étel az ünnep megtartásának központi részévé.
Mikor még állt a Szentély, sokféle áldozatot mutattak be, de ez az alapelv mindegyikre érvényes volt.
Voltak olyan áldozatok, amit nem kellett elfogyasztani, hanem teljesen elégették. Volt, amit nemzeti szinten hoztak, azaz az állat megvásárlása egész Izrael népének egyenlő hozzájárulásával történt – a zsidóság tudta, hogy ezek az áldozatok az élet lényegi részei, ill. arra hivatottak, hogy egy közösséggé formálják a zsidókat.
Ez a cikk éppen csak érintette a szentélybeli szolgálatok lényegét, de világosan kell látnunk, hogy a "korban" sokkal több, mint egy áldozat. (www.lativ.hu)