bzsh.hu

 

OR-ZSE ÉVKÖNYV

OR-ZSE ÉVKÖNYV

Kiadja az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem

Szerkeszti Schőner Alfréd

2004-2007

Budapest, 2008

KÖTETÜNK MEGJELENÉSÉT A MAZSÖK, AZ ALAPÍTVÁNY A ZSIDÓ EGYETEMÉRT ÉS AZ OR- ZSE ANYAGI TÁMOGATÁSA, VALAMINT AZ MTA- ORZSE ZSIDÓ KULTÚRATUDOMÁNYI KUTATÓ- CSOPORT SEGÍTSÉGE TETTE LEHETŐVÉ. A SZERKESZTŐK KÜLÖN KÖSZÖNETET MONDANAK OLÁH JÁNOSNAK AZ ÉVKÖNYV MŰSZAKI SZERKESZTÉSI MUNKÁLATAIBAN NYÚJTOTT SEGÍTSÉGÉÉRT.

© Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem, Budapest, 2008.

Babits Antal, Beer Iván, Borsányi-Schmidt Ferenc, Deutsch Gábor, Domán István, Frigyesi Judit, Fröhlich Róbert, Gábor György, Glick Shmuel, Halmos Sándor, Hidvégi Máté, Kármán György, Kárpáti Judit, Kiss Endre, Kozma György, Lichtmann Tamás, Markovits Zsolt, Oláh János, Popper Péter, Radnóti Zoltán, Rathmann János, Róbert Péter, Róna Tamás, Schőner Alfréd Joel, Schőner Júlia, Slomovits Eliezer, Sommer László, Spitzer Shlomo, Staller Tamás, Szécsi József, Szita Szabolcs, Totha Péter Joel, Ungárné Komoly Judit, Verő Tamás, Zima András

Szerkeszti: Schőner Alfréd Segédszerkesztő: Gleszer Norbert Lektorok: Borsányi-Schmidt Ferenc, Klamár Sára, Oláh János

és Zima András

Belső kép:

„Az Izraelita Rabbi-Seminarium épülete Budapesten. Klösz fényképe után.” (Vasárnapi Újság, 1877. október 7. szám)

Kiadja: Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem

www.or-zse.hu

Felelős kiadó: Schőner Alfréd Nyomdai kivitelezés: Gabbiano Print Kft.

ISSN 1785-0150 HU ISSN 1785-0150

...az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem oktatói egy-egy dolgozattal* tisztelegnek a 130 éves alma mater alapításának évfordulójára...

* A héber és jiddis szavak átírása-, a nevek, fogalmak, idézetek írása a szerzők- illetve a felhasznált források felfogását, szóhasználatát tükrözik, a szerkesztés során ezek egységesítésére a szerkesztők nem törekedtek.

Tartalomjegyzék

BABITS ANTAL: BLAU LAJOS AZ ÍRÁS TÖRTÉNÉSZE............................. 17 BEER IVÁN: MAGYARORSZÁG A TÖRÖK HÓDOLTSÁG, ÉS A RÁKÓCZI

SZABADSÁGHARC UTÁN.............................................................. 35 BORSÁNYI-SCHMIDT FERENC: DEBRECENBŐL AZ ÚJHÉBER KÖLTÉSZET

PARNASSZUSÁRA......................................................................... 51 DEUTSCH GÁBOR: KÉT FŐRABBI A DOB UTCÁBÓL................................. 63 DOMÁN ISTVÁN: MEGNYERHETTÉK (VOLNA) A VILÁGOT... ................... 73 FRIGYESI JUDIT: TÖRTÉNELMI, VAGY ANTROPOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS?

.................................................................................................. 101 FRÖHLICH RÓBERT: A SOKNEMZETISÉGŰ MONARCHIA KATONASÁGÁNAK

ZSIDÓ SZEGMENSEI.................................................................... 129 GÁBOR GYÖRGY: KOHN, A FESTŐ........................................................ 139 HALMOS SÁNDOR: ELFELEJTETT DEBRECENI RABBIK.......................... 167 HIDVÉGI MÁTÉ: AKIK ELŐRE LÁTTÁK A HOLOKAUSZTOT.................... 191 KÁRMÁN GYÖRGY: AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS ÉS A MAGYAR

NÉPZENE HATÁSA A ZSIDÓ LITURGIKUS ZENÉRE........................ 207 KARPATI, JUDITH: “KOLOT MAYIM RABBIM - SOUNDS OF MANY

WATERS...” ............................................................................... 225 KISS ENDRE: KAFKAESZK.................................................................... 247 KOZMA GYÖRGY: PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK.................................... 271 LICHTMANN TAMÁS: DER HEIMATLOSE MONARCHIST. ...................... 301 MARKOVITS ZSOLT: FRENKEL JENŐ SZEGEDI FŐRABBI........................ 321 OLÁH JÁNOS: A TALMUD KÍVÁNALMAI A GYERMEKEK TANÍTÓITÓL ÉS

TANÁCSAI A TANÍTÁSRÓL, NEVELÉSRŐL.................................... 333 POPPER PÉTER: MITŐL VAGY ZSIDÓ? ................................................... 341 RADNÓTI ZOLTÁN: ZSOLTÁRKOMMENTÁROK A TÖRTÉNELEM TÜKRÉBEN.

.................................................................................................. 359 RATHMANN JÁNOS: SOLOMON MAIMON ÉS A BERLINI HÁSZKÁLÁ....... 373 RÓBERT PÉTER: BERNSTEIN BÉLA, A TÖRTÉNETÍRÓ............................ 391 RÓNA TAMÁS: KECSKEMÉT ZSINAGÓGÁI ÉS HÍVEI............................... 397 SCHŐNER JÚLIA: A HÉBER NYELV TANÍTÁSÁNAK KÖRVONALAI A

RABBIKÉPZŐBEN....................................................................... 405 SLOMOVITS, ELIEZER: MAGYAR NYELVŰ ZSIDÓK SZEREPE EREC

ÉPÍTÉSÉBEN ÉS FEJLESZTÉSÉBEN ............................................... 423 SOMMER LÁSZLÓ: ZSIDÓ ÉPÍTETT KÖRNYEZETÜNK RÉSZEI: A TEMETŐK

.................................................................................................. 441 STALLER TAMÁS: KELL-E NEKÜNK GOLDZIHER-SZEMINÁRIUM?......... 459 SZÉCSI JÓZSEF: LOGOSZ-KÉPZETEK AZ ÓKORI ZSIDÓ GONDOLKODÁSBAN

.................................................................................................. 473

Tartalomjegyzék

SZITA SZABOLCS: EGY ZSIDÓ CSALÁD MAGYARORSZÁGON A 20.

SZÁZADBAN...............................................................................487 TOTHA PÉTER JOEL: A MAGYAR ZSINAGÓGA CÍMŰ HOMILETIKAI FOLYÓIRAT REPERTÓRIUMA ELKÉSZÍTÉSÉNEK HÁTTERE ÉS FONTOSSÁGA .............................................................................539 UNGÁRNÉ KOMOLY JUDIT: A ZSIDÓ PASZTORÁLIS PSZICHOLÓGIA

TÁRGYA.....................................................................................555 VERŐ TAMÁS: ZARÁNDOKHELLYÉ VÁLT ZSIDÓ SÍREMLÉKEK ÉS A

KÖRÜLÖTTÜK KIALAKULT SZOKÁSOK........................................571 ZIMA ANDRÁS: ZSIDÓ TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET, KOLLEKTÍV TUDAT,

KULTURÁLIS EMLÉKEZET A 19-20. SZÁZAD FORDULÓJÁN, MAGYARORSZÁGON ..................................................................585 SZERZŐK ..............................................................................................609

HÉBER NYELVŰ TANULMÁNYOK

GLICK, SHMUEL: A „PEDAGÓGIUM”-TÓL A ZSIDÓ EGYETEMIG

MAGYARORSZÁGON 1990 – 2003 KÖZÖTT............................3 SCHŐNER ALFRÉD JOEL: A 17. SZÁZADBÓL SZÁRMAZÓ ÚN. KAUFMANN

MEGILLA ILLUSZTRÁCIÓI...............................................27 SPITZER, SHLOMO: TÓRATUDÓSOK ÉS TÓRATANULÁS A KÖZÉPKORI

MAGYARORSZÁGON....................................................33

Content

BABITS, ANTAL: LUDWIG BLAU, THE HISOTRIAN OF THE SCRIPT.

HEBREW SCRIPT ARTS AND JEWISH FINE ARTS .......................... 17 BEER, IVÁN: HUNGARY AFTER THE TURKISH OCCUPATION AND THE

RÁKÓCZI’S WAR OF LIBERATION. THE RESETTLING OF THE COUNTRY - SPECIAL FOCUS ON THE HUNGARIAN JEWISH PAST.. 35 BORSÁNYI-SCHMIDT, FERENC: FROM DEBRECEN TO THE PARNASS OF

THE MODERN HEBREW POETRY – Z’VI YA’IR, HIS LIFE AND WORK......................................................................................... 51 DEUTSCH, GÁBOR: TWO CHIEF RABBIS FROM DOB STREET.................. 63 DOMÁN, ISTVÁN: THEY (COULD) HAVE WON THE WORLD... ............... 73 FRIGYESI, JUDIT: HISTORICAL AND ANTHROPOLOGICAL APPROACH: THE

QUESTION OF THE TRADITIONAL JEWISH NUSACH OF PRAYERS 101 FRÖHLICH, RÓBERT: THE JEWISH SEGMENTS OF THE TROOPS OF THE

MULTIETHNICAL MONARCHY................................................... 129 GÁBOR, GYÖRGY: KOHN, THE PAINTER – HUNGARIAN RHAPSODY .... 139 HALMOS, SÁNDOR: FORGOTTEN RABBIS OF DEBRECEN - 1840-1945 .. 167 HIDVÉGI, MÁTÉ: THOSE, WHO HAD FORESEEN THE HOLOCAUST ....... 191 KÁRMÁN, GYÖRGY: THE INFLUENCE OF THE EUROPEAN

ENLIGHTENMENT AND THE HUNGARIAN FOLK MUSIC ON JEWISH LITURGICAL MUSIC................................................................... 207 KARPATI, JUDITH: “KOLOT MAYIM RABBIM - SOUNDS OF MANY

WATERS...” ............................................................................... 225 KISS, ENDRE: KAFKAESQUE – AN EXPRESSION CONQUERS THE WORLD

OF THE EXISTING SOCIALISM OR FRANZ KAFKA’S PUBLIC LAW SUIT AGAINST JOSEF ST ............................................................ 247 KOZMA, GYÖRGY: PARALELLEL STORIES – HUNGARIAN, JEWISH AND

WORLD HISTORY: THE 130 YEARS OF THE RABBINICAL SEMINARY .................................................................................................. 271 LICHTMANN, TAMÁS: A MONARCHIST WITHOUT A HOMELAND. JOSEPH

ROTH'S ILLUSIONS AND DISILLUSIONS. ..................................... 301 MARKOVITS, ZSOLT: JENŐ FRENKEL, THE CHIEF RABBI OF SZEGED ... 321 OLÁH, JÁNOS: THE REQUIREMENTS OF THE TALMUD FROM THE

TEACHERS OF CHILDREN AND ITS ADVICE ON TEACHING, EDUCATION............................................................................... 333 POPPER, PÉTER: WHAT MAKES YOU JEWISH? IF NOT JEWISH, WHY AT

THE JEWISH UNIVERSITY? ......................................................... 341 RADNÓTI, ZOLTÁN: COMMENTARIES TO THE PSALMS IN A HISTORICAL

REFLECTION. THE SCHOOLS OF RASHI AND MENDELSSOHN..... 359

Content

RATHMANN, JÁNOS: SALOMON MAIMON AND THE HASKALA IN BERLIN

..................................................................................................373 RÓBERT, PÉTER: BÉLA BERNSTEIN, THE HISTORIAN............................391 RÓNA, TAMÁS: THE SYNAGOGUES AND THEIR COMMUNITY MEMBERS IN

KECSKEMÉT...............................................................................397 SCHŐNER, JÚLIA: THE MAIN CHARACTERISTIC FEATURES OF THE

HEBREW TEACHING IN THE RABBINICAL SEMINARY.................405 SLOMOVITS, ELIEZER: THE ROLE OF THE HUNGARIAN SPEAKING JEWS IN

BUILDING AND DEVELOPING THE MODERN STATE OF ISRAEL...423 SOMMER, LÁSZLÓ: THE PARTS OF OUR CONSTUCTED JEWISH

ENVIRONMENT: THE CEMETERIES..............................................441 STALLER, TAMÁS: DO WE NEED A GOLDZIHER SEMINARY?................459 SZÉCSI, JÓZSEF: THE LOGOS-IDEAS IN THE ANTIQUE JEWISH MIND.....473 SZITA, SZABOLCS: A JEWISH FAMILY IN THE 20TH CENTURY HUNGARY.

VILMOS LANGFELDER, RAOUL WALLENBERG’S ASSOCIATE.....487 TOTHA, PÉTER JOEL: THE BACKGROUND AND THE IMPORTANCE OF THE

REPERTORY OF THE HOMILETICAL REVIEW, CALLED „THE HUNGARIAN SYNAGOGUE”...............................................539 UNGÁRNÉ KOMOLY, JUDIT: THE SUBJECT OF THE JEWISH PASTORAL

PSYCHOLOGY.............................................................................555 VERŐ, TAMÁS: JEWISH GRAVES AS SITES OF PILGRIMAGE AND THE

CUSTOMS DEVELOPED AROUND THEM......................................571 ZIMA, ANDRÁS: JEWISH HISTORICAL APPROACH, COLLECTIVE

CONSCIOUSNESS, CULTURAL MEMORY AT THE TURN OF THE 19TH – 20TH CENTURIES, IN HUNGARY.....................................585 THE LIST OF THE AUTHORS ..................................................................609

CONTENT OF ARTICLES IN HEBREW

GLICK, SHMUEL: FROM THE „PEDAGOGIUM” TO THE UNIVERSITY OF

JEWISH STUDIES HUNGARY 1990-2003................................3 SCHŐNER, ALFRÉD JOEL: THE ILLUSTRATIONS OF THE SO-CALLED

KAUFMANN MEGILLA FROM THE 17TH CENTURY...................27 SPITZER, SHLOMO: THE WISE MEN OF THE TORAH AND TORAH

LEARNING IN THE MEDIEVAL HUNGARY.............................33

םיניינעה ןכות

שטיבב לטנא : ואלב שויאל , טסיהה בתכה לש ןוירו . תירבעה בתכה תונמא – תידוהי תונמא ............ ................. 17

ראב ןביא : תמחלמו יכרותה שוביכה רחאל הירגנוה יצוקאר לש תואמצעה . שגד םע הנידמב יפארגומד לודיג ידוהי ירגנוהה רבעל דחוימ ............................................. ...35

נשרוב ץנרפ ' י – טדימש : תירבעה הרישה תגספל ןצרבדמ תינרדומה : ריאי יבצ - םייח לעפמו ךרד ................. ..........51

שטיוד רובאג : בוחרמ םינבר ינש בוד ................................ 63

ןאמוד ןאוטישא : םלוע תליהתב תוכזל ולכי םה . ............... .73

ירפ תידוהי ג' יש : תיגולופורתנא וא תירוטסיה השיג : םייתרוסמ הליפת יחסונ תלאש .............. .............. .......... ..101

ךיליירפ טרבור : ברה היכרנומה לש אבצב םידוהי - תימואל ... ...................................................................... ..129

ג' גרו ' רובאג : רייצה ןהכ - תירגנוה הידוספר .................... 139

שומלאה רודנאש : ןצרבדמ םיחכשנ םינבר 1840-1945 ...167

יגבדיה הטאמ : האושה תא שארמ ואר רשא .................. ..191

ג' גרו ' ןמרק : לשו תיפוריאה הלכשהה תעונת תעפשה תידוהיה היגרוטילה לע תירגנוהה םעה תקיסומ ........ ....207

יטפרק תידוהי " : םיבר םימ תולוק "...- לש יעברה דממה יתדה ידוהיה בחרמה ...................................................... 225

שיק הרדנא : םזיאקפק . ומלוע תא שבכ רשא יוטיב םזילאיצוסה לש םייקה - ץנרפ לש יבמופה וטפשמ וא אטס ףיסוי דגנ אקפק ןיל ............................ ....... ............247

םיניינעה ןכות ג' גרו ' המזוק : םיליבקמ םירופיס - תירגנוה הירוטסיה תימואל ןיבו תידוהי :130 שרדמה תיב לש םינשה םינברל .................................................................. ......... 271

שאמט ןמטכיל תדלומ אלל טסיכרנומ ׃ . ויתוילשא ףסוי לש ויתובזכאו טור .............................. ............... .....301

ז' ץיבוקרמ טלו ' : לקנרפ וני , דגס לש ישארה בר ..............321

הלוא שונאי : תוצעו םידליה ירוממ דומלתה תושירד וניחו דומיל ךרד לע דומלתה ך ................................... ....333

רפופ רטפ : ידוהי התא הממ ? ידוהי ךניא םא , עודמ תידוהי הטיסרבינואב דמול התא ? ............... .......... .........341

יטונדר ןטלוז : הירוטסיהה יארב םיליהתל תויונשרפ . שר לש תולוכסא " ןוסלדנמ לשו י ........... ................. ......... 359

ןמטאר שונאי : הלכשההו המלש ןומימ ןילרב לש .......... 373

טרבור רטפ : ןייטשנרב הלב ןוירוטסיהה ....................... 391

הנור שאמט : לש תידוהיה הליהקה ירבחו תסנכה יתב צק ' טמק ..................................................... .................... 397

רניש הילוי : תיבב תירבעה הפשה לש הדימלה יכרד םינברל שרדמה ................................. ............. ........ ........ 405

ץיבומולש רזעילא : ירגנוה אצוממ םידוהי לש םדיקפת ץראה לש החותיפבו התיינבב .................................. ....... 423

רמוז ולסאל : תורבקה יתב : לש ילארגטניא קלח היונבה תידוהיה ונתביבס ............................. .......... ....... 441

רלאטש שאמט : תיבל םיקוקז ונא םאה שרדמ – רהיזדלוג ? ............................................ ............ 459

םיניינעה ןכות זוי ' צס ף 'י : ייומד – הקיתעה תידוהיה הבישחב סוגול ..... 473

צלובס ' הטיס : החפשמ תחא תידוהי האמב הירגנוהב ה-20 . רדלפגנאל שומליו , לש ותימע גרבנלו לואר .... ....... 487

הטוט לאוי רטפ : תמישר לש התובישחו התנכה עקר רוקמה יגולואיתה ןוחריה לש תו " ירגנוה תסנכ תיב ".......539

רגנוא יומוק תידוהי : היגולוכיספ לש אשונה דומיל תיתד תידוהי ............................................ .. ..................... 555

ורו שאמט : לגרל היילע ידקומל וכפה רשא םיקידצ ירבק ס ורצונש םיגהנמהו םביב ............................................... 571

המיז שארדנא : תידוהי תירוטסיה הייאר , תועדומ ה האמה ףוסב תוברת תונורכיזו תיביטקלוק -19 ה האמה תליחתבו -20 הירגנוהב .... ....... ........................ 585

תירבעב קרפל םיניינע ןכות

קילג לאומש : המ " םויגוגדפ " ה דע " תידוהיה הטיסרבינוא " ןיב הירגנוהב 1990 ל -2003........ .......... ............................... 3

רניש דרפלא לאוי : ירויא " ןמפואק תליגמ " ה האמהמ - יה " ז 27.. ................................................................................. .. ...

רציפש המלש : הירגנוהב הרות ידומילו םימכח ידימלת 33....... ימי לש םייניבה ................................................ ......... .

BABITS Antal

Blau Lajos az ÍRÁS történésze héber írásművészet – zsidó képzőművészet

„Egy tintacsepp hagyomány többet ér, mint egy tintatartó éleselméjűség.” (Blau Lajos kedvenc mondása)

„ינס רהמ הלבק וליאכ המײקמו הרותב קסועה לכ” „Aki Tórát tanul, s megtartja annak igéit, olybá tekintendő, mintha ő maga állott volna a szináji kinyilatkoztatásnál.”

(Midrás Tanchuma Ree 1.)1

A zsidó művészettörténet alig, vagy egyáltalán nem kutatott területének mondható a héber írás történetének azon aspektusa, amely a kézzel „rajzolt” szent szövegek évezredek óta használatos tudományos gyakorlatát vetné egybe a szintén kézzel alkotandó képzőművészeti ábrázolásokkal. Ehhez a kutatáshoz és tudományos kérdéshez – a paleográfia felöl közelítve – a néhai Blau Lajostól,2 világhírű tudósunktól kaphatunk hiteles szempontokat.

1 A fenti midrásból vett idézet SCHŐNER Alfréd: Mérleg. c. könyvének 92. oldalán található. A „Sírkő és kőtábla” c. homíliában szereplő idézet az Újlaki zsinagóga teljes rekonstrukciója utáni avató istentiszteleten hangzott el, 1994. szeptember 4-én. 2 Blau Lajos [ױלב הירא הדוהי] (Putnok, 1861 - Budapest, 1936) – Nomen est omen! Azaz „Júda oroszlánja”-ként, egyszerre volt erős és bátor hitvallója a judaizmusnak, valamint lenyűgöző fejedelmi pompával tudta a zsidó tudományokat újszerű megvilágításba helyezni., az Országos Rabbiképző Intézet harmadik rektora volt. Ő az első, aki az Intézet neveltjeként és végzettjeként, elfoglalta a rektori széket (1914- 1932).

17

18

Az 1877-ben alapított Országos Rabbiképző Intézet egyik jeles professzoraként Ő is szorgalmazta az eredeti célkitűzéseket: pl. a korszerű rabbiképzést, a zsidó tudományok és a nemzetközi megbecsülés ápolását.3

A Budapesti Rabbiképző Intézet 130 éves fennállása után, valamint Blau Lajos halálának 71. éve múltán, felemelő érzés volt a sírjánál elmélkedni az Ő lenyűgöző szellemi hagyatéka felett! Valószínűsíthető, hogy a sírja azt az ortodox szellemiséget és hagyományhű tiszteletet hivatott ábrázolni, amely eltér a körülötte elhelyezkedő pályatársak sírjaitól. Hiszen nemes egyszerűségével azokra az ókori és középkori szefárd4 „kőtömbökre” emlékeztet ez a fekete márvány, amelyek például Tibériásban (Tvéria) láthatók Rámbám, Ben Zákkáj és Rabbi Akiba sírjainál (az Örökkévaló segítségével volt alkalmam többször is megnézni). Ez a csupán fekvő kőtömb, amely nem rendelkezik a végén függőlegesen álló „modern” résszel is, nyilvánvalóvá teszi az itt nyugvó tudósnak a tradícióhoz való ragaszkodását a halála után is. E sorok írója letette a maga kövecskéjét5 ottjártakor (alul, bal sarok), de ezzel a dolgozatával szellemi értelemben is tisztelegni kíván. A sír tetején kifaragott nyitott könyv ékesen szimbolizálja a könyv szakértőjének és a könyv népéhez való tartozásának az

3 Seventy Years. Edited by Dr. Samuel LŐWINGER, Budapest, 1948. 5-6. 4 A spanyol eredetű (szefárd) zsidóság sírkövei fekvők, a német eredetűek (askenáz) állók. WIRTH Péter: Itt van elrejtve. Utószó: Scheiber Sándor, Európa kiadó, 1985. 150. 5 Eredetileg az ókorban azért tettek követ a sírokra, hogy az állatok ne kaparhassák ki a holtakat. Manapság a temetőkbe látogatók az emlékezés jeleként helyeznek el kavicsokat. Ez a szokás, valamint a „Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe” sírfelirat az ókori pásztorok szokására vezethető vissza. Otto Eissfeld professzor közel ötven éve feltárt kutatása szerint: „A nyáj állományát kövecskékkel jegyezték meg. Ahány állat, annyi kövecskét tettek a bőrzsákba. Ha elhullott egy állat, vagy eladtak egyet, egy kövecskét kiparittyáztak.” Így tartották számon az „élőket.” uo. 150.

együttes jelentését. A síron többek között az alábbi héber szöveg olvasható:

„םימי ךראל הוהי תיבב יתבשו ײח ימי לכ ינופדרי דסחו בוט ךא” „Csupa jóság és szeretet követnek engem éltem minden napjában, és ülök az Örökkévaló házában hosszú életen át.” (Zsoltár 23:6)

Megítélésünk szerint, ha Blau professzor megélte volna a Holt-tengeri tekercsek megtalálását, akkor az egyik jelentős, ha nem a legjelentősebb kutatója lehetett volna6 a XX. század e nagy felfedezésének.

Manapság, amikor az atomkor embere a szent könyvek különféle rétegeinek a megfejtésével, kutatásával foglalkozik, érdemes megismerni, a „Könyv” írásának szigorú feltételeit és törvényeit. Ezek az ismeretek fontos kulcsot adhatnak a kutatók kezébe. Blau Lajos az Országos Rabbiképző Intézet egykori rektoraként és tudós professzoraként7 összegyűjtötte mindazt, amit e témáról

6 Gyakran találhatunk példát arra, hogy a qumráni tekercsekben az írnok két betűt egybeír (ligatúra), s azok összeérnek, ami a későbbi másolóknál tévedésekhez vezetett. Blau professzor számos helyen bizonyítja ezt, talmudi források alapján. Az óhéber könyv c. korszakos munkájában írja (1902), hogy a gondos szóferek másolása, valamint a lelkiismeretes korrektorok munkája kiküszöbölte az ehhez hasonló tévedéseket. A qumráni leletek tanulmányozásánál Blau azonnal észrevette volna az ilyen fajta hibákat, az általa jól ismert talmudi szabályok alapján, amelyre az egyik legjelentősebb mai kutató is felhívja a figyelmünket. Emanuel TOV: Textual Criticism of the Hebrew Bible. (Minneapolis, 1992, 249.) Lásd még: TURÁN Tamás: Blau Lajos tudománya hatvan év után. Logos Kiadó, 1996. 7 „Blau Lajos a szeminárium neveltje. Még az intézet padjain ült, amikor annak mesteréül kiszemelték... Amikor Bacher Vilmos elhalálozott... az igazgató állás betöltésénél másra, mint őreá (Blau) senki sem gondolt.” Dr. Blau Lajos Jubileumi Emlékkönyv, (Dr. Mezey Ferenc: Dr. Blau Lajos), Budapest, 1926. 8.

19

20 érdemes tudni. Számos publikációjában feltárta előttünk a héber Szentírás művelődéstörténeti vonatkozásait és rabbinikus hátterét.

Nézzük, hogyan is kezdődött a Tóra írásának története. A legrégebbi íróanyag, melyre az Írást, azaz a Tórát vésték a kő volt. A köveket e célból megfaragták. Jób költője egy szikláról beszél, amelybe hősének szavait az örökkévalóság számára bevésték. Az íróeszközt, amellyel véstek, vas íronnak hívták. Jehezkél, aki Babilóniában élt prófétaként, a téglát is ismeri, mint íróanyagot. Jirmijáhu pedig a földbe való írásról beszél. Fára is írtak, és valószínűleg érclemezt is használtak8 írásra. Az eddig említett anyagokat sokszor csak alkalmi iratokra használták: pl. állami törvényeknek és fontos eseményeknek a megörökítésére.

Az írásra használt anyagot olyan általánosan használták, hogy sehol nincs nevén nevezve. Csak következtetni lehet, hogy mit használtak a későbbiek során. Elsősorban két anyag, az állatbőr (gör: διφθέρα)9 és a papirusz jöhet szóba, hiszen az izraeliták marhatenyésztéssel is foglalkoztak. A Húle tó környékén és a Genezáret völgyben tenyésztették őket. Marhabőr vagy papirusz? A választ a bőr használatára a talmudi leírások adják meg. Ezen feltevés mellett szól, hogy a Szent-földön általában bőrt használtak íróanyagul. A perzsák is ősidők óta bőrt használtak szent irataik megörökítésére. A monda szerint a szövegeik 1200 ökörbőrre voltak írva.

8 „A palesztinai rabbik megengedték, hogy a mezzuzát szárnyas bőrére írják.” (Sabbat 14a). A hal és a kígyó bőrére való írás is ismeretes volt. (Kélim X,1) BLAU Lajos: Az óhéber könyv. Logos kiadó, Budapest, 1996. 28. 9 Egyiptomban is, a papyrus őshazájában, a kezdeti időszakban bőrre

írtak. PAULY – WISSOWA: Real Enciclopaedia. III. 941.

A görögök10 is bőrt használtak addig, amíg az olcsóbb egyiptomi anyag, a papirusz ki nem szorította.

Izrael nemzeti íróanyaga a simított állatbőr11 volt. A Tórát csak állatbőrre volt szabad leírni. Ez a szokás a mai napig érvényes. Meg volt engedve házi vagy vadállatok bőrének használata is, de csak a rituálisan tiszta fajoké! Azt is megengedték, hogy kétféle állat bőrét használják. Az ókorban, úgy a zsidó, mint nem zsidó világban, tekercsalakban léteztek az írások. Könyv alatt kizárólag tekercset értettek, melyet a mai napig használnak a zsidó vallásban. Azt, hogy az ókori példányok mikor öltöttek kódex alakot, nem tudjuk pontosan. Valószínű, hogy ez a váltás a IV-V. században történt meg. A középkori kódexekről elmondhatjuk, hogy a miniatúrák egyedi művészi remekeit őrzik.12 Jelentős részük a vatikáni

10 Herodotos (V. 58) több helyen írja, hogy a barbárok és a pogányok is állatbőrre írtak. BIRT: Das Antike Buchwesen. Berlin, 1882. 49. 11 Háromféle bőrt használtak írásra: סוטסוסכוד ,ףלק ,לױג. A gevil: elsősorban a Tóra írására; kláf: főleg a tefillin; dokhszosztosz: a mezuzza és a privát levelezésre volt használatos. (Menáchot 32a) Rab nevében a talmudi bölcsek azon a véleményen vannak a harmadik század elején, hogy „Az olyan betű, amelyet nem vesz körül mind a négy oldalról gevil, az nem érvényes.” (Menáchot 29a) 12 A vatikáni könyvtár híres hebraica gyűjteményében az Assemann katalógus szerint 453 kódexet őriznek, melyeket kizárólag diplomáciai ajánlással lehet kutatni. A miniatűrművészet szempontjából az egyik legjelentősebb Jákob ben Áser: Árbá Túrim c. háláchikus műve. (Cod. Ross. 555) Ezért nem csodálkozhatunk, hogy ezt a máig mértékadó munkát 1436-ban Mantuában gyönyörűen díszítették. Az első díszítés a 12. oldalon található. A reneszánsz ornamentikájú díszítéssel ellátott négyzetben négy szimbolikus állat képe látható: párduc, sas, szarvas, oroszlán. Az Atyák példázatai szerint a jelentésük: „légy erős, mint a párduc és könnyű, mint a sas, gyors, mint a szarvas és bátor, mint az oroszlán.” Az 594. sz. kódex egy Sziddur (imádságos könyv) a XVI. sz. elejéről, amelynek az első oldalán egy szakállas férfi látható, aki a kezeit a mellén összefogja. A karikatúra rajzolásra is találhatunk példát (48. sz.), amely szentírási

21

22 könyvtárban található.13 Minden könyvet az elejétől a végéig göngyölítettek, kivéve a Tórát, azt a közepéig tekerték és az elején illetve a végén egy faoszlopot (Éc hájim: „az élet fája”) készítettek számára. A kevésbé használt tekercseknél, pl. Megillá (Eszter tekercse) egy rúd is elegendő volt. A zsidó irodalom általános vizsgálata azt mutatja, hogy minden egyes szentírási könyv egy befejezett iratot alkotott, amely mint önálló tekercs létezett. Fel kell tehát vetnünk azt a kérdést, hogy ezeket az iratokat miért egyesítették a többiektől eltérően egy Minta-kódexbe14 („Mamut-tekercs”), egy hatalmas gyűjteménnyé. E mellett sem időrendi, sem tárgyi okok nem szóltak, mert az egyesített iratok különböző időkből származnak és különböző tartalmúak. Az egyetlen reális vélemény Blau professzor részéről az, hogy a mindenkori főpapnak kellett őriznie15 a teljes héber Szentírást. A többi kisebb gyűjteménynél a magyarázat az lehet, hogy nagyon kicsinyek voltak önálló tekercshez, ezért egy közös tekercset alkottak belőlük. Ezért pl. a „kispróféták” könyvét egy tekerccsé egyesítették annak érdekében, hogy így egy terjedelmesebb tekercset alkotnak, és jobban megmaradnak.

részeket és kommentárokat tartalmaz. A 20. lap verzóján Jákob vándorbottal szerepel héber szöveggel: ךרדב בקעי (Jákob vándorúton), míg a 110. lap verzóján két figura (Bálák és Bileám) látható: בוקע המ (mit átkozzak?!). Munkácsi Ernő: Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban. (הדוהי ןורכז/ Tanulmányok Dr. Blau Lajos emlékére.) Budapest, 1938. 172-188. 13 Az adott állam diplomáciai ajánlása szükséges, hogy egy kutató tanulmányozhassa őket. Munkácsi Ernő: Könyvek és kövek. Libanon, 1944. 91. 14 Ez az a „mintakódex”, amelyet a Templom archívumában őriztek nagyon régóta, csak a főpapnak volt szabad elővenni. Josephus: Antiqu. V. 1. 17. 15 A Templom mintakódexeit a hagyomány elég gyakran említi, mint közismert tényt. A Szentély előcsarnokában hármat találtak. Név szerint: Máón, Zatuti és Hi. Szifré II. 356. 5 Móz 33:27-hez.

Különben 2-3 oldalas terjedelemben könnyebben el is veszhettek volna. A Tóra öt könyvét szintén egy közös tekercsbe foglalták és meg volt tiltva a folytatólagos írása. Minden szót és minden betűt külön kellett írni. Továbbá a sorok, a hasábok, a lapszélek, valamint a tekercs elején és végén is bizonyos teret üresen hagytak. Ezek a szigorú feltételek azt eredményezték, hogy a Tórát rendkívül kicsi betűkkel tudták írni. A betű olyan kicsi volt, hogy a Szentírásban nem tökéletesen jártas olvasó alig volt képes olvasni. Az Írás szövegtörténete szempontjából fontos körülménynek mondható, hogy az ókorban a Tóra példányok igen elterjedtek voltak. Gyarapodásukhoz leginkább az iskolás fiúk nagy száma járult hozzá. A legrégebbi szöveg, amely mai napig a zsinagógai használatban heti-szakaszonként kerül felolvasásra, egyetlen tekercsben hordozza a Tóra szövegét. A szentírási példányok külső nagysága elsősorban szövegtörténeti szempontból bír jelentőséggel. A betűk nagysága, valamint a szavak és betűk elválasztása, a sorok szembeötlő egymásutánja és még sok egyéb, a tekercs terjedelmétől16 függött.

A könyvek terjedelme rendkívül fontos volt belső tartalmára nézve is. A szentírási könyvek aránylag kis formátumban voltak forgalomban. Vastagságuk olyan volt,

16 A tekercsek terjedelme elsősorban praktikus szempontokat követett, pl. lehetőleg könnyen használhatók legyenek olvasáskor, és hasonló legyen az átmérőjük. Bár a részletesebb felosztás mellett az egyes könyvek tartalma egységesebb lett volna, mégis a praktikus meggondolások érvényesültek. Ezt látszik megerősíteni, hogy a tannaitikus kommentárokban (Mekhilták és Szifrák), az egyes részeknek külön neve van. Rabbinikus tanítás szerint még a királynak is saját Tórával kell rendelkeznie, amit saját kezével írt. Akkor is, ha több példányt örökölt. Sőt, két példánya legyen: az egyiket tartsa a kincstárban, de a másikat mindig vigye magával és olvasson belőle. (Szanhedrin II.4.)

23

24 hogy a kéz kényelmesen foghatta. Magasságuk pedig egy felnőtt férfi alsó karjának hosszúságával volt egyenlő. Máskülönben nem tudták volna kézben magukkal vinni, és nem olvastak volna belőlük járás közben, a küszöbön állva, vagy a háztetőn. Fontos hagyomány volt, hogy mindenkinek legyen saját Tórapéldánya.17 Nem volt szabad eladni a Tórát. Ha elkopott, vagy elhasználódott, el kellett „temetni”. Így nem nagyon találtak régi Tóra példányokat, hiszen az idő vasfoga mindegyiket kikezdte. A Tóra példányok tehát legfeljebb 6 tenyér magas és 2 tenyér szélesek lehettek: 6 tenyér = 1 rőf = az alsókar hossza kb. 45 cm, 2 tenyér széles az kb.15 cm széles. Szigorúan minden iskolás fiúnak18 volt saját írószere és könyve.

Egy idő után nemcsak zsidó, hanem pogány kezekben is voltak már ilyen tekercsek. Az iratok elterjedtségéhez szigorú szabályok is hozzájárultak, pl.: „Könyvet” mindenkitől szabad volt venni, de az eladást tiltották. Amennyiben valaki mégis eladta, számolnia kellett azzal, hogy az ilyen pénzen „nincs áldás”. Egy fokon állt egy

17 Jellemző ókori szokás volt, hogy valakinek a halála utáni kilétét, – aki távol halt meg otthonától – a Tóra-tekecsével, botjával és a tarisznyájával tudták bizonyítani. (Misna, Jebámót traktátus vége) A hosszú élet előfeltételének tartották a talmudi bölcsek, hogy valakinek legyen saját Tórája (ez tórai kötelesség, amely a 613 parancsolat része) és azt mindig magánál is hordja: „Rabbi Zerát kérdezték egyszer a tanítványai erről, aki azt válaszolta: sohasem mentem négy rőfnél távolabb a Tórám és a Tefilinem nélkül.” (Megilla 28a) 18 Közvetett bizonyítékul szolgál e szörnyű talmudi adat arra, hogy minden fiúnak volt saját példánya: itt arról olvashatunk, hogy a rómaiak az iskolásokat saját tekercseikbe göngyölve égették meg (Taanit 69a). Egy talmudi forrás szerint, többek közt Hannina ben Teradjon törvénytudós is hasonló módon szenvedett vértanúhalált (Adoda Zára 18a). A fentiek történetisége mellett szól a rómaiak azon szokása, hogy a máglyákhoz íróanyagokat használtak (Birt, 97 Martialis X. 97).

példány eladása, valakinek a saját lánya eladásával. Olyan tisztelet és alázat övezte a Szentírást, hogyha véletlenül egy példány elégett,19 gyászt tartottak fölötte, mintha az apa, vagy az anya halt volna meg.20 Kérdés, hogy milyen mintapéldányokból másoltak? Az aggáda azt tanítja, hogy a Tóra őspéldánya „fekete tűzzel, fehér alapon volt írva”.21 Ennek a rabbinikus magyarázata: a „fekete” szín jelenti a sötét tintával írt betűket, míg a „fehér” szín a világos bőrt, amelyre a szöveg rögzítésre került.

A hagyomány szerint Mózes tizenhárom Tórát írt: egyet-egyet a tizenkét törzs számára, és egyet Lévi törzse számára. Általános vélemény volt, ha valamelyik törzs a Tórából valamit „törölni” akarna, akkor vegye elő a saját példányát és ellenőrizze. Lévi példánya volt az, amely a frigyszekrényben feküdt és „mintakódexül” szolgált. Igazán megbízható szöveg csak eredeti héber nyelven írott példány lehetett! A fordítás22 más nyelvre23 már változtatott az

19 Az egyik jellemző talmudi adat a fentiekre, a Moéd Katan 26a lapján olvasható. Itt arról is értesülünk, hogy amint a Tórát kinyitották, már nem volt szabad beszélni, még háláchikus kérdésekről sem! 20 „Szabad a szombatot is megszegni, hogy a Tórát tűzveszélyből kimentsék.” (Sabbat 115a) 21 „Arany sorokat (Tóra) készítünk számodra, ezüst pontokkal (betűk).” Magyarázat a Sír HáSírim Rabba 22b alapján. 22 A fordítások tekintetében kivételt képez a Szentírás legelső fordítása, az arámi nyelvű Targumok (tolmácsolás), amelyek a babiloni fogság után keletkeztek. A Második Szentély avatásakor szükségessé vált a fogságban elfelejtett héber nyelvről a nép által beszélt arámira „tolmácsolni” a Szentírást, melyet egy „szinkrontolmács” (meturgemán) néhány mondatonként megtett. A Második Templom pusztulását követően, az addig csak szóbeli hagyományként ismert Targumokat, a többi rabbinikus irodalommal együtt összegyűjtötték és megszerkesztve leírták. Tekintettel arra, hogy a Targumok egyszerre fordítások és parafrázisos magyarázatok is, ezért a vallásos zsidóság – a hagyomány tisztelete miatt is – mind a mai napig a vonatkozó hetiszakaszok tanulmányozásánál, ezeket a szövegeket is olvassa. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a nem zsidó tudosók és

25

26 eredeti szöveg értelmén – kivétel: az arameus.24 Ezért a későbbi nyelvekre történt fordításokat – pl. a görög és latin esetében – sohasem vették komolyan rabbinikus körökben! Fontos volt az eredeti kiejtés szerint írni, és olvasni a Tórát, amelyhez rendelkezésre állott egy mintakódex. Minden Tóra másolásakor ebből a példányból kellett ellenőrizni, hogy helyes-e az újonnan írt szöveg. Ez a hagyomány annyira szigorúan őrződött, hogy a mai napig az első mintakódexre visszavezetve íródnak a Tóra példányok.

Az ókorban nagyon el volt terjedve az írás mestersége. Az írott betűt, olyan csodálatos alkotásnak tartották, hogy az első tíz legfontosabb dolog közé számították, amely teremtetett. A legrégebbi korban az íráshoz nem használtak festőanyagot, hanem írótőrrel véstek. Az ókori héberek tintája25 nem folyékony volt, hanem szilárd tus, melyet áztatás útján tettek folyékonnyá. A tus fő anyagát a korom szolgáltatta. A finomabb tus készítéséhez olajkormot használtak. Ahhoz hogy a kormot szívós, szurkos tömeggé

szakemberek (már Blau professzor által is kifogásolt módon), szinte semmit nem tudnak ezekről a rabbinikus szövegekről és jelentőségükről. Encyclopaedia Judaica. Jerusalem, 1972. IV. 841- 851. 23 „Ha írva voltak koptul, médül (szentírási fordítások)..., görögül, annak dacára, hogy nincs megengedve azokból olvasni, mégis szabad őket tűzvésztől megmenteni.” Barajta Sabb. 115a. BLAU Lajos: Tanulmányok a bibliai bevezetés köréből. Budapest, 1894. 60. 24 „Az asszuáni okmányok azt bizonyítják, hogy a zsidók már az V. században időszámításunk előtt az arámi nyelvet beszélték.” BLAU Lajos. Az assuani és elephantinei aram papyrusok. Budapest, 1908. 19. 25 Régi hagyományon és háláchikus döntvényen alapul, hogy az írást ne lehessen letörölni, és így esetleg hamisítani. (Szótá 2,4) Itt szeretnénk megemlíteni a Talmud egyik jellemző tanítását a papirusszal kapcsolatban: „Elisa ben Abuja, Rabbi Méir tanítója mondta: a gyermek tanítása az új papirosra való íráshoz hasonlít, míg az öregé a letörölt papirosra való íráshoz hasonlatos.” (Ábót 4,20)

változtassák át, olajat vagy balzsam gyantát használtak. Használtak még vörös festéket, réz vitriolvizet és a tintahal vérét is. Ezeket a tintákat könnyen le lehetett törölni. Később kezdték el használni az érctintát. Ez a rézvitriol és a gubacs keverékéből készült. Ennek a tintának az előnye az, hogy behatol az írásra használt anyagba és onnan ki nem törölhető. Hátránya, hogy az írólapot kimarja. Ezért később közönséges tintával írtak. Igaz, ez gyorsabban kopott, de ezen a bajon állandó javítással, „átírással” segítettek. A tintával való írás mellett, főleg keresztény körökben, arannyal és ezüsttel is írtak szent példányokat. Ez többnyire a gazdag arisztokrata körökben volt szokásos.

A zsidó hagyományban a Talmud határozottan tiltotta az ilyen fajta írásmódot. Azt tanították, hogy olyan Tóra példányból, melyben az Örökkévalónak a nevei „aranyon függenek” nem szabad olvasni! Az arany ugyanis nem tapad olyan szilárdan a pergamenre, mint a tinta. A tiltások természetesen nem mindig hoztak eredményt, mert rendkívül sok arannyal írott szent szövegeket találtak. Az írást az íróbőrbe bevéshették, vagy bepréselhették. Ismerték a saját testen való írást, és az írásnak a saját bőrbe való bevésését is. Az írás domború vagy mély lehetett. Az írófelületbe benyomott betűk kétfélék voltak, vagy benyomták a betűk vonalait, vagy a belső felületüket kipréselték. Ezeknek a kérdéseknek Blau Lajos már egészen fiatalon,26 elismert kutatója volt.

26 „Közvetlenül az iskola padjából került a katedrára. Első tanára az intézetnek, aki itt végezte tanulmányait. Nem könnyű a Rabbiképzőben előadni. Alig van az országnak tanintézete, ahol a növendékek között ilyen nagy eltérések volnának kor, előtanulmányok és nevelés tekintetében.” Lőwinger Sámuel megállapításai, ma sem vesztettek érvényükből! - a szerző megjegyzése. Samuel D. LŐWINGER: Ludvig Blau. The Rabbinical Seminary of Budapest 1877- 1977., Pub. Sepher-Hermon Press., New York, 1986. 173-174.

27

28

Szerteágazó tudását számosan méltatták27 pályatársai közül is. Ha titkot akartak egymással közölni, különleges tintát használtak.28 A fehér lapra nyárfakéregből készített úgynevezett „szympathetikus” tintával írtak. Ha valaki el akarta olvasni, a gubacs nélküli tintát, akkor vitriolból és gumiból való oldatot öntött a papírra, így az írás olvashatóvá vált.

Voltak olyan „íróvirtuózok”, akik nem csak bal kézzel, hanem kézfővel, lábbal, szájjal és karral is tudtak írni. Ben Kancar például olyan virtuóz volt, hogy egy négy betűs szót ujjai között négy íróeszközt tartva egyszerre tudott írni. A hivatásos író rendkívül finoman és művészien tudott írni, nagyon vékony és kicsiny betűkkel.29 A szóferek (írástudók) pontosan és kívülről tudták a Tóra teljes szövegét. Íróeszközként irónt, nádvesszőt, vesszőt, tűt, írókést, tollkést, vonalzót, és körzőt használtak. Az elkészített tekercs becsülete rendkívüli volt.

27 „Tudományos munkássága, azonban csak egy része volt életművének. Több mint négy évtizeden keresztül volt a magyar rabbik tanítómestere a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet tanára, majd igazgatója. Negyven éven keresztül szerkesztette a Magyar Zsidó Szemlét, és a nemzetközileg elismert, nagyra hívatott, héber nyelvű folyóiratából, a HaCofe-ből tizenöt évfolyamot adott közre.” Dr. LŐWINGER Sámuel: Dr. Blau Lajos élete és irodalmi munkássága. Új kiadás: Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 7. 28 A szóferek mind a mai napig használják ezt a szokást, különösen akkor, ha micvából javítanak Tórákat annak érdekében, hogy újra használható legyen egy közösség számára. Csak az ő közösségükbe tartozók tudják olvashatóvá tenni adott esetben a „javító” nevét, egyrészt ellenőrzésként, másrészt, hogy ne tudják az ő ingyenes munkájukat mások érdemtelenül eladni! 29 Plinius ismeri Homéros Iliásának egy olyan miniaturpéldányát, amelyet egy dióhéjban tartottak. Plinius: Naturalis historia. VII. 85. A halbőrtekercs használata a Misnából is ismeretes. Kélim l,1. Más talmudi helyek is ismeretesek a kicsinység tekintetében: a Gittin 59a lapja beszámol arról, hogy másfél dió nagyságra tudtak összegöngyölíteni egy lenvászonból készült ruhadarabot.

Megkíméléséhez elsősorban takarót használtak. Hitük szerint: aki meztelenül fogott meg egy Tórát, azt meztelenül fogják eltemetni. A Tórát mindig egy tóralepedőbe tekerve, lehetőleg elfüggönyözve tárolták. Régebbi korokban a papok lehettek azok, akik egyedüli írástudók (másolók) voltak. Az első Szentírásban említett könyvíró, Báruk30 volt. Neki mondta tollba Jeremiás a próféciáit. Az első másoló, ki ugyanazt a könyvet „sokszorosította”, Ezra31 volt. Nagy érdemnek tartották, ha valaki könyvet írt. A könyvírást még ima idején sem szakították félbe, sőt ha maga a király ment arra, még az üdvözletét sem volt szabad viszonozni!

Rendkívül szegények voltak a másolók, nehogy meggazdagodván hűtlenek legyenek isteni hivatásukhoz. Tudták a szöveget kívülről, de ennek ellenére meg volt tiltva nekik, hogy mintapéldány nélkül egyetlen betűt is leírjanak. Külön korrektorokat32 alkalmaztak, akiknek fizetést adtak, hogy a másolati példányokat ellenőrizzék. Az ellenőrzést mintakódex segítségével végezték. Egy szó, vagy egy vessző hozzátételét már hamisításnak tekintették, még akkor is, ha az értelmét a szónak nem változtatta meg.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a zsidóságnak a fentiekben bemutatott írástörténeti jártassága jelentősen

30 Báruk, Jeremiás próféta „titkára” volt, aki a próféta által diktált beszédeket írta le. (lásd Jeremiás XXXVI. fejezet) 31 Ezra vezette haza a zsidóságot a babiloni fogságból, majd a Templom újjáépítése után a Szentírás szövegének gondozója és másolója lett. Ő vezette be a kvadrát betűs írást, valamint a heti háromszori Tóra- olvasást is, hogy ne teljen el három nap Tóra-olvasás nélkül. 32 A korrigálást nagy érdemnek tartották, mert egy betű kijavítása is elegendő volt ahhoz, hogy a példányt a korrektor által írottnak tekintsék. (j. Sabb. 10b) Azt is tudjuk talmudi forrásokból, hogy R. Méir kitűnő másoló volt, s hetente igen komoly pénzt keresett, amelynek egy részét táplálkozásra, egyet ruházkodásra fordított, a harmadik részt pedig egy szegény tudósnak ajándékozta.

29

30 előmozdította a zsidó képzőművészek fejlett ábrázolás technikáját, a kőbevéséstől, a fémek megmunkálásán keresztül, a festékek, tollak és ecsetek szakszerű használatáig. Ebből következik a zsidó képzőművészek „részlet-gazdag” ábrázolása éppúgy mint a gyakori ihletettségük is, amely lehetővé teszi az emelkedett művészi hangvételt.

Blau professzor olyan „titkokat” tárt fel vonatkozó írásaiban,33 és tudományos értekezéseiben, amelyeknek ismerete máig nélkülözhetetlen34 a Szentírás megértéséhez. Bár a bevezetésben feltett kérdésre csak a héber írástörténet felöl közelítve kerestünk hagyománytörténeti szempontokat, - Blau professzor kutatásainak segítségével - mégis azt kell mondanunk, hogy egy leendő tanulmány számára legalább részben előkészítettnek véljük a másik oldal megközelítését. Mindenesetre, művészettörténeti35 szempontból elmondhatjuk, hogy a zsidó képzőművészeti ábrázolás és annak kölcsönhatása az írástörténetre, Becálél óta a zsidó kultúrában jelen van. Noha az évezredek során igen változatosnak mondható a fentiek rabbinikus, valamint közéleti megítélése – tegyük hozzá, hogy az írástörténetnek

33 A teljesség igénye nélkül néhány jelentős mű: Az óhéber könyv, adalékok az ókori kultúrtörténethez és a bibliai irodalomtörténethez. Bp., 1902., A héber Bibliakánon., 1904., (2. kiad.: Logos, 1996.) Tanulmányok a bibliai bevezetés köréből. Bp., 1894., Az asszuáni és elefantinei aram papyrusok. Bp., 1908., A Talmud. Bp. 1923. (2. kiad.: Gabbiano Print, 2006.), ...םיסנ וניברל םירתס תלגמ רפס ןמ םיטוקל (HaCofe, 1926.) stb. 34 A könyvkészítés tudományáról többek közt, a legnagyobb görög filozófus, Aristoteles is említést tesz a Metaphysica című művében. Logos Kiadó, 1992. 1042 B 18. (κολλή γίνεται τό βιβλίον...) 35 A III. sz. temetői festményein, a szarkofágok-reliefek ábrázolásain, sőt még a VI. században is előfordul olyan kép, ahol a „tekercsforma” jelenik meg. Csak az V. századtól kezdődik a képzőművészeti ábrázolásokon elterjedni a „kódexforma”, a régebbi tekercs helyett. V. SCHULTZE: Rolle und Codex. Leipzig, 1895.

is36 –, mégis a Szent Sátor elkészítése óta tagadhatatlanul a zsidó nép mindennapjainak szerves részévé vált a képzőművészet gyakorlása és szeretete, a „képtilalom”37 ellenére.

36 Blau professzor tudományos álláspontja szerint, a héber írás egyetlen archetípusra vezethető vissza. Ez Talmon professzor szerint nem bizonyított, csupán feltevés. S. TALMON: The Old Testament Text. Cambridge, 1970. 37 A Talmud az alábbi szempontok szerint értékeli a képtilalmat: a kép témája, minősége, funkciója, arányai, értéke, teljes volta, viszonya, elhelyezése, készítőjének származása, a szemünk hozzá van-e szokva, kultikus jellege. Ezek a legfontosabbak! Gamaliél a közhasznú tárgyak esetében, mint amilyen a pénz, elfogadottnak tartja. Joszéf Káró az ilyen adományok elfogadását, a nem zsidó hatalommal való jó kapcsolatok miatt engedélyezi. (Sulhan Aruch: Joré dea 254,2) RaMBaM csak a domború ábrázolást tiltja. ROS csak az egészalakos ábrázolást tiltja. Nahmanidész az egészalakos ábrázolást is tiltja. Napjaink kihívásai ezen a téren pl. a fényképezés, a film és az internet. A modernitás szempontjából, komoly problémákat vet a fel a híres haszid rabbik portréinak gyakori használata! Lásd a lubavicsiek szokását, amely erősen vitatható, sőt kerülendő!

31

32

Irodalom

Encyclopaedia Judaica. I-XXI. Jerusalem, 1972. The Rabbinical Seminary of Budapest 1877- 1977., Sepher-Hermon Press, New York, 1986. Seventy Years. Edited by Dr. Samuel Lőwinger, Budapest, 1948. Jubileumi emlékkönyv (Dr. Blau Lajos), Budapest, 1926. הדוהי ןורכז / Tanulmányok Dr. Blau Lajos emlékére. Budapest, 1938. ARISTOTELES:

Metaphysica. Logos Kiadó, 1992. BLAU Lajos:

Zsidók és világkultúra. (összegyűj. írások) Múlt és Jövő kiadó,

Budapest, 1999. Az óhéber könyv, adalékok az ókori kulturtörténethez és a bibliai irodalomtörténethez, A héber Bibliakánon. (első kiadás: 1902. és 1904.). Utószó, Turán Tamás: Blau Lajos tudománya hatvan év után. Összkiadás: Logos Kiadó, 1996. Tanulmányok a bibliai bevezetés köréből. Budapest, 1894. Az assuani és elephantinei aram papyrusok. Budapest, 1908.

...םיסנ וניברל םירתס תלגמ רפס ןמ םיטוקל HaCofe, 1926. BACHER Vilmos

Tradition und Tradenten in dem Schuler Palästinas und Babylones. Leipzig, (a szerző halála után befejezte: Blau Lajos) 1914. BIRT, J.

Das Antike Buchwesen. Berlin, 1882. FAULMANN, Karl

Geschichte der Schrift. Wien, 1880. JASTROW, Marcus

Hebrew-Aramaic-English Dictionary. Brooklyn, 1967. KRAUSS, Samuel

Talmudische Archäologie. 1-3., 1910. Griechische und lateinische Lehnwörter im Talmud, Midrasch und Targum. 1-2., Georg Olms Verlag, Hildesheim, (első kiadás: Berlin, 1899.) 1987 KUHRT, Amélie

Az ókori közel-kelet. Studia Orientalia. 2005. LEVY, Jacob

Wörterbuch über die Talmudim und Midraschim. 1-4., Berlin,

1924. LŐW Lipót

Graphische Requisiten und Erzeugnisse bei den Juden. 1-2.

Leipzig, 1871.

LŐWINGER Sámuel, dr.

Dr. Blau Lajos élete és munkássága. Múlt és Jövő kiadó, Budapest,

1999. MUNKÁCSI Ernő

Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban. (הדוהי ןורכז/ Tanulmányok

Dr. Blau Lajos emlékére.) Budapest, 1938. Könyvek és kövek. Libanon, 1944. SCHEIBER Sándor (Wirth Péter)

Itt van elrejtve. Utószó: Scheiber Sándor, Európa Kiadó, 1985. SCHŐNER Alfréd

Mérleg. Budapest, 2004. SCHULTZE, V.

Rolle und Codex. Leipzig, 1895. PAULY – WISSOWA

Real Enciclopaedia. 1902. TALMON, S.

The Old Testament Text. Cambridge, 1970. TOV, Emanuel

Textual Criticism of the Hebrew Bible. Minneapolis, 1992.

ה הכל ירמאמ רצוא ׃הדיסח קחצי (1-3., Rubin Masz, Jiszrael, 1978.) הנשמה. ןושל רצוא ׃יקסװאסאק עשוהי םײח .(1-4., Massadah, Tel-Aviv, 1967.) תובא ירמא רצוא ׃ןמנירל יבצ ברה (1-5. Rubin Masz, Jerusalem, 1959.)

33

BEER Iván

Magyarország a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc után Az ország benépesülése különös tekintettel a magyar zsidó múltra

A török kiűzése után, szinte közvetlenül kirobbant a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi, vagy szabadságharc.

Maga a török uralom, a folyamatos háborúk, végül a török kiűzése gyakorlatilag elnéptelenítették Magyarországot. Belső területei igazán hagyományos magyar lakta, a Magyar Koronához tartozó területek, melyek lakossága többet szenvedett mint az ország többi lakossága. Ezért többen is menekültek el, ez a táj így jobban elnéptelenedett, mint északon a Habsburg királyi Magyarország, vagy keleten Erdély.

A török kiűzését követte II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, amely tovább csökkentette az ország letelepült népességét. Korábban is menekülésre kényszeríttette, pusztítást szenvedtek el a bujdosóktól, a fizetetlen katonáktól, szegény legényektől, de maga a szabadságharc folyamatosan zaklatta az ország népét.

Ebbe a kiürült állapotba a földbirtokosság, mely a Habsburg háznak hűségesküt tett, vagy eleve lojális volt hozzá, azokon kívül, akik igazolni tudták a tulajdonjogukat török uralom alatt lévő területeken, birtokaik voltak, melyeket felszabadítottak, megszerezhették, szinte földművelés, lakosság, termelők és adófizetők nélkül. A Habsburg-ház a felszabadított területek egy részét a koronához csatolta. Termelőerőre ott is szükség volt, s ezt a kiürült területekre – Amerikához hasonló módon – be kellett népesíteni. Az udvarnak volt koncepciója, és ezek alapján

35

36 megindult a szervezett telepítés. A környező országok különböző népei települtek be, ide tartozott a zsidóság is. A zsidóság jogfosztottsága a Habsburg-ház alatt a törökkel való kollaborálás vádjai alapján a teljes jogfosztottságot jelentette, mondhatnám azt is, az üldözöttséget.

Venetianer Lajos így ír: „II. és III. Ferdinánd rendeletei tanúskodnak arról, hogy még a 17. század közepén is az ország számos helyén zsidók voltak a harmincadok és vámok bérlői, minthogy nevezett királyok épp ezen bérletektől akarták a zsidókat ismételt s mind szigorúbb rendeletekkel megfosztani. Ezen rendeletek közül különös figyelmet érdemel III. Ferdinándé, melyet 1647-ben adott ki, s melyben kimondja, hogy a vámok bérlésétől mozdíttassanak el a zsidók, ’kik az ország jogainak nem részesei’(jurium regni non capaces), a hazai törvényhozásban az első eset, mely a magyar zsidókra a jognélküliség bélyegét nyomta.”1

De ha a vámbérlet tilalma nem volt keresztülvihető, mert hiszen kénytelen volt azt megismételni I. Lipót 1659-ben, sőt III. Károly még 1715-ben úgy hangsúlyozza, hogy „a zsidókat minden tétovázás nélkül kell eltiltani”. 1723-ban azon kétségbeesett eszközhöz folyamodik, hogy „amíg a zsidókat minden vámoktól el nem mozdítják, addig az olyan helyen senki sem tartozik vámot fizetni.” I. Lipót uralkodása a teljes jognélküliség legsötétebb korszakát hozta a magyar zsidóságra.

A törökök kiűzése után I. Lipót, kinek Kollonich esztergomi érsek volt a főtanácsadója az ország helyreállításában, katolikussá akarta tenni az országot. Kiűzte őket a királyi városokból, bányavárosok kerületében csak hét mérföldnyi távolságra telepedhettek le, ipart nem űzhettek, csak kiskereskedés, pálinkafőzés, pénzügylet lehetett a kenyérkeresetük. Kollonich terve, mely a

1 VENETIANER L. 1986.

legszigorúbb eljárást ajánlotta, hogy maguktól távozzanak a zsidók az országból, nem sikerült. Csak a királyi városokból voltak kénytelenek távozni, de megmaradtak a földesúri birtokokon.

Takáts Sándor írja: A magyar zsidóság története című könyvében: „17. századi kamarai iratok a hajdúvárosok népességét a való tényállás alapján ’conglomeratum’-nak mondják. S bár idő folytán e vidéken a magyarosodás rendkívül terjedt, azért a hajdúvárosok még a 18. század közepén sem magyarosodtak meg teljesen.” Takáts Sándor fent említett könyve második kötetének 259. lapján írja a hódoltság idején történt nagyarányú településekről, melyekhez hozzávéve a hódoltság után Kollonich érsek által eszközölt sváb telepítéseket Arad-, Tolna- és Baranya megyékben, a német lovagrend betelepítését a Jászságba és a szerb bevándorlást a Bácskába, továbbá III. Károly alatt a tótok beözönlését Békés megyébe s németek, olaszok és franciák betelepítését a Bánságba, megkapjuk a sötét hátteret, melyből kiindulva a zárt testületet alkotott idegenek érdekeik védelmére a zsidóság szomorú helyzetét előidézték.

De ismét csak Takáts Sándort kell idéznünk, ki megkapó elevenséggel mutatja be a bevándorlott elemet, melytől valóban nem lehetett egyebet várni, mint zsidófalást. A régi Magyarország jókedve című 1929-ben megjelent könyvének 285. és következő lapjain ezt írja: „A török kiűzése után Buda és Pest, ’császári városokká’ lőnek. Új lakói jobbára Németország tartományiból vándoroltak hozzánk. Egyszerű iparosok és kereskedők voltak, akik nálunk kezdtek új életet. Egyiket-másikat a könnyű megélhetés reménye csalogatta ide; a legtöbbje afféle ember volt, akinek távoznia kellet régi otthonából. Egyik a büntetés elől szökött ide, a másik az adósság miatt oldott kereket. Ez a feleségétől akart szabadulni, amaz a máséval indult útnak. Szóval

37

38 mindenkinek volt valami titkos oka, amiért e veszedelmes földre költözött. Akadt is Pesten és Budán annyi gonosztevő és csavargó, hogy helyet sem találtak nékiek. Pest város tanácsosai - hivatalos jelentések szerint, - napközben mezítláb járdogáltak ingben-gatyában tolták a taligát. A város bírái közt találunk kurtakorcsmárosokat, pacalárusokat, káplárokat, volt börtönőröket. Az egyik bíró gyilkosság miatt több évig ült börtönben. Valami sok jót a többiről sem mondanak írott emlékeink. S ezek az emberek ősei azoknak a nagy családoknak, kiket későbben pesti patriciusoknak szoktak hívni. A magyart városi lakónak nem tűrték, nem akarták. Ezért a törököktől visszahódított területek városaiba jóérzésű pápista németeket telepítettek. S jöttek olyanok, akik fátyolt borítván múltjukra, új életet nálunk akartak kezdeni. S amely városban lábukat megvetették, ott más nemzet fiát kutyába sem vették. A magyar törvényt s a magyar intézményeket falaik közül kizárták.”2

Ezt az állítást igazolni látszik Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon című munkájában. „A Temesi Bánság délen a Dunával, nyugaton a Tiszával, északon a Marossal, keleten az erdélyi Felfölddel határos terület – síksági részét nevezték a középkorban Temesköznek -; a legtöbbet szenvedett, legjobban elpusztult magyarországi területek egyike volt. A középkorban sűrűn lakott, virágzó magyar vidék a 15-18. században, főleg Temesvár 1552-ben történt eleste után pusztult el, vált néptelenné. 166 éves török megszállás után, 1718-ban pozsareváci békében került vissza a Habsburg-birodalomhoz úgy, hogy a bécsi udvar nem csatolta vissza Magyarországhoz, a vármegyerendszerhez, hanem 11 kerületre osztotta és 1778- ig külön kormányozta. A terület a Temesi Bánság nevet

2 TAKÁTS S. 1929.

1718 és 1778 majd 1849 és 1860 kötött viselte. A török kiűzése után keletkezett vákuum szívó hatására a 18. században itt jött létre Magyarország, sőt az akkori Közép- Kelet-Európa egyik legtarkább néprajzi, etnikai együttese. Erdély és a Havasalföld felől románok, Szerbiából és az egykori határőrvidékekről délszlávok érkeztek. A „birodalmi célok szolgálatában” erre a területre először 1720 és 1740 között telepítettek németeket, akikkel kis számban olaszok, spanyolok és franciák is jöttek. A katolikus bolgárok, akik Olténiából menekültek a török elől, 1737-ben kaptak letelepedési engedélyt. A Karas folyó belső völgyében a 18. század negyvenes éveiben a szerb-bolgár határról délszlávok, krassovánok találtak lakóhelyet. A Marostól az Al-Dunáig terjedő egykori gazdag szabad királyi városok, apátsági központok, piachelyek azért is tűntek el a térképről a 18. században, mert a bécsi udvar a magyar lakosságot kitiltotta a Bánságból, az ott lakók közül sokat erőszakkal távolítottak el. A magyarok csak a 18-19. század fordulójától költözhettek újra e vidékre.

Hogy még színesebb legyen a Bánság etnikai képe, megemlítjük, hogy Bécsből 1732 és 1768 között „rendészeti okok” miatt kitoloncolt 3130személyt is ide deportálták. Ide kerültek a badeni Schwarzwald hauensteini grófságának parasztjai is, akiket zendüléssel vádoltak. Ide szállították a porosz hadifoglyokat és a rokkant invalidusokat.

A kormányzó Mercy a vidék központjába, a háborúban elpusztult Temesvárra a 18. század húszas éveiben kb. 15000 németet telepített. Sokan voltak közöttük kézművesek, iparosok, akik hozzájárultak a terület gyors iparosodásához. Kialakult a város új gyárnegyede: papírmalmok, olajsajtolók, tégla-, posztó- és selyemgyárak. Egyes adatok szerint a Bánság 53 helységébe összesen 60000 német költözött a birodalom különböző területeiről.

39

40

A Bánságba települt németek nemcsak gazdasági kiváltságokat kaptak, hanem gondosan határolt házhelyeket, kész lakóházakat, gazdasági épületekkel és állatokkal. Mercy gróf meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, az ipari növények termesztését.

Az egykori mocsaras, homokos vidékből Mercy és az őt követő Kolowrat gróf betelepítései következtében Magyarország egyik legnagyobb éléskamrája lett, virágzó növénytermesztéssel és állattenyésztéssel. A Bánságtól eleinte húzódoztak a németek. Egyrészt a török közelsége, másrészt a számukra szokatlan éghajlat zavarta őket. Ezen a vidéken született a bácskai és bánáti svábok által oly sokszor énekelt dal: ’De sok embert megölt,/ vagy nyomorral gyötört,/ míg termelt ez a föld!’”3

Az érdekesség kedvéért – a kortárs beszámolója, leírása mindig nagyon fontos! – nézzünk néhány korabeli tudósítást a nagy Schwabenzugról. Így nevezték a kortársak a német telepeseknek a Bánságba való bevándorlását. „Nekidühösödtek, megátkozták, hogy eszükbe jutott kivándorolni, szemrehányásokat tettek azoknak, akik erre biztatták őket: összevesztek, sőt annak rendje-módja szerint össze is verekedtek. Emberek ezek, vagy éhes farkasok, akik egymást marcangolják?”

Az idetelepülők zöme nincstelen, szegény ember volt. A megkapaszkodás vágya, a vagyonszerzés eszeveszett dühe, a pionírszellem hajtotta őket. Se parasztok nem voltak, se polgárok. Csupán telepesek, akiknek egyetlen létalapja csakis a kapott föld lehetett. De ez a föld jóval nagyobb volt, mint amiről otthon egyáltalán álmodni mertek. Lelkükben örökösen attól rettegtek, hogy egyszer valaki elveszi tőlük. Ezért fordultak talán magukba, ezért gyanakodtak mindig az idegenekre, ezért nem éltek másnak, mint a szerzésvágynak,

3 ÁCS Z. 1986.

az önmagukat nem kímélő és pusztító, a mások által kigúnyolt takarékosságnak és szorgalomnak.

A zsidóságra vonatkozóan a következőket találjuk: „A török hódoltság következtében, a királyi Magyarországon pedig a Habsburgok zsidóellenes politikája miatt a 18. századra alig maradt zsidó az országban. A Rákóczi szabadságharc idején számuk nem lehetett több mint 4000. 1735-ben 12000-ret írtak össze. Közülük mindössze 35 százalék volt bennszülött zsidó. Az abban az évben készült összeírás szerint fuvarosok, könyvkötők, pálinkafőzők, kékfestők, borbélyok, árendások, tímárok, boltosok, házalók stb. voltak. Mivel nem kötötték őket céhszabályok, többet fizettek a nyersanyagért, mint a céhmesterek. Több megye a céhek kívánságára ki is tiltotta őket területéről. III. Károly 1726-ban megtiltotta, hogy az örökös tartományokban a zsidó családokban egy férfinél több házasodjon meg. A zsidóságnak több mint a fele – ekkor még nyugatról kelet felé áramlott – a nyugati határszélen fekvő megyékben, Trencsénben, Pozsonyban, Mosonban és Sopronban élt. Valószínűleg azért, hogy közel legyen hagyományos kapcsolataihoz, gazdasági területéhez. Buda 1746-ban Mária Terézia engedélyével kiűzte őket falai közül. Ugyanezt tette Szatmárnémeti 1721-ben, és csak 1818-ban engedték be őket ismét a városba. A nyugati megyékben a zsidóság száma 76-420 százalékkal emelkedett, addig az ország északi, északkeleti megyéiben 520-1200százalékkal. Az északnyugat felől jövő első nagy bevándorlási hullámokat a keletről jövő követte, elsősorban Galícia területéről. A 18. század közepén az európai zsidóságnak közel 80 százaléka lengyel és ukrán területeken élt, eléggé nyomorúságos körülmények között. Többnyire házalásból és csereberéről tartották fenn magukat. A városi tilalmak miatt a bevándorlók döntő többsége falvakban telepedett le. Egy részüket toleráns földesurak vették védelmükbe, akiknek

41

42 mint jobbágyok adót fizettek, és elismerték maguk felett az úriszék illetékességét. Ahol lehetett, bérelték a földesúri kisebb haszonvételeket, a kocsmákat, mészárszékeket és a pálinkafőzést. Földesúri védelem alatt álltak a zsidók például az Esterházy-birtokon vagy Makón, ahol a 18. század közepén jelentek meg. Helyüket a rutén városrész mellett jelölték ki. A zsidó kommunitás a földesúrnak védelmi adót fizetett, és ezért a városi tanács hatásköre nem terjedt ki rájuk.”

A török kiűzését Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc mostohaapja, akadályozta. A török kiűzése és a kuruc szabadságharc kudarca elősegítette a Habsburg ház magyarországi térnyerését, megerősödését és lehetővé tette a Habsburg abszolutizmust.

Már a Rákóczi Ferenc féle szabadságharc előtt kész volt az abszolutista koncepció: különféle tartományokat a Habsburg birtokokhoz csatoltak. Nem állították helyre Magyarország közigazgatási egységét és idegen népeket telepítettek az országba.

Idézem Szakály Ferenc mondatait Virágkor és hanyatlás 1440-1711 című munkájátból: „Végül is Magyarországot – immár magyar közreműködéssel – idegen hadak tisztították meg a török megszállóktól, ami természetszerűleg ismét felerősítette az abszolutisztikus törekvéseket a bécsi udvaron belül. Hálából Buda visszaszerzéséért, I. Lipót az 1687. évi pozsonyi országgyűléssel elfogadtatta a szabad királyválasztásról és az Aranybulla ellenállási záradékáról való lemondást. A jobbágyságnak ismét jócskán megemelt, az 1670 után repartitiós időszakra emlékeztető állami adóterheket kellett viselnie, s – igaz, ismét sikertelen – kísérlet történt a nemesség megadóztatására is. Különösen sok súrlódáshoz vezetett, hogy az adó egy részét a télire beszállásolt katonaság eltartásával kellett törleszteni, ami rengeteg visszaéléshez vezetett. Az ország lakossága csak

kismértékben részesült a hadikonjunktúrából, annak java haszna idegen hadseregszállítóknál csapódott le. (Közülük messze kiemelkedik Samuel Oppenheimer bécsi zsidó bankár, aki az élelmiszer- és hadianyag-ellátás megszervezésében a legkiválóbb tábornokokéhoz mérhető érdemeket szerzett a török kiverésében.)”4

A történészi munkában zsidó ellenes tendencia érezhető, ugyanakkor a gyér népességű ország számára minden hadimozgás tehertételként jelentkezett.

Kezdetben Bécs odadobta a gyeplőt a szoldateszkának, s úgy tűnt, hogy azt közvetlenül is fel kívánja használni a politikai alávetés, sőt a megtorlás eszközeként. A győzelmet győzelemre halmozó vezérek többsége magához méltatlannak érezte az ilyesféle feladatokat. Nem így Antonio Caraffa generális, a felső-magyarországi hadtest parancsnoka. Ő először Debrecen kifosztásával és számos polgár halálra kínoztatásával (1686. január) szerzett magának Magyarországon, sőt Bécs mérsékeltebb köreiben is kárhozatos hírnevet, 1687-ben azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy Thököly-párti felkelés nyomára bukkant, Eperjesen kivégeztetett tizennyolc környékbeli nemest és városi polgárt (az ún. eperjesi mészárszék). Leginkább vagyonuk alapján válogatta össze a perbe fogottakat, de mivel a kivégzettek evangélikus és református vallásúak voltak, a rendkívüli bizottság működése beleilleszkedik a magyarországi vallásüldözések történetébe is. (Az 1687. évi országgyűlés ezt a bizottságot megszüntette, az áldozatok hozzátartozóit kártalanította.)

A hadszíntérnek az országon kívülre helyeződésével a viszonyok némileg konszolidálódtak, s Bécs is módszeresebben fogott abszolutisztikus céljai megvalósításához. A szép számmal készült tervezetekből azokat a javaslatokat vette át, amelyek az atavisztikusnak

4 SZAKÁLY F. 1990.

43

44 minősített magyar rendiség erejének megtörését célozták, anélkül azonban, hogy szociális és reform javaslataikat is a magáévá tette volna. (A legérdekesebb munkát Kollonich Lipót készítette: Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn, 1687.) A fegyverrel visszaszerzett területeket – a neoacquisticat – kamarai igazgatás alá helyezte, s az ott birtokos nemesektől jogbiztosító irataik bemutatását követelte; azoknak is 10%-os fegyverváltságot (jus armorum) kellett fizetniük, akik jogaikat igazolni tudták. Számos itteni uradalom idegen hadvezérek és hadseregszállítók kezére került, az eddig kiváltságos jászkun területeket a Német Lovagrend váltotta magához. Mindezen ügyek az Udvari Kamara kebelében felállított Neoacquistica Commissio hatáskörébe tartoztak. Bár az udvar az egykori török területen sem akadályozta a nemesi vármegyeszervezet újjászerveződését, ezek már csak azért is szorosan összefonódtak a katonai és kamarai hatóságokkal – és egyben alárendelődtek azoknak –, mert tisztikaruk nagyrészt az utóbbiak tisztviselői közül verbuválódott.

A magyar rendiség azon elképzelése, miszerint az ország berendezése ügyében övé a döntés joga, súlyos sérelmeket szenvedett. Bécsnek például esze ágában sem volt helyreállítani az újonnan megszerzett és régebben is birtokolt országrészek egységét. Bár egyes tervezetek a vármegyerendszer felszámolását és azok helyébe igazgatási kerületek kialakítását javasolták, az egykori királyi Magyarország továbbra is a hagyományos keretek között élt. Ugyanígy Erdély is, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt a hagyományos szerkezet fölé katonai igazgatást helyeztek. Az amúgy is külön kezelt neoacquistica területén belül Bécs további elkülönült egységet alakított ki a határ menti területekre visszatelepített szerbekből.

A hódoltsági szerbek nagy része kezdetben a törökök sorsában osztozkodott; ha tehette, velük menekült a

védettebb Balkánra. Amikor azonban a császári hadsereg 1698-ban benyomult Szerbiába, a környékbeli szerbek egy része átpártolt hozzá, s amikor a császári egységeket visszavonták az Al-Duna és a Száva mögé, Arsenije Cernojevic ipeki pátriárka vezetésével ezek is menekülni kényszerültek a török bosszúja elől. A mintegy 200 ezer ember java részét Bécs azokra a határ menti területekre telepítette, ahol a hódoltság idején is szerbek éltek. Az 1690-1691. évi császári pátensek egységes népcsoportonként számoltak a szerbekkel, biztosították számukra a szabad vallásgyakorlat jogát, s elismerték vezetőiknek az általuk megválasztandó egyházi elöljárókat és vajdákat. Ezzel azokat a katonai szolgálatokat előlegezte meg, amelyeket tőlük mint határőrzőktől várt; belőlük ugyanis 1698 és 1701 között a Száva, a Duna, a Tisza és a Maros mentén ún. szerb határőrvidéket alakított ki, amelyeknek működését a környékbeli császári várak parancsnokai hangolták össze. Ezzel a szerbség olyan kollektív előjogokat kapott, amellyel az ország egyetlen más nemzetisége sem rendelkezett, s amely eleve meggátolta a földesurakat abban, hogy saját fennhatóságukat rájuk is kiterjeszthessék.”

Erről a történelmi helyzetről szól Kállay István az uradalmi zsidókról szóló tanulmánya melyből konkrétumokat idézek:

„A szabad királyi városaink nem engedték betelepedni a zsidókat, vagy nehézségeket támasztottak. Ebből az következett, hogy a beköltözés az uradalmak felé fordult, amelyek semmiféle fenntartással sem voltak ennek ellenében. Sőt a zsidókat hasznos embereknek tartották, akik a terményeket, a tollat, bőrt stb. felvásárolták és értékesítették. Az uradalom ezért a zsidókat védelemben részesítette, innen egykorú elnevezésük: Schutzjud, amiért ők védelmi taksát fizettek. Így az uradalomnak kétszeres

45

46 hasznot hajtottak. Uradalmi bejegyzésük zsellérként történt. Így előfordulhatott, hogy egyes uradalmak ’elzselléresedtek’ annak ellenére, hogy esetleg gazdag távolsági nagykereskedők húzódtak meg a jelölés mögött. A nagyurak, Szekfű Gyula megfogalmazásában, egész zsidó községeknek adtak ily védelmet. Így az Esterházyak Kismartonban, a Pálffyak Pozsonyban és Stomfán, a Batthyányak Rohoncon, a Zichyek Óbudán, a Czirákyak Lovasberényben.

Az uradalmak a kérdést nagyrészt vallásügyi feladatként kezelték, a kegyúri jog részének tekintették. Ezt mutatja, hogy pl. a Károlyi család daróci udvarbírója 1760-ban egyaránt juttatott kaszálót „a plébánosnak, a prédikátornak, az oláh és a zsidó papnak és mestereknek”.

Az uradalmi hivatalok gyakran foglalkoztak a kérdéssel. A kismartoni uradalmi bizottság pl. 1758-ban életfogytig elengedte Maus Salamon Jakab védelmi díjat, „nagy szegénysége és öreg kora miatt”. Ádám Jakab és Leitmannsdorfer Sámuel 1762-ben azért tett panaszt, mivel a herceg Esterházy uradalom Csornára rajtuk kívül is vett fel bérlőket. Az uradalom válasza: jogában áll annyi bérlőt felvenni, amennyit szükségesnek lát. 1796-ban a Károlyi uradalomhoz tartozó surányi zsidó község évi 250 Ft-ért bérelt egy épületet az uradalomtól zsinagóga céljára.

A zsidók a falusi, mezővárosi önkormányzaton belül, a védelmi taksa fejében, bizonyos autonómiát élveztek. Külön községbe, a ’Communitas Judeorum’-ba tömörültek, élén a zsidóbíróval, jegyzővel, gondnokkal és pénzbeszedővel. Ez a vezetés szorosan együttműködött az egyházi tisztségviselőkkel és alkalmazottakkal: a rabbival, a kántorral, a tanítóval, a metszővel stb. Erről legújabban Shlomo Spitzer írt Köpcsény vonatkozásában.

Talán az egyik leghíresebb zsidóközség Lovasberényben (Fejér m.) jött létre. A Székesfehérvár szabad királyi

városba be nem engedett kereskedők itt telepedtek le, illetve innen kocsikáztak be mindennap a fehérvári piacra vagy vásárra, majd este hazatértek. A piacon deszkasátrat tarthattak fenn, ezért állandó összegű bérleti díjat, mintegy helypénzt fizettek.

Az idők múlásával némileg enyhült a szigor. 1819-ben a lovasberényi zsidók kérték, hogy raktárakat, rakhelyeket létesíthessenek áruk és termények tartására Székesfehérvárott. A tanács az engedélyt megadta ugyan, de hangoztatta, hogy ez az 1790: 38. tc. szerinti letelepedést nem jelentheti. A városi kapitányi hivatal, amely a rakhelyeket kijelölte, erre is ügyelt. Nem adott viszont a tanács 1826-ban két nikolsburgi zsidónak (évi 200 Ft-ot kínáltak érte) kiváltságot a szőlőhegyi borkő vásárlására, „mivel a birtokosoknak szabadságában áll a borkövet eladni annak, akinek akarják”.

Ugyancsak nem engedték meg, hogy a lovasberényi zsidóság Székesfehérvárott kivilágítást, illuminatiót készíthessen földesuruk, gróf Cziráky Antal főispáni beiktatásakor: „Nem szokás – írta a tanács -, hogy vidékiek külön illuminatiot tartsanak. A városi polgárok, buzgóságuk jeléül, amúgy is kivilágítják a várost”.

Mint fentebb láttuk, a Helytartótanács 1828. évi rendelete megkönnyítette a zsidók betelepedését a szabad királyi városokba. 1836-ban pl. Adler Izrael, Baumgartner Izrael, Steiner Farkas, Brachfeld Sámuel, Blum Márton és Simon, Herzog Móric, Buksbaum Majer lovasberényi zsidók és fiaik kértek lakhatási engedélyt a városban. A tanács mérlegelte, hogy „felsőbb engedéllyel eddig is volt lerakatuk a városban, de semmiféle terhet sem viseltek utána. Most legalább adóznának is. Az itteni kereskedés virágzását tőlük lehet remélni.” A magistratus, többségi szavazattal, megadta nekik a lakhatási engedélyt.

47

48

A földesúri joghatóság alatt álló zsidók, mint uradalmi alattvalók (subditus) ügyeiben első fokon az úriszék ítélkezett, ha nagyobb értékű tárgyról volt szó, vagy ha valamelyik fél közvetlenül ott tett panaszt. Másodfokon ítélt az úriszék a zsidóbíróktól fellebbezett ügyekben. Bizonyos ügyeket viszont a zsidóközség intézett el. Ennek szabályozása a Balassa-úriszék határozatából ismeretes. E szerint a zsidóközség csak a vásárok alkalmával és a közigazgatáshoz tartozó esetekben volt a bíróságnak alávetve. A zsidóbíró 24 Ft-ig ítélkezhetett, eddig az értékhatárig uradalmi asszisztenciát kapott. A vesztes fél, birtokon kívül, az úriszékhez fellebbezhetett. A panaszokat, bármilyen magas összeg esetén is, a zsidóbíró barátságos úton elintézhette. Ha egy zsidó el akarta kerülni, vagy megvetette az úriszéket, 24 kemény pálcát kapott. Ha a saját bírójának nem engedelmeskedett vagy nyakaskodott, illetlen szókkal illette, büntetést kapott. A zsidóbírók kötelessége volt jelenteni, ha a zsinagógában és a közgyűléseken botránkoztató veszekedés, civakodás történt. Ha ezt elmulasztották, vagy nem jelentették, hogy ki okozta a tumultust, 24 pálcát vertek rájuk.

Az uradalmi zsidók élénk kereskedelmi tevékenységét mutatja, hogy egy rohonci Schutzjudhoz fűződik az első váltó Magyarországon. 1729-ben egy felső-ausztriai lenvászon-kereskedő a rohonci úriszéknek mutatta be egy helybeli Schutzjud váltólevelét. Ezt követően még két hitelező is ezt tette, összesen 412 Ft értékben. Az úriszék megállapította, hogy alperesnek 20 Ft-nál többje nem volt: „Csodálatos, hogy egy ilyen vagyontalan, hitelképtelen embernek hitelt adtak. És ilyen rövid idő alatt ilyen sokat.” Az alperes azzal védekezett, hogy az adósságot részben már megfizette, egyébként semmi fizetési eszköze sincsen. A bíróság szerint „az alperes praktikája nagyban gyengítette más becsületes kereskedő hitelét. Ezzel bűnössé tette magát

és tolvajnak is tarthatják.” Az ügy az úriszéktől Batthyány grófnő elé került, aki megállapította, hogy a váltólevél olyan mint egy kötelezvény (obligatio) és úgy is kell kezelni. A grófnő resolutiója alapján arra tettek intézkedést, hogy „másik uradalmi Schutzjudot ne kapjanak el külföldön.”

Mint a leírtakból következik Magyarország zsidó és nem zsidó benépesülése, meglehetősen bonyolult és hosszú folyamat volt. Magyarország későbbi elmagyarosodása ugyanúgy bizonytalan múltra tekint vissza, mint a benépesülés.

Irodalom

ÁCS Zoltán

Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó,

1986. PÜSPÖKI-NAGY Péter (szerk.)

1100 éves együttélés: a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában. Kiadja a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány, Budapest, 2001. SZAKÁLY Ferenc

Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér lap- és könyvkiadó,

Budapest, 1990. TAKÁTS Sándor

A régi Magyarország jókedve. Athenaeum, Budapest, 1929. VENETIANER Lajos

A magyar zsidóság története. Könyvértékesítő Vállalat, 1986. (Első

kiadás 1922.)

49

BORSÁNYI-SCHMIDT Ferenc

Debrecenből az újhéber költészet parnasszusára C'vi Já’ir - életút és életmű1

Scheiber Sándor professzor 1980-ban a Nagyvilág című folyóirat lapjain2 hívta fel a figyelmet a modern héber költészet egyik legnagyobb alakjára, C'vi Já’irra, a Magyarországon született, az Egyesült Államokban alkotó költőre. A héber irodalom magyarországi ismerői és barátai valójában már harmincnyolc évvel korábban felfigyeltek rá, igaz, hogy akkoriban, 1942-ben, amikor első verseskötete Debrecenben megjelent, még Ben S'lomo névvel jegyezte költeményeit.

Első kötetének, a „G'sárim”-nak (Hidak) ismertetői, méltatói a zsidó kultúrával foglalkozó magyarországi lapokban, s a Budapesten 1943 telén megjelent „Josef Klausner: A modern héber irodalom története” kiegészítő függelékében lelkesen köszöntötték az ifjú költőt. „Olvassuk a verseket és elbámulunk nyelvének gazdagságán. Ami csiszoltságot, színt kitermelt az új héber irodalom, bőségben megtaláljuk nála.”3

Ebben a kötetben találjuk az akkor mindössze huszonhét esztendős költő talán napjainkig leghatásosabb versét, „A nemirovi gyűlés”-t. A terjedelmes, balladaszerű költeményben a háromszáz esztendővel korábban Ukrajnában és Galiciában több tízezer életet elpusztító Chmelnyickij-féle vérengzés egyik legszörnyűbb

1 Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2004. rendezvénysorozat A bibliai héber és a XX-XXI. század című előadássorozatán az OR-ZSE Nyelvi Lektorátusának rendezésében. (Budapest, 2004. november 24.) 2 Nagyvilág 10. sz. 1561-1563. 3 Múlt és Jövő 1942. 124.

51

52 helyszínének, Nemirov városkának mártírjait gyászolja a költő. A mű ugyanakkor félreérthetetlen utalás és megemlékezés is az akkor néhány hónapja (1941. augusztusában) történt Kamenyec-Podolszk környéki tömeggyilkosságokra, a magyarországi zsidóság elhurcolásának, az 1944 nyarán végrehajtott „Endlösung”- nak bevezető aktusára. A vers Kardos László magyar fordításában megjelent a budapesti Új Élet című újságban,4 és a tel-avivi „Remény” című lapban,5 a szerkesztő, Naftali Kraus értékes megjegyzéseivel. A halálát közlő híradás kíséretében, 2005. novemberében is teljes terjedelmében volt olvasható a nem rövid vers a budapesti Új Élet hasábjain. Három költeményét (Naponta, Mi lesz?, Idegen szöllő[sic!]) a Kardos László szerkesztette, és saját fordításait tartalmazó „Héber költők antológiája” 2. kiadása közli.6 Widder Salamon írta róla: „Költészete híd akar lenni a romlás világa felett...”7

Munkássága a kataklizma után, az Amerikában töltött évtizedek folyamán teljesedett ki. Ott vált kiforrott, a lélek mélységei felett hidat építő költővé. Költészetében a meg nem ismétlődő múltat igyekezett egy szintre hozni a mindenkori jelennel és a jövővel. Neveltetése és ifjúsága meghatározó emlékei-élményei a zsinagógához, az évezredes tanításhoz kötötték, költői érzelem- és gondolatvilágában azonban a tegnap a mával és a holnappal ölelkezik. Verseit a mindenütt megmutatkozó humanizmus és a rendíthetetlen optimista látásmód, a nyelvben rejlő varázs sajátosan sziporkázó megelevenítése, és a mély líraiság jellemzi. Az élet múlandó, átmeneti jellegét nem feledve, az átlagember mélabújával szemben a vallásos

4 Új Élet 1994. október 15. 3. 5 Remény 1987. december 10. 38-39. 6 KARDOS L. 1947. 131-132. 7 Libanon 1942/43. 126-127.

hitből táplálkozó szilárd lelki és filozófiai alapon állva nem a múlandóságot, hanem a mindenben ott lévő szépet látta. Gondolatvilágát nem a fanatikus vallásosság, hanem a logikus töprengés és a lelki tapasztalás vallásos élményei jellemzik. Versein végigvonul a nem csak a lélekből fakadó, hanem az ésszel is megformált Istenszeretet. Filozófikus költő volt. Mélységes hitével a „nem”-ben is felfedezte az „igen”-t, de elgondolkoztatta az „igen” gyökerénél rejlő „nem” lehetősége is. Gondolkodása észrevétlenül siklik át az elmélyült meditációba, ahol a hitből sarjadt Istenszeretet átlép a megértésbe.

Valójában nem volt modern költő, hiszen az idő felett állt, témái nem kötődtek az időhöz. Az ember örök kérdései foglalkoztatták, de mindig sajátosan zsidó látásmóddal.

Áháron Mirsky professzor, a héber irodalom tudós kutatója írta róla: „750 éve nem született ilyen héber költő. Költeményei Dávid király zsoltárainak, Ibn Gábirolnak, a klasszikusoknak, és a chászid irodalomnak folytatásai.” (1980.)

A költő 1995-ben töltötte be életének nyolcvanadik esztendejét. Az elmaradt születésnapi köszöntés helyett tekintsük át életútját (aminek ismerete nélkülözhetetlen költészetének alapos megértéséhez), és ismerjük meg verseinek magyarul olvasható legjavát.

Steinmetz Hermann (költőként: Ben S'lomo, C'vi Me’ir, C'vi Já’ir) Budapesten született 1915. március 20-án, szombaton. Szülei az I. világháború előtt a kárpátaljai Bruszturán /jiddisül Brister/ laktak, ahol az anya családja legalább öt generáción keresztül élt. Az apa, S'lomo Dov /Beer/ először Bruszturán, majd Petrivén és a híres szigeti j'sivában tanult. Zsidó vallási tanulmányaival egy időben német kereskedelmi levelező tanfolyamot végzett. Tanulmányai befejeztével gazdasági-kereskedelmi pályára

53

lépett. Fakitermelő lett, saját erdőrészében, és az államtól bérelt területen gazdálkodott.

Anyja több nyelven beszélő /magyar, német, ukrán és anyanyelvként a jiddis/, intelligens asszony volt, aki a II. világháborúig jól menő fűszer-, illetve vegyeskereskedést tartott fenn.

A szülők az I. világháború kitörése után, az orosz csapatok közeledésének hírére Budapestre menekültek, ahol megszületett harmadik gyermekük, Hermann, akit rövid egymásutánban hét lány követett. A háború befejezésekor a család visszatért Bruszturára.

Hét éves koráig apja tanította vallási ismeretekre és Talmudra. Ekkor fogadta fel a gyermek tanítójául Josef Wilnert, akit a költő egész hosszú élete során legjelentősebb mesterének tartott. Wilner az I. világháború kezdetén menekült Galiciából Magyarországra, az ottani lakóhelyét állandóan fenyegető orosz támadások, a kozák csapatok gyakori portyázásai elől. Bruszturán telepedett le, ahol hamarosan megnősült. Egy jómódú helybeli kereskedő lányát vette el. Házasságával nagyobb összegű hozományhoz jutott, tehetős ember lett. Vagyonát azonban rövidesen elveszítette, és hogy megélhetéshez jusson, házitanítói állást vállalt. Így került a Steinmetz házba. A gyermeket tizenkét éves koráig oktatta héber nyelvre, Bibliára és Talmudra. Ben S'lomo mindig hangoztatta, hogy magas szintű Talmud-tudását a Wilnerrel töltött esztendők alapozták meg.

Wilner, aki jártas volt a világi ismeretekben is, foglalkozott a klasszikus irodalmakkal (Ben S'lomo emlékezete szerint latinul is olvasott), német nyelvre is tanította a gyermeket és tizenegy éves kora után bevezette a világi tudás alapjaiba. A Talmudot nemcsak hagyományos módon, hanem a korszerű filológia módszereivel is tanította.

54

A tanítás nyelve, minthogy a gyermek és tanítója nem tudott magyarul, jiddis és héber volt.

Nyolc évesen írta első irodalmi kísérletét, egy a niszán hónapnak, születése idejének jelentőségéről szóló esszét, amelyet egy kis szürkekötésű könyvecskébe jegyzett. Anyai nagyapja, miután elolvasta, a kályha lobogó tüzébe dobatta. Apja, minthogy Hermann a hét leánygyermek mellett az egyetlen fiú volt, nem akarta nélkülözni, ezért későn, csak 1935-36-ban, húsz évesen küldte j'sivába.

A húsz éves ifjú a csehszlovák hadsereg behívója elöl városról városra, községből községbe vándorolt (mondhatnánk: menekült), de időleges menedékét mindig úgy választotta meg, hogy ott j'sivát találjon. Fél esztendő alatt három j'sivában tanult: Halmiban, Galántán és Aknaszlatinán (jiddis nevén: Szlatfina); az utóbbi helyen a hírneves Chájjim Jichák Eizik Halberstam volt a tanítója. Halmiban a nem kevésbé nagyhírű Já'ákov Sálom Klein rabbi tanította. 1935 telét ott töltötte. A j'sivákban az a szokás dívott, hogy a távozó bocherek (tanulók) dicsérő levelet kaptak, amit további tanulmányaik során, vagy rabbi- oklevelük (sz'michá) elnyerésekor, mintegy bizonyítványként bemutattak. Rabbi Klein ilyen okiratot csak öt esztendei tanulás után szokott adni a kiemelkedő teljesítményt felmutató növendékeinek. Ben S'lomo (akkor még Steinmetz Hermann) ezt egyetlen téli „szemeszter” után már elnyerte, s ebben a nagy rabbi „tanítók tanítójának” nevezte. Innen Galántára ment, ahol nyolc-kilenc hónapot töltött az ottani j'sivában. Itt J'hosuá Buxbaum tanította, aki nagyon megszerette. Galántán kezdett írogatni.

A Wilner irányítása mellett eltelt tíz esztendő komoly Talmud-studiuma után szükségét érezte, hogy a világi középiskola tananyagát is megismerje: 1937-ben Pozsonyba ment, ahol magánnövendékként tanulmányokat folytatott egy német tannyelvű gimnáziumban. Apja tanárokat

55

56 fogadott az ifjú mellé, hogy felkészítsék az érettségire. Pozsonyban, bár nem tanult az ottani világhírű j’sivában, közeli ismeretségbe került rabbi Ákibá Szoférrel. Érettségire készülvén a kevésbé kedvelt tárgyak, a francia, geometria, matematika helyett inkább a „Frankfurti iskola” mestereinek (Samson Raphael Hirsch, Isaac Breuer stb.) írásait tanulmányozta. Marienbadban Breuerrel személyesen is találkozott. Pozsonyban egy évet töltött. Több cikkét, tanulmányát közölte az akkori Csehszlovákiához tartozó Munkácson megjelenő, jó nevű „Di jidise blatt”, amelyet Israel Schönfeld és Rosenberg szerkesztett.

Kárpátalja visszatérte után, 1939-ben Budapestre költözött, ahol üzleti tevékenységből tartotta fenn magát, s szabadidejében német nyelvű verseket és vallásos témájú jiddis cikkeket írt. Sokat olvasott, főleg filozófiai műveket. Bölcseleti érdeklődése már a j'sivákban töltött hónapok alatt jelentkezett, és a pozsonyi gimnáziumba is azért ment, hogy világi ismereteket szerezzen. Tanítani és írni akart. Úgy gondolta, hogy a modern szemlélet és a világi tudás birtokában könnyebben megtalálja a kevésbé vallásos zsidók gondolatvilágához vezető utat; eredményesebben tud majd hatni rájuk. Ragaszkodott a zsidó hagyományokhoz, a vallásos chászid életmódhoz. Chászid öltözékben járt, nemcsak a borotválkozást utasította el, de szakállát sem nyírta. Arra törekedett, hogy a mélyen vallásos chászid életformát alkotóan egyeztesse a világi tudományokkal, mert kora ifjúságától teljes életet akart élni, s ezt csak a vallás és a széles körű ismeretek birtokában tudta elképzelni. Gyermekkorában elsajátított német nyelvtudását Pozsonyban tökéletesítette, jiddis és irodalmi német nyelven egyaránt szépen beszélt, magas színvonalon írt.

Budapesten történt, hogy egy híres tálmid háchám (Talmud-tudós), reb Lipschitz, aki szokásos szombat délutáni „d'vor Tajró”-i (héb.: d'vár Torá, vagyis

Tóramagyarázat) során felfigyelt a szigorúan vallásos, tehetséges, és cikkei alapján az ortodox körökben már ismert ifjúra. Sorsát egyengetendő, felhívta figyelmét – (debreceni származású lévén) – Debrecen egyik legtekintélyesebb ortodox személyiségének férjhez menendő leányára, Eisenberg Dórára, akit a környék legszebb hajadonjai között emlegettek (tíz évesen gyermekszépségverseny győztese volt). Ben S'lomo mindig hálával emlékezett reb Lipschitzre, hiszen az általa létrejött ismeretségből szerelem sarjadt, s 1940. sziván hónap 22-én (június 28.) chászene, vagyis esküvő lett. A boldog házasságból három leánygyermek született. A családalapítás egyéb módon is gazdagította az ifjú költő és vallásos gondolkodó további sorsát. A Debrecenben kötött házasságot követően az új pár a „kálvinista Rómában” telepedett le, s Ben S'lomo itt tanult meg magyarul. Ihletője és tanítómestere a felesége volt. A 90. évében még jó egészségnek örvendő és alkotó ereje teljében lévő költő, aki akkor már fél évszázada Amerikában, nem magyar nyelvi környezetben élt, feleségével élete végéig magyarul is beszélt.

Debrecenben megélhetésként egy ruházati gyár irányításában tevékenykedett, de irodalmi alkotó munkáját is folytatta. Verseit 1938 és 1940 között németül írta. Debreceni tartózkodása e téren is változást hozott; 1940-től csak héber nyelven írt.

A több mint 10.000 zsidó polgárnak otthont adó hajdú megyei városban élénk és magas színvonalú zsidó kulturális életet talált. Az országos jelentőségű helybeli zsidó gimnázium tanárai és növendékei pezsgő irodalmi légkört hoztak létre. Az alkotóműhelyek között előkelő helyet vívott ki magának a kis lélekszámú, de annál jelentősebb eredményeket felmutató „héber kör”. A hebraisztika terén magas színvonalon tevékenykedő baráti kör

57

legkiemelkedőbb egyénisége, a héber nyelv és irodalom népszerűsítésének lelkes irányítója: Grósz Ernő (később, Izraelben: Ezrá Grosz) gimnáziumi tanár és dr. Weisz Pál (Izraelben: Méir Weisz), a status-quo hitközség főrabbija volt. A háború után mindketten egyetemi tanárok lettek Izraelben. Az ő törekvéseiket támogatta az ugyancsak a gimnáziumban tanító Kardos László műfordítói munkássága. Kardos a harmincas évektől a különféle európai irodalmakból készült műfordításai révén, amelyek közül több a Nyugatban jelent meg, országos hírnévre tett szert. Sok műfordítást készített a héber klasszikusokból és a modern héber költőktől is. Héber műfordításaihoz a nyersfordításokat a zsidó gimnázium héber körében igen tevékeny Kandel Miklós (aki többek között Goethét is fordított héberre) készítette. Vele együtt kell említeni az ugyancsak kitűnő hebraista Stauber Ernőt (Petőfi héber tolmácsolóját) és Neuwirth Miklóst (héber novellák szerzőjét.)

Ilyen légkörben - szándékosan nem használjuk a "környezet" szót, hiszen a szigorúan ortodox, chászid életmódot folytató költő, Ben S'lomo, nem került, nem is kerülhetett közeli kapcsolatba az ortodoxia által a neológokkal egy kalap alá vont status-quo iskola „vallástalan” tanáraival, diákjaival – született és jelent meg 1942-ben első, s Magyarországon mindidáig egyetlen verseskötete, a „G'sárim” (Hídak).

Kardos László a Javne-sorozatban 1943-ban közreadta héber lírai műfordításainak gyűjteményét "Héber költők antológiája" címmel, aminek második, bővített kiadása már a kataklizma után, 1947-ben jelent meg. Ebben Ben S'lomo három versének fordítását is közli. Az előszóban köszönetet mond a költőnek a kötet összeállításában nyújtott segítségéért. Az antológia jegyzetei között tévesen Bruszturát jelöli meg Ben S'lomo születési helyéül.

58

Kardos László nevelői és műfordítói munkássága is hozzájárult ahhoz, hogy számos tehetséges diák ösztönözve érezze magát héber versek fordítására, illetve magyar költők héberül való megszólaltatására. A legjobbak közül Balázs Miksa, Békési Pál és Ullmann Ervin eltűnt a holokauszt poklában, Stauber Ernő Izraelben lelt igazi hazára.

Ben S'lomo a Debrecenben töltött esztendők alatt sikeresen valósította meg az ősi földjétől majd két évezrede távol került zsidóság hagyományos, mondhatnánk eszményített férfitípusának életútját: az ősi tanításban búvárkodni, állandóan tanulni; a valláshoz, annak tradícióihoz töretlenül ragaszkodni, s mindezek mellett teljes, boldog családi életet élni, és hasznos, eredményt hozó világi munkálkodást folytatni. Az ifjú költő Debrecen társadalmának, az ottani zsidó közösségnek, és a határokon túl is hírnevet szerzett debreceni héber kultúrának elismert és nagyra becsült személyisége lett. Magyarország háborúba sodródása és az ennek nyomán bekövetkezett holokauszt Ben S'lomo életében is radikális fordulatot hozott, – bár neki és családjának sikerült elkerülnie a közvetlen életveszélyt. A munkaszolgálatra való behívás közelgő fenyegetettségében a költő és szerettei Budapesten találtak menedéket. Ben S'lomo „Pásztor Lajos villanyszerelő” nevére kiállított okmányokkal családjával együtt a fővárosban élte túl a borzalmakat. A várva várt béke esztendeiben megkísérelte korábbi életútjának folytatását, de be kellett látnia, hogy Európának ezen a felén a hagyományaihoz ragaszkodó zsidó élet lehetősége végzetesen és véglegesen lezárult.

Költői munkássága – a kulturális életben megindult szovjetizálódás ellenére – látványos és őszinte elismerésben részesült: a Magyar PEN Club 1947. március 28-án, a budapesti Fészek Klubban tartott ülésén „egyhangú lelkesedéssel” tagjai sorába választotta. A közgyűlés elnöke: Heltai Jenő, főtitkára: Passuth László volt. Vele együtt

59

60 szavazták meg Bihari Klára, Gáldi László, Tiszai Andor és Zsirai Miklós felvételét.

Ben S'lomo azonban, akinek eszmélése óta vallott, és életútja, munkássága által igazolt célja volt a zsidóság hagyományainak, eszményeinek, és vallási előírásainak töretlen megőrzése és gyakorlása és mindezeknek a modern európai műveltség légkörében, azzal együtt történő megélése, 1948-ban családjával együtt Ausztriába távozott. Bécsben újságot szerkesztett, a „Stimme Israels - Kol Jiszráél”-t, amelynek csaknem minden cikkét ő írta.

1952-ben az Egyesült Államokban telepedett le, ahol sikeres üzletemberként élt, és írta verseit. Izraelben és az Egyesült Államokban több verseskötete jelent meg. Az izraeli iskolákban költészete, versei, a kötelező tananyag részét alkotják.

2005. szeptember 16-án, szombat beköszöntésekor hunyt el, ugyanakkor, amely nap születését, 90 évvel korábban, 1915. március 20-án köszöntötte.

Talán a pályakezdés valóban meghatározó debreceni éveinek a családban ma is élő nosztalgiája is motiválta, továbbá a szerettei között megélt légkör, az ott látottak- hallottak is hozzájárultak ahhoz, hogy a költő unokája: Bátsevá Oberlander, Oberlander Báruch rabbi felesége, a nagyszülők távozása után negyvenegy évvel „haza tért”, s férjével és gyermekeivel együtt Magyarországon rendezte be első (és érzésük szerint végső) otthonát.8

8 Köszönetet mondunk Oberlander Báruch rabbinak, amiért rendelkezésünkre bocsátotta Ben S'lomo (C'vi Já'ir), vagyis Steinmetz Hermann versfordításait, illetve ezek kópiáit.