Meghívó A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tisztelettel meghívja az Ismét válaszúton – a magyarországi zsidóság és az ’56-os forradalom - című tudományos konferenciára 2006. október 22-én vasárnap 10 órára a Scheiber Sándor Gimnázium aulájába ( Budapest, XIV.Ker. Laky Adolf utca 38.-40.) Program: 1. Dr. Feldmájer Péter, Mazsihisz Elnök: Megnyitó 2. Prof. dr. Haraszti György, OR-ZSE tanszékvezető : Magyar zsidóság: 1945-1956 Kávészünet 3. Dr. habil Domán István főrabbi: Az 1956-os forradalom nemzetközi háttere 4. Prof. Dr. Sipos Péter, egyetemi tanár: Magyar zsidóság: 1945-1956 5. 6. Prof. Schőner Alfréd OR-ZSE rektor: Zárszó. A rendezők ezen konferenciával emlékeznek meg az 1956-os forradalom 50. évfordulójáról. Megjelenésére feltétlenül számítunk. OR-ZSE MAZSIHISZ Tisztelt Hölgyeim és Uraim !, Kedves Barátaim! Tisztelt Jelenlévők! Ismét válaszúton, avagy a magyarországi zsidóság és az 56-os forradalom Tisztelt Hölgyeim és Uraim !, Kedves Barátaim! Tisztelt Jelenlévők! Szeretettel köszöntöm valamennyiüket, itt a Scheiber Sándor Tanintézetben ahol a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem tudományos konferenciát tart. cme: Ismét válaszúton, avagy a magyarországi zsidóság és az 56-os forradalom. Tudományos konferenciánkat ezennel megnyitom. Szeretettel és megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm a társegyházak reprezentánsait, - a régi barátságra való hivatkozással - , különös tekintettel Bölcskei Gusztáv püspök urat, a Magyar Református Zsinat Püspöki Elnökét, szeretettel köszöntjük körünkben. Szintén hasonló, - több évtizedes barátságra hivatkozva – megkülönböztetett tisztelettel Hafensein Károly lelkész urat, evangélikus lelkészt, az Országos Iroda Igazgatóját Szeretettel köszöntöm a társegyházak képviselőit a Mazsihisz Elnökségét, Elnökét, Ügyvezető igazgatóját, társintézményeink vezetőit, dolgozóit és mindazokat, akik jelenlétükkel megtiszteltek bennünket, pontosabban 1956. emlékét. Bruhim Hábáim? Isten hozta közénk Önöket! Tehát, hogy visszatérjek az eredeti gondolatomra, ma reggel az Istentisztelet Házban amikor újhold napján imával fordultunk az Egek Urához, a tfila előtt egy olyan mondatot mondtunk, amelyet szeretnék elismételni. A zsidó liturgiai irodalomnak egy gondolataez, amikor reggel imádkoztam, úgy éreztem, hogy ennek a mondatnak a mai napom, illetve ebben az időszakban különösen nagy üzenetértéke van. Ezen a helyen, ezen a gyönyörű szép helyen, amely Bét HáMidrás, azaz Iskola. Bát Knrszet, és zsinagóga és a gyülekezet háza egyszerre, ebben az igen impozáns miliőben ezt a mondatot citálom. Igy hangzik: לשמוע ללמוד וללמד ולשמור את כל לבי תורתיך Az elkövetkezőkben feladatot tűz ki az ember, a halandó ember számára. 1. az első: „lismoa” annyit jelent magyarul, hogy meghallgatni, odafigyelni az idők szavára. 2. A második fogalom úgy hangzik: „lilmod” tanulni, tanulni a múltból és levonni a megfelelő következtetést jelenünkre. 3. A harmadik kifejezés: „lölaméd” tanítani, tanítani korunkat és útmutatást adni az elkövetkezendő idők felé. 4. És az utolsó kifejezés „..vekászot et kol divréi Torátechá..” és cselekedni, hogy az ősi tanítások szellemében úgy éljünk, úgy építkezzünk, hogy ebben szűkebb és tágabb közösségünk, szellemileg intellektuálisan gazdagodni fog. Ez a mai tudományos tanácskozás, az 1956-os forradalomra való ünnepélyes megemlékezés, egy olyan felemelő esemény, hogy méltó módon hajtunk fejet 56. mártírjai előtt. hisszük és reméljük, hogy az Örökkévaló meghallgatja fohászunkat, szívből jövő imádságunkat, hogy az elkövetkezendő 50 esztendő nyugodtabb és békésebb lesz, mint amilyen az elmúlt 50 év volt. Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy a mai nap hadd ismertessem egy mondat erejéig. Először dr.Feldmájer Péter úr, a Mazsihisz elnöke fog megnyitót tartani. Másoddikként Prof.dr.Haraszti György az ORZSE Tanszékvezetője „Magyar Zsidóság: 1945-1956.” címmel tart előadást. Harmadik pontként dr.habil Domán István főrabbi „1956. zsidó szemmel” tart előadást. Negyedik előadónk Prof.dr.Sípos Péter egyetemi tanár, előadásának címe: „A világ 1956-ban”. Utolsó előadóként Prof.dr.Stark Tamás tudományos főmunkatárs „1956. társadalmi gyökerei” címmel tart előadást. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mai napra kívánok valamennyiüknek spirituális élményt, emlékezést és emlékeztetést. Megtisztelő figyelmüket megköszönve átadom a mikrofont dr.Feldmájer Péter úrnak a Mazsihisz Elnökének, szíveskedjen megtartani megnyitó beszédét. Dr.Feldmájer Péter: Hölgyeim és Uraim! Konferenciánk címe, amelyet közösen adtunk Schőner rektor úrral: Ismét válaszúton. Ismét válaszúton, hiszen a magyarországi zsidóság történelmileg rövid időn belül negyedszer kerül válaszút elé. Emlékeztetőül: 1848. március 15-én, amikor kitört a forradalom a magyarországi zsidóságnak dönteni kellett, - és ekkor szabadon dönthetett - hogy a császári hatalom mellé vagy pedig a magyar nép mellé. A szabadságharcot választotta, emiatt később komoly retorziók érték. Újabb - ekkor már nem forradalmi változásban, hanem egy lassú folyamatban a tömegek és a magyarországi zsidóság vezetői döntöttek arról, hogy hova kívánnak tartozni, és megindult az asszimiláció a század végén. A harmadik nagy választás a 40-es évek volt, a holocaust. Ekkor javarészt csak arról dönthettek a magyarországi zsidók, hogy hogyan haljanak meg. 1956.-ban, egy újabb választás előtt állt a magyarországi zsidóság, mit tesz: Itt marad Magyarországon vagy elmegy? Mit tesz: a forradalom mellé áll, közömbös marad, vagy ellene tesz? Még ma sem tudjuk, hogy melyek voltak a döntéseknek a belső mozgatórugói. 1956-ban a magyarországi zsidóságnak igen jól megkülönböztethető rétegei voltak. Az első réteg az, amelyben zsidónak számított mindenki, akinek a felmenőjét, rokonát, hozzátartozóját a holocaustban meggyilkolták, üldözték. Mindenkinek volt ilyen élménye, aki akkor élt, pontosan tudták, hogy a gyökereik hova nyúlnak vissza még azok is akik tagadták a zsidóságukat, akik nem gondoltak soha úgy saját magukra, mint zsidóra, hiszen azt hitték: a régi dolgok már elmúltak, egy új világban élnek, és nincsen jelentősége a származásnak, a vallásnak. Ennek ellenére ők is pontosan tudták - minden idegszálukkal, - hogy mit jelent a zsidóüldözés, mit jelent az, hogy ha az újból feléled. A másik volt egy szűkebb réteg, a vallásos zsidók, a neológ és az ortodox zsidók, akik élték a saját életüket. Tudták, hogy a zsidóságuk mellett egy másik üldözésnek is ki vannak téve, a vallásüldözésnek, mint a vallásos emberek többsége abban az időben Magyarországon, nem hagyják őket, hogy nyugodtan üljenek a zsinagógákban és beleszóltak a mindennapjaikba. Mit tettek tehát a magyarországi zsidók a forradalom idején? A tágabban értelmezett zsidósághoz tartozók mindkét oldalon meghatározók voltak. Magában a forradalmi napokban, azt megelőzően a Nagy Imre körben, a zsidóság vezető szerepet vitt, bár az itt fellépő emberek önmagukat legritkább esetben definiálták zsidóként, de a környező társadalom így tekintett rájuk. Később a megtorlások idején a pereket mindig igyekeztek úgy összeállítani, hogy legalább a második sorban legyenek zsidók, ők legyenek azok, akik felelősek a társadalom szemében, amelyben mélyen élt az antiszemitizmus. Azoknak, akik a magyarországi viszonyokat ismerik nem meglepő persze, hogy a forradalom utáni megtorló perek irányítói és gyakorlati kivitelezői között nagyon sok zsidó ember volt és őket cseppet sem zavarta, hogy akikkel szemben eljárnak azoknak a nagyapáik ugyanonnan jöttek ahonnan az övéik. Nem is probléma ez, hiszen az a normális, ha a zsidó társadalom vagy más megközelítésben egy társadalom zsidó része pont úgy rétegződik, mint bármely másik csoport. A vallásos zsidóság egy része úgy döntött, hogy elege volt a magyarországi rendszerből, elege volt abból, hogy nem tudja a vallását gyakorolni. Nem láttak más kiutat, elmentek Magyarországról. Pontosan nem tudjuk, hogy a zsidók közül hány ember ment el, azt tudjuk, hogy 1870 ember allijázott el azokban a napokban közvetlenül Izraelbe, nagyon sokan indultak el Nyugat- Európába és még többen Észak- Amerikába, és utána sokan további indultak Izraelbe. Tudjuk, hogy ekkor a még megmaradt zsidó hitközségek egy része gyakorlatilag megszűnt, egész hitközségek mentek el Tórával, anyakönyvekkel, minden irattal, összecsomagoltak, elmentek, hogy soha vissza ne térjenek és másik helyen telepedjenek le, azért hogy úgy élhessék az életüket ahogy szeretnék. Az egyszerű zsidóemberek általános reagálása, a félelem volt, nem a forradalomtól, nem az első napoktól, hanem a 4. és az ezt követő napoktól, amikor egyre hangosabbak lettek az antiszemita szavak, amikor egyre durvábban jelentek meg azok az emberek, akik fenyegették a zsidóságot, megjelentek a támadások a falakon. Sokan úgy érezték, nem is alaptalanul - hogy őket ismét, az üldözés, a deportálás fenyegeti. Ne higgyék azonban, hogy az 1956-os forradalmat az antiszemitizmus jellemezte volna. Óva intem Önöket, hogy az 1990. óta reflektorfénybe került ’56-osok magatartásából, szélsőséges megnyilatkozásaiból alkossák meg képüket. Amit azóta hallunk, az ezeknek a napoknak a rossz arca, de van, jó arca is, de az ezt képviselők vagy már meghaltak, vagy nem elég szélsőségek ahhoz, hogy a média felkapja szavaikat. Ne feledjük azt sem, hogy a kádárista rendszernek az volt érdeke, hogy a felnagyítsa az antiszemitizmus szerepét, és így visszamenőleg legitimálja a saját árulását. A rendszer hivatásos történetírása előszeretettel foglalkozik ezekkel a tendenciákkal. Azt sem tudjuk, hogy a zsidóellenes jelszavak hangoztatása, falra festése mögött valóban a régi vagy új antiszemita csoportok álltak-e, vagy esetleg ez a titkos rendőrség műve volt. Körülbelül ezek voltak azok a körülmények, amit az akkori emberek éreztek, mégis érdekes módon a magyarországi zsidóság túlnyomó része nem a távozást választotta, hanem itt maradt Magyarországon, mert bár érzékelték a vallásüldözést, de azt akkor még nem, hogy a kommunista rendszer milyen nagy ellenszenvet tanúsít Izrael Államával szemben. Erre a magyarországi zsidóság majd csak 1967-ben döbben rá, amikor megérti, hogy mi az igazi viszony a Szovjetunió, - a kommunista világ vezető hatalma- és Izrael között, hogy nincsen semmi más szempontja Moszkvának, csak a világuralomra való törekvés, meglátják, hogy a 30-as évek zsidóellenes pereitől Sztálin haláláig tartó tendencia nem véletlen volt, nem tűnt el, - a rendszer alapeleme volt -, csak kicsit nyugodott, és az orosz lakosságba belenevelt antiszemitizmus ismét feltámadt. Ez annak ellenére így volt – micsoda paradoxon-, hogy vezető réteg jelentős része zsidó volt. De ez már egy másik történet és lehet, hogy erről is szervezünk majd a rektor úrral egyszer egy konferenciát. Dr. Domán István: Az 1956-os forradalom zsidó szemmel „Feneketlen mély a multnak kútja...” 2006 őszén határoztam el, hogy írok az 1956-os magyar forradalomról, annak 50 éves évfordulója alkalmából. Meg voltam győződve, hogy gyorsan papírra tudom vetni az ezzel kapcsolatos élményeimet, hisz régen érlelődtek bennem az emlékek. Az írás terjedelme is rövid lesz, mert az egész néhány nap alatt zajlott le, nem is lehet sokat írni róla. De ahogy elkezdtem az emlékek felidézését, váratlanul úgy kitágult a múlt horizontja, hogy nem győztem szelektálni a hatalmas anyagot mert láncreakcióként kapcsolódtak egybe a különböző korszakok eseményei... Világossá vált, hogy aki objektiv képet akar adni 1956 október-novemberének néhány napjáról annak a messzi múltba kell alászállnia, bármily nehéz is ez, és gyakran a „tudatalatti” rétegekből szükséges felhozni a valóságot. Így például nem hagyható figyelmen kivül az a zsidógyűlölet amivel a múlt század harmincas éveinek már az elején találkoztam, kilenc éves gyerekként. Ami aztán egyre erősödött a Hitlerizmus hatalomra jutásával, majd a negyvenes évek első felére tömeggyilkosságokba torkolt. És búvópatakként folytatódott a felszabadulás utáni szovjet uralom alatt is... Ugyancsak tévedésekhez vezetne ha szemet húnynánk Sztalin korai, a múlt század huszas éveiben világosan megmutatkozó zsidógyűlölete felett, amikor Trockij sszáműzetése után perbe fogta annak egy orosz nőtől való fiát. A fiatalember az anyja orosz családi nevét viselte, ami még a cári Oroszországban is teljesen legális volt. Sztálin parancsára a perben a fiatalembernek apja nevén kellett szerepelni, de nem Trockijként, hanem annak oroszosítás előtti Bronstein nevén. A „perben” tehát a fiut „Bronsteinként”, mint „a nép ellenségét” itélték halálra akinek semmi köze nem volt ehhez a zsidósan hangzó névhez. Nyílvánvaló, hogy Sztálinnak ez az intézkedése zsidóellenes érzések felkeltését célozta, illetve a meglévő ilyen irányú indúlatok fenntartását... A múltban számtalan hasonló esemény és intézkedés vett körül bennünket, amiből következtethettünk volna a szomorú jövőre...Bár nem valószinú, hogy befolyásunk lett volna a dolgok megváltoztatásába. De talán többen választották volna az emigrációt és megmenekülhettek volna a várható iszonyatoktól... Ami még bonyolultabbá teszi a mult tárgyilagos, indulatoktól mentes feltárását, hogy a zsidóság a világ szemében mint a bolsevik forradalom vezető rétege szerepelt! Ami annyiban igaz is, hogy a cári Oroszországban a zsidóság volt a legelnyomottabb az összes nép között. Jóformán mindenből kirekesztették, nem hogy az egyetemekre és főiskolákra nem vették fel a zsidó fiatalokat, hanem még a gimnnáziumok és középiskolák is zárva voltak előttük! Ugyanakkor a „fekete százak” rendszeresen – hatósági segédlettel – rendezték meg pogromjaikat ahol gyilkoltak és raboltak minden következmény nélkül. Természetes volt tehát, hogy az üldözött, reményvesztett, a hatóságtól csak rosszat kapó zsidóság a szocialista pártokban (mensevik, bolsevik irányzat) kereste azt az erőt amely végetvet a bűnős cári uralomnak. Az első világháború utolsó éveiben forradalmak söpörtek végig egész Kelet-Európán. De Oroszországot és Magyarországot kivéve a jobboldali, nacionalista erők kerültek hatalomra. Oroszországban az elnyomott, zsidó tömegek vezetésével a szélsőséges, radikális bolsevik párt ragadta magához a vezetést. Magyarországon pedig az orosz hadifogságból hazakerült zsidó értelmiségiek. A magyarországi 1919-es bolsevik uralom szélsőséges, gyakran ésszerűtlenűl kegyetlen intézkedéseit semmi nem indokolta, mert a dualista korban a zsidóság jelentős előnyöket élvezett, gazdaságilag, kulturálisan fejlődhetett, és 1895-ben a recepciós törvény elfogadása még a vallási egyenjogúságunkat is biztosította. A hatalmat megragadó zsidók semmi közösséget nem éreztek hitsorsosaikkal, akik jelentős része naivul azt hitte, hogy az ő vezető pozicióik dicsőség a számunkra. Holott éppen fordítva, ellenséges érzelmeket, írigységet keltett az egész zsidóság iránt. Maguk a vezetők pedig úgy akarták a velük szemben felgyűlt haragot és indúlatot elhárítani, hogy antiszemitábbnak mutatkoztak mint a nemzsidó gyűlölködök. Bukásuk következtében, ami törvényszerű volt, a fehérterror borzalmát zúdították az egész zsidóságra, aminek következményét mind a mai napig érezni... Az oroszországi zsidó tömegek még joggal remélhették a forradalom győzelme után, hogy jelentősen megváltozik a helyzetük, mert nagy szükség volt az új értelmiségre. A cári uralom értelmiségének nagy része elesett az intervenciós harcokban, más részük pedig emigrált. Így az iskolák és egyetemek megnyíltak a tudományra éhes és a talmudi, szörszálhasogató vitákon edzett zsidó emberek előtt. Az uj szovjet értelmiségben a zsidók messze országos arányszámukon felül kaptak helyet. Ahogy a gazdasági élet számos területén is jelentősen előretörtek. Ezek persze újabb írigység és gyűlölet forrásai lettek... Sztálin ezt az irigység keltette gyűlöletet használta ki a zsidó vezetők lejáratására, a vezetésből való kiakolbólítására, majd végül likvidálására. Ebben a törekvésében nagy segítséget kapott maguktól a zsidó vezetőktől, akik iszonyú mértékben gyűlölték egymást. Úgy gondolták túl sok zsidó van a vezetésben egy olyan országban ahol nemrég még egyházi segítséggel zsidógyűlöletre nevelték az ifjuságot és ezt a politikát tartották a társadalmi elégedetlenség levezetése legjobb módszerének. A zsidó vezetők csökkentését pedig nem maguk, hanem a társaik eltávolításával gondolták megoldani... Sztálinnak nem kellett mást csinálni mint összefogni valamelyik csoporttal a másik ellen: előbb Trockíjjal számolt le Zinovjev és Kamenyev segítségével, azután pedig ezzel a kettővel, más csoportok segítségével... Így mindegyiktől megszabadult az évek múlásával. 1939-re már annyira sikerült a szovjet diktátornak megtisztítania az uralmát a „káros semita befolyástól”, hogy megnemtámadási szerződést kötött Hitlerrel. Ezzel lehetővé tette a náci diktátornak, hogy megkezdje a második világháborút. Ezt a szégyenletes egyességet Sztálin a lehető legpontosabban betartotta, nem ő, hanem Hitler rugta fel a nagy szenzációt keltő megállapodást. De feljegyezte a történelem, hogy a német támadás első napjaiban Molotov külügyminiszter, nyílván vezére parancsára, a moszkvai japán nagykövetség közbenjárását kérte, hogy tudassák a náci vezetőkkel, hogy nekik semmi ideológiai kifogásuk sincs a „Führer” és a náci párt ellen. Továbbra is hajlandók velük együttműködni, sőt, ezt a jövőben még fokozni... Hitler fütyült Sztálin felkínálkozására, nyílván nem akarta megosztani hatalmát egy másik diktátorral... A magyar zsidóság 1919 után a Horthy rendszer uralma alá került, amely az un. fehér terorral kezdődött. Ezrével fogtak össze és kínoztak, gyilkoltak meg zsidó embereket, akik túlnyomó részének semmi köze nem volt a „Tanácsköztársaság” 133 napos rémuralmához. Söt, nem egy volt olyan is köztük, akit a kommün alatt meghurcoltak, perbe fogtak, vagy le is csuktak. De ez sem mentesítette őket a „különítményes tisztektől”, ha a vagyonát meg akarták szerezni! Ezt az ellenkező előjelű rémuralmat az antant és az amerikai zsidó közvélemény miatt tartósan nem lehetett fenntartani. A rendszer látszat demokráciává alakult át ahol volt parlament, amely meg is szavazta a „numerus clausus”-t, vagyis a zárt számok törvényét, amely szerint az egyetemi és főiskolai hallgatóknak csak 5%-a lehetett zsidó. De még ezeket is állandóan megtámadták és félholtra verték az „ébredők”, ezek a szélsőséges zsidógyűlölök, akik jelentős állami támogatást kaptak. Maga az államhatalom még ennél is szigorúbb, „iratlan törvényt” vezetett be, amennyiben zsidót többé állami állásba nem vettek fel! Mindez semmi volt ahhoz képest amit Horthyék azután cselekedtek amikor a náci Németország Ausztria bekebelezésével elérte a magyar határt. Egymás után jöttek a „zsidótörvények”, majd a háború kirobbantása után a „munkaszolgálat”, amelynek keretében zsidó emberek tízezreit gyilkolták meg a legembertelenebb körülmények között. Ezután következett be a német megszállás, amivel szemben az „ellenforradalmi rendszer” semmi ellenállást sem tanusított, sőt a csendőrséget és rendőrséget a legteljesebb mértékben a gettósítás, majd a „deportálás” szolgálatába állította. 600,000 magyar zsidó halála szárad a lelkükön... Ugyancsak a Horthy nevével fémjelzett rendszer bűne volt a háborúból való kiugrás elszabotálása 1944. október 15.-én. Az egész demokratikus közvéleményt és főleg a zsidóságot teljesen megtévesztette a Rádióban elhangzott „Horthy proklamáció”. Ebben a hazug, álszent beszédben a kormányzó kijelentette, hogy véget vet magyar részről a háborúnak és ezt a németek tudomására is hozta. Egyben felvette a kapcsolatot a szovjet kormánnyal a fegyverszünetet illetően!. Óriási volt a lelkesedés, hogy az ország mégis ki tud hátrálni a már láthatóan vesztes háborúból. Különösen mi zsidók lelkesedtünk határtalanul, mert azt hittük, hogy a kormányzó szavának súlya van és minden intézkedést megtett azért, hogy a „kiugrás” sikerüljön. Ezalatt a magyar hadseregnek a frontról való visszavonását (az oroszok már Kecskemét környékén jártak és a királyi román csapatokkal együtt nagy léptekkel haladtak előre Észak-Erdélyben) és a németek elleni fellépését értették. Azt ugyanis még a legcivilebb civil is tudta, hogy a németek nem fogják ölbetett kézzel nézni Magyarország háborúból való kilépését. Tehát Horthy, mint az ország „főkormányzója”, biztosan kiadta a megfelelő utasítást a hadsereg parancsnokainak, ahogy azt Romániában a király megtette! A király parancsára a román hadsereg azonnal megnyitotta a frontot az oroszok előtt és a Vörös Hadsereggel szövetkezve szembe fordult a hitleristákkal. Kiderült, hogy az egész proklamáció „fal” volt és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy Horthy személyét jó szinben tüntesse fel, hisz ő mindent megtett országa háborúból való kiugrásáért, de a németek meghiusították. A valóság az volt, hogy semmilyen utasítást nem adott a tábornokainak. Így még azok is, akik hűek lettek volna hozzá, teljesen tájékozatlanok voltak, nem csináltak semmit. A Hitler-imádó többség viszont rögtön látta, hogy az egész kormányzói „szózat” csak porhintés és mosakodás... A multbeli súlyos bűneit szeretné ezzel Horthy némileg enyhíteni. Tehát semmi akadálya, hogy folytassák a harcot és a még megmaradt zsidókat kiirtsák. Így Szálasi nyilas bandája szinte pillanatok alatt ura lett az országnak s megkezdhették Budapest zsidóságának a legyilkolását és kirablását. Ezzel Magyarország Hitler utolsó szövetségese maradt. A nyilas uralmat nem érdekelte, hogy a német nácik már a végsőket járják és napjaik meg vannak számlálva, hisz Keletről, Nyugatról, Délről a három nagyhatalom; Nagy Británia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok hadseregei felsorakoztak, hogy a végső csapást mérjék Hitler rendszerére! A pillanatnyi uralomért a legnagyobb veszélyt hozták az országra. Kelet Európát a Szovjetunió hadserege szabadította fel. Mi zsidók különösen nagy várakozással és reményekkel néztünk a jövő elé, hisz a mult és a jelen csak bajt, bánatot, keservet hozott a számunkra. Minden percben halálos veszély leselkedett ránk. Alig vártuk, hogy bejöjjenek az országba a felszabadítok. Idealizáltuk őket, akik méltányolják a mi szenvedéseinket és nem ellenségre, hanem mint szövetségesre tekintenek ránk, akik még támogatni is tudják a harcukat felvilágosítással, a nyilasok leleplezésével, összegyüjtésével. Hisz közös az ellenségünk és közös az érdekünk. A valóság nagyon kiábrándítónak bizonyult. A katonák túlnyomó részének fogalma sem volt arról, hogy mi zsidók mennyit szenvedtünk a náci uralom alatt és milyen szörnyű körülmények között voltunk. Mennyire le vagyunk romolva testileg és lelkileg a sok éhezéstől, az ütlegektől, a kegyetlen bánásmódtól, a megaláztatásoktól. Sokkal rosszabb körülmények között éltünk mint az ország többi lakósa, akik korántsem szenvedtek annyit a háború alatt mint mi. Nem beszélve arról, hogy minket a saját polgártársaink éheztettek, kínoztak, gyilkoltak és raboltak ki. 1945-ben mi magyar zsidók a sztálini Vörös Hadsereggel találkoztunk. Ezeknek a katonáknak nagy része nem is értette, hogy mire hivatkozunk a zsidóságunkkal. „Secko jedno” (teljesen mindegy – mondták nekünk amikor összeszedték a katonákat, hogy hadifogságba vigyék őket. Nem voltak tekintettel arra, hogy minket rabszolgaként dolgoztattak és még jó volt ha csak dolgoztattak és nem gyilkoltak meg... Nem törődtek azzal, hogy mi kevésbé bírjuk már a hadifogságot, mert eddig is fogoly sorsra kényszerítettek bennünket. Elég jelentős számban vittek szovjet hadifogságba volt munkaszolgálatosokat, akiknek a felszabadulás ujabb rabságot hozott, mert éveket töltöttek orosz hadifogságban. Ugyancsak gyakran fordult elő, hogy német koncentrációs táborból haza igyekvő nőket szovjet katonák erőszakoltak meg, vagy megpróbáltak megerőszakolni. Persze voltak bőven kivételek is. Jószívű szovjet harcosok élelmiszert adtak nekünk. De rendszerint nem felsőbb rendelkezésre, hanem mert általában az oroszok közt voltak jószívűek, akik a saját ennivalójukat osztották meg az éhezőkkel, függetlenül attól, hogy zsidó volt-e az éhező, vagy sem. Az 1945-ös eseményekből még azért nem vontunk le általános következtetést. A zsidóságban az a vélemény alakult ki, hogy ilyen a háború. A katonák mindenűtt eldurvúlnak harc közben, de más a béke. Mégis csak a Vörös Hadsereg szabadított fel minket kelet-európai zsidókat, akiket a saját honfitársaink egy szálig megöltek volna. Mi magyar zsidók is azért maradhattunk meg kb. 200,000, az eredeti létszám negyede, mert a szovjet erőknek a románok átállásával, a Kárpátok vonúlatát megkerülve sikerült váratlanul benyomúlniuk Magyarországra. Különben mindannyian elpusztultunk volna... Kezdetben valóban nagy változások történtek. A régi államgépezet összeomlott a háború következtében és új rendszer kezdett felépülni a romok felett. Ebben az új rendszerben a zsidóság jelentős szerepet kapott. A Kommunista Párt vette át a hatalmat és az új vezetők szívesen vették a zsidóság beilleszkedését a hatalmi strukturába. Először úgy látszott, hogy ez a rendszer demokratikus lényegéből következik. Most már nem számít a származás, hisz a legfelsőbb vezetésben igen sok a zsidó „káder”, vagyis azok akikre az új hatalom támaszkodni akar. Hiába intettek Nyugatról minket értelmiségi foglalkozásban dolgozókat, hogy mindez nem a demokráciából fakad. Sokkal inkább abból, hogy s sztálinisták nem bíznak a magyarokban, mert tudják, hogy gyarmatosító törekvésük nem arat osztatlan sikert a nép körében. Éppen ezért, az ellenük irányúló gyűlöletet igyekeznek a zsidóság felé irányítani... Ha ez a gyűlölet még erőszakos cselekményben is kifejezésre jut, az az igazi sikere ennek a politikai irányvonalnak, mert akkor ürügyet nyerhetnek az ország további megszállásához a nemzetközi közvélemény helyeslése mellett, hisz csak megakadályozzák a védtelen zsidóság további legyilkolását. A sztálini politika végrehajtói úgy gondolhatták, hogy nem kell várni ilyen alkalomra, ami esetleg be sem következik, hanem meg kell szervezni ennek fölülről való lebonyolítását minél előbb. Így került sor a Kúnmadarasi hármas gyilkosságra kommunista segédlettel. Ugyancsak a sztálini politika játszott közre a lengyelországi Kielcében való tömeggyilkosságban, ahol már 42 zsidót öltek meg a háttérben működő kommunista bújtogatók. Lengyelország lakóssága jóval több volt Magyarországénál, ezért az áldozatoknak is jóval többnek kellett lennie... De a magyarországi Kúnmadarason történteket talán nem találták eléggé meggyözőnek a Sztálinisták a nyugati közvélemény és főleg az ott nagybefolyású és népszerű kommunista pártok számára, ezért Miskolcon újabb pogromot szerveztek, most már a kommunista politikai rendőrség ellen. Ezzel azt emelték ki, hogy a belső fegyveres testűlet nem elég a hitlerizmustól megfertőzütt nép ellen. Szükség van a megszálló orosz erők részvételére is az általános pogrom megakadályozására! Ez a politika nemcsak a külső közvéleményt vezette félre, hanem még inkább az ország lakósságát és ezen belül főleg magát a zsidóságot. Akkor a különböző események között a világos összefüggést egyáltalában nem lehetett látni. De nem is akartuk látni mi rengeteget szenvedett zsidók, akik hajszál híján áldozatul estünk a német és magyar nácik „Endlösung” (végső megoldás) tervének! Nem akartuk és nem hittük el, hogy akiknek a felszabadulásunkat köszönhetjük, azok ilyen aljas terveket szőnek ellenünk. Sokat próbált idegrendszerünk sem viselte volna el ezt a felismerést...! Most már nem titok, hogy a sztálini rendszer Kelet-Európa egész zsidóságát Szibétiába akarta deportálni, ahol „gulág” módszerrel dolgoztatták volna halálra népünk millióit... Sztálin halála vetett véget ennek a tervnek. De az anti-judaizmus ezután sem tűnt el a szovjet politikából, hanem átalakult. Most már a cionizmus lett az a varázsszó amivel zsidó embereket el lehetett távolítani állásukból, háttérbe lehetett szorítani őket az egyetemi és főiskolai felvételiknél, sőt, szigorú börtönbüntetésre lehetett itélni jó néhányukat. Mindezt igyekeztek ideológiai köntösbe csomagolni, így hosszú ideig nem látszott egyértelműen zsidóellenesnek. A látszatra még adtak. Ezért Nyugaton a zsidók egy része még mindig hitt a kommunista „eszme” világméretű győzelmében. Az ősök mesiás hite így élt tovább az ateisták köreiben. Nem akartak és nem is tudtak eltávolódni ettől a meggyöződéstől. Mindent igyekeztek kimagyarázni. Csak amikor már kiderült, hogy Moszkva ingyen, hatalmas erejű fegyvereket szállít a szélsőséges arab államoknak s robbanó anyagokat gyilkos csoportoknak és célja Izrael államának felszámolása, döbbentek rá a valóságra... Magyarországon is bekövetkezett Sztálin halála után egy enyhe politikai „olvadás”. Nagy Imre lett a miniszterelnök, így Rákosi hatalma bizonyos mértékig csökkent. De nem semmisült meg teljesen. Még ő maradhatott a Magyar Dolgozok Pártja főtitkára. Igyekezett is minden módon keresztbe tenni miniszterelnök társának. Hogy ezt simán megtehette abban nagy szerepet játszott, hogy a kommunizmus központjában, Moszkvában sem dőlt el még egyértelműen a küzdelem Hruscsov, Bulganin és a Malenkov vezette régi sztálinisták között. Beriját és 6 társát, akik a sztálini gyilkosságoknak fő végrehajtói voltak agyonlőtték, mert nyílván féltek, hogy poziciójuknál fogva leszámolnak valamennyiükkel. 1953 után az egész keleti blokkban (azelőtt „béketábornak” nevezték) letagadhatatlanul valami új elindult. Ez pedig a vezérekben való vak hit megdőlése volt. A „csalhatatlanság” dogmáját már nem lehetett fenntartani. Helyébe a cinizmus lépett... Rögtön elugrottak az egyik vezér mellől ha a másik nagyobb befolyásúnak látszot, vagy többet ígért. Magyarolrszágon a zsidó írók, költők és közgazdászok álltak a változást követelők élére. Ugyanakkor a szélsőjobb is bátorságot kapott és szintén mozgolódni kezdett. De korántsem volt olyan hatásuk az ország közvéleményére mint a liberálisoknak. Az utóbbiak nagy része Rákosi alatt befolyásos ember volt, őszintén hittek a kommunizmusban és annak vezetőiben. ’53 után annál nagyobb volt a csalódásuk. Most is őszintén hirdették a radikális változás szükségességét. Keresték a kiutat a válságból. De eszük ágában nem volt megdönteni a szocialista rendszert, csak meg akarták tisztítani a korrupciótól, a hazug ideológiától, a törvénytelenségektől. Különösen a diktatúrát akarták megszüntetni és az alapvető emberi jogokat biztosítani. Hogy ne lehessen letartóztatni és elitélni valakit megalapozott, bebizonyított vád nélkül. Vizsgálják ki a „konstrukciós pereket”, amelyekben hazug, minden alapot nélkülőző vádakkal itéltek halálra, vagy életfogytiglani börtönre embereket. Azokat a szadista pribékeket, akik a legkegyetlenebb módon kínoztak meg vádlottakat, hogy el nem követett bűnöket valljanak be, vonják felelősségre és itéljék el. Különösen nagy lendűletet kapott a kritikai szellem a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után, 1956 februárjában, amikor Hruscsov leleplezte Sztálin égbekiáltó bűneit, gyilkosságait, szadista kegyetlenkedéseit. Ennek a kongresszusnak az érdeme, hogy történészek bátorságot kaptak és ugyancsak lerántották a leplet a szovjet rendszer gazdasági hazugságairól; a kolhozosítás felmérhetetlen káráról és arról az elborzasztó módszerről ahogy ezt a mult század 20-as, 30-as éveiben tűzzel-vassal keresztűlvitték. A „kulákok” millióinak „likvidálásáról”... Kiderült, hogy nem csak „mint osztályt számolták fel” ezt a hatalmas paraszti réteget, -- ahogy a pártszemináriumokon tanították-- hanem ténylegesen fizikai létükben semmisítették meg őket, mert a tajga és tundra övezetbe deportálták millióikat, mindenféle termelési eszköz nélkül, ahol mintegy három millióan közülük éhen haltak! A XX. kongresszus Magyarországon is nagy lendűletet adott a kritikának. Létrehozták a „Petőfi-kört” ahol szabadon fejthette ki a véleményét bárki addig tabunak számító kérdésekben. Éles bírálatok hangzottak el vezető „elvtársak” ellen, akikről addig csak szuperlativuszokban lehetett beszélni és ha a nevét kiejtették taggyűléseken, vagy bárhol másutt, mindenkinek talpra kellett ugrania és percekig tapsolni. Most akár gyilkosnak lehetett bélyegezni és követelni bíróság elé állítását az emberiség ellen elkövetett bűnei miatt. Persze a felelősségre vonástól még messze voltunk, de meg volt a remény, hogy ha így haladnak a dolgok arra is sor kerülhet. Ami különösen feltűnő volt a Petőfi-körben, hogy egyes zsidó származású emberek, akik azelőtt a legnagyobb sértésnek vették ha valaki emlékeztette őket zsidó gyökereikre, most maguk hozták fel ezt nyílt beszélgetés alkalmával. Mintha szégyelték volna korábbi megalkuvásukat, gyávaságukat. Persze ez még korántsem volt általános, de úgy tünt, valami ezen a téren is elkezdődött. Utólag visszatekintve a Rákosi korszakra, a rendszer a zsidósággal szemben követte el a legnagyobb bűnöket! Három évvel a tömeggyilkos náci-nyilas uralom megdőlte után, már nekünk kellett megtagadni származásunkat ha értelmiségi állást akartunk kapni, míg a zsidógyűlölők szinte büszkén hirdethették tovább is uszításaikat. Valamiféle szellemi-politikai rehabilitáció ezen a téren is mintha elkezdődött volna. Azt mindenesetre elérte az ország demokratikusan gondolkozó közvéleménye, hogy Rákosi Mátyás lemondott a kommunista párt első titkári poziciójáról és kiköltöztették a Szovjetunióba. Moszkvai utasításra Gerő Ernő vette át Rákosi hivatalát, de szerepét már nem tudta teljes mértékben betölteni. Börtönviselt kommunisták tucatjai tűntek fel a politikai fórumokon és be akartak ismét kapcsolódni a politikai életbe. Az is előrevitte a változások felgyorsúlását, hogy Hruscsov mint a kommunista Párt új főtitkára, keresre Titóval, a jugoszloáv kommunisták vezérével a kiegyezést. Az egykori „láncos kutyából” tekintélyes politikus lett, aki olyan ügyesen manőverezte országa politikáját a nyugati hatalmak és Oroszország között, hogy nagy befolyásra tett szert mindkét oldalon. Rákosi eltávolítása a hatalomból jelentős részben az ő befolyásának is köszönhető. Gerő új szerepét sem nézte jó szemmel. Nagy Imre és Kádár álltak közel hozzá... Ilyen előzmények után érkeztünk el október 23-ikához. Az Oktatási Minisztériumban dolgoztam. Itt is már napok óta érezni lehetett a forradalmi hangulatot. Az ország közvéleménye radikális változást akart, mert féltek attól, hogy Gerő és társai csak azt a pillanatot lesik, amikor ismét vissza lehet állítani korlátlan hatalmukat és a kritika hangját ismét el lehet hallgattatni. Tehát helyettük Nagy Imrét és társait akarták a hatalomba juttatni és Gerőéket pedig eltávolítani a hatalomból. A minisztérium csaknem minden alkalmazottja a változást akarta. Ezért tüntető felvonúlásra készültünk a Bem szoborhoz Budára. Először úgy tünt, hogy Piros László belügyminiszternek, aki Rákosi kreatúrájaként került a hatalomba, sikerül meghiusítania a demonstrációt, de végül kénytelenek voltak engedélyezni. A lelkesedés határtalan volt. Spontán hatos sorokba fejlődve vonúltunk ki a Szalay utcai épűletből. Fegyelmezetten mentünk végig a Hovéd útcán ki a Szent István körútra és onnan a Margit hídon át Budára. Seregünk hatalmasra növekedett, a város minden részéből csatlakoztak hozzánk és tömegünk a hidat teljes szélességében elfoglalta. Senki nem jött velünk szembe! Leírhatatlan érzés lett mindannyiunkon urrá; a szabadság mámorító hangulata. Egy testté és lélekké váltunk azokban a pillanatokban... Budán találkoztunk a Műegyetem felől érkező tömeggel. Eggyé olvadtunk velük, spontán, minden külső vezényszó nélkül, rendben, surlódás, tülekedés nélkül sorakoztunk fel a Bem szobor előtti téren. A szobornál ért az első csalódás. Veres Péter állt ott a szobor lábánál. Mindenki tudta, hogy Rákosi és Révai kedvence, aki szabadon „zsidózott”a negyvenes évek második felében is, amikor a Holocaust emléke még friss volt és Nyugatra tekintve nem teljes hangerővel vezényelték a Pártban az antijudaista szólamot. Crescendora csak az ötvenes évek elejére kapcsoltak. De ő úgylátszik erre már akkor külön engedélyt kapott... A szobornál elmondott beszéde általános vélemény szerint is semmitmondó volt. Óvatosan kerülgette a radikális, forradalmi követeléseket, amiért végeredményben felvonultunk. Valami olyasmi hangzott ki a mondataiból, hogy szép volt ez a felvonúlás, de most tessék hazamenni, nehogy valami komolyabb következménye legyen a dolognak. Persze, lehet, hogy nem mindenki látta így az ő szerepét. Talán úgy gondolták, hogy a féltő szeretet mondatja vele ezeket a lapos mondatokat, hisz Révai nagy nimbuszt szőtt az alakja köré. De én ismertem a balmazújvárosi hátterét... Sokan hazamentünk a demonstráció végén. De egy jelentős tömeg a parlament elé vonult és tüntetett Gerő és a kormány ellen, amelynek tagjai Hegedüs András miniszterelnökkel és Piros László belügyminiszterrel az élen mindannyian Rákosi Mátyás kreaturái voltak. Az emberek úgy érezték, hogy eddig jóformán semmi lényeges változás nem következett be a hatalom frontján. A tüntetés békés volt, a tömeg nem tört zúzott, vagy rombolt. Követeléseiknek kiabálással és szitkozódással adtak hangsulyt. Gerő Ernő a Rádióban adott választ a nép hangjára. Vérlázító és durván vádoló beszédet mondott a Párt első titkára. Ellenforradalmár hulligánoknak /!/ nevezte a demokratikus változást követelőket és a pártzsargonban használatos pejorativ jelzők egész sorával bélyegezte meg öket, mintha a „papa”, a „nagy és dicső” Sztálin ott állt volna a háta mögött. Mintha a halála után is elevenen ható grúz dicséretét akarta volna kiérdemelni... Általános a vélemény, hogy Gerő beszéde olaj volt a tűzre! De a tömeg még mindig kellő mérsékletet tanusított. Nagy Imrét követelték. Őt akarták hallani. Küldöttség is ment érte. El is jött a parlamentbe. De amikor „Elvtársak!” kiáltással kezdte beszédét, lehurrogták. Erre gyorsan szöveget váltott és sikerült is megnyugtatnia a tömeget amikor bejelentette, hogy szerepet fog vállalni az új kormányban. Egy radikális csoport a Rádióhoz vonult és véres harc után elfoglalta a Brody Sándor utcai székházat. De nem sokat értek vele mert a kormány átkapcsoltatta a leadót az ellenőrzése alatt álló épületbe. Így továbbra is az ellenőrzésük alatt maradt a Rádió. Abból értesülhettünk, hogy Nagy Imre miniszterelnök lett, de Gerő továbbra is a Párt első titkára maradt. És hibát hibára halmozott. Legnagyobb baklövése volt, hogy október 24-ikére virradó éjjelen behívta a Magyarországban állomásozó szovjet hadsereg egységeit Budapestre!! Ezzel a viszonylag legális körülmények között folyó tüntetést nemzeti szabadságharccá változtatta. Ugyanis addig a magyar hadsereg még nem állt át zömében a trüntetők oldalára. De a szovjet tankok megjelenésével Gerőnek sikerült elérnie. A másik hatalmas hibája, amit a tüntetők joggal bűnnek nevezhettek, hogy október 24-én délelőtt a parlament előtt békésen tüntető ttömegre lövetett a környező házak tetején harci álláspontot elfoglaló ÁVH egységek által. Számosan haltak meg vagy sebesültek meg súlyosan. Tudok olyan 10-12 éves gyerekekről, akik csak bámulni mentek le a térre a közeli lakásokból és a különleges golyók végeztek velük. Ugyanis az ÁVH-sok a testbe hatolva robbanó golyókat használtak ez alkalommal. A tömeget szétkergették, de ezzel csak fokozták az emberek elkeseredését a bűnös, gyilkos rendszer ellen. Sokakat szinte belekényszerítettek felelőtlen lövöldözéseikkel a fegyveres harcba. Az október 23-tól 29-ig tartó harcok csodás egységbe tömörítették a gyilkos, és József Attila szavaival élve „fasisztakommunizmus”-nak bélyegezhető rendszer ellen küzdő fiatalokat. Több tizen- és huszonéves zsidó fiút ismertem , akik nem zsidó társaikkal együtt küdöttek az ÁVH ellen. A rendőrség és katonaság már nem volt hajlandó kiállni az orosz harckocsik által támogatott Gerő Ernő rendszere mellett. Hiába mondott le és nevezték ki Kádár Jánost a Párt első titkárának, a szovjet intervenció miatt felbőszült közvéleményt már nem lehetett ezzel az elkésett lépéssel elhallgattatni... Érdekes jelenség volt, hogy a Magyarországon „ideiglenesen állomásozó” szovjet hadseregből csak a tankok jelentek meg Budapest utcáin, amelyek gyalogos katonák kisérete nélkül hatástalanoknak bizonyúlnak egy terület megszállása alkalmával. A núlt tapasztalatai alapján nagyon jól tudta ezt a szovjet vezérkar. De remélték, hogy a felkelés a zsidó származású kommunista vezérek miatt pogrommá fog fajúlni! Tisztában volt azzal a moszkvai irányítás, hogy milyen mély gyűlölet él az emberekben Rákosi, Gerő és társai ellen. Hiába akarnak ezek még nagyobb antiszemiták lenni mint az „árják”, a gyűlöletre hajlamos emberek általánosítanak és zsidónak tekintik őket. Általuk pedig kiterjesztik gyűlöletüket az egész zsidóságra. A szovjet vezetők meglepetve tapasztalhatták, hogy a forradalmi hangulat napról-napra erősödik a fővárosban és nem csap át zsidóellenes pogromba és fosztogatásba, rablásba, ahogy remélték... Budapest népe csodálatos mérsékletet tanusított azon a téren is, hogy nem engedte meg a lezárt üzletek, üzemek feltörését és kifosztását. Peig köztudott, hogy volt egy kisebbség amely szívesen vett volna részt ilyen „muriban”, nosztalgikus érzésekkel idézve fel az 1944-es „régi szép időket”. 1956. október 29.-én a szovjet vezetés váratlanul visszavonta tankjait a magyar fővárosból és Nagy Imre kormányára hagyta a vezetést. Látszólag semmi nem indokolta ezt a kivonúlást és egész történelmük folyamán ilyen nem is fordult elő. Ellenkezőleg, ha az előreküldött csapat nem volt elég, akkor nagy erőkkel támogatták az elégtelen sereget, de nem futamodnak meg, már presztis okok miatt sem... Nyílvánvaló, hogy ez esetben az a szándék húzódott meg a kivonúlás mögött, hogy a szabadságharcot pogrommá alakítsák... Annak a gyűlöletnek a kirobbanásában bíztak, aminek ébren tartásában és fokozásában rendszerüknek is nagy szerepe volt. Az un. „kisnyilasokban” bíztak, akiket 1945-48-ban amnesztiával kivontak a felelősségre vonás alól, azzal az ürüggyel, hogy megtévesztett tömegekről van szó és akiket sok mindenre fel lehetett használni, hisz jól ismerték múltbeli bűneiket, amelyeket bármikor a fejükre lehetett olvasni... Néhány kirívó esetet kivéve a szabadságharcosok leleplezték és megakadályozták a zsidóellenes hangulat kialakúlását. Amikor a szovjet vezetés látta, hogy várakozásuk nem valósult meg, hatalmas erőkkel hatolt be Budapestre, és ez alkalommal a harckocsijaikat már a gyalogságuk és tűzérségük is támogatta. Azt hitték, hogy most már hamarosan helyreállítják uralmukat. De kiderült, hogy a népben sokkal erősebb az erőszakos, diktatórikus rendszerükkel szemben a gyűlölet, semhogy ezt a fegyverek erejével gyorsan el lehetne fojtani. A fegyveres ellenállás helyett most már sztrájkokkal és néma tüntetésekkel tiltakoztak az emberek az önkény ellen. Hosszú ideig nrm vették fel a dolgozók a munkát, hogy így tiltakozzanak az oroszok által uralomra emelt Kádár János és Münich Ferenc kormánya ellen. Az ország forradalmi hangúlatának a megosztására „ideológiai fegyvert” is bevetettek az ujjáalakúló kommunista párt vezetői. Moszkvában ugyanis szakítottak a régi módszerrel, hogy zsidó származású kommunistákat helyezzenek az ország élére, hanem helyettük félművelt „árjákat” részesítettek előmyben. Ezek ugyanúgy az orosz fegyverekre támaszkodtak, mint korábban a zsidók. Így nyíltan lehetett zsidózni, nem kellett kódnevekkel álcázni gyűlölet kampányukat, antijudaista politikájukat. A magyar kormányban ennek vezérszónoka Marosán György lett, akinek ugyan zsidó származású felesége volt, de ez nem akadályozta antijudaista megnyilvánulásait. (Analóg eset adódott Lengyelországban Gomulka esetében, aki ádáz zsidógyűlölet kampányt vezetett az országában, holott a felesége neki is zsidószármazású volt.) Marosan zsidóellenes kirohanásait államminiszterként tette. A Kádár kormány egyetlen tagja sem tiltakozott ez ellen! Sőt, a Neue Zürcher Zeitung-ban, ebben a színvonalas, liberális svájci lapban, Kádár János is úgy nyilatkozott 1957 juniusában, hogy a magyar kommunista pártban az okozott minden problémát, hogy nem valódi munkások vezették mint ő, hanem kispolgári zsidók mint: Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, stb. Ez a nyílt antijudaizmus jellemzi 1956 után a kelet-európai kommunista pártok és kormányok politikáját. A szélsőségesen Izrael ellenes arab államokat hatalmas anyagi segítséggel, főleg fegyverekkel támogatják, minden ellenszolgáltatás nélkül! Nem beszélve a „szakértők” hatalmas seregéről, akik a modern szovjet fegyverek használatára képezték ki az arab hadseregeket. Ugyancsak tevékeny szerepet vállaltak a terroristák kiképzésében, a robbantások előkészítésében... Az ’56-os magyar forradalom leverése után külföld felé viszont még hosszú ideig azt a látszatot akarta megőrizni Kádár János kormánya, hogy a zsidók érdekében történt az orosz csapatok „ellenforradalom” ellenes fellépése. Így például az ausztriai Schwechaton, Bécs közelében, a menekült táborban elterjedt a hír, hogy a szabadságharcos nyilasok meg akarják támadni az ott lévő zsidókat és fel akarják gyújtani azokat a barakokat amelyekben a Magyarországról menekült zsidók laknak. Ezért a zsidó szervezetek az osztrák rendőrség segítségét kérték, akik védelmet nyújtva vették körül a zsidók lakhelyét. Nekem az esetet Brach Dénes, a Rabbiképző volt hallgatója beszélte el már New Yorkban. Ő ugyanis a schwechati menekült táborba került, amikor kijött Magyarországről. -- A rendőrség megvédett benneteket, de mi lett a nyilasokkal? Továbbra is ott maradtak? – kérdeztem. -- Eltüntek mint a kámfor! Nem láttuk többé őket. Akkor amikor hallottam, fel sem tűnt a dolog. Csak később írtak róla egyes magyar újságok, hogy „Kádárék keze” volt az ilyen megnyilvánulásokban. Átküldtek embereket (lehet, hogy titkosrendőrőket) Ausztriába, hogy ott mint „szabadságharcosok” zsidóellenes fenyegetéseket hangoztassanak és zsidók elleni támadásokat szervezzenek, amivel azt a hitet akarják kelteni a demokratikus közvéleményben, hogy a szabadságharcosok jelentős része nyilas...! Azt valóban szinte lehetetlen ma már megállapítani, hogy milyen irányba haladt volna az ’56-os magyar forradalom. Lehet hogy átmenetileg erős lett volna a szélsőjobb befolyás. Hisz nem volt még messze időben Szálasi Ferenc nyilas uralma. Nem beszélve a „kispolgárság” elleni kommunista kampányokról, a „kozmopoliták, cionisták” üldözéséről 1948-tól kezdve, akik alatt félreérthetetlenül a zsidókat értették. Ezt koronázta meg a hirhedt moszkvai „orvosper”, amely már a „vérvádak” modern továbbélése volt... Ennél már kendőzetlenül ütközött ki a zsidóellenesség, nem használtak kódnevet sem a gyűlölet felkeltésére! Magyarországon 1945 után elmaradt a szembenézés a zsidóellenes múlttal. Nem leplezték le az antiszemitizmus valódi arculatát. A jóvátételt kereken megtagadták. Sőt, Rákosiék még azt is elvették a zsidóságtól amit a nyilasoknak nem volt idejük elrabolni. Még a „kitelepítéseket” is a zsidók, messze az országos arányszámukon felül szenvedték el! Ideje lenne, hogy a múlt zsidóellenes bűnei végre a maguk valódi méretében napvilágra kerüljenek. És itt már tisztázni kellene a sztálinisták szerepét is a zsidóellenesség fenntartásában, az antiszemitizmus terjesztésében. Ki kellene mutatni a zsidó származású kommunista vezérek szörnyű bűneit saját népük ellen. Az ő megnyilvánúlásaik különösen elitélendőek, hisz rajtuk keresztül még csak erősödött a zsidókkal szembeni gyűlölet, mert a közvélemény egy része meg van győződve arról, hogy zsidó érdekeket képviseltek szélsőséges politikájukkal. Nem ártana a tankönyveket is megvizsgálni, hogy szövegük híven szolgálja-e a zsidóellenes előitéletek eloszlatását, a felekezetek közötti békét és a demokrácia szellemét . Haraszti György Trapéz a lejtőn (A magyarországi zsidóság a második világháború után és az ’56-os forradalomban) Aki ebben a kérdésben is az elsők közé tartozik. Karády Viktor 70. születésnapjára A magyar holokausztot az 1938 és 1945 közötti megnagyobbodott Magyarország „zsidótörvények” által személyében érintett mintegy 840,000 állampolgára közül körülbelül 260-285,000 fő élte túl. A visszaállított trianoni határok közötti ország zsidó népességének vesztesége az 1938 előtt itt éltek 60%-a, mintegy 300,000 lélek volt. A fővárosiaknak több mint 40, a vidékieknek közel 79 %-a pusztult el. A Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) Magyarországi Tagozata Pach Zsigmond Pál által vezetett Statisztikai és Tudósító Osztályának összeírása (1945/46) szerint a túlélő és Magyarországon maradó zsidóság létszáma 165,330 főt tett ki. Ez a háború előtti 5%-kal szemben az össznépesség mintegy 1,5%-a, de megjegyzendő, hogy a vidéki felvétel csak részleges volt és az összeírás – értelem szerint – nem tartalmazta a választ megtagadókat, valamint a kikeresztelkedetteket. (A túlélők mintegy egynegyede már nem volt a zsidó hitfelekezet tagja.) Az 1949-es népszámlálás, amely még kérdezte a vallási hovatartozást, 133,862 izraelita vallású magyar állampolgárt regisztrált az országban, közülük 101,259 fő Budapesten élt. A Magyarországon élő zsidóság, amelyet az 1867. évi emancipációs törvény tulajdonképpen felekezetnek nyilvánított, már a 19. század második felében, megszűnt különálló, nemzetiségként funkcionáló etnikai-kulturális egységként létezni. A politikai egyenjogúsítás után számtalan, ellentétes érdekű csoportra bomlott, amelyek a szabadelvű korszakban (1867-1918) többé-kevésbé beilleszkedtek a modernizálódó befogadó társadalomba, amelynek többségi tagjaitól – legalábbis formailag – „csupán” az eltérő vallási hitelvei különbözették meg. Az első világháborút követő évtizedekben - a megváltozott politikai klíma ellenére – a trianoni határok között felére csökkent, immár közel 100%-ban magyar anyanyelvű, kultúrájú zsidó népesség integrációja tovább folytatódott, az 1919 után egyértelműen neológ többségű, zömmel a magyar középrétegekhez asszimilálódó csonka-magyarországi zsidóság soraiban minden antiszemita propaganda dacára általános volt az állam- és nemzetpatriotizmus. Az izraelita hitfelekezet követőinek száma részben a századforduló után negatívra forduló demográfiai mutatók, részben a többnyire spontán kitérések és vegyes házasságok következtében lassan, relatív és abszolút mértékben egyaránt csökkenni kezdett. Ez a mindkét oldalról nézve természetes asszimilációs-integrációs folyamat a harmincas évek második felének „zsidótörvényei” majd a negyvenes évek első felének népirtásba torkolló üldöztetései következtében megtorpant, részben visszájára fordult. A szaporán sorjázó zsidótörvények új életre galvanizálták a „mi” és „ők” elhalványodni látszó megkülönböztetését, és a jogi konstrukció segítségével egy új entitást hoztak létre, a kirekesztéssel átmenetileg újból megteremtve a magyarországi zsidóság fiktív homogenitását és különállását. A soá következtében a túlélő magyarországi zsidóság mind társadalmi-gazdasági szerkezetében, mind földrajzi elhelyezkedésében nagyban különbözött a vészkorszak előttitől. Megbomlott a nemek és korcsoportok közötti arány; a gyerekek és férfiak különösen nagymérvű elpusztulása miatt (Auschwitz, munkaszolgálat) túlsúlyossá vált a nők és az idősebbek csoportja. A magyarországi zsidók korfája tartósan fordított piramist formált. A visszatérők lakásait időközben kifosztották, elfoglalták, jelentős volt az elszegényedés. A falusi és kisvárosi zsidóság pusztulása, illetve a visszatérők lakóhely-változtatása miatt (a vidéki zsidóság, amely még 1945-ben is a teljes zsidó népesség körülbelül egyharmadát tette ki, alig két évtized alatt néhány ezer főre csökkent) a háború utáni zsidó népesség kiteljesítve a korábbi tendenciákat az 1960-as évek elejére szinte teljes mértékben nagyvárosivá vált, és jóval kisebb volt benne az ortodox és általában véve a vallásos csoportok súlya, mint korábban. Az adatok azt valószínűsítik, hogy a főváros túlsúlya miatt a túlélők között magasabb volt az iskolázottabbak és a középrétegekhez tartozók aránya is, mint a korábbi időszakokban. A magyar állam és társadalom háború utáni hozzáállása a korábbi megkülönböztető törvények szerint zsidónak minősülő honpolgáraihoz az első pillatoktól fogva ellentmondásos volt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már első debreceni kormánynyilatkozatában bejelentette (1944. december 24.), hogy valamennyi, az adott időpontig hozott népellenes és zsidók ellen irányuló törvény és rendelet hatályát veszti s valóban az 1945. március 17-i 200/1945. M. E. rendeletével formálisan is eltörölte az összes diszkriminatív törvényt és rendeletet. Az új hatalom gondoskodott a jogegyenlőség elveinek megfelelő restitúcióról, egyben bíróság elé állítatta azokat, akik közvetlen felelősséget viseltek a magyarországi zsidóság deportálásáért és elpusztításáért. Ugyanakkor nem történt meg érdemben a személyes üldöztetésért való kárpótlás, az anyagi javak visszaszolgáltatása, illetve a zsidó közösségi károk kompenzálása. És mindettől elválaszthatatlan módon a szovjet megszállás kulisszái között „a háború utáni magyar társadalom az elszabaduló indulatoktól és a rövid távú politikai taktikáktól befolyásolt vitákban /…/ képtelen volt a felelősség kérdésének higgadt megtárgyalására, a józan önvizsgálatra.” Más országokhoz hasonlóan nem történt meg, legalábbis a nyilvánosság szintjén a zsidóság magába tekintése, a kirekesztés és a soá szörnyűségei következtében előállott magyarországi disszimilációval, valamint a háború utáni új helyzet problémáival való őszinte szembenézése sem. Az első világháború végétől állami ideológia szintjére emelt antiszemita előítéletek – dacára annak, hogy az új demokratikus kormányzat (majd az 1949 nyarára kiépült kommunista pártállam) minden antiszemita propagandát és megnyilvánulást büntetendőnek nyilvánított – a lakosság széles rétegeiben nem tűntek el. 1946-ban legalább 12 olyan település volt Magyarországon, ahol bizonyíthatóan történtek zsidóellenes incidensek. Halálos áldozatokkal járó zsidóellenes megmozdulásokra (Kunmadaras [május 20-21.], Miskolc [július 30. - augusztus 1.]), temetőgyalázásokra, zsinagógafelgyújtásra (Makó, május 31.) is sor került. A zsidókat egyszerre tették felelőssé a háborút követő gazdasági nehézségekért, az átlagnál úgymond magasabb életszínvonalukért, „túlzott” jóvátételi igényeikért, „arrogáns” viselkedésükért, sommásan kapitalista mentalitásukért, s ugyanakkor a demokrácia és nemzeti értékek sírásójaként hegemóniára törő kommunista párt iránt mutatott szimpátiájukért. Nem is szólva a „közszolgálatban, államosított gazdasági életben”, a párt- s államhatalmi szervekben (így a kommunista párt fegyveres karjának számító hírhedt államvédelmi hatóság, az ÁVO, ÁVH), a népbíróságokon, valamint a gazdasági és kulturális életben az össznépességhez viszonyított számarányukat – főként a kezdeti időszakban - messze meghaladó szerepvállalásukért. A kirekesztő törvények eltörlésével sokak számára evidenciának tűnt, hogy a nagymértékben szekularizált, urbánus „maradék zsidóság” egésze – nem utolsósorban a kitérések és vegyesházasságok növekvő száma miatt - elkerülhetetlenül a totális „asszimilációra ítéltetett”. A helyzet azonban ennél jóval összetettebb volt. A második világháború utáni magyarországi zsidóság után közelről, de még akár madártávlatból is egy önmagával meghasonlott, civakodó, az évek során fokozódó mértékben megfélemlített kisebbség képét nyújtja. Jóllehet a magukat zsidónak tekintő (és/vagy mások által annak tekintett) magyar állampolgárok éppolyan mértékben megosztottak voltak társadalmi viszonyaik, politikai meggyőződésük, jövőbeli elképzeléseik stb. szempontjából, mint a környező „többségi” társadalom bármely más csoportja, a holokauszt túlélői politikai-társadalmi relációban egy szempontból egységesnek tűnhettek; helyzetükből következően valamennyien mentesek voltak a fasiszta bűnök terhétől. 1945 után a „politikai kompromittálatlanságuk” és demokratikus elkötelezettségük miatt a baloldali pártok természetes szövetségesének számító korábbi üldözöttek – baloldali értelmiségiek és félértelmiségiek ezrei - előtt az állami- és pártapparátusban, a rendőrségben és a hadseregben, közigazgatásban, felső- és középfokú oktatási intézményekben, médiában stb. olyan érvényesülési lehetőségek nyíltak meg, amelyekről a háború előtt még csak nem is álmodhattak. Az új rendszer miközben (az államosításokkal és általában véve a magántulajdon radikális korlátozásával) ellehetetlenítette a korábbi hagyományos pályákat, fokozottan igénybe vette – a külvilág előtt is bizonyítandó progresszív jellegét - szolgálataikat, szakértelmüket. Sok, vallási hagyományaitól elidegenedett középosztálybeli – vagy akár nagypolgári származású - zsidó számára is a kommunista ideológia a korábbi léket kapott liberális befogadó ideológia javított kiadásának, s egyben a korábbi keretek gyors meghaladásának tűnt, és ily módon - a hallgatólagos megkülönböztető korlátok megszűntével - további felemelkedési lehetőségekkel kecsegtetett. Ez a réteg - a Magyarországon maradó zsidóság jelentékeny részéhez hasonlóan - kimondva vagy hallgatólagosan magáévá tette azt hivatalosság rangjára emelkedő álláspontot, hogy a holokausztért kizárólag az országot megszálló németeket terheli a felelősség. Számos, az antiszemitizmustól rettegő alsó-középosztálybeli, valamilyen szinten a zsidó vallási hagyományokhoz kötődő kisegzisztencia számára is az első években a rendszer, amely időnként ugyan felhasználta az antiszemita érzületek mozgósító erejét, de elvi alapon elutasította az antiszemitizmust, még mindig a „kisebbik rossz”-nak tűnt az üldöztetések éveihez képest. Bár a fentebb vázolt konjunkturális mobilitás csak a túlélő zsidóság szekularizált részének egy kisebbségére terjedt ki – ez a kisebbség (a rendszer aktív vagy passzív támogatói) a Rákosi-diktatúra éveiben jól láthatóan-érezhetően jelen volt a nyilvánosságban, a közvélemény szemében ők voltak a hazai zsidóság reprezentánsai. Az ezt az utat választók javarésze ördögi körbe került, hiszen a berendezkedő kommunista rendszer kiszolgálása szembeállította őket a magyar társadalomnak az új rendszert az első tapasztalatok után egyre fokozódóbban idegen érdekeket kiszolgáló terrorisztikus hatalomként elutasító jelentős részével. Nem szólva arról, hogy a sztálinizmus lényegére és hatalomgyakorlására való rádöbbenést követő csalódás miatti kiábrándulás – leginkább 1953 után - sokukat ismét identitásválságba sodort. 1945 után a túlélők egy másik nagy csoportját a megnövekedett hitéleti aktivitás jellemezte. A számukra felszabadulást jelentő megszabadulást követően a zsidók jelentős része (becslések szerint 20-25 ezer fő) a valláshoz való visszatérésben, (hitéleti) intézményeinek újjáépítésében, zsidóságának hangsúlyozásában próbált megnyugvást találni. Valamiféle kettős identitás mellett kötelezte el magát. Ez a társadalmi csoport ugyan azt a következtetést vonta le az 1944/1945-ös eseményekből, hogy Magyarországon kell maradnia, és magyar zsidóként kell továbbra is élnie, de szakítva az előző időszakban egyre erősebben érvényesülő zsidó vallás iránti közömbösséggel. Ugyanakkor számos holokauszt-túlélő szemében a háború előtti zsidó közösségek vezetése és politikája teljességgel hitelét vesztette. Megrendült az az ideológia, amelyet az emancipáció óta valamennyi hivatalos zsidó vezetés vallott és hirdetett: a nemzeti és zsidó célok harmóniájára épülő asszimiláció ideológiája. A magyarországi zsidók történetében új – az események tükrében átmeneti jelenségnek bizonyuló - igény mutatkozott az érdekérvényesítő autonóm zsidó politika iránt. A maradék zsidóság jelentős része - a környező társadalomról az üldöztetések idején szerzett negatív tapasztalatok, a soáért való felelősség és kárpótlás vállalásának elhárítása, a háború utáni társadalomba való beilleszkedés nehézségei, valamint az újra megjelenő antiszemitizmus és annak az új rendszer politikai erői általi szembetűnő manipulálása miatt – a nemzetközi támogatást élvező cionista pártok felé fordult. Az ellenállásban és embermentésben nagy tekintélyt szerzett, de korábban mindvégig kis létszámú és befolyású cionista mozgalom látványosan megerősödött. 1948-ban a Magyar Cionista Szövetség (MCSZ) hivatalos beszámolója 15,000 bejegyzett tagról számol be. A magyarországi cionisták helyzetét megkönnyítette, hogy a világháború utáni mozgalomban a baloldali csoportosulások voltak többségben. Ezek közül számosan rögtön a háború után kapcsolatokat építettek ki a jövő letéteményesének tekintett baloldali, szociáldemokrata és (fokozott mértékben a Szovjetunió támogatta) kommunista pártokkal. Néhányan bekapcsolódtak a politikai rendőrség munkájába, s a választások alkalmával arra szólították fel tagjaikat, hogy a kommunista pártra szavazzanak. (Sajátos módon így a háború utáni „magyar” cionizmus nagyon sokszor „kettős kötődés”-t is jelentett; a több tízezernyi cionistaként „nyilvántartott” zsidóból néhány ezer SzDP-tag mellett 12,275 fő a kommunista párt tagja volt. Még 1949-ben is, amikor az Magyar Dolgozók Pártjában elrendelték a volt cionisták párttagságának felülvizsgálatát, egy belső pártjelentés szerint több mint 7,600-en voltak közülük MDP-tagok.) A baloldali pártok eleve gyanúval tekintettek a cionista mozgalomra, kezdeti baráti gesztusaik taktikai megfontolásokból eredtek. Míg nemzetközi téren a közel-keleti térségben a hagyományos gyarmatosító hatalmak (angolok-franciák) helyét elfoglalni akaró Szovjetunió még erőteljesen támogatta a zsidó állam létrehozására irányuló törekvéseket, az MKP vezető ideológusai már a háború utáni első évben kinyilvánították, hogy hosszabb távon a cionizmus semmilyen formája sem elfogadható a párt és a magyar társadalom számára. A kommunista párt – követve a zsidók magyarországi emancipációja utáni megközelítést - a zsidósággal kapcsolatos problémákat legfeljebb felekezeti kérdésként volt hajlandó kezelni. A magyarországi zsidóság önálló nemzeti tudatának felkeltésére irányuló cionista törekvést a fejlődés irányával szembeforduló reakciós célkitűzésnek tekintették, s azt hirdették, hogy a zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidóság teljes beolvadása felé vezet. A szociáldemokraták – ha mérsékeltebb hangnemben is - ugyancsak elutasították a cionizmust, nem tagadták meg támogatásukat a Palesztinába kivándorolni akaróktól, de helytelenítettek minden olyan propagandát, amely arra irányul, hogy olyanokat is kivándorlásra késztessen, akikben ez a gondolat még fel sem merült vagy meg nem erősödött. A magyarországi zsidóság 1945 utáni választási lehetőségeit áttekintve ne feledkezzünk meg arról a jelentős csoportról sem, amelynek tagjai nem váltak az uralkodó párt tagjaivá, továbbra is a klasszikus típusú asszimiláció útját járták, netán az átélt szenvedések hatására feledni akarták hitüket, származásukat (kikeresztelkedés elvegyülés, rejtőzködés) és/vagy a zsidó identitástól eltávolodva a többségi társadalom legkülönbözőbb társadalmi-politikai-vallási irányzatai felé orientálódtak. A berendezkedő kommunisták – köztük a zsidó származásuk is – ideológiájukat követve minden nemzeti, szellemi vagy vallási partikularizmus felszámolására törekedtek. „Hivatalból” üldözték a volt cionistákat, ellehetetlenítették a hívőket, nem is szólva arról, hogy az új társadalmi-gazdasági berendezkedés létalapjában fenyegette a zömében a középosztályhoz tartozó zsidó emberek tömegeit. A zsidók kiábrándulásához nagymértékben hozzájárult, hogy a kommunista hatalomátvétel után hamarosan sort kerítettek a zsidó intézmények önállóságának megszüntetésére, felszámolására, a külföldi kapcsolatok legszigorúbb ellenőrzésére, majd betiltására is. Az ötvenes évek elejétől megkezdődött a zsidó identitású, de akár csak zsidó származású káderek felelős pozíciókból történő kiszorítása is. Már a kezdeti időszakban bekövetkezett – más társadalmi, egyházi létesítményekhez hasonlóan - valamennyi zsidó szervezet gleichschaltolása, minden önálló vallási, szellemi zsidó megnyilvánulás erőszakos elfojtása. Az új rendszer – mentségére szóljon a létrejött zsidó állammal kapcsolatos terveiben csalódott Szovjetunió követelésére - élesen Izrael ellenes politikát folytatott, amely egyben a „kozmopolita-ellenes” új állami antiszemita kurzus legitim megjelenési formája volt. A magyarországi zsidóság a befogadó többségi társadalomhoz hasonlóan a legkülönbözőbb módon reagált a berendezkedő kommunista rendszer intézkedéseire. A feszült politikai légkör, az egymást követő államosítási hullámok során a zsidó polgárságnak bekövetkező gazdasági ellehetetlenítése és Izrael állam közelgő megalakulásának híre számos zsidót kivándorlásra ösztönzött. A magyarországi zsidók arányszámukat messze meghaladó mértékben hagyták el (legálisan vagy illegálisan) az országot. 1945 és 1955 között 35-45 ezer főnyien vándoroltak ki Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába, illetve - a cionista tevékenység eredményeképp – Palesztinába/Izraelbe. (A távozók száma meghaladta az 1945 utáni magyarországi „maradék zsidóság” közel egyötödét.) Mások – mint már említésre került - a totális asszimilációt, vagy a kettős kötődésű (magyar és szekuláris zsidó) identitást választották. Ez utóbbi két csoport tagjai közül a Sztálin halálát követő években sokan - az össznépességen belüli arányszámukat meghaladóan (de az értelmiségen illetve a politizáló rétegeken belüli arányuknak megfelelően) - csatlakoztak a különféle ellenállási mozgalmakhoz. Ugyancsak megtalálhatók voltak a legkülönfélébb kontesztáló jellegű szellemi-művészeti megmozdulásokban stb. is. Akadtak olyan csoportok, elsősorban a vallásosok, amelyek a társadalom más rétegeihez hasonlóan passzív rezisztenciába vonultak; visszahúzódtak a magánélet adta lehetőségek szűkös menedékébe. Voltak persze számosan olyanok is, akik meggyőződésből, netán megalkuvásból csatlakoztak a hatalmon lévőkhöz. Régi baloldali/munkásmozgalmi tradíciókat követve a „múlt teljes eltörlése” mellett tettek hitet, nem akartak többé tudni a zsidóságukról („zsidók voltunk – kommunisták lettünk”). Közülük sokan az új rendszer haszonélvezőiként hosszú ideig – sokan az ’56-os „megingás” után még (gyakran már párttagkönyv nélkül) hosszú évtizedekig - kitartottak a mindenfajta (antiszemita) atrocitás ellen védelmet ígérő, magát a nemzeti ellentéteteken felülemelkedőnek hirdető (eszmevilágában viszont egyre jobban kiüresedő) kommunista párt mellett. Hiába voltak ezek a zsidó családokból származó pártalkalmazottak és állami funkcionáriusok kisebbségben a „zsidóságon” belül - megtagadva közösségi gyökereiket, rég elveszítve, ha egyáltalán volt, vallási identitásukat. A közvélemény (nem csupán annak antiszemita előítéleteitől megszabadulni képtelen) jelentős része (a ’45 utáni korai „kommunista – zsidó románc”, a politikai, gazdasági felső- és középvezetői körökben való felülreprezentáltságuk miatt) utánuk ítélte meg az egész magyarországi zsidóságot. Sokan úgy vélték a „szovjet” uralom alá került országban „a megszállók ukázait zsidó helytartók hajtják végre.” Az ismételt és sokszor bevallottan zsidótlanító kádercserék ellenére számosan a történelmi előzmények és a közélet exponált helyein való felülreprezentáltság következtében a szokásos bűnbakkereső általánosítással a holokauszt miatti „zsidó bosszú”-ról beszéltek, jóllehet a párt csapásai a társadalom minden még homogén masszává nem gyúrt rétegét, csoportját megkülönböztetés nélkül sújtották. A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére befejeződött az önálló zsidó intézmények, zsidó pártok, ifjúsági szervezetek felszámolása. A minden népi-nemzeti megnyilvánuláshoz ellenségesen viszonyuló, a szovjet birodalmi államrezont feltétel nélkül kiszolgáló új államszocialista berendezkedés arra törekedett, hogy a cionizmus felszámolása zsidó belügyként tűnjék fel a közvélemény előtt. Ennek megvalósítása érdekében a kommunista párt növekvő mértékben vette igénybe a megfélemlített, és teljesen befolyása alá vont hitközségi vezetőség szolgálatait. A párt iránt feltétlenül lojális és bármikor mozgósítható kommunista párttagokat küldtek a hitközség és más zsidó szervezetek (így a háború utáni magyar zsidóság gazdasági rekonstrukciójában oroszlánrészt betöltő, 1946 és 1952 között körülbelül 52 millió dollárnyi élelmiszert, ruhát stb. szétosztó amerikai Joint (American Jewish Joint Distribution Committee [J. D. C.] – Magyarországon: Országos Zsidó Segítő Bizottság) magyarországi irodájának fontos pozícióiba. A „szalámitaktika” kertében 1948 végén a Magyar Cionista Szövetség közgyűlésén a marxista cionisták kiszorították a polgári cionistákat, és puccsszerű eszközökkel átvették a teljes hatalmat. Néhányan még abban bíztak, hogy társutasként egy kommunista vezetésű cionista mozgalom valamilyen formában elfogadható lesz a kommunista párt számára. Az idő azonban már túllépett ezen az átmenetileg „lebegtetett” koncepción, s az MKP vezetősége a Cionista Szövetség „önfeloszlatás formájá”-ban történő megszüntetése mellett döntött. Ez - miután a magyarországi izraeli diplomáciai képviselet sem támogatta a további ellenállást – 1949. március 13-án következett be. Ezt követően a cionista vezetők egy részét és néhány illegális kivándorlást szervező ifjúsági aktivistát börtönbüntetésre ítélték. A „mezei cionisták”-ra is rövidesen sor került: az elkövetkező években. A párttagság felülvizsgálata során a fokozódó éberség szellemében az egykori cionisták zömét „eltávolították” a pártból, s egyes beszámolók szerint az ötvenes évek elején a bizalmas személyzeti, úgynevezett káderlapokon a korábbi cionista szervezeti tagság egy rubrikában szerepel a nyilaskeresztes párttagsággal. 1948. december 7-én - más vallásfelekezetekhez hasonlóan – a zsidóság jogi helyzetét szabályozó kényszer-megállapodás jött létre a kormányzat és a zsidó hitközségek központi szervei között. A neológ és az ortodox közösség vezetői beleegyeztek az iskolák államosításába (a zsidó hitfelekezet egy gimnáziumot tarthatott meg), és egy évvel később a hitoktatás fakultatívvá tételébe. Cserében a zsidó felekezet hivatalos elismerést nyert. (Legalábbis papíron) biztosították a szabad vallásgyakorlást és rendszeres (állam általi) anyagi támogatását. A zsidó felekezeti élet állami kívánalmak szerinti átalakításának következő lépése a neológia és az ortodoxia intézményeinek kényszerű egyesítése volt. Az 1950. február 20-án állami nyomásra összehívott Izraelita Országos Gyűlés két nappal később egységes szervezetbe tömörítette a korábbi hitfelekezeti ágazatokat, megszüntetve az Autonóm Orthodox Központi Iroda önállóságát. Bekövetkezett a három vallási irányzat – neológ, ortodox, status quo ante – erőszakos uniója. Az egyesített zsidó hitfelekezet csúcsszervezete a Magyar Izraeliták Országos Irodája (MIOI) majd már jóval a forradalom után „átkeresztelve” a Magyar Izraeliták Országos Központja, (MIOK) lett. A teljes állami ellenőrzés kiépülésének fontos eleme volt a különféle körök, egyletek, társadalmi egyesületek feloszlatása, amely még az olyan teljességgel politikamentes intézményeket sem kímélte, mint amilyen például az 1944-es kényszerbetiltását követően újraalakult (Maccabi) Vívó és Atlétikai Club (VAC) (1947-1951) volt. Az ötvenes évek elején elfogadott Rabbisági Szabályzat 25. paragrafusa kimondta, hogy a rabbi „nem tarthat olyan hitszónoklatot, amelynek tartalma vagy felfogása ellenkezik a magyar állam politikai, gazdasági vagy társadalmi rendjével és szellemével, sem pedig olyat, amely ellenséges a magyar izraelita hitfelekezet érdekeivel”. A zsidó hitközségeket - mindennapi életük ellenőrzésére - alárendelték az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely az összes felekezetet érintő valamennyi jogi, gazdasági, vagyoni és személyi ügyben illetékes volt. A zsidó hitközség vezetése intézményesen is a pártállami nomenklatúra rendszer részévé vált, részt vett a kommunista rendszer legitimációját szolgáló olyan intézmények tevékenységében, mint a Hazafias Népfront vagy a békepapi mozgalom. Az eufemisztikusan fordulat évének nevezett kommunista hatalomátvétel befejeződése (1949) alapvetően befolyásolta a háború utáni magyarországi zsidó népesség életét is. Ez egyaránt megmutatkozott a társadalmi struktúrában elfoglalt szerepét tekintve zömében (kis)polgári zsidóság gazdasági szerepének, politikai aktivitásának, nyilvános- és hitéletének, oktatási tevékenységének változásaiban. Az államosítások a zsidó népesség széles rétegeit fosztották meg megélhetésétől. Az egyre erősödő állami ateista nyomás hatására megroppant az 1945 után felpezsdült hitélet. A vallási meggyőződésre épülő hagyományos értékrend háttérbe szorításával csökkent a felekezeti kötődésűek száma, tovább erősödtek az asszimilációs-szekularizációs tendenciák. Egy 1949. október 20-i magyar-izraeli egyezmény alapján még utoljára lehetőség volt 1950 áprilisa és 1953 novembere között 2-300 fős csoportokban mintegy 3,000 ember szervezett izraeli kivándorlására (alijázására), de ezután a legális távozás lehetősége végleg megszűnt, s a magyar kormány – ellentétben más közép-kelet-európai kommunista országok olykor változó gyakorlatával – mindvégig a legélesebben ellenezte és akadályozta zsidó vallású/származású polgárainak kivándorlását az országból. A magyarországi és külföldi zsidó szervezetek kapcsolatait (amiképp az egyes emberekét is) befagyasztották, tiltották, szigorúan büntették. Az Egyesült Államokkal megromlott kapcsolatokkal összhangban a Joint magyarországi tevékenységét fokozatosan ellehetetlenítették, amerikai vezetőjét letartóztatták, a szervezet magyarországi működését korlátozták, ami végül oda vezetett, hogy 1953 márciusában kénytelen volt befejezni magyarországi tevékenységét. A zsidó pedagógiai intézményeket az általános oktatási rendszerbe integrálták, melynek következtében a zsidó ifjúság vallási és cionista nevelése lehetetlenné vált. A hivatalos politika rangjára emelkedő vallásellenesség különösen az ortodoxok életkörülményeit, érintette tragikusan, akik számára megnehezült vagy egyenesesen lehetetlenné vált mindazon hagyományos foglalkozásuk gyakorlása, amelyek lehetővé tették számukra tradicionális életmódjuk továbbvitelét, a szombat-tartást is beleértve. A vallásosság minimumát taktikai okokból eltűrő, minden nemzeti törekvésben, a társadalmi és kulturális pluralizmusban halálos veszedelmet látó kommunista hatalom – a társadalom más csoportjai mellett – a szekuláris zsidó identitás minden vélt vagy valós megnyilvánulását is üldözte. 1949-től 1954-ig politikai perek egész sorát indították „gyökértelen kozmopolitizmus” vagy cionista tevékenység vádjával. A börtönbüntetésre ítélt vagy internált áldozatok között egyaránt megtalálhatók az egykori cionisták, ortodox hívők, neológ vallási vezetők, vagy a kommunista pártnak a politikai leszámolások, tisztogatások során alulmaradt, anticionizmus ürügyével kiiktatott elemei. Az 1952-1953-as szovjetunióbeli anticionistának keresztelt antiszemita kampánnyal párhuzamosan börtönbe vetették a kommunista politikai rendőrség számos magas rangú - többségükben zsidó származású – tisztjét (Péter Gábort és munkatársait). Ezzel szinte egyidőben cionizmus vádjával letartóztatták a MIOI-vezetőségének az MCSz szétverésében együttműködő több tagját – így a nyilasokkal és németekkel szemben 1944-ben karakánul viselkedő Domokos Miksa ügyvezető főtitkárt, Stöckler Lajost, a MIOI és a BIH elnökét, a hitközségi vezetésbe még a „koalíciós” időkben beépült kommunista párttag és ügynök, dr. Benedek Lászlót, a budapesti zsidókórház igazgatóját, valamint a cionista mozgalom felszámolásáért felelős vezető pártfunkcionáriust, Szirmai Istvánt is. Sor került a hajdani Magyar Cionista Szövetség illegális csoportocskáinak felszámolására, letartóztatására, bebörtönzésére, „embercsempész banda” tagjainak, illegális határátlépőknek, cionista hírszerzéssel, kémkedéssel vádoltatnak őrizetbe vételére, elítélésére is. A zsidóságot sújtó megfélemlítő politika másik megnyilvánulása a zsidó származás (nem nyilvános) regisztrálása és a zsidó származású káderek háttérbe szorítására, számuk növekvő mértékű korlátozására, irányuló törekvés volt. A pártvezetés, amely már közvetlenül a háború után alig leplezett gesztusokat tett az alsóbb néposztályok antiszemita csoportjainak megnyerésére a „csendes numerus clausus” személyzeti politikáját folytatta, mindent megtett, hogy a zsidó származásúak rovására a „népi káderek” előmenetelét támogassa. Az úgynevezett feudális és tőkés elemeknek 1951-1953 között a nagyvárosokból vidékre történő kitelepítésének mintegy 2,100-2,800 zsidó (zömében budapesti) alanya, - becslések szerint ez az összes kitelepített 15-20%-a - volt. Az 1953 utáni liberálisabb politika eredményeként többségük visszatérhetett korábbi lakóhelyére, és 1956-ig bekövetkezett a bebörtönzött zsidó vezetők szabadon engedése, esetlegesen részleges rehabilitálása is. Ezzel egyidejűleg ugyanakkor az anticionizmus álarcában tovább folytatódott a zsidó származású káderek jelentős részének eltávolítása is. Az 1945-öt követő tíz év társadalmi-politikai változásai az 1956-os forradalomba torkolltak, amelyben a közvélemény által zsidónak tekintett személyek a barikádok mindként oldalán megtalálhatók voltak. A zsidókérdés – legalábbis direkt módon – nem játszott lényeges szerepet a tisztító viharhoz vezető eseményekben, nem manifesztálódott a forradalomban aktívan résztvevő, túlnyomórészt fiatalokból álló, gyakorta szocialisztikus eszméktől áthatott, jócskán szekularizált nagyvárosi tömegekben. E fiatal és politikailag aktív, nem-felekezeti iskolákban szocializálódott generációban, amely saját bőrén tapasztalta meg a szovjet megszállást és a sztálinizmus helyi rendszerének működési mechanizmusát, jelentősen tompultak a korábbi évek antiszemita előítéletei. ’56 októberében ilyen érzések felszínre törésére csak elvétve, leginkább a gazdaságilag-társadalmilag elmaradottabb országrészekben került sor. A magyar társadalom polarizáltságának megfelelően a korábbi időszak bűneire ráébredt reformkommunisták és társutasok, a népfelkelés harcosai és a forradalom ellenfelei között egyaránt szép számban voltak zsidó származásúak. Az antisztálinizmus, a rákosista pártvezetés elleni egységfront harcosai, a forradalom szellemi előkészítői közül említsük csak Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Karinthy Ferenc, Örkény István, Tardos Tibor, Zelk Zoltán írók, Kende Péter, Kövesi Endre, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Tardos Tibor, újságírók, Tánczos Gábor a Petőfi Kör titkára, Kornai János, Péter György (a Központi Statisztikai Hivatal elnöke), Tardos Márton közgazdászok, Nagy Imre csoportjának számos tagja, így Donáth Ferenc, Fazekas György, Gimes Miklós, Heltai György, Molnár Miklós, Osváth Ferenc, Vásárhelyi Miklós és társaik nevét. Az események fegyveres résztvevői között találjuk Marián Istvánt, a Műszaki Egyetem katonai tanszékének vezetőjét, a „katona” Kovács Istvánt, akit Nagy Imre vezérkari főnöknek nevezett ki. A fiatal katonatiszt Gosztonyi Pétert, Maléter segítőjét a Kilián laktanyában, az Auschwitzot túlélt Angyal Istvánt és helyettesét, Szirmai Ottót, a Tűzoltó utcai csoport parancsnokait, Nickelsburg Lászlót, Baross téri csoport irányítóját, Bán Róbertet, a Széna téri forradalmárok egyik vezetőjét, a „Vadmacska” néven elhíresült felkelőnőt. A forradalom oldalán számos magyar zsidó harcolt fegyverrel, kockáztatva, gyakran feláldozva életét az elnyomás ellen, az ország függetlenségéért folytatott küzdelemben. Az eszmei harcosok közül említsük: Lukács Györgyöt, a forradalmi kormány oktatási miniszterét, Ádám György közgazdászt, az Értelmiségiek Forradalmi Tanácsának elnökét, Mérei Ferenc pszihológust, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filozófia tanszéke Forradalmi Bizottsága díszelnökét, Szalai Sándor szociológust, Eörsi Istvánt és a Krassó-testvéreket, Miklóst és Györgyöt, a munkástanácsok élharcosait stb.). A „bukott rendszer” hívei és hamari restaurátorai közül még sokak emlékezetében él Gerő Ernő első titkár, Kovács István a Budapesti Pártbizottság titkára, Kis Károly politikus, Nógrádi Sándor tábornok, Horváth Márton, Bethlen Oszkár újságírók baljós alakja, az ÁVH számos tagja vagy a megtorlások időszakából a kihallgató tisztek és mások, „Kádár apró dögei” gyászos szereplése. Amiképpen fennmaradt a forradalom utáni megtorlások áldozatainak, Gimes Miklós újságírónak, Angyal István, Nickelsburg László, Szirmai Ottó felkelőparancsnokoknak, Földes Gábor színházi rendezőnek (hogy csak a legnevesebbeket említsük) emlékezete, vagy a hosszú időre börtönbe vetettek, szilenciumra ítéltek (Ádám György, Déry Tibor, Donáth Ferenc, Eörsi István, Fekete Sándor újságíró, az Angyalhoz hasonlóan Auschwitzot ugyancsak megjárt Gáli József író, Háy Gyula, Krassó György, Litván György történész, Marián István, Mérei Ferenc, Örkény István, Radó György ezredes, Tánczos Gábor, Tardos Tibor, Zelk Zoltán stb.) neve is. Mindez persze nem feledteti, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok többsége - honfitársaikhoz hasonlóan - a forradalmi események passzív szemlélője -, szimpatizánsa volt. 1956 október-novemberében nem történtek átfogó antiszemita megmozdulások, az egész országra kiterjedő szervezett atrocitások. A népfelkelés reprezentatív képviselőinek, hangadóinak akcióiban a peremjelenségként felmerülő zsidóellenesség nem játszott lényegi szerepet, „más volt a konfliktus főiránya”. A kortársak visszaemlékezése és dokumentumok tanúsága szerint a kibontakozó politikai irányzatok nem voltak antiszemita jellegűek, még a konzervatívabb törekvésűek esetében sem. A forradalom első pillanatától az utolsóig mentes volt a zsidóellenes célkitűzésektől, más kérdés az antiszemitizmus szórványos felbukkanása. A forradalmi eseményekkel szimpatizáló, nemzethez integrálódó zsidó származású értelmiségiek, mint a másik oldalon az apparatcsikok korábban, ha számukra a zsidó problematika egyáltalán felvetődött, - annak ellenére, hogy számukra a lakosság többségétől eltérő tapasztalatokat hoztak az ötvenes évek - újból a magyar nemzeti célokkal való teljes azonosulásról, a totális testvéresülésről vizionáltak. A „kis-zsidók” történelmi tapasztalatokon edződött ösztöne másképp működött. Október 23-a után közülük sokan féltek a nyílt, netán „hivatalos” zsidóellenesség kiújulásától, aggódtak, hogy a népfelkelés zsidóüldözésbe fordulhat. Minden politikai megrázkódtatás, válság „… azonnal 1944 képét idézte fel bennük.” Valóban nehéz megítélni, hogy a bukott rendszer exponált képviselői felelősségre vonásában, bántalmazásában, népítéletekben - így az elfogott ávósok esetenkénti meglincselésében - mekkora szerepe volt a társadalomban az előző évtizedben látens módon jelen lévő zsidóellenes érzelmeknek és az azzal egybemosódó kommunistaellenességnek. A forrásokból elsősorban a tradicionális életformát folytató vallásos vidéki zsidóság megpróbáltatásairól értesülünk. Nem igazán tudjuk, hogy a szekularizált zsidók milyen tudatállapotban töltötték a forradalomi időket. Csak a disszidensek további sorsának nyomon követése nyújt némi fogódzkodót, hogy közülük a legkényesebb helyzetben lévő, gyökereiket megtagadni akaró, „zsidókból lett kommunisták” például mennyire és miben érezték érintettnek magukat a kommunistaellenességgel összefonódó antiszemitizmus láttán. (Egy korabeli – hiteles – beszámoló szerint az ortodox Chevra Kaddisa [temetési egylet] egyik idősebb tagja, bizonyos Schwarz József a késő éjjeli órákban végigjárta Pest utcáit, inspiciálta a meglincselt [és néha lábuknál fogva felakasztott] államvédelmisek tetemeit, megvizsgálta nadrágjuk tartalmát, és ha egyértelmű volt az áldozat zsidó volta – levágta a lámpaoszlopról, egy targoncán elvitte és eltemette. Szégyen gyalázat, amit ezek műveltek (mármint az ávósok) mondta az öregúr, de kéver Jiszráél [zsidó temetés] jár nekik. A történet apokrif folytatása tudni véli, hogy egy ízben, amikor kistermetű lévén a targoncájára állva vizsgálódott, rajtakapták a felkelők. A magáé? – kérdezték, vegye, vigye!) A forradalom második hetében, a budapesti zsidó hitközség a forradalmat támogató nyilatkozatot adott ki, és bejelentette a régi vezetők, így a Stöcklert követően ugyancsak a kommunista párt járószalagján lévő dr. Heves Lajos elnök leváltását – mindez azonban csak kevés figyelmet keltett. Amiképp az események áradatában visszhang nélkül maradt a budapesti rabbi-kar, a MIOI és a Pesti Izraelita Hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottságának november 2-i nyilatkozata a Szabad Kossuth Rádióban: „A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (...) Egynek érzi magát a szabad hazával. Felkéri a külföldi zsidó szervezeteket, nyújtsanak e sokat szenvedett hős magyar népnek gyors, hathatós anyagi segítséget.” Az utolsó pillanatban november 3-án (?) a Rabbiképző Intézet épületében az esetleges antiszemita cselekmények kivédésére a korábbi években illegalitásban működő Bné Ákivá és Há-somér há-cáir cionista ifjúsági szervezetek tagjaiból önvédelmi osztag is alakult. Az idő rövidsége miatt a hitközség tényleges tevékenysége az öregek és szegények ellátására korlátozódott. A Központi Szociális Bizottság tagjai helytállásának köszönhetően – a gyakorlati ostromállapotban - naponta több mint 2000 ebéd jutott el a kiosztó-helyekre és megoldották 600 rendkívüli károsult gyorssegélyezését is. Bár helyenként antiszemita jelszavakat kiabáltak, zsidóellenes röplapokat terjesztettek, az ablakokra nyilas és/vagy horogkeresztet mázoltak, s a házfalakon zsidóellenes falfirkák tűntek fel – köztük az ominózus, azóta is sokat idézett „Icig, most nem viszünk Auschwitz-ig” - a budapesti eseményekben a „zsidó kártya” nem játszott számottevő szerepet. A fővárosban, a zsidó élet centrumában, - bár sok nem-zsidó is tartott tőle - nem ütötte fel a fejét a politikai antiszemitizmus. Az emlékezet kútfői néhány a tüntetők által át nem vett, nem vállalt antiszemita jelszó felröppenésétől eltekintve a „tradicionális”, a társadalomban 1945/46, vagy még inkább 1947/48 és 1956 között lefojtottan jelenlévő zsidóellenességnek is csak kevés nyílt megnyilvánulását regisztrálták. A kortársak és utólagos visszaemlékezők többsége, köztük számos zsidó, arról tudósít, hogy a népgyűléseken, felvonulásokon, népgyűléseken a visszanyert szabadság mámora, a „minden magyar testvér” hangulata uralkodott. A szegregált antiszemita jelszavak nem találtak követőkre, a tömeg az esetek túlnyomó többségében lehurrogta a hőbörgőket. A népfelkelés kiváltója „a sztálini diktatúra ellen való lázadás volt, amelynek célja a megszálló szovjet csapatok kiűzése, a többpártrendszer és a hatékony érdekképviseletek létrehozása volt. A forradalom éppen attól volt felemelő, hogy a nemzet egységbe forrt és leginkább nem a politikusok származásával, hanem a tevékenységével volt elfoglalva.” „…az 56-os forradalom a társadalmi és politikai élet elsődleges kérdéseit (osztályszerkezet, hatalmi struktúra – H. Gy.) állította előtérbe, az antiszemitizmus pedig egy másodlagos probléma (szociális mobilitás – H. Gy.) körül alakult ki.” (A zsidóellenes megnyilvánulások hiánya még szembetűnőbb, ha a korabeli hivatalos dokumentumokat, jelentéseket vizsgáljuk, persze a fogalmazás során a mentális kontroll erősebben érvényesült.) Noha a harci cselekmények következtében a Páva utcai és a Bocskai utcai zsinagógák belövéseket kaptak, a közösségi intézmények a zsidó egyének élete, tulajdona, – miközben ezt az érdekeltek közül szubjektíven sokan másképp érezték, érzékelték – nem volt veszélyben. Hogy az antiszemitizmustól való elhatárolódásban mekkora szerepet játszott a ’44-es események visszatéréstől való félelem s lelkiismeret-furdalás, a rasszizmus, „fasizmus” vádja elleni tiltakozás, a nyugati elvárásoknak megfelelni akarás és last but not least az idő rövidsége – fél évszázad távlatából nehezen eldönthető. Nyílt zsidóellenes megmozdulásokra, az antiszemita háttérkultúra, a hétköznapi fajgyűlölet felelevenedésére többnyire az ország elmaradottabb, kevéssé vagy későn iparosított keleti részein, esetenként azokon a vidéki, zömében agrártelepüléseken került sor, ahol viszonylag jelentősebb számban éltek a holokauszt után visszatérő, vallási hagyományaikat őrző zsidók. Ezek már puszta jelenlétükkel – nem is szólva sérelmeik, veszteségeik felhánytorgatásáról - is „adósságukra”– a deportálások idején tanúsított közömbösségükre, ingóságok eltulajdonítására stb. - emlékeztették a helybelieket, akik közül sokan lelkiismeret-furdalásukat az egyes zsidók hibáinak, ellenszenves cselekedeteinek, netán bűneinek felnagyításával, általánosításával igyekeztek csillapítani. Az ilyen helyeken a bűntudatból eredő agresszivitás („többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”), a hagyományos „népi” antiszemitizmus, az egy brosúrával korábbi „keresztény kurzus” öröksége, a szociális, kulturális különbségekből adódó féltékenység, kisebbrendűségi érzés, valamint az alkalmilag újra felbukkanó nyilas csőcselék nyomása és a Rákosi-rendszer kiváltotta, gyakran zsidófóbiával párosult kommunistaellenesség egyszerre, olykor egymásba fonódva jelentkezett. Az atrocitásokat nem „felülről” vagy kívülről inspirálták és/vagy támogatták. A csoportos és személyes indulatok elszabadulása helyi erők műve volt, a társadalmi kontroll meglazulásával gyakran régi-új, vélt vagy valós sérelmek kerültek terítékre, de ezeket a kilengéseket is hamarosan megfékezték, „mihelyt megszerveződött a közigazgatás alternatív gépezete.” Jellemző módon a vidéki szórványzsidóság elleni leghevesebb támadások – az úgynevezett Fehér Könyvek I és IV. köteteiben tíz oldalon felsorolt 21 antiszemita incidens - Kelet- és Észak-Magyarországon történtek, ahol már a koalíciós időkben is a legtöbb zsidóellenes megnyilvánulást regisztrálták. 11 incidens Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Szolnok megyére (Kunhegyes, Tiszabő és Szolnok), öt Borsod-Abaúj-Zemplén megyére esik. (Az Alföldön Pest és Bács-Kiskun megyében tudunk még ilyen megnyilvánulásokról.) A Dunántúlról csupán két kisebb incidens (Tét, Pécs) ismeretes. (A Fehér Könyvek összeállítása azon a feltehetően 1957 január-februárjában keletkezett összesítése[ke]n alapult, amelyet a MIOI vezetői - a hozzájuk érkezett - hivatalosan soha nem publikált, helyi hitközségi - jelentések alapján a külföld, így a Zsidó Világkongresszus, illetve a kormányzat tájékoztatására állítottak össze. Az anyag erős forráskritikával kezelendő, mivel a hitközségi adatszolgáltatók a hatalmas mérvű emigráció indoklására érdekelve voltak a hatóságok előtt az antiszemita megmozdulások mozzanatainak exponálásában, a Fehér Könyvek összeállítói pedig - ideológiai céljaikat követve - gyakran összemosták vagy épp ellenkezőleg elködösítették a megmozdulások kommunista-, szovjet/orosz- és/vagy zsidóellenes aspektusait. Az antiszemita jelenségek felnagyítása a Fehér Könyvek megjelenésekor már „ellenforradalom”-nak nyilvánított forradalom Nyugat előtti lejáratását is szolgálta.) Bár a tényleges hatalmi vákuum tízegynéhány napja alatt - az ország 3196 községében és 62 városában - feljegyzett több ezer kollektív és egyéni akcióhoz képest a zsidóellenes kilengések száma elenyésző, jó okkal feltételezhető, hogy az atrocitások tényleges száma meghaladta a Fehér Könyvekben felsorolt esetekét. Nem mindenhonnan küldtek utólagos beszámolókat Budapestre azokból a helységekből, ahol 1956-ban kisebb-nagyobb zsidó közösségek léteztek. Az érintettek közül sokan elhagyták az országot vagy nagyobb településre, elsősorban a fővárosba, költöztek. A berendezkedő régi-új rendszerrel szembeni ellenérzés is sokakat hallgatásra késztetett. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az antiszemita jelenségek közé nem csupán a zsidók tevőleges fenyegetése, bántalmazása tartozik, hanem a gesztusban, szóban elkövetett, többnyire csak érintőlegesen dokumentált atrocitások is, jelentősen nő a zsidóellenes incidensek száma. Október 25-én Tápiógyörgyén megtámadták a helyi zsidó szeretetotthon ápoltjait. Miskolcon két ÁVH-nak vélt zsidót meglincselt a csőcselék. Tarcalon október 26-28-án gyűlésen fordultak a zsidók ellen, később három zsidót megkéseltek. Ugyancsak október 25-én Mezőkövesden és Mezőnyáradon a felheccelt emberek zsidókat ütlegeltek, míg Hajdúnánáson rombolásról és fosztogatásról van tudomásunk; a felgerjedt tömeg súlyosan bántalmazza a zsidó közösség vezetőjét, rabbiját, tanítóját. Kisebb-nagyobb incidenseket jelentettek Alsózsolcáról, Balkányból, Balmazújvárosról, Dömsödről, Füzesabonyból, Hajdúszoboszlóról, Kisarról, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról, Mándokról, Mérkről, Nyíregyházáról, Ófehértóról, Ózdról, Szarvasról, Tiszakanyárról és Vámospércsről. Füzesgyarmaton, ahol sokan attól tartottak, hogy újabb zsidók jönnek a községbe egy testvérpár csak a nemzetőrök beavatkozásának köszönhetően szabadul meg a lincseléstől. Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét verte agyon a feldühödött tömeg. A forradalom napjaiban Debrecenben az ottani zsidók neveit tartalmazó „halállistát” köröztek (állítólag Nyíregyházán, Mezőcsáton, Törökszentmiklóson, Szolnokon és Újpesten is készült hasonló lajstrom), míg Tarpán a helyi közösség három tagjának felakasztását követelte a tömeg, de végül beérték tettleges bántalmazásukkal. Mátészalkán, ahol a vérvád-rémhírek 1945 után is tovább éltek, egy sor zsidóellenes demonstráció történt. A helyi zsidók, menekülni, rejtőzködni kényszerültek a lincselő tömeg elől. Visszatekintve erre az időszakra Marosán György - az orosz szuronyok támogatásával hatalomra került Kádár-kormány államminisztere - egy 1956. december 18-án tartott budapesti sajtóértekezletén azt állította, hogy az október 23 és november 4 közti időszakban „pogromokra” került sor Vámospércsen, Nyíradonyban, Hajdunánáson, Balkányban, Máriapócson és Nyírbátorban. Gyakran az antiszemita izgatáshoz még zsidók jelenléte sem volt feltétlenül szükséges, a kommunistákat könnyen minősítették zsidónak és fordítva. Aranyosapátiban, Balkányban, Besztercén, Cégénydányádon, Csengeren, Debrecenben, Fehérgyarmaton, Füzesabonyban, Füzesgyarmaton, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Jánoshalmán, Kisaron, Kisvárdán, Kölcsén, Mándokon, Máriapócson, Márkváralján, Mátészalkán, Mezőkövesden, Mezőnyárádon, Mezőcsáton, Miskolcon, Nábrádon, Nagyecseden, Nagyszekeresen, Nyíregyházán, Nyírcsaholyon, Nyírkarászon, Ófehértón, Pécsett, Szamossályin, Tápiószentgyörgyön, Tarcalon, Téten, Tinnyén, Tiszabecsen, Tiszabercelen, Tiszakanyáron, Tiszavasvárin, Túrricsén, Újpesten a felvonulásokon, gyűléseken önfeledten buzdítanak a kommunisták és a velük azonosított zsidók ellen. Józsa forradalmi bizottságának 33 pontja közül az egyik áttételesen zsidóellenes („a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen…”), a szajlai munkástanács követelésében is az áll, hogy zsidómentes kormány alakuljon. Említett nyilatkozatában Marosán azt is tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülről” intették le a zsidóellenes megnyilatkozásokat, mondván, hogy a nyugati demokráciák nem támogatják, támogathatják azokat az országokat, ahol felüti fejét az antiszemitizmus. Valójában a forradalom napjaiban nem központi utasításra léptek fel az antiszemita jelenségek ellen. Lokális erők, többnyire a választott népi szervezetek, a forradalmi bizottságok számolták fel - nem egyforma hatékonysággal - a spontán feltörő zsidóellenes megnyilvánulásokat, néha a méltányosság rovására, de mindig a vérontás elkerülése érdekében. A köz szolgálatát, a tömegindulatok lecsillapítását tartották a legfontosabbnak, s akkor is védelmezték az üldözötteket, ha netán a bizottságok egyik-másik tagja – mint a hajdúnánási események alapján feltételezhető - lelke mélyén a zsidókkal szemben maga is bizalmatlan, netán ellenséges érzelmű volt. Ismeretes módon Hajdúnánáson a forradalmi bizottság vezetője a tömeg lecsendesítésére néhány „bűnös” zsidót lefogatott majd a település elhagyására szólított fel – úgymond, ahogy előttük kifejtette - életük megóvása érdekében. Bár az idő rövidsége miatt ez csak tendenciaszerűen jelentkezett, arról is említést kell tenni, hogy míg a vidéki reformista kommunista vezetők és társutasok közül (akiknek túlnyomó többsége természetszerűleg nem volt zsidó származású) sokaknak az egész időszakban sikerült talpon maradni, a zsidó származásúak közül többen – formailag leginkább mérsékelt magatartásuk miatt - a forradalom második felében egyre inkább kiszorultak a forradalmi bizottságokból. Így esett például a szociáldemokrata Lóránd Imre veszprémi újságíró esetében. Lóránd október 26-án lett az ottani forradalmi bizottság elnöke, s az elkövetkező napokban a vérontás elkerülésére, a nyugalom megőrzésére törekedett, azonban már 31-én alulmaradt a radikálisok, de még inkább a származásával, korábbi MDP-tagságával elégedetlenek egyre agresszívebb fellépésével szemben. Lemondása indoklásakor az egyik gyűlésen elhangzó - nyilvánvalóan rá is vonatkozó - kijelentésre hivatkozott: „Idáig is a kommunisták és a zsidók vezettek, ezután is azok akarnak vezetni.” (Lóránd a bizottságot megújító gyűlésen már a jelöltek közé sem került be.) A forradalom bukása után mártírhalált halt Földes Gábor színházi rendező, Nagy Imre híve, a győri Petőfi Kör elnöke ugyancsak október 26-án lett a helyi Nemzeti Tanács tagja. A győri forradalmi bizottság elnökhelyetteseként ment Mosonmagyaróvárra, hogy megpróbálja az ávéhás sortűz miatt feldühödött tömeget lecsillapítani. Földest október 28-án a forradalmi bizottsági elnöke, az egykori parasztpárti politikusból kommunista társutassá váló Szigethy Attila - egy radikális antikommunista-antiszemita tüntetést követően - lemondatta pozíciójáról. A hajdúnánási forradalmi vezetőkhöz, vagy a veszprémi forradalmi bizottság tagjaihoz hasonlóan Szigethy is meghátrált a fenyegető tömeghangulat elől. A zsidóellenes atmoszférához való alkalmazkodás olykor Budapesten is felülkerekedett az erkölcsi megfontoláson. Veszprémhez hasonlóan távoznia kellett az Újpesti Munkástanács első elnökének, dr. Rajki Mártonnak is. Az újjászerveződő szociáldemokrata párt vezetői a hagyományos antiszemitizmus meglétével számolva nem jelölték Nagy Imre koalíciós kormányába - Kéthly Anna és Kelemen Gyula mellett - a zsidó származású Büchler Józsefet. Titkos szavazással helyette a nála politikusként tapasztalatlanabb Fischer Józsefet delegálták. Bár az antiszemita érzések fellángolását országszerte mindvégig sikerült elkerülni, a helyi zsidóellenes megnyilvánulások jelentőségét lokális jellegük ellenére sem szabad lekicsinyelnünk. Az erőszakos cselekmények - különösen a Köztársaság téri lincselések hírei - sok zsidóban ambivalens érzéseket váltottak ki, amit jól tükröz egy ’56 decemberében családostul Budapestről disszidált ortodox zsidó vallomása, aki arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyultak az eseményekhez a következőképp válaszolt: „November negyedikén ültünk az óvóhelyen (mint 12 évvel előbb a gettóban az ostrom alatt), és azt kérdeztük egymástól: Hol vannak az oroszok? Mikor jönnek már az oroszok? /…/ Forradalom volt az a javából. De antiszemita felhangokkal, és remegtünk, mi lesz, ha az oroszok nem jönnek még néhány napig.” Benne volt a levegőben – a zsidók többsége legalábbis így érezte, félte - hogy az antiszemitizmus bármely pillanatban feléledhet, de ez nem következett be. Az idő rövidsége miatt nem állítható teljes egyértelműséggel, hogy egy nagyobb zsidóellenes hullám később se bontakozott volna ki, bár az azóta eltelt ötven év történéseinek ismeretében ez nem tűnik reálisnak. Számos zsidó számára azonban az eseményektől szóló – utólagosan gyakran eltúlzott és eltorzított – helyszíni beszámolók, a küszöbönálló további zsidóellenes atrocitásokról, antiszemita hullámról szállongó rémhírek, illetve a kommunista terror visszatéréstől, a vasfüggöny újbóli legördülésétől való félelem adta meg az utolsó lökést az emigrálásra. A helyi incidensek elől menekülve sok ’44-es deportálást túlélt falusi zsidó – mindenét hátrahagyva - a fővárosban keresett menedéket, majd sietve elhagyta az országot. A zsidók tömeges emigrálásának okainál persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár ideiglenes lazulásakor. Mindazok, akik már közel tíz év óta a távozást fontolgatták – vonatkozik ez elsősorban a Rákosi-rendszerben vallási életükben ellehetetlenített hagyományhű csoportok legöntudatosabb részére, a „proletárdiktatúra” éveiben vagyonában, gazdasági tevékenységében, gyakran személyes szabadságában is korlátozott, polgári mentalitásukat őrző rétegekre, a háború előtt képzett zsidó szellemi elit jelentős részére, a hajdani (netán átmenetileg a sztálinizmusra áttért) cionistákra vagy pusztán családegyesítésekre várókra - kihasználták a kínálkozó lehetőséget. Valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni, hogy a távozók közül hányan voltak az eseményekben aktívan résztvevő, a várható megtorlás elől menekülők, olyan kiábrándult káderek, akiket a korábbi lelkesedést felváltó morális válság egészen az emigrációig sodort, az egzisztenciás nehézségekkel küszködők, azok, akik már korábban is csak a kedvező alkalomra vártak, és hányan olyanok, akik az antiszemitizmus és a múlt árnyainak felidézése, a gazdagon burjánzó rémhírek, vagy a tankok és pufajkások elől menekültek, mondván „fasiszta pogrom” vagy kommunista diktatúra nekik egykutya. Tény hogy a menekültek áradatában az első zsidók még a népfelkelés napjaiban érkeztek Ausztriába a határmenti Csornából és Kapuvárról. Rövidesen követték őket a soproniak és győriek, akiknek - egy november közepi tanácsi beszámoló szerint - visszamaradt lakásait feldúlták, vagyontárgyaikat széthordták. Rövidesen megindult a vidéki zsidók menekülése az ország keleti feléből is. November első napjaiban például Makó zsidóságának közel 70%-a, több mint 500 lélek hagyta el lakóhelyét. Távozásukat senki sem akadályozta, sőt a visszahagyott javaikra vágyakozók egyenesen támogatták elhatározásukat. A többnyire hagyományőrző, vallásos emberek - egy suttogó propagandával terjesztett nagyszabású pogromfenyegetés elől menekülve - kihasználták, hogy a határok nyitva voltak, s három napon belül elhagyták az országot. Hajdúnánáson mindössze négy zsidó család maradt, 85-en kivándoroltak. A kisebb helyekről gyakran a helyi közösség egésze távozott. Amikor az orosz csapatok újbóli bevonulása után a budapesti zsidók egy része is elszánta magát a távozásra, a disszidensek száma rohamosan nőtt. December 10-ig Ausztriában 7,000 zsidó menekültek regisztráltak (közülük 5,000-et Bécsben). 1956/1957 fordulójára a magyarországi akkori zsidó népességének mintegy 20 %-a, körülbelül 20,000-22,000 fő (ez az összes „disszidens” körülbelül egytizede) hagyta el az országot. Kisebb mértékben a zsidók kivándorlása még 1957 első felében (most már „törvényes keretek” között) is folytatódott. A vidéki zsidók, így a putnoki közösség tagjai, vagy a Szabolcs megyeiek zöme kivándorolt, vagy korábbi lakóhelyéről a nagyobb biztonságot nyújtó fővárosba költözött. Mátészalka 24 zsidó családjából például legálisan-illegálisan 16 hagyta el az országot. A kivándorlást hivatalosan csak azoknak engedélyezték, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak, de megvesztegetéssel, felajánlásokkal (például „útlevelet lakásért cserébe”), netán egyes hivatalnokok hallgatólagos segítségével az exodus még néhány hónapig eltartott. A fővárosi zsidóság túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb hezitálás után végül a maradást választotta. Köztük a nomina sunt odiosa elv alapján csak két példa: a hajdani baloldali cionista, börtönviselt kommunista funkcionárius, a későbbi „kultúrpápa” Aczél György a franciaországi emigrációval kacérkodott, míg az Országos Rabbiszeminárium igazgató-helyetteséből az ötvenes évek elején jeles marxista klasszika-filológussá lett Hahn István 1957 elején komolyan foglalkozott a számára felkínált stockholmi főrabbi-i poszt elfogadásának gondolatával. A menekültek közel egyharmada, 7,000 fő (a végül oda került disszidensek 20%-a) az akkor bevándorló-országnak számító Kanadában telepedett le, valamivel többen (1956 és 1958 között 8,400-an) Izraelben találtak új otthonra, a többiek szétszóródtak az európai országokban és a tengerentúlon, elsősorban az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Ausztráliában. A következmény – a veszteséget most „csak” erről az oldalról tekintve - a magyarországi zsidó szervezeti (közösségi, vallási, intézményi stb.) élet minden korábbi mértéket meghaladó meggyengülése volt. A zsidó „társadalom” krémje, a háború előtt képzett gazdasági, műszaki és humán és értelmiség jelentős hányada: tekintélyes rabbik, (hit)tudósok, kántorok, metszők, vallási és világi vezetők, orvosok, ügyvédek, mérnökök, közgazdászok, az ideológiailag elkötelezett csoportok legöntudatosabb része - vallásosok és cionisták -, széles kis- és középpolgári rétegek, vállalkozó szellemű fiatalok valamint kevésbé fiatalok fogtak vándorbotot. A vidéki zsidóság túlnyomó része emigrált vagy néhány éven belül a fővárosba költözött. A magyar(országi) zsidóság megfogyatkozott létszámú, demográfiailag hanyatló, a szocialista ideológia uniformalizációjának jegyében saját vallási-kulturális örökségétől elidegenedő, kiüresedett szellemiségű maradéka további harminc évre újból államhatalmi nyomás alá került. A kontinuitás hiányát, a galut galutját ez az atomizált, félelmektől gyötört virtuális közösség mindmáig nem volt képes kiheverni. Stark Tamás: A magyar társadalom útja a forradalomhoz Glatz Ferenc akadémikus azon kevés számú tudósok közé tartozik akik képesek arra, hogy hosszú és bonyolult társadalmi folyamatokat néhány egyszerű mondatban foglaljanak össze. Egy kimerítő konferencia végén a következőképpen mutatott rá a XX. század végi magyar társadalom bajainak gyökerére: A társadalmi élet szerves fejlődését a vészkorszak akasztotta meg, mert a zsidóüldözés következtében elpusztult a kereskedelemmel és árutermeléssel foglalkozó réteg zöme. A magyar zsidóság több mint felének a kiirtása miatt drámaian összezsugorodott a szabad foglalkozásúak köre is. A svábság 1946 és 1947-ben történő részleges kitelepítésével a szakképzett ipari és mezőgazdasági munkaerő meghatározó része veszett el. A “keresztény” középosztály szétverését a korábban olajozottam működő és magas színvonalú közigazgatás sínylette meg. A “faji” és ideológiai alapokon végrehajtott népirtások, telepítések és politikai tisztogatások máig érezhető veszteségeket okoztak az egész országnak. Az elpusztított, elűzött és megtizedelt társadalmi csoportok hiánya rendkívüli módon megnehezítette és megnehezíti a fejlett társadalom kiépítését és a nyugathoz történő felzárkózást. – fejezte be rövid eszmefuttatását a tudós történész. Valóban, a negyvenes években a magyar népet olyan mély traumák érték, melyek a társadalom teljes szétzilálásához vezettek. A legnagyobb trauma a vészkorszak volt. Mintegy fél millió ember halála önmagában is jelentősen befolyásolta az egész magyar társadalom struktúráját. Trauma volt maga a háború is. Több mint 200 ezren vesztették el az életüket a harctereken valamint a légitámadások következtében. A következő trauma magyarok százezreinek szovjetunióbeli fogsága volt. Hadifogolynak tekintett 600-700 ezer magyar kényszermunkás mintegy harmada halt meg a szovjet táborvilágban. Több mint egy millió embert érintett a háború utolsó hónapjaiban kezdődő és évekig tartó kényszerű népességmozgás is. 1945 kora tavaszán az előretörő szovjet hadsereg elől menekülve a fegyveres erővel együtt közel egy millió magyar hagyta el szülőföldjét. A távozók többsége később visszatért, de legalább százezren, jórészt arisztokraták és a felső középosztályhoz tartozók a nyugati világban maradtak. A háború végén ismét elvesztett területekről körülbelül 350 ezren menekültek át az „anyaországba”. Önként távozott Csehszlovákiába mintegy 60 ezer magyarországi szlovák. 200 ezer fővel csökkentette az ország lakosságát a svábság részleges kitelepítése Németország amerikai és szovjet zónáiba. A felsorolt traumák következtében 1945, 1946-ra a magyar civil társadalom jelentősen meggyengült. Ez a helyzet különösen kedvezett a kommunista utopia megvalósításának. A kommunista utópia középpontjában az osztályszempontból homogén társadalom képe állt. A kommunista ideológia a proletár államban csak két osztályt ismert el, a munkásságot és a szövetkezeti parasztságot. Az utópia megvalósításának útjában álló osztályokra, rétegekre és csoportokra felszámolás várt. Oroszországban a szovjethatalommal szemben ellenséges, vagy ellenségesnek tekintett társadalmi csoportok felszámolása, elűzése, fizikai megsemmisítése a forradalomnak nevezett puccs győzelmével vette kezdetét, és tetőpontját a harmincas évek elején a kulákság likvidálásával érte el. A potenciális vagy valódi osztályellenség felszámolását célzó politika a nem orosz területeken nemzetiségek és etnikai csoportok elitjének megsemmisítését jelentette. Ez után került sor a megbízhatatlan nemzetiségek áttelepítésére, megtizedelésére, kollektív büntetésére. Magyarországon a kommunista utópia megvalósítása már 1945-ben megkezdődött. A folyamat a “fordulat évében” 1948-ban gyorsult fel és öltött egyre brutálisabb formát. Az új típusú társadalom megvalósításához szükségszerűen, a régi lebontásán keresztül vezetett az út. A nagybirtokrendszer felszámolása következtében radikálisan átalakult a vidéki társadalom struktúrája. A XX. század első felében a parasztság a magyar társadalom legnépesebb csoportja volt. Számuk 1920 és 1945 között 4,4-4,5 millió körül mozgott. Ez azt jelentette, hogy ők alkották az ország népességének mintegy a felét. A parasztság és különösen a paraszti népesség 70 százalékát kitevő törpebirtokos és földtelen réteg felemelésére sok terv született a század első három évtizedében, de a jó szándékú kezdeményezések keveset javítottak a magyarság megtartóerejének tekintett csoport helyzetén. Radikális változást az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-én kiadott földreform rendelete hozta. A Vörös Hadsereg árnyékában szerveződő új államhatalom legitimitását és népszerűségét kereste amikor elrendelte a nagybirtokok felosztását. A földreform kimondását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke Vorosilov marsall is siettette, mert azt remélte, hogy ez kedvező hatással lesz a Dunántúlon még harcoló magyar katonákra, az ottani parasztságra és ez által a március közepén meginduló nagyméretű szovjet offenzívára is. A földbirtokviszonyok radikális átalakítása a földnélküliek földhöz juttatása valamennyi 1945-ben működő párt programjában szerepelt. A rendelet születésének körülményei azonban arra utalnak, hogy a földreform elsődleges célja nem a magyar parasztság felemelése hanem a megnyerése volt. A magyar polgárság szétverésének története visszanyúlik a harmincas évek végére. A „ társadalom és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló 1938:XV.tc. valamint „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939:IV. tc. nemcsak a zsidóság politikai jogait szűkítette, hanem számos megszorító gazdasági előírást is tartalmazott. A jogfosztó törvények által elszegényített zsidóság teljes anyagi kifosztására a német megszállás után került sor. A zsidóüldözés gazdasági következményeinek feltárása a felszabadulás után elmaradt így a vészkorszak túlélői az elvett javak nagy részét - a kormány ígéreteivel ellentétben - sosem kapták vissza. Az anyagi kárrendezés kilátástalansága jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a maradék zsidóság mintegy 10 százaléka, körülbelül 20 ezer fő 1945 és 1948 között elhagyta szülőföldjét és a nyugati világban keresett boldogulást. A magántulajdonnal rendelkező polgárságot, a „burzsoáziát” az államosítások révén számolták fel. A szénbányák 1946. június 26-i államosítását még a Kisgazdapárt is elfogadta és a döntés párhuzamban állt az ez időben nyugat-Európában lefolytatott nacionalizálások mértékével. A nehézipari komplexumok 1946. decemberében kihirdetett államosítása, majd 1947 szeptemberében a nagybankok és az általuk ellenőrzött cégek köztulajdonba vétele már a piac gazdaság végét jelentette. A tulajdonviszonyok megváltoztatásának döntő lépése a 100 főnél több munkást alkalmazó gyárak államosítása volt 1948 március 25-én. A folyamat betetőzésére 1949 decemberében került sor amikor a 10 főnél több munkást alkalmazó vállalatok is köztulajdonba kerültek. A kommunista társadalmi struktúra megvalósításának fontos állomása volt a jórészt a közigazgatásban dolgozó „keresztény” középosztály felmorzsolása. Az 1945-ban nyugatra menekülők zömmel ehhez a társadalmi csoporthoz tartoztak. A háború után visszatérők valamint az itthon maradók közül sokan akadtak fenn a különböző igazolási procedúrák hálóján. Később a B-listázások következtében több tízezer közigazgatási tisztviselőt küldtek el. A középosztály szétzilálását deklasszálódását segítette elő az oktatás államosítása. 1947-ben megszüntették a kötelező hitoktatást, 1948-ban pedig 6505 iskolát vettek el az egyházaktól. Az intézkedések következtében nagy múltú kollégiumok, iskolák szűntek meg és 4500 szerzetes tanár került utcára. A kommunista hatalom kiépülése során a közigazgatás személyi állománya nemcsak kicserélődött hanem fel is duzzadt. 1949 és 1953 között a hatalmi apparátusban dolgozók száma 180 ezerről 262 ezerre nőtt. A közigazgatási és egyéb területeken dolgozó szakemberek iránti igény gyors növekedése megkövetelte az oktatási rendszer átalakítását. 1949 és 1955 között jelentősen megnőtt a közép, és felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma. Az „oktatási forradalom” hátterében az esti és a levelező képzés korábban elképzelhetetlen méretű felfutása állt. 1950 és 1953 között 160-170 ezren folytattak középiskolai tanulmányokat esti és levelező tagozaton. 1950 és 1955 között 45-50 ezer fő vett részt felsőfokú oktatásban. A hallgatók egy negyede esti illetve levelező tagozaton végzett. A tanulási lehetőségek bővülése jelentősen hozzájárult a társadalmi mobilitás felgyorsulásához. Ugyanakkor az oktatás színvonala csökkent és a kevésbé képzett tömegek bekerülésével az államapparátus hatékonysága is romlott a háború előtti szinthez képest. „Döbbenetes, bár nem érthetetlen az a hanyatlás, ami a negyvenes évtized utolsó éveitől a hivatali írásbeliséget jellemzi…. a korabeli iratok stílusának és helyesírásának hirtelen alsó tagozatos elemista szintre romlása önmagában is azonosíthatóvá teszi az „új népi káderek” hivatalba lépését.” – írta Gyarmati György a korszakot jellemző új hivatalnokokról. (Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. In. Valóság 1991/2, 59 old.) A civil társadalom szétverése nem állt meg az államosításoknál és tömeges elbocsátásoknál. A nyílt diktatúra bevezetése előtt két évvel, 1946 júliusában Rajk László belügyminiszter szovjet katonák ellen elkövetett atrocitások ürügyén 1500 egyesületet és ifjúsági szervezetet oszlatott fel. A döntés elsősorban a Kisgazdapárt háttérszervezeteit, bázisát sújtotta. Az egykori polgárság nemcsak tulajdonát szervezeteit és egzisztenciáját vesztette le, hanem gyakran személyi szabadságát is. Az első koncepciós perek a „köztársaság elleni összeesküvés” ügyében születtek. A Kisgazdapártot szétzúzó persorozatban 1947-48-ban 229 személyt állítottak bíróság elé. Mindszenty József bíboros 1948 december 24-i letartóztatásával majd elítélésével nemcsak az egyház vezetőit, hanem a hívek millióit akarta megfélemlíteni a hatalom. A legnagyobb hatású koncepciós per Rajk László ellen irányult. A hatalomátvétel idején a belügyminisztériumot irányító kommunista vezető és társai ellen lefolytatott per és a halálos ítéletek már az egész társadalom megfélemlítését célozták. 1950 és 1953 között az ügyészségek összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték. A bíróságok végül 650 ezer vádirattal foglalkoztak és ezek közül 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Az elitéltek egy része börtönbe, másik része kényszermunkatáborba került. Ezekben a szovjet mintára szervezett táborokban mintegy 44 ezer „osztályellenséget” dolgoztattak, főleg bányákban és stratégiai fontosságú építkezéseken. A régi polgári réteg el nem ítélt és még saját otthonában élő tagjainak fizikai elkülönítését és megalázását szolgálták a kitelepítések. 1951 nyarán minden bűnvádemelés vagy bírósági eljárás nélkül egyszerű rendészeti határozattal telepítettek ki a fővárosból és a vidéki városokból mintegy 20 ezer „osztályidegent”. Az intézkedés elvben a „horthysta reakció” ellen irányult, de a fővárosból kitelepítettek között jelentős számban voltak a vészkorszakot túlélő zsidók is. Miután az „ellenséges” osztályokat szétverték az ötvenes évek elejére - a kommunista utópia társadalomképének megfelelően - csak két osztály maradt; a munkásság és a parasztság. A propaganda és ideológia szerint az ő nevükben és érdekükben gyakorolta a hatalmat az 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja nevet használó kommunista párt. A kommunista hatalom legfőbb társadalmi bázisa elvben a munkásság volt. A rendszer „szocialista” jellegét a gyáripari munkások számának növekedése erősítette. 1949-től kezdve egészen a hetvenes évekig valóban gyorsan növekedett az ipar különböző szektoraiban foglalkoztatottak száma. 1949-ban mintegy 900 ezren, 1960-ban pedig 1,6 millióan dolgoztak az iparban és az építőiparban. A létszámnövekedés legdinamikusabb időszaka az ötvenes évek első fele volt. A munkáslétszám gyors növekedésének hátterében az erőltetett iparosítás állt. Ebben a korszakban nemcsak az üzemek tulajdonosi viszonyai, hanem a munkástársadalom belső tagolódása is jelentős változásokon ment át. A munkásság soraiban lejátszódott mindaz ami az egész társadalomban. A „munkásarisztokrácia” felszámolásának jelszavával tapasztalt szakmunkásokat, művezetőket tömegesen váltottak le. A „régi rendszer kiszolgálói”-nak tekintett szakképzett munkásokat alacsonyabb munkakörbe helyezték vagy elbocsátották. A cserélődés mértékét jól tükrözi Varga László egyik tanulmánya mely megállapítja, hogy 1951 nyarán a nehézipari vállalatok mintegy 3500 művezetőjének csak negyedét tették ki azok akik 1945 előtt is hasonló pozícióban voltak. (Varga László: Pató Pálok vagy sztahanovisták? Magvető, Budapest, 1984.) A kommunista hatalom legfőbb társadalmi bázisának tekintett munkásság a valóságban elnyomott, kiszolgáltatott helyzetben volt. A munkásálmok ígért megvalósulása helyett romló élet- és munkakörülményeket tapasztaltak. A heti munkaidő törvényesen 48 óra volt, de munkaversenyek és „kongresszusi felajánlások” miatt gyakran vasárnap is dolgozni kellett. A többletmunka ellenértékét általában nem fizették ki és valódi érdekképviselet híján a munkások nem érvényesíthették jogaikat. A hagyományosan magas színvonalú magyar munkakultúrát a munkaversenyek mellett a folyamatos normaemelés rontotta le. A túlfeszített tempó következtében romlott a munkavégzés morálja és az előállított termékek minősége. A munkások normacsalással, teljesítmény visszafogással és a munkafegyelem lazításával igyekeztek csökkenteni a rájuk nehezedő terheken. A munkásság nem volt érdekelt a teljesítmény fokozásában. Jövedelmei viszonyai kiegyenlítettek voltak, de a bérszínvonal nagyon alacsony volt. A legjobban fizetett bányászok 1953-ban 1 kg szalonna árát sem keresték meg egy nap alatt. (Belényi Gyula: A nagyipari munkásság élet és munkakörülményei az ötvenes években, In. Politika, gazdaság és társadalom a XX. századi magyar történelemben, II. szerk. Püski-Tímár-Valuch, KLTE, Debrecen, 2000/a) Az ötvenes évek első felében munkásság nem felemelkedett, hanem proletarizálódott. Nem alakult jobban a másik „uralkodó osztály”, a parasztság sorsa sem. Az 1945. évi földosztás következtében jelentősen megváltozott a paraszti társadalom belső tagoltsága. Radikálisan csökkent a földnélküliek és a nagybirtokosok aránya, meghatározó csoporttá a kisbirtokos réteg vált. A földreform hatásairól Valuch Tibor a következőképp írt a a magyar társadalom huszadik századi fejlődéséről készített nagy művében: „A földreform megerősítette a magántulajdonosi tudatot a parasztságban, és ezzel perspektivikussá tette azt a hagyományos paraszti életpályát, aminek meghatározó eleme volt a föld magántulajdona. A földtulajdon a XX. század közepének magyar paraszti társadalmában társadalmi rangot, presztízst jelentett, a létbiztonság alapjának s egyben a szabadság, az önállóság és a társadalmi felemelkedés zálogának számított.” (Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a huszadik század második felében, Osiris, Budapest, 2001, 190.old.) Ezt az öntudatosodó réteget kívánta megtörni és eltüntetni a kommunista agrárpolitika. A Magyar Kommunista Párt majd utódpártjai a MDP és az MSZMP a propaganda szintjén a parasztság felemelkedését hirdette, de a valóságban a föld népét meghódítandó társadalmi csoportnak tekintették, a mezőgazdaságot pedig az iparosítás erőforrásaként kezelték. A birtokos, vagyis az önállósággal rendelkező parasztság léte nem fért bele az autonómiát nem tűrő, attól rettegő kommunista világképbe. E réteg felszámolásának legfontosabb eszköze a kollektivizálás volt. A földjéhez ragaszkodó termelők termelőszövetkezetekbe kényszerítése érdekében a politikai vezetés szinte minden eszközt igénybe vett. Az egyik legfontosabb kényszerítő eszköz a magángazdaságok adóinak folyamatos emelése volt. Az egységnyi területre eső adóterhek 1949 és 1953 között megháromszorozódtak. (Romsics Ignác, Magyarország története a XX.században, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 348. old.) A kötelező beszolgáltatás a növekvő adóknál is súlyosabb terhet jelentett. Ez elsősorban az 5 hold feletti földön gazdálkodókat sújtotta. Az adóhoz hasonlóan a falvakra, egyénekre lebontott beszolgáltatási termékek köre és mennyisége is fokozatosan növekedett 1949 és 1953 között. A beszolgáltatási terv nem teljesítése büntetőjogi következményekkel járt. 1949 és 1950 között több mint 400.000 földművest ítéltek el a „közellátást veszélyeztetésének” vádjával. A birtokos parasztság megtörésének harmadik eszköze a tagosítás volt. A szövetkezetek vezetői a nagyüzemi termelésre való áttérésre hivatkozván gyakran az egyéni gazdálkodók földjeit önkényesen vonták be a parcellaegyesítésekbe. Az elvett parcellák helyett újat adtak, de ezek rendszerint a határ távoli pontjain helyezkedtek el, és földjük is gyenge volt. 1949 és 1953 között a magyar települések mintegy kétharmadában hajtottak végre tagosításokat - olykor többször is. A tagosítások során az ország mezőgazdasági művelés alatt álló területének közel egy negyede cserélt gazdát. A birtokos parasztság felszámolásáért folytatott hadjárat elsődleges célpontjai a „kulákok” voltak. Az osztályharcot hirdető és kollektivizálást végrehajtó kommunista politika annyira idegen volt a magyar hagyományoktól, hogy az elsőszámú osztályellenségnek kikiáltott 25 hold feletti területen gazdálkodók megbélyegzésére az orosz nyelvből kellett szavat átvenni. Rákosi már 1948-ban kijelentette, hogy „…amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre.” (Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János, Budapest 1996, Aula, 548 old. Idézi Romsics i.m. 349 old.) A „kulákság” felszámolása érdekében bevetett eszközök köre az uszítástól a fizikai bántalmazásig terjedt. A sajtó olyan hangnemben írt róluk, mint néhány évvel korábban a zsidókról. Külön adókat vetettek ki rájuk. Gyerekeik nem járhattak egyetemre. Elvették gépeiket, gazdasági épületeiket, nemegyszer házaikat, életüket is. A parasztság elleni harcnak meglettek a következményei. 1949 és 1953 között a magántulajdon részaránya a mezőgazdaságban kétharmadára esett vissza. 1953-ban az ország szántóterületének 21 százaléka a téeszek, 13 százaléka az állami gazdaságok kezén volt. A földjüket kényszerűen elhagyók többsége nem lépett be sem a szövetkezetekbe, sem az állami gazdaságba, hanem felhagyott a földműveléssel. Legtöbbjük a városokba áramlott ahol általában csak segédmunkásként tudtak elhelyezkedni, rendszerint az építőiparban. Az elvándorlás és a földtulajdon bizonytalansága miatt nőtt a parlagon hagyott földek aránya. A megművelt területek nagysága az 1938-as 9,6 millióról, 1956-ra 9,1 millióra csökkent. 1949 és 1956 között a mezőgazdasági termelés bruttó értéke csak 1951-ben és 1955-ben haladta meg az 1938-ast. Ez az „eredmény” országos szinten folyamatosan csökkenő fogyasztáshoz vezetett mivel a lakosság száma az adott időszakban jelentősen nőtt. A paraszti magántulajdon felszámolását a vesztes forradalom után elkezdett második kollektivizációs hullám tette teljessé. 1962-re a mezőgazdasági keresők 75 százaléka már téesztag volt. Az egyéni gazdaságok száma az 1949-es 1 660 000-ről 1962-re 145 000-re csökkent. A tendencia folytatódott a hatvanas és a hetvenes években. A hagyományos paraszti világ megszűnt létezni. A kis és középbirtokokon folytatott paraszti gazdálkodást persze nem szabad idealizálni. Kétségtelen, hogy az 1945-ös földreform a korábbi birtokmegoszlás aránytalanságait jelentősen enyhítette de miután nem párosult széles körű agrárreformmal új nehézségeket is teremtett. Az újonnan földhöz jutott gazdák jelentős része nem rendelkezett az önálló gazdálkodáshoz szükséges forgótőkével és ismeretekkel. A birtokok bizonyos fokú koncentrációjára tehát a szabad piaci keretek között is sor került volna. Tény az is, hogy a faluból a városba történő vándorlás megkezdődött már a harmincas években. A migráció oka nem szűkíthető le a szegénységre. Az elvándorlás a falun uralkodó viszonyokkal való egyre nagyobb elégedetlenséget és a tradicionális falusi életmód bomlását tükrözte. A változások természetes menetébe avatkozott be a kommunista agrárpolitika. A századforduló óta érlelődő, a harmincas években megkezdődő bomlási folyamatokat a szovjet mintákat követő pártpolitika durván felgyorsította, felnagyította és rossz irányba terelte. Ezzel hosszú időre tönkretette a mezőgazdaságot és mérhetetlen szenvedést okozott a föld népének, a parasztságnak. A munkásság és a parasztság helyzetének rövid áttekintése után kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségét a kommunista diktatúra hátrányosan érintette. Szemléletesen foglalta össze Valuch Tibor a korszak általános életérzését: „A hétköznapi élet biztonságának elvesztése, ami a „szocializmus építésének” szerves velejárója volt, állandósította a kiszámíthatatlanság, a holnaptól való félelem érzését, a hatalom és a társadalom viszonyát leginkább az egyes emberek, társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága, a diktatórikus rendszerrel szembeni védtelensége jellemezte”. (Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a huszadik század második felében, Osiris, Budapest, 2001, 248 old.) A hatalom valódi birtokosai egy osztályszempontból homogén, megfélemlített önszerveződésre képtelen társadalmat próbáltak létrehozni. Az 1956-os forradalom kitörése és lefolyása mutatta meg, hogy mennyire nem sikerült ezt a célt elérniük. A forradalomnak nem volt sem ideológiája se kidolgozott programja, de volt szellemisége. Ennek köszönhető, hogy a kommunista államapparátus gyors összeomlását nem követte káosz. A magyar társadalomban önszerveződési folyamatok indultak el és napokon belül megszülettek a forradalmi bizottságok, munkástanácsok és újraalakultak a demokratikus pártok. Ez az önszerveződő képesség volt a forradalom legnagyobb csodája. Nagy kár, hogy a Kádár-korszak hosszú és szomorú évtizedei alatt a magyar társadalomnak pont ez a képessége pusztult leginkább. Dr. Sipos Péter: ZÁRSZÓ Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy a zárszó ürügyén 2-3 percig igénybe vegyem még türelmüket. Három gondolatot szeretnék megosztani Önökkel. Az első a köszöneté. Szeretném köszönetemet tolmácsolni Réz Gáborné igazgató asszonynak, közvetlen vezetőtársaimnak, a Scheiber Gimnázium minden egyes munkatársának, akik lehetővé tették, hogy mi ebben a nagyon szép miliőben tarthassuk megemlékezésünket. E helyről szeretnék köszönetet mondani a MAZSIHISZ és az ORZSE vezetésének, munkatársainak, akik a rendezésben segédkeztek. A második gondolat immár személyes. Ősz hajam ellenére a jelenlévők túlnyomó többsége számára nem mondok újdonságot azzal, hogy 1956-ban 8 esztendős voltam. A VII. kerület belvárosában, a VII. kerület szívében a Nagydiófa utcában laktunk, egy olyan házban, ami átjáró ház volt a Nagydiófa és a Nyár utca között. Már bombázták a várost, amikor az egyik ház lakói, benne a szüleim is arra a következtetésre jutottak, hogy le kell menni az óvópincébe. Gyerekként azokra a percekre, órákra emlékszem, amit ott lent, a sötétben töltöttem. Majd egy hatalmas robbanásra, amely szinte megrendített mindent, ami körülöttem volt, körülöttünk volt. A várból, egy aknavetőből kilőttek egy bombát, ami ráesett a házunkra és megrendítette az egészet. A tetejét szinte teljesen lemorzsolta, mi pedig lent a pincében remegtünk, totális és tökéletes sötétség volt. Ebben a tökéletes, totális sötétségben az én – Auschwitzot , a II. világháborús megpróbáltatásokat is átélt - édesapám, akit az 50-es években külön meghurcoltak. Tény az, hogy megboldogult édesapám hozzám szólt és a szavai a mai napig visszacsengenek, azt mondta az apám „Ne félj fiam, nemsokára világosság lesz, ne félj, nemsokára lesz még fény !”. 50 esztendőn keresztül őriztem ezt az emléket, és - ennek az apám által elmondott mondatnak - az üzenetértékét 5 évtized messzeségből is át tudom élni és át tudom érezni, „nemsokára világosság lesz”. Tudják jól kedves barátaim, a jelenlévők jelentős része bibliaforgató ember, a Szentirásban van egy gyönyörű fogalom: jubileum. Abból a héber szóból származik, hogy a jobél…. A jobél, az a bizonyos ötvenedik év, a Jubileumi Év. Ma tágabb konnotációjába használjuk a jubileumot. De eredetileg a jubileum az ötvenedik születésnapot jelentette. Az ötvenedik születésnapon pedig így szól a Szentírás, - engedjék meg, hogy idézzem וקראתם דרורazaz „…hirdessétek meg újból a szabadságot…” Sófárt fújtak meg a szabadság tiszteletére. Most, amikor ezeket a nagyon szép és érdekes előadásokat hallottam, a felettem lévő mozaikokra esett a tekintetem, s az alsó sorban balról a 4. ablak hogyha megtekintik, Ros Hasana ünnepét jelképezik, s ezen a mozaikablakon két oldalon egy-egy Sófár van, mondjuk úgy harsona, és a közepén pedig egy békegalamb. Úgy érzem, hogy 2006. október 23-án – annak ellenére, hogy időnként a harsogások, is beárnyalják e nap szépségét – annak ellenére ott van középen – a mozaiablakablak centrubában az a madár, amelyet a Szentírás a béke jelképének a jövő, a kibontakozás és a fény allegóriájának tart. Ezeknek, a gondolatoknak a jegyében köszöntöm mindannyiukat, kívánok felhőtlen, szép és nyugalomban eltöltendő órákat és napokat, s annak reményében kívánok sok-sok békességet és nyugalmat, hogy a következő találkozáson újból együtt lehetünk, gazdagodhatunk szellemben, közös gondolkodásban, nyíltságban, őszinteségben, megbeszélve azokat a problémákat, amelyek szívünkben és lelkünkben egyaránt megfogant. Köszönöm megjelenésüket a jelenlévőknek, s köszönöm az előadóknak a nagyívű előadásokat
