2. RÉSZ
IN MEMORIAM SCHEIBER SÁNDOR HÚSZ ÉVE HUNYT EL AZ ORSZÁGOS RABBIKÉPZŐ INTÉZET IGAZGATÓJA 1913-1985 Zsidó gimnazista voltam, amikor egy alkalommal nem jött meg a vallástanárunk, a zseniális Geyer Artur, akiért mi ugyanúgy rajongtunk, mint a fölöttünk lévő osztály Scheiberért. Azt mondta az osztályfőnökünk, hogy menjünk be Scheiber professzor órájára, a szomszédos tanterembe. Valóságos revelációként hatott valamennyiünkre az előadása, mert nem olyan szinten tanított, mint egy középiskolai tanár. A kutatásaival kapcsolatos élményeiről beszélt. Például elmondta, hogy kint volt az akkori Leningrádban, s megtalálta a genizában Maimonidész kézírását. Amikor Geyer Artúr órája véletlenül megint elmaradt, és mi éppen a tokiói olimpia lázában égtünk, Scheiber arról beszélt, hogy a hagyományos zsidó irodalomban hol és miképpen fordul elő az olimpia. Hogyan kapcsolódik az ókori hellenizmus gondolata az olimpiászhoz, és hogyan vettek részt zsidó emberek az ókori olimpiai játékokon. Scheiber, akinek semmi affinitása nem volt a sporthoz, mégis tudta, hogy Hajós Alfréd az athéni olimpián, 1896-ban az Égei-tengeren megtartott úszóversenyen a 100 és az 1200 méteres gyorsúszásban győzött, s ő volt az első zsidó magyar olimpiai bajnok. A magyarországi oktatásban akkor ezt a fajta komplexitást nem nagyon lehetett máshol tetten érni. Bevett gyakorlat szerint tanítottak történelmet, matematikát, nyelvet, stb. A vallástan ilyen megközelítése egészen új volt. Könnyed, tele viccel, történetekkel, napra készen beszélt eseményekről. A megjelenésében volt valami arisztokratikus. Ügyelt arra, hogy öltöny, ing, nyakkendő pontosan illeszkedjék egymáshoz. Ő volt egyébként az egyetlen rabbi, akin – abban az időben - világos öltönyt láttam. A korabeli rabbik feketében, vagy sötétszürkében jártak. Prof. Dr. Scheiber Sándor, Dr. Dér István főrabbi, Weisz Dávid főrabbi Harmadikosok voltunk, amikor a zsidó gimnázium Anna Frank nevét felvette. Attól kezdve a szombat délelőtti istentiszteletre mindenkinek a Rabbiképző zsinagógájába kellett járni. Először találkoztam a neológ rabbi, a rabbijelölt fogalmával, és ismertem meg a neológ liturgiát. A kis, József körúti templomban fent jobb oldalon az első sor szélén ült Scheiber, mellette Szemere Samu és Szirmai, alias Schnürmacher főkántor, operaénekes. Minden szombat délelőtt egy rabbijelölt prédikált. A rabbijelöltek fekete reverendát, sapkát, bilétumot viseltek. Scheiber figyelte, hogy mennek fel a szószékre, hogyan tartják meg rövid prédikációjukat, és hogy lekötik-e a hallgatóságot. Később, amikor homiletikát tanított nekünk a szemináriumban, azt hangoztatta, hogy a rabbinak nem egyfajta beszéd stílussal kell rendelkeznie. Nem mindegy, hogy gimnazisták előtt tart előadást a hetiszakaszról, vagy egyetemisták előtt vallásfilozófiai kérdésekről. Scheiber nagy hatással volt rám. A rabbi pályára azonban szüleim irányítottak. Apám nagyon vallásos volt, a hite a Soá után sem rendült meg. Úgy érezte, ha neki fiúgyermeke lesz, a rabbi pályára kell adnia. Ő tudatosan erre nevelt engem. Imponált neki, hogy van egy olyan hely, ahol folytatni tudom a zsidó tanulmányaimat. A rabbi fogalma valóságos piedesztált jelentett számára. Minden reggel fel kellett kelnem hat órakor, és apám fél nyolcig tanult velem tóraolvasást. Így amikor bekerültem a szemináriumba, már pontozatlanul olvastam Mózes öt könyvét, ha nem is hibátlanul. Az egykori Rabbiképző fönnmaradásának és létének alapvető feltétele volt, hogy a hátterében működött a zsidó gimnázium. Érettségi után néhányan továbbtanultak a Rabbiképzőben, és nemcsak azért döntöttek így, hogy megúszhassák a katonaságot, hanem, mert ez volt az egyedüli felsőoktatási intézmény, ahol zsidóságot lehetett tanulni. A mai rabbik, és az elmúlt évtizedek rabbi karának tagjai, néhány kivételtől eltekintve, a zsidó gimnázium végzettjei. Közrejátszott ebben az is, hogy akkor a két alma mater két egymásba átjárható épületben működött. Scheiber sokszor felidézte, hogy Dunaföldváron, ahol háború előtt maga is rabbiskodott, az ország legkisebb közösségében, ugyanolyan odaadóan kellett végezni a munkát, mint a legnagyobb közösségben: összefogni, irányítani a híveket, minjánt szervezni reggel és este, elképzelhetetlen lett volna, hogy a rabbi onnan hiányozzék. Mindig tudta, hogyan lehet, a racionalitást az emocionális érvekkel keverve, meggyőzni a hallgatót. Vártuk az óráit. Ő volt a mester, az ideál. Napra kész volt mindenben, ami zsidó irodalommal, zsidó műveltséggel, zsidó művészettel, Bibliával kapcsolatos, és elképesztő mennyiségű publikációja jelent meg. Sorban álltunk a különlenyomataiért, mindenkinek személy szerint dedikálta. Nagy különlenyomat-és könyvgyűjtő volt. Szállóigévé vált az a mondata: „ritka könyv, nekem megvan!” Mindenben törekedett a tökéletességre. Emlékszem, amikor az IMIT évkönyvet újra indította. Az évkönyv 1895-ben jelent meg először, az utolsó 1948-ban, azt Szemere Samu szerkesztette. 1970-ben vált lehetővé, hogy MIOK (Magyar Izraeliták Országos Képviselete) Évkönyv néven folytatódjék ez a hagyomány. Az első vékony kötet fedőlapja elképesztően szomorú sárga színűre sikeredett, és ez Scheibert, úgy is, mint szerkesztőt, nagyon zavarta. Elment egy könyvkötőhöz, és az otthoni példányát beköttette olyan színbe, mint az eredeti IMIT évkönyv volt. A misztikusan szép bordó színű borító gerincére ugyanolyan arany betűkkel gravíroztatta rá az évfolyamot. Utána még megjelentek évkönyvek, ha nem is évenként. Mi is adtunk már ki, mármint az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, OR-ZSE Évkönyv címen. Őrizze e kötet is Scheiber Sándor emlékét! Scheiber sokat adott arra, hogy a tanítványai ne legyenek „szakbarbárok”. Nem egyszer megkérdezte, mikor voltak utoljára színházban, mit láttak, s elmeséltette. Szemere Samuval, a korszak legnagyobb polgári filozófusával megbeszélte, hogy választható tárgyként tartson egy Hamlet-szemináriumot. Így Szemere fél éven keresztül a Shakespeare drámát elemezte a zsúfolásig megtelt díszteremben, ahol minden alkalommal Scheiber is ott ült a hallgatóság soraiban. A rabbinak, mondotta, nem könnyű az élete sehol. Állandóan fókuszban él. Ezért kell, hogy valamihez mindig visszatérhessen, amivel leköti magát. Többünket segített abban, hogy egyetemi diplomát szerezzünk. Scheiber megtanított arra, hogyan kell megírni egy tudományos dolgozatot; hogyan lehet megközelíteni egy témát, amiből előadás, vagy publikáció lesz. Részletesen elmesélte, hogyan született meg a Magyar Zsidó Oklevéltár sorozata, ki volt Moess Alfréd, akivel az első köteteket szerkesztette, Dán Róbert, akivel később dolgozott együtt, s hogy miért fontos az Oklevéltár a kutató számára. Ámulva hallgattuk, hogyan jött létre a hitközségi monográfiák sorozata, Győrtől Szentesig. Olyan embereket sikerült megnyernie az ügynek, akik megszállottjai a történetkutatásnak. A Rabbiképzőben a záróvizsgáim 1973. őszén voltak. A vizsgabizottság elnöke Schwarz Mór, a Dózsa György úti templom főrabbija volt. 1974. január 13-án avattak rabbivá a szeminárium zsinagógájában. Scheiber sokat adott a külsőségekre. Amikor belépett a templomba, megszólalt az orgona, mögötte jött Feleki Rezső, s utána én. A frigyszekrény előtt körbe vett öt rabbi, először Dér István főrabbi beszélt, utána zsoltárok hangzottak el, majd Scheiber Sándor lépett mellém, és kezét fejemre téve áldott meg a jövorehehó-val. Drága fiamnak nevezett gyönyörű beszédében. Az avatási szertartást egy drámai idézettel fejezte be „… van, ahol temetnek és van, ahol énekelnek!” Utalt arra, hogy édesanyámat a rabbi avatásom előtt három héttel veszítettem el. Prof. Scheiber Sándor beiktatja Szegeden az új rabbit, 1974 Ez már abban az időszakban volt, amikor Scheiber a strúmaműtétje miatt elvesztette a hangját. Hosszú ideig, péntek este és az ünnepeken mikrofonba beszélt. A beszédeit mindig leírta, minden szónak megvolt a maga helye. Az előadásain képes volt másfél órán át zsebre dugott kézzel lezserül beszélni, de a prédikációi, a nagyünnepi beszédei, a temetési emlékbeszédei mind-mind rövidek voltak. Ilyen szempontból a magyarországi zsidó homiletika történetében is újat hozott: szép magyarsággal röviden, érthetően beszélt. Tudom, - mondta - hogy nem lehet mindig veretes magyarsággal beszélni, de arra kell törekedni, hogy a beszéd úgy hasson, mintha nyomdakész lenne. Ez egy olyan műfaj, ami gyorsan elillan. Most valamit elmondasz, és nem tudod már kijavítani. Amikor a szószéken beszélsz, közvetlenül a hívőkhöz beszélj, és ne hagyj kételyeket a szavaid után. Olyan legyen a beszéded, mint egy kinyilatkoztatás. Ez tanítás, így kell elfogadni. Szegedi rabbiként a 70-es években megismerkedtem a Tisza-parti város szellemi életének reprezentánsaival, többek között Bálint Sándorral, a korszak egyik legkiválóbb folkloristájával. Így tudtam meg, hogy milyen mély barátság fűzi Scheiberhez. Egy alkalommal Scheiber meglátogatta barátját Szegeden, s a hívő katolikus Bálint Sándor meghívott engem is magához, hogy fiatal rabbiként jelen lehessek, amikor a mesteremmel beszélgetnek. Elmondhatatlan megtiszteltetés volt ez számomra. A népi folklór olyan magaslataira vittek magukkal, amit elképzelni sem tudtam. Amikor Löw Immánuel lánya, Eszter meghalt, Scheibert kérték fel, hogy ő temesse el. Van egy íratlan szabály, hogy az egyik rabbi a másik rabbi közösségében, annak beleegyezése nélkül semmilyen funkciót nem vállal. És akkor Scheiber felhívott telefonon, hogy hozzájárulok-e, hogy ő temesse Löw Esztert. Kvázi kikérte a szegedi rabbi hozzájárulását, aki nem régen még a tanítványa volt. Scheiber lojalitását hasonlóképp jól példázta kapcsolata Prof. Richtmann Mózessel. Köztudott, hogy Richtmann egyfajta „kitaszítottságban” élte meg a zsidóságát, miután a neológoknak ortodox, az ortodoxoknak pedig neológ volt. Mindenkinek a szemébe mondta vélt vagy valós igazságát, s ezenközben kérlelhetetlenül őszinte tudott lenni. Scheiber maga mellé vette a rigorózus öregurat, s őt kérte meg minden szombat délelőtt, hogy tartson tóramagyarázatot. Richtmann élt a lehetőséggel, mondta, mondta a magáét, és nem tudta abbahagyni. Scheiber különböző módon kacsintgatott felé, hogy fejezze már be, de addig fel nem állt az asztaltól, amíg Richtmann beszélt. Azt mondta, ha Richtmann beszél, végig kell hallgatni! Majse Weisz főrabbi az 50-es, 60-as, 70-es évek domináns vallási vezetője volt a magyarországi ortodoxiában. Scheiber nagyon tisztelte benne a talmudistát, valósággal felnézett rá, „szent ember”, mindig így beszélt róla. Majse Weisz viszonylag hirtelen halt meg, hetvenegynéhány éves lehetett, és Scheiber bejelentette, hogy kimegyünk a temetésére. Vele mentünk valamennyien, rabbijelöltek. Ő, aki irtózott a haláltól, és félt minden betegségtől, azt mondta, bemegy Majse Weisz táhárájához, a mosdatásához. „Aki akar, jöjjön velem.” És ott voltunk mind, amikor Majse Weiszt az utolsó útra felkészítették, segítettünk az öltöztetésénél. Scheiber ragaszkodott hozzá, hogy az egyik zoknit ő húzza fel a lábára, mert ez a legnagyobb micvá. Ezzel „elősegítjük” a túlvilágra jutását, hogy fizikailag és lelkileg megtisztulva kerülhessen az Örökkévaló színe elé. Scheibernek, aki abszolút liberális, modern rabbi volt, élt a lelkében valami rendkívüli tisztelet a vallásosság és a mélyen hivő emberek iránt. Scheiber Sándor neve megkerülhetetlen a magyarországi zsidóság életében. A XX. századi zsidó tudomány Magyarországon nélküle érthetetlen. Mindenki, aki kutat, vagy ír, előbb-utóbb Scheiberbe „botlik”. Az oktatásban változatlanul fontos az ő szemlélete, ami a mai életre is adaptálható. A tudomány iránti alázat, a rabbi hivatás örök értékei. A szentírásoktatást, vagy a bibliaoktatást, a judaika összes stúdiumát ugyanolyan fontosnak tartom, mint Scheiber, csak alapvetően a pedagógiai eszközök, a demonstráció más, mint az ő idejében volt. De modern pedagógiai világképe most is előttünk lebeg. Hiszen ebben is iskolateremtő volt. A lényeg azonban az Egyetem, ami Scheiber nagy álma volt, s amit – más politikai, történelmi és szociológiai körülmények között – ő is tető alá hozott volna. Elképzelem, amint „föntről” mosolyog az egyetemünket látva. Minden törekvésünk arra irányul, hogy az a szellemi örökség, amit ő ránk hagyott, ne vesszen feledésbe. Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. 1984-ben megjelent könyvének 585. oldalán a szerző így vall önmagáról: „Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt azonban már most is tudom, a hebraicát és a judaicát bevittem a magyar tudomány disciplinái közé, munkatársakat neveltem, érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében, megőriztem főiskolánk hírnevét, tanítványaim katedrákon viszik tovább. Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között. Ez az én munkám és nem is kevés.” Scheiber Sándor, 1974. január. Rabbiavatás. „József Attila azt írja Curriculum vitae-jében, hogy ő nem volt zseni, csak árvagyerek. Hadd variáljam szavait: – írja Scheiber –„Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak. Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni a rabbiképző intézetet, tanítványokat oktatni, tudományt szervezni, szerkeszteni, korrigálni, levelezni. Mindez erőim legjavát vonta el a munkától. Sokszori és csillogó csábítással szemben itthon maradtam. Marasztalt a magyar nyelv és irodalom szeretete. Marasztalt a hivatástudat. Hogy e helyben található anyag feldolgozása az egyetemes zsidó tudomány érdeke. Ebből nőttek ki könyveim.” Édesapja, Dr. Scheiber Lajos egykori templomának, a Nagyfuvaros utcai zsinagógának, félszázados jubileumán fia e szavakkal zárta beszédét, amellyel most mi tisztelgünk Mesterünk előtt: „Asylum meum aetarnitas. Az örökkévalóság őrizze neved!” 2005. 04. 08. és 15 PESZÁCH 5765 - 2005 ליל שמורים Néhány nap múlva beköszönt Peszách, a szabadság ünnepe. Régi hagyományainknak megfelelően családi körben, vagy a közösség rendezésében üljük körül a széder esti asztalt, s liturgiai olvasmányainkból kirajzolódik az ókori történelem. Középpontjában a fizikai és a lelki szabadság megteremtőjével, Mózessel. Tudatos volt az isteni szó, mely Őt hivatásának teljesítésére indította. Hittel és bizalommal kezdett népe formálásához, hogy tengernyi akadályon, szembeszegülésen, lázadáson, harcon, kételyen keresztül a szent cél felé vezesse az akkor még alaktalan tömeget. Szarajevói Hággáda, Barcelona, XIV. század A nádas tengerből megmenekültek - a szabadság percében - himnuszt énekeltek. Ez a “Sirát Hájám”. Évezredek generációinak tisztelete megőrizte a hagyományt, s ezért őseink csodálatos megmenekülésének emlékére mindennap felcsendül zsinagógáinkban a mózesi hálaének. אשירה לה' כי גאה גאה "Hadd énekeljek az Örökkévalónak, mert dicsőséggel és fenséggel övezett Ő. (S’mot 15.1) Ünnepi tanításunk szerint Mózes küldetése nem volt más, mint útbaigazító vezérlés. Ösvény, mely az erkölcsi zűrzavarból a szellem magaslataira emelte övéit. והיה כאשר ירים משה ידו וגבר ישראל “És történt, midőn Mózes felemelte karját, akkor erősödött Izrael…" (S’mot 17. 12.) Történelmünk esemény teli periódusaiban oly sokat jelentett tanítómesterünk magasba emelt két keze. Amelyek, ha kellett, erősen tartották, görcsösen átfogták a féltve őrzött kincset, a Törvénytáblákat. Ezek I…tenről, erkölcsről, emberségről tanítottak. וידי משה כבדים “Mózes karjai nehezek voltak.” (S’mot 17. 12.) Elfáradtak. Emberekre, emberi segítőkészségre volt szükség, hogy a bizonytalanság óráján magasban maradhassanak. A mózesi kéz a Tan formálója. A Tant nem lehet egyedül, nem lehet különállóan értelmezni. Embereket, s emberi segítőkészséget igényel. Csak közösen, együttesen lehet megvalósítani tartalmát. A mózesi törvény, a mózesi életpálya hozzánk is szól. A ma emberére is hat érzelmileg és értelmileg egyaránt. A köz erejére, az egyénekből, az egyéniségekből összetevődő közösségi erőre, közös alkotókészségre hívja fel a figyelmet. S mindenekelőtt az átörökítés szükségességére. Sok-sok évvel ezelőtt az egykori Bükkszentmihályon jártam. Egy olyan emléktáblát avattunk, amelyet a háborúban elpusztult zsinagóga helyén épült kultúrház falán helyeztek el. Így állítva emléket annak az ötszázhatvanegy zsidó férfinak, asszonynak és gyermeknek, akik mártíriumot szenvedtek. A felavatást megelőző napokban a kultúrház előtti térség útrendezése közben a markológép az egykori zsinagóga tetején álló Dávid csillagot ásta elő. Ezt restauráltuk és elhelyeztük Talmud Tóránk falán. A továbbélés, a folytatólagosság, a mózesi eszmék szellemében. Az egykoron nagyon sokat szenvedett, vallásához kötődő magyar zsidóság szimbólumaként. Törekszünk, hogy a mózesi eszmeiség új forrásra találjon. Célkitűzéseinket a realitás és a mértéktartás határozza meg. Ebből táplálkozik hitünk az ünnepek sorában, s a dolgos hétköznapok szorgalmas munkájában egyaránt. Tanítással, szorgalommal és becsületes helytállással szolgáljuk a közösség ügyét. Erre kötelez bennünket a mózesi örökség, amely egyben ígérete is a holnapnak, közös jövőnknek. Ennek szellemében énekeljük az évezredes Hággádá mindig időszerű sorait és kívánok minden hittestvérünknek „kóser peszáchot” לשנה הבאה בירושלים 2005. 04. 22. REJTŐ JENŐ 1943-1905 SZEGMENSEK A SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT NAGY ÍRÓ ÉLETÉBŐL Összeállítás Magyar Életrajzi Lexikon: Tömör, pár szavas korkép. Kórkép! „Rejtő Jenő (Bp., 1905. márc. 29. – Jevdokovo, 1943. jan. 1.): író. Színiiskolát végzett 1934-ben. Utána bejárta egész Európát. Hazatérve színdarabokat írt; ezek közül nagy sikert aratott az Aki mer, az nyer (1934.) c. operettje. Később külföldi utazásai során szerzett élményeire támaszkodva kalandregényeket kezdett írni, amelyeket egyéni, bizarr humora emelt az átlag fölé. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. Számos kabarétréfát írt. Az Egyedül Vagyunk állandóan uszított ellene. 1942-ben nyilas feljelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkatáborban pusztult el. Művei 1956. óta új kiadásban jelentek meg. – F. m. Jó üzlet a halál (Bp., 1937); Csontbrigád (Bp., 1938); Az elvesztett cirkáló (Bp., 1938); A szőke ciklon (Bp., 1939); A láthatatlan légió (Bp., 1939); Vesztegzár a Grand Hotelben (Bp., 1939, filmváltozata: A meztelen diplomata, 1963); Piszkos Fred a kapitány (Bp., 1940). – Irod. Bus Ilona: R. J. (Szivárvány, 1946. 27. sz.); A. G.: Nem kifogásoljuk (Magyarország, 1957. 26. sz.).” Rejtő Jenő Részlet az Index 2001. október 19. pénteki számából: Új név a pesti térképen: Rejtő utca. A legendás író szülőháza is az utcában van Pénteken a Rejtő Jenő utcában révbe ért az első magyar „netes” népi kezdeményezés: közterület viseli immár Piszkos Fred és a többiek alkotójának nevét. Az Index fórumain megjelent felhívás eredményeképp több mint egy éves szervezőmunkát követően kapott új névtáblát a Hevesi Sándor tér egy része, illetve a Szövetség utca egy rövid darabkája, ahol Rejtő egykori szülőháza is található. Az új táblák leleplezését rövid ideig akadályozta, hogy eltűnt a legfontosabb kellék, a lepel. Jiszráél Elát, a Magyarországon született fordító héberre ültette át A Piszkos Fred a kapitány című remekművet. Csodálatos módón a poénok a biblia nyelvén is élnek. Aki olvassa mindig nevet, megismerve egy álomvilágot, amelynek végén ott tátongott, maga a pokol. Ismerős mondatok az Albatrosz Kiadó 1966-os kiadásából: Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk… Csak lassan kérem…Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nuncs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban. Kiragadott sorok a héber fordításból: אדוני! באתי בשביל הסכין שלי! איפה השארת? בתוך איזשהו מלח. איזה סכין היה? פלדה. להב צר, קצת מעוקם. לא ראית? חכה... לאט, לאט בבקשה... איזו ידית הייתה לו? קונכית. מכמה חלקים? עשויה מחתיכה אתה. אם כך,אין בעיות. הסכין נמצא! איפה? בגב שלי. László Zoltán egy évvel ezelőtt így ír Rejtő Jenőről az interneten: „Alighanem a P. Howard írói álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja — de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem. (Csak a Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel.) Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard vagy öt évtizede nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben. Ezt a P. Howard nevet nem szabad kényeskedő angolsággal kimondani, hanem jó magyaros hanglejtéssel Hovardnak, sőt Péhovardnak ejtendő: így mondta ő is, így emlegetik olvasói is. Még a nevét sem szabad komolyan venni, mint ahogy egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni, miközben tudnunk kell, hogy ez a mulatságos életmű valójában szembenevetés azzal a szörnyeteggel, amely végül őt is elnyelte. Rejtő Jenő egyébként olyan figura volt, és úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit. Körülbelül szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot; azaz éppen Rejtő Jenőnek nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard könyvek megjelenését. Ő is csak kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér, pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó, pedig a teleírt papír fecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. Ha pedig az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját. Esténként azután Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres. — A hálószobámat — válaszolta. — Megőrült?! — kiáltott rá a kapus. — Igen, azért van itt a hálószobám! Hát ez így, változtatás nélkül előfordulhatna bármelyik Howard regényben. S az az életút, amely idáig vezetett, nem kevésbé howardos. A budapesti kispolgári család fia, szülei nem kis ijedelmére, érettségi után színiiskolára ment, állítólag még tehetséges is volt, de mire elvégezte, már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak. Becsavarogta — részben gyalog — Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, a határokat általában vízum nélkül lépte át, amiért több ízben és több országban töltött hosszabb-rövidebb időt börtönökben, ahol összebarátkozott a vagányokkal. Olykor alkalmi munkákkal keresett annyit, hogy tovább csavarogjon. Egy ízben fellopódzott egy Afrikába tartó hajóra, de útközben észrevették, s akkor, mint fűtő dolgozott útközben, míg partot nem értek. Az akkor francia gyarmatsorban élő Észak-Afrikában különböző kocsmákban megismerkedett az idegenlégió gyanús alakjaival. Állítólag — bár ez nem bizonyos — maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. Akkor írt egy igen mulatságos operettszövegkönyvet, Aki mer, az nyer címen. Azonnal elfogadták, megzenésítették — és siker lett belőle, hosszú ideig játszották. Azután kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. De ha kellett, fordított is, főleg franciából, bármit, amit a kezébe adtak. Mikor a Laverg könyvek jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük. Erre a kiadó, a Nova, amelynek főleg a bűnügyi és az akkor divatos légiós regények voltak a fő kiadványai, felszólította, hogy inkább angol nevet válasszon magának, mert az olvasók inkább angol íróktól kívánnak könnyű olvasmányokat olvasni. Erre találta ki magának ezt a P. Howard nevet, amely hamarosan országos népszerűségű lett. Ez időre, a harmincas évek végére már tisztában volt saját humora lényegével. Légiós regényei valójában a divatos ponyva paródiái voltak. Aki egyszer elolvasta és végignevette A láthatatlan légió áradó képtelenségeit, sziporkázó szójátékait vagy Piszkos Fred és Fülig Jimmy abszurd kalandjait, soha többé nem tudta komolyan venni az igazi légiós regényeket. De ugyanígy parodizálta ki a bűnügyi regényeket a Vesztegzár a Grand Hotelban cselekménybukfenceivel. Rejtő sokat tanult Sipulusztól is, Heltaitól is, Karinthytól is (Heltai és Karinthy nagyra is tartotta egészen sajátos humorát), de nem idegen Eric Knight Sam Smalljának költőien nonszensz komikumától sem. És közben jellegzetes korjelenség volt: mindaz a szörnyűség, amit nevetségessé tett, a maga igaz veszélyében ott kínálkozott a világot elnyelni készülő fasizmusban. Egy rettegő világ kellős közepén nevettetett a borzalmakon. De ez nem „fekete humor", nem morbid komikum — ez a lélek felülemelkedése saját rettegésén. Ma már csak nevettet, de igazi lényegét csak azok élhetik át, akik maguk is tanúsíthatják, hogy a tűzvonalban, a koncentrációs táborokban, a kínzó valóság közepette, a halál szüntelen szomszédságában is fel-felhangzott a nevetés, sőt a hisztérikus tömegnevetés is. Ne feledjük el, hogy ezt az írót túl kalandos múltja és a világhelyzetből következő rettegése szorongásos idegbeteggé, sőt elmegyógyintézeti ápolttá kínozta... És közben írta, tömegeket nevettető, regényeit. És a megfeszített munka sem tett jót az idegeknek. De a művészi színvonalnak sem. Rejtő igen egyenetlen író. Kevés az olyan regénye, amelyet ne zavarnának pongyolaságok, sőt laposságok. De úgy vélem, legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, máskor oldalakon keresztül színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír. Önkritikája kezdetben alig, később már egyáltalán nem volt. De azért nem véletlen, hogy ez a nagy tömegeket mulattató irodalom kezdettől mindmáig nagyon kedvelt a magas irodalmi igényű értelmiségi körökben is. Sose volt keveréke ez a ponyvának és a ponyva megsemmisítő szatírájának, a kalandéhség kielégítésének és az intellektuális paradoxonoknak: teméntelen selejt közt nemegyszer a művészi remekmű határán. Azután jött a szörnyeteg, amellyel mindig szembenézett, jött és lenyelte. A súlyosan idegbeteg írót elvitték munkaszolgálatba, egyenest ki a tűzvonalba, a Voronyezs környéki télbe, ahol ezekben a napokban az ötven fokot is megközelítette a hideg. A visszavonulás poklát — amely január 12-én kezdődött — már nem érte meg. Legyengült szervezetének éppen elegendő volt a hideg, az embertelen bánásmód, a szakadatlan életveszély. 1943. újév napján halt meg.
|
1967-ben jelentek meg válogatott novellái, Az utolsó szó jogán címmel, Hegedűs Géza bevezető tanulmányával. A könyvben megtalálható "Sír (a) felirat" című költeményének groteszken is szomorú üzenete: |
A felszabadulás után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki. Ennek az lett a következménye, hogy könyveit a zugpiacokon elképesztően magas áron adták-vették. Amikor végre 1956. nyarán újra megjelent olcsó áron A láthatatlan légió — a zugárusok névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, hogy lelövik, ha még egy Howardot ki mer adni, mert tönkreteszi az üzletüket. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. De a kiadót mégsem lőtték le, a Howard regények azóta sorozatosan és óriási példányszámban újra megjelennek, népszerűségük vetekszik Jókaiéval is. Az irodalomtörténetben, pedig még mindig nincs benn a neve sem. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki.” ינו רייטו: קפטן פרד המלוכלך Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány 2005. 05. 01. „…MERT TE VAGY NEKEM…”* AZ ÉLET MENETE, 2005. Reb Jajlis a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csenger nagyközségben így szólhatott volna érdeklődő tekintetű unokájához: hallgasd kis unokám Szentírásunk ősi üzenetét, hallgasd az Írás szavát! Erre tanítottak apáink, elődeink s most én neked, kicsi unokám, megtanítom e gyönyörű mondatot, a Zsoltárok könyvének lebilincselő gondolatát. גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי „Még, ha a halál árnyékában is járok, nem félek én, mert velem van az Örökkévaló, a Világ Alkotója”. (Zsolt. 23.) S az egykori unoka, ma már nagypapaként, őszülő hajjal, viharos történelemmel a háta mögött, megviselten, de meg nem törten, így válaszolna nagyapjának a polgári időszámítás szerinti 2005. ősi hitünk naptárszámítása szerint az 5765. évében: Nagypapa, itt vagyok Auschwitzban, ahova elhoztak Téged, s a nagymamát, s testvéreimet, 39 családtagunkat. Látom a cinikus feliratot: Arbeit macht frei Látom az utat, amelyen járhattál, a síneket, amelyen ideszállítottak a szörnyű lepecsételt marhavagonokban. Látom a barakkokat, amelyeket múzeummá alakított át a múltat mindig meg nem értő történelem. Látom az emeletnyi szemüveget, amelyeket testvéreink hordtak. Látom az emberi hajból emelt halmokat, dombokat. Látom a precízen felcímkézett bőröndöket, bőröndök áradatát. Látom a gázkamrát, érzem a falak lüktető üzenetét, s látom a krematórium szörnyű száját, benne egy égő gyertyát, mely talán Te érted is ég. Látom a kéményt, amelyen ezrek, talán milliók füstje szállt vádlón a magasságok felé. Látom Auschwitztól nem messze azt a kis tavat, melynek felszínén még mindig, hat évtized távlatából is ott vannak az emberi por soha el nem tűnő maradványai. S látom Birkenaut, a halálgyárat. Milliók utolsó fohászának színhelyét. Most itt gyászoló lélekkel fájdalommal telve állok e barakkban, ahol Te is feküdhettél, és azt mondom: drága nagyapám: גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי Itt járok a halál árnyékában. Veled ellentétben, engem rettenettel tölt el a látvány, hatol belém az elborzasztó érzés. De tudom, hogy az Örökkévaló velem van, s azt is tudom, hogy a magasságokból Te most letekintsz reánk, az emlékező utódokra. Nagyapám זצ''ל Reb Jajlis, a csengeri zsidó 82 éves korában hagyta el először szülőhelyét. Talán még a szomszéd községbe se jutott el. Csak egyszer, egyszer vitték idegenbe. Ide Auschwitz-Birkenauba. Reb Jajlis vallásos, szakállas mély érzésű, csendes bölcs ember volt. Hitte az írás szavát, „ s a folyók vonalát”, s Ő akkor sem félt, amikor a halál érintette meg. Reb Jajlis nem volt más, mint az én áldott emlékű nagyapám, akinek héber nevét viselem. Állítólag mozdulataimban is Őt idézem, s e drámai helyen, e félelmetes helyen az Ő emlékét örökítem meg. Üzenem a magasságok felé: Reb Jajlis, hatvan évvel később, itt a pokol tornácán, Auschwitz-Birkenauban, ugyanúgy vettem fel a t’filint, mint Te hatvan évvel ezelőtt, mielőtt meggyilkoltak. Itt Auschwitz-Birkenauban ugyanúgy öltöttem magamra a táliszt, mint Te hatvan évvel ezelőtt, mielőtt a halálba indultál. Ugyanazokat az imákat mondtam el, mint Te, ugyanazzal a hittel, mint Te, ugyanazzal az alázattal, mint Te. Ám most itt lengenek körülöttem Izrael Államának zászlai! Itt vannak az életmenet ezrei. Hirdetik az életet a halál völgyében. És amikor elhagyom az Auschwitz-Birkenau haláltábort, az első dolgom lesz, hogy hétéves unokámat hívom fel Izraelben, s hálát adok, az Örökkévalónak, hogy hallhatom a hangját, itt is idézem a Biblia szavát גם כי אלך בגיא צלמות לא אירא רע כי אתה עמדי Annak ellenére, hogy a halál árnyékában jártam, már nem félek. Mert Te vagy nekem kis unokám! E drámai pillanatban, ahogy illik, ahogy méltó, a milliókért, a százezrekért, a meggyilkoltakért, asszonyokért, férfiakért, kisdedekért, idősekért szálljon a mélységből a Magasságok felé imádságunk, a Kádis! „Jiszgádál, vejiszkádás…” *Elhangzott: 2005. május 3-án, Birkenauban, a tábor felszabadulásának 60. évfordulóján KÉRDÉSEK A MÚLTBÓL Életismeret, élettapasztalat jellemezte a talmudi kor zsidó tudósait, akik az elődeiktől örökölt hagyományt koruk szellemével ötvözték. Sikerrel! Vallásirodalmi alkotásaikat Atyák tanításai (héberül: Pirkéi Ávot) címen ismeri a zsidó liturgia. Bölcsesség, élettapasztalat, tudás lengi át tanítómestereink világlátását. Ezek közül most egy régen élt rabbi, Ben Zomá, a híres tanító négy kérdését elevenítjük fel. Elemezzük a régi szavakat! Ki nevezhető bölcsnek, hősnek, gazdagnak, tekintélyesnek? איזהו חכם Ki a bölcs, kit nevezhetünk ma századunk utolsó harmadában bölcsnek? Évtizedekkel ezelőtt tálmid cháchám-nak hívták azt, aki a jesívák különleges, egyedi légkörében nagy tudást szívott magába. De ma, mikor köreinkben átalakult az élet formája, az egykori jesívákat elsodorta a pusztító történelem, s az egyetemek fakultásai nem helyettesíthetik az egykori vallási-oktatási központokat, egyre kevesebb a tálmid cháchám. Elfelejtjük elődeink vallási életét, a zsidó kultúrához való ragaszkodását? Vajon egyértelműen helyesen cselekszik az, aki származását feledi, s kizárólag mindennapi munkájának él? יפה תלמיד תורה עם דרך ארץ Világi foglalkozás a hagyomány igaz szavával maradandó egységet adhat. Valljuk, hogy korunkban is bölcs ember, jámbor az, aki e szinkront, összhangzatot keresi és megtalálja. איזהו גבור Ki a hős? - hangzott a második kérdés. A zsidóság sajátos helyet töltött be a történelemben. Ekképpen alakult, formálódott gondolatköre, világszemlélete. Eltérően az ókori népektől nem a verseny, a vetélkedés volt időtöltése, szenvedélye. Az ókori szétszóratástól a varsói gettó lázadásáig a zsidó hősiesség és bátorság elsősorban toleranciából fakadt, mártíromságból eredt. Évszázadok múltak és a hősiesség fogalma gyökeresen megváltozott, alkalmazkodott a mához, a rohanó fejlődő élethez. Korunk ideálja más típusú. Egyik példaképünk az a tudós, aki avatott ismerője és oktatója a judaika és a hebraika stúdiumainak. A másik az a tudós, aki szikéjével szívet ültet át, a tudós, aki elmerül az emberi szervezet rejtett világában. A tudós, aki gyermekbetegségeket megelőz, a tudós ki először lépett más bolygóra, s kinek első szava az idegen égitesten bibliai idézet volt. A köznap zsidó hőse, helytáll a tanulásban, a tudományban, a munkában, a csatában. Talán átlagember, de helytállása már nem csak toleranciából, türelemből ered. Emberként kutat, dolgozik, tanul, nevel, családot és közösséget épít. Teljesíti feladatát. איזהו עשיר Ki nevezhető gazdagnak? A technika századát éljük a szédületes ipari gazdasági fejlődés ma még nehezen érzékelhető perspektívát, valószínűsít. Ma, mikor az űrtechnológia lassan beköltözik otthonunkba, joggal vethetjük fel azt a kérdést, vajon a világ változásával, az életszínvonal emelkedésével érzelmi világunk is gazdagodott? Megszületik-e bennünk az empátia? Átérezzük a testvér fájdalmát, osztozunk bánatában? Ott állunk mindig az elesett, a rászoruló mellett? Vajon becsüljük-e kellően egymást? Merünk-e őszintén egymás szemébe nézni? Fejlődött, sokat fejlődött az emberiség, de még nagy út előtt áll, hogy emberi érzésekben gazdag, tökéletes legyen. Hogy teljesítsük küldetésünket a Földön, s legyünk „Kohénok, papok országa” איזהו מכובד A tanna negyedik kérdése is érdekes volt. Ki nevezhető tekintélyesnek? Oly kevés emberre jellemző ez a fogalom. Mert a tehetség, mely idővel tekintélyességhez vezethet, esetenként hatalomvággyá fajul. Így minden, mit megszerez, néma érték, semmiség. Az ókori hódítóról, Nagy Sándorról meséli az aggáda: „Birodalmakat hódított meg, népek kerültek hatalma alá. Mindent elért, mi kézzel fogható. S ekkor - így szól a mese, a Paradicsomhoz érkezett. Bebocsátást követelt. Hang dörgött ekkor feléje: זה השער לה'' צדיקים יבאו בו „Az Örökkévaló kapuja előtt állsz, s csak az igazak léphetnek be rajta.” (Zsoltárok 118.20.) A nagy hódító ekkor kérő hangon egy ajándékért esedezett, hogy bizonyíthassa a világ előtt, itt járt az Éden kapujában. Éles süvítéssel egy koponya hullott eléje, mely nagyon nehéz volt. S mikor ez felkerült egy mérlegre drágaköveit, gyémántjait, kincseit, egész vagyonát hiába tette a másik oldalra. A mérleg nyelve nem mozdult ki nyugvó pontjáról. Nagy Sándor ekkor a tudósokhoz fordult, akik eltávolították a drágaságokat. Helyükbe pár marék hamut, homokot hintettek. Megmozdult a mutató, majd így szóltak: „Ez a koponya egy telhetetlen emberé volt, kinek halála után nincs maradandóság.” Az aggáda hirdeti, igaz emberré csak az válhat, aki tehetségével él, ki becsüli az értéket és a jó szándékot, mindenkit jó oldaláról ismer meg, mert ez bölcsességet jelent, mert ez a bátor kiállással egyenlő, s erre az emberre a jóindulat a jellemző. Ugyanazok a fogalmak, melyekre a tanítómester évszázadokkal ezelőtt figyelmünket irányította. Állítsuk ezeket útjelzőül, a széleskörű ismeret megszerzését, helytállást a hétköznapok küzdelmeiben, jó érzést, és mindenki megbecsülését. Hogy megbízható támaszai legyünk a zsidóságnak, ősi gyülekezetünknek. Szombatunk köszöntésénél a Rámbámnak tulajdonított ima szavaival fohászom száll az Egek Urához: „Irgalmadban ajándékozz meg azzal, hogy ne legyek nagyravágyó, ne engedj bennem olyan gondolatot ébreszteni, hogy már tudok eleget. Hanem adjál nekem erőt, időt és kedvet, hogy szüntelenül kiigazítsam ismereteimet, és szert tegyek újabbakra. A hivatás nagy, de az ember értelme sem ismer határokat. Állandóan igyekszik előbbre haladni, a tegnapi tudásomban ma igen sok hibát fedez fel lelkem, és mai tudásomról úgy találja, hogy sok benne a tévedés. Jó és irgalmas I…ten! Erősíts meg nagy feladatomban, mert a Te segítséged nélkül a legcsekélyebb dolog sem jár sikerrel.” 2005. 05. 06. KÉPESLAP AZ EGYKORI KRAKKÓI GETTÓBÓL בית הכנסת ע"ש הרמ"א Krakkó belvárosában található Európa zsidó történetének egyik épen maradt, lenyűgözően érdekes, a letűnt évszázadok nyomát híven tükröző épületegyüttese, a krakkói gettó. Az egymás melletti jellegzetes épületek harmóniáját egy magányosnak tűnő szerény épület szakítja meg. Kétségkívül a krakkói zsidónegyed egyik legnagyobb látványossága, ha úgy tetszik idegenforgalmi attrakciója. A modernkori zsidó halacha szempontjából meghatározó épület, a REMÁ zsinagóga. Más néven Rabbi Mose ben Izrael, (Isserles) aki a XVI. századi krakkói zsidóság domináns személyisége. A Mápá című halachikus mű szerkesztője, ami a Sulchán Áruch kiegészítőjeként az áskenáz zsidóság vallási törvénykönyvének fundamentumát képezi. A róla elnevezett zsinagógában imádkozott és tanított. Az utóbbi évtizedekben megjelent művei közül hadd emeljünk ki két korpuszt: Moshe ISSERLES: Sepher Torat Hadaa,. Bnei Brak, 1985 (angolul) Moshe ISSERLES: She’elot uTeshuvot, New York, 1954 (héberül) REMÁ zsinagógája, Krakkó, 1558 A zsinagógát 1558-ban építették és a reneszánsz jellegzetes jegyeit, hordozza magán. Frigyszekrénye az Áron HáKodes, a korábbi évszázadok architektónikus stílusjegyeit viseli magán. A zsinagógai belső tér különleges építészeti egysége az előimádkozói pulpitus, amely mintegy 30-40 cm mélyen helyezkedik el. Innen imádkozott a sliach cibur, küldte fohászát az Egek Urához, szimbolizálva a zsoltár mondatát: ממעמקים קראתיך ה'' „A mélységből kiáltok Hozzád, Örökkévaló…!” (Zsolt. 13O.1.) A centrális tér közepén emelkedik a tóraolvasó asztal, melyet díszekkel átszőtt, hálós vasrács ölel, mintegy sugallva az üzenetet, hogy a hívek érezzék át a Tóra parancsolatait. Frigyszekrény, REMÁ zsinagóga (Archív felv. 1926-ból) A báál koré hangja akadályok nélkül a fénysebesség sokszorosával ostromolja a magasságokat. A nyugati fal három freskót foglal magában. Jobb oldalon a Siratófal jelenik meg, emlékezés a múltra és a jövőbe vetett hit reménye. Nem más ez, mint könnyeink hordozója. A második képen héber felirat: התבה A bárka. A szövetség egyik szimbóluma, a vízözön, a mindenkori vízözön utáni újrakezdés rendszeresen visszatérő, örök értékű szimbóluma, jelképe. A baloldalon: Ráhel sírja. Szinte involválja a szentírási textus üzenetét: קול ברמה נשמע נהי בכי תמרורים רחל מבכה על בניה מאנה להנחם על בניה כי איננן „Hang hallatszik Rámában, Ráhel siratja gyermekeit, vonakodik megvigasztalni gyermekeit, azonban már nincsenek…” (Jer. 31. 15) A jermiási szöveg továbbárad, és a pesszimisztikus hangot a jövő ígérete váltja fel: מנעי קולך מבכי ועניך מדימעה כי יש שכר לפעלתך „Vond meg szemeidtől a könnyet a szemeidtől a sírást, mert igenis van jövője a tetteidnek.” (Jer. 31. 16) A zsinagógát elhagyva a középkori sírkertek egyik legrégebbi helyére a krakkói temetőbe lépünk be. Zarándokok sokasága rója le kegyeletét. Az utad egyenesen REMÁ sírjához vezet, ami valóságos zarándokhely itt. Az emberek üzenő cédulákat, kvitliket helyeznek a kövek réseibe, illetve a mácévá előtti ládába. Látogatók ezrei sétálnak az évszázados köveken. Múzeumi negyeddé lett az egykor virágzó városrész. Mintegy hét zsinagóga maradt meg a környéken. A különböző vallási irányzatok itt éltek egymás mellett. Persze érveltek, valláselméleti vitákat folytattak. Chászidok, cionisták, neológok stb. Sorsukat mégis átszőtte a történelem, s elsodorta, megsemmisítette őket a fasiszta őrület. A lenyűgöző krakkói zsidónegyed felejthetetlen ékessége a zsinagóga, és a középkori zsidó temető. Mind-mind emlékeztet arra, hogy itt élt a világ zsidóságának egyik legszínesebb, legértékesebb része. Krakkóban ma szinte nem él zsidó. Európai történetük egy része ott lezárult, és csak épületek emlékeztetnek a valamikori múltra. A turisták megrendülve hagyják el REMÁ házát és zsinagógáját, és éhesen átmennek a tér másik oldalán lévő régi vendéglőbe. Gyönyörű város Krakkó, a magyar történelemnek is rengeteg itt az emléke. A lengyelországi zsidók közül több millió, a krakkóiak közül több tízezer mártír lett. Nyelvük, kultúrájuk, megtizedelve, de tovább él. Hogy hol? Izraelben! 2005. 05. 27. „…A BETŰ, A TUDÁS OLYAN ÉDES, MINT A MÉZ”* A mindig visszatérő ember izgalmával, tekintetek kutatásával és az öröm szavaival köszöntöm testvéreimet itt Debrecenben, az ünnep esti szombati istentiszteleten. Egy esztendő telt el, a tavalyi tudományos konferencia és az azt követő istentiszteletek óta. Mindannyiotok felé szól az ősi köszöntés: ברוכים הבאים בשם ה'' Legyetek áldottak, kik beléptetek imával megszentelt zsinagógánkba! Drága testvéreim! Heti szidránk Bechukotái, melyet holnap délelőtt olvasunk fel zsinagógáinkban mindenütt a világon. Az ehhez kapcsolódó háftárá Jeremiás 17. fejezetében található: עקוב הלב מכול, וענוש הוא מי ידענו. אני ה'' חוקר לב, בוחן כליות. ולתת לאיש כדרכו, כפרי מעלליו. „Csalárdabb a szív mindennél, és gyarló nagyon, ki ismerheti azt eléggé? Én, az Örökkévaló vizsgálom a szíveket, fürkészem a veséket, hogy megadjam minden embernek, ami megilleti útjai szerint és cselekedetei gyümölcse szerint” (Jeremiás 17. 9-10) Jeremiás felhívja a figyelmet, hogy az Örökkévaló belelát a szívekbe. Nemcsak a külsőségeket, a felszínt, a valós cselekedeteket látja, hanem pontosan tudja az emberi szív minden rezdülését. Jeremiás szavai után, hadd adjam meg az ünnepi tanítást, mintegy kapcsolódóan a nagy próféta gondolatvilágához, melynek egyik központi eleme. A cselekedet, a micvá teljesítése. Az idézet Sábát traktátusának 127. oldalán található. Reggeli imát elmondó embernek ez különösen ismert lesz, hiszen imakönyvünk elején is megjelenik az ősi textus. אלו דברים שאדם עושה אותם ואוכל פירותיהן בעולם הזה והקרן קימת לו לעולם הבא, ואלו הן; כיבוד אב ואם, וגמילות חסדים, והבאת שלום שבין אדם לחברו. ותלמוד תורה כנגד כולם . „Ezek azok a fogalmak, melyek jutalmát, eredményét már élvezheted itt e földi létben és ugyanazok az örök életben, az „olám hábá”-ban is a javadra szolgálnak.” כיבוד אב ואם A szülő tisztelet. Mózes II. könyvében megfogalmazott Tíz Ige ötödik parancsolata ez. „Tiszteld apádat és anyádat!”. A vallási parancsolat mellett a zsidó ember lelkületéből is adódik a szülei iránti feltétlen ragaszkodás. Igaz ezen állítás akkor is, amikor még I…ten kegyelméből ők velünk vannak, és igaz akkor is, amikor már véglegesen elszólította őket az isteni akarat. Velünk vannak, kísérik lépteinket. Vajon a XX. századi, illetve a XXI. sz. elejének embere ugyanúgy gondolkodik, mint elődei? A szülő iránti tiszteletnek, végtelen szeretetnek a mértéke akkora, hogy szinte az egeket ostromolja. De vajon a formalitásoknak is mindig eleget teszünk? Vajon hogyan fordulhat elő, hogy mázkir napján a három zarándok ünnep jeles eseményeinél oly kevesen jelennek meg zsinagógáinkban? Vajon minek tulajdonítható, hogy egyre kevesebb ember van, aki el tudná mondani a Kádis ima szavait? Érdektelenség, avagy tudatlanság az ok? Történészek, szociológusok keresik a választ. Tudományos publikációkban hipotéziseket olvashatunk, de megnyugtató feleletet a mai napig nem kaptunk. Nem ritka, hogy gyászévben eljön hozzánk a gyászoló fiú és a héber betűket nem ismervén, magyar fonetikus átírással olvassa fel a Jiszgádál vejiszkádás-t. Hirdetjük, vállaljuk, és ha kell, kiáltjuk is, újból ismerje meg mindenki ősei nyelvét, az imák nyelvét a l’son hakodest, a héber nyelvet. Az imádság nagy adomány, mellyel élni lehet az öröm óráján, vagy a fájdalom percén. Gazdagabbak, értékesebbek lehetünk általa lelkületben és szellemiségben egyaránt. גמילות חסדים A szeretet gyakorlása Korunk a változások időszaka, a „forradalmaké”. A legutolsót éppen úgy nevezzük, hogy a telekommunikáció forradalma. Régente egy esemény híre több napos vagy hetes késéssel érkezett el, ma szinte a világon mindenütt azonos időben, azonosan informáltak lehetnek az emberek. A thaiföldi szökőár híre, szinte az egész világon előtérbe került. A gmilut chaszadim-ra, a szeretet gyakorlására inspirálva az embereket. A szeretet gyakorlásának legutolsó közösségi formája, pár hete történt Újpesten. Soa túlélők második, egyszer-egyszer harmadik generációjához tartozó fogyatékosai számára gyógyító, ápoló gondozó centrum létesült. Ez is gmilut chaszadim. Óvni a kiszolgáltatottat, a rászorultat, azokat, akiket a történelem még a XXI. sz. elején is súlyt. A modern tudomány legújabb eszköztárát példaképpen emelném ki. A zeneterapeuta, az OR-ZSE nemrég végzett kiváló szakembere, a harmóniát sugárzó zene segítségével oldja meg azoknak lelkét, szívét és nyelvét, akikhez már az emberi szó sem jut el. A gmilut haszadim-nak nincs határa, ebből sohasem elég. הבאת שלום שבין אדם לחברו A béke megteremtése ember és ember között Több mint 5600 éves történelmünk legnagyobb kihívása ez. Változatlanul forrong világunk. Az elmúlt évszázad utolsó évtizedeinek a megújulást remélő vizionáló új korszaka kezdődött el. Megingathatatlannak tűnő birodalmak szinte percek alatt omlottak össze. Nemzeteket éltető ideológiák önmagukkal hasonlottak meg, kerültek a történelmi eszmevilág partikuláris holdudvarába. Háborús helyzetek szűntek meg, és háborús helyzetek jöttek létre. A legnagyobb vágy és álom mindenki reménye a sálom, az igazi békesség ember és ember között. Legtöbbször már nem csatamezőkön, hanem városokban, metropoliszokban, utcákon folyik a nemzetközi terror által involvált félelem. Eléggé átvizsgálták a repülőt? A gépek a ruhák alá látnak. De ki lát a szívbe? Ki ismeri a lélek legőszintébb rezdülését? A békesség ember és ember között nagyon messzire került. Imáinkban azonban tovább él. Köszöntőformánkban is, amit mi mindig szívből kívánunk, hogy legyen osztályrészünk a sálom, a béke. תלמוד תורה כנגד כולם A Tóra tanulása mindezekkel felér, mindezeket magába foglalja. A tanulás a tudás vágya. A Talmud Tóra a szó szakrális és világi értelmében egyaránt fontos. Az ember szellemileg is többre vágyik, tudását gyarapítja. Formális és informális oktatásban részesül. Egyre többet ismer meg az egzakt tudományokból, egyre közelebb kerül a természet megértéséhez. Nagy lehetőség, élni kell vele, élni érdemes vele. A zsidó hagyományok tanulása illetve tanítása mindezek felett áll. Ismerni a jahadutot és a tudás által még közelebb kerülni a megismeréshez, I…tenhez, a hithez. Hit nélkül, tradíció nélkül keveset ér a létünk. Az ősök tanította írás létünk nélkülözhetetlen alapja. A marokkói zsidók- így tartja a hagyomány - a következőképpen tanították gyermekeiket: a héber ÁBC betűit fából készült formába mélyítették, a betűk mélyére mézet csepegtettek, és amikor a gyerek a mézet a szájához vette, megtanulta a betűt. Tudta, megérezte, hogy a betű, a tudás olyan édes, mint a méz. A Tóra tanulás mindennel felér. Jeremiás szavaival fejezném be közös gondolkodásunkat: ברוך הגבר,אשר יבטח בה'' והיה ה'' מבטחו. והיה כעץ שתול על מים ועל יובל ישלח שרשיו, ולא ירא (יראה) כי יבוא חום, וחיה עלהו רענן, ונשנת בצורות לא ידאג, ולא ימיש מעשות פרי. „De áldott a férfi, aki bízik az Örökkévalóban, mert I…ten az ö, biztos menedéke. Olyan lesz, mint a víz mellé plántált fa, mely folyó felé bocsátja gyökereit, nem érzi, ha jő a hőség, és levele dús zöld marad. Nem aggódik az aszály évében, és nem szűnik meg gyümölcsöt hozni.” (Jeremiás 17. 7-8) Korunk egyik legnagyobb problematikája, hogy a gyönyörűen felújított zsinagógákban már igen kevés a hívő, aki a Mennyek Urához imádkozhat. Vajha jönnének azok, akik lélekben visszatérnek gyökereikhez, akik elvesztették Mózes tanítását. Vajha mindenütt imádsággal szállna a fohász az Egek Urához az örök mondattal, melyen idő tér sem változtathat, mely hitünk alapja és reményeink forrása. Legszentebb mondatunk: „Halld Izrael az Örökkévaló a mi I…tenünk egyetlen!” *Elhangzott 2005. május 27-én, péntek este a debreceni zsinagógába EMLÉKEZÉS SÁVUOT, MÁZKIR NAPJÁN 5765. A NAGYFUVAROS UTCAI KÖRZET HÍVEIHEZ אל תשליחני לעת זקנה... „Ne dobj el engem, hogyha megöregszem, midőn fogytán van erőm, ne hagyj el engem. ” (Zsoltárok 71.9.) Drámai mondat. Hogy kerül a zsidó liturgiába pont ez a nagyon mély indíttatású, örök időszerűséget tartalmazó mondat? Mindannyian ismeritek azt a magyar mondást, amely úgy hangzik, hogy „egy szülő föl tud könnyen nevelni négy-öt gyermeket…”. De a négy-öt-hat gyermek nem mindig gondoskodik, hogyha eljön az idő, beteg és segítséget igénylő szüleiről. Hálát kell adni I…tennek, hogy a mi köreinkben, a zsidó valláshoz tartozóknál, nagyon-nagyon nagy jelentősége van a szülő iránti tiszteletnek és kegyeletnek! Nem véletlen, hogy a micvá, a parancsolat erejével olvassuk a Tízparancsolatban: כבד את אביך ואת אמך... „Tiszteld apádat és anyádat”. Még „jutalom” is jár érte: „mert hosszú életű leszel a Földön!” (M.I. 2O.12.) A Szentség törvényeiben, „fordított” sorrendben fogalmaz az Írás: איש אמו ואביו תיראו... „Mindenki az anyját és az apját félje…!” (M.III. 19.3.) Azaz, a mi közösségeinkben apa és anya között nincs különbség, a szeretet az egyforma a szülők iránt. E korszak egyik legnagyobb kérdése és gondja az, amelyet úgy hívnak: apák és fiúk problematikája, azaz a generációs kérdés. Másképpen élnek a gyerekeink, az esetek nagyobb részében, mint mi. Másképpen látják a világot, másképpen gondolkodnak a világról, s mi szülők nagyszülők, természetesen, megmondjuk nekik, hogy – szerintünk - mi a helyes, mindig hangsúlyozva és hangoztatva, mi csak a te javadat akarjuk. Gondolom ismerősek a mondatok. És akkor a gyermek, mert általában ezek jól nevelt, intelligens, művelt gyermekek, beleegyező, néha kicsit talán lenéző mosollyal, de elfogadják a mi feddő szavunkat, és hébe-hóba visszakérdeznek: „Mondd apu, annak idején neked nem ugyanezt mondták a szüleid?” Valóban ugyanezt hallottuk mi is, s ez így megy generációk óta, van benne valami folytatólagosság. Nem más ez, mint a szülők iránt érzett tisztelet és szeretet. Szabadjon egy személyes élményt megosztanom Veletek. Környezetemben, Izraelben él egy iraki származású, nagyszerű zsidó család. A dédnagymama több mint 90 éves. A legidősebb „gyerek” 70 éves. És egyszer, ezzel a 70 éves „gyerekkel” összetalálkoztam, amikor az édesanyját ment ápolni, beszélgetni vele egy kicsit, együtt akart lenni azzal, kitől az életét és emberségét kapta. A mi környezetünkben ez szinte elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Hogy egy 70 éves nőnek élhet az édesanyja. Lehet-e nagyobb kegyelem az életben, mintha valakinek az I…tentől ez a kiváltság megadatik? A három vagy négy együtt élő generáció lehetőségét tönkretette, megakadályozta a XX. századi történelem pusztításáradatot hozó eseménysora. A mi közép-kelet-európai miliőnkben nagyon ritka, hiszen közbeszólt a történelem. Közbeszólt a Soá, a holocaust, midőn hat millió zsidót, s ezen belül hatszázezer magyar zsidót megöltek. Habár ebben az országban ma ezt, időnként, egyesek „szeretik” tagadni. Azt mondják, nincs bizonyíték. Legutoljára azt hallottam: nem volt elég hamu a koncentrációs táborokban!? Magyarország szerte városokban, falvakban emlékművek állnak, s rajtuk nevek. A külvilágnak talán történelem. Nekünk azonban élő valóság. Mindegyik név - egy ember. Egy ember, akit megöltek, meggyilkoltak és esetleg nem maradt utána senki! Ebben az esztendőben is egyetemünk majd 100 hallgatója kegyeleti úton vett részt Auschwitzban. Soha nem láttak még koncentrációs tábort, csak tanulmányaikból, illetve családjuktól hallottak róla, de amikor ott álltak Auschwitz krematóriumánál és hozzáértek falához, egyik diákom azt mondta: „Rektor úr, életemben először láttam sírni a falat. Ez a fal könnyeket hullajtott. Akkor éreztem meg, hogy itt pusztultak el az én felmenőim. És láttam a kemencéket, amelyeket úgy mutatnak be, mint múzeumi tárgyakat. Nekünk ez más! Nekünk ez egészen más!” Kialakult egy megrendítően szép szokás az elmúlt évtizedekben. A világ minden részéről zsidó középiskolásokat elvisznek Auschwitzba, s onnan gyalog átmennek Birkenauba, azon az úton, amelyet végigjártak a mi mártírjaink, majd elhangzik az imádság a halottakért. Ezután nem hazamennek, hanem Jeruzsálembe a Kotelhez, a Siratófalhoz, majd az Izrael függetlenségét ünneplő szórakozóhelyekre, hogy lássák az egyik a múlt, a másik a jelen és a jövő. A mi hallgatóink is részesei ennek az élménynek, melyhez gyenge az emberi szó. Lengyelország koncentrációs táboraiban a több millió zsidó pusztulásának látják a nyomait, Erecben azonban szemtanúi az újjászületésnek is. Ünnep napján, amikor elmondjuk majd az imádságunkat: אל תשליחני לעת זקנה... „Ne hagyj el bennünket öreg korunkban”, meggyilkolt hozzátartozóinkra is emlékezünk, mert itt vannak ők a mi lelkünkben. Ők, akikről öreg korukban nem gondoskodhatunk. A kommentár irodalom azt kérdezi, mit tegyen az az ember, akinek már nem él az anyja, apja, nincs hozzátartozója. A zsidó hagyomány mond egy gyönyörű gondolatot. Az eredeti forrás így hangzik: טוב לנשק ידי אמו בליל שבת „Érdemes megcsókolni az édesanya kezét ünnep köszöntésén”. (Idézi Kohlbach Bertalan az IMIT Évkönyvében) Fizikailag vagy lélekben? Kinek mi adatik meg. Mert „eltávolodhatnak”, „elmehetnek” ők tőlünk, de a szívünkben ott élnek. A lelkünkben ott élnek tovább. Ők, akiktől kaptuk az életet. Ők, akik társaink voltak, s ők, akiket elrabolt a XX. század traumája: a holocaust. EMLÉKEZZÜNK! יזכור 2005. 06. 10. „…LÁTOTT EGY ZÖLDELLŐ, HATALMAS OÁZIST”* JOM HÁÁCMÁUT, IZRAEL FÜGGETLENSÉGI NAPJA, 5765. „Legyen áldott az Örökkévaló a Világ Alkotója, aki életben tartott bennünket, aki megtartott bennünket és engedte számunkra, hogy megérjük a mai napot!” Drága testvéreim! Ezen ünnepi órán az első szavunk tehát a köszöneté a Világ Alkotójához. Engedjétek meg, hogy rövid néhány gondolatot megosszak veletek, vajon mit jelent számomra Medinat Israel, Izrael Állama. A régi mondás úgy tartja, a „cseppben benne van a tenger”. Szabadjon e gondolatot kiegészíteni oly módon, hogy a „mozaiktöredékben is benne van maga a kép”, így tehát kis mozaikokat szeretnék feleleveníteni, figyelmetekbe ajánlani. Ezekből a mozaikokból kirajzolódik a polgári időszámítás szerint 2005-ben, a zsidó naptár számítása szerint 5765-ben az a kép, ahogy látjuk, látom Izrael Államát. Nem olyan régen, egy viszonylag fiatal, tragikus sorsú, ember az űrbe szállt. Ő volt Izrael első asztronautája. És felülről az űrből, amikor lenézett a nagy sűrűségbe, látott egy zöldellő, hatalmas oázis, ahol minden zöld volt, minden virágzott. És mikor megkérdezte társaitól, akik járatosak voltak a galaktika kutatásban, hogy mi az a világítóan, melegítően, áldóan a mélységig hatoló zöld szín, azt válaszolták, amit ott lent a sűrűben látsz, az a sziget - Izrael. Mozaiktöredék csupán? Ha azt mondod szirénahang és egy perc néma felállás, emlékezés a holocaustra, emlékezés az elmúlt évtizedek tragikus hőseire, hősi halottaira, akkor ez Izrael. Ha örömtüzeket, tűzijátékot látsz, az is Izrael. Hogyha elmész a Jád Vásem múzeumba, ahol szörnyűségek sokaságát eleveníti fel a modern tudomány, s elhagyva a borzalmak és emlékek e szörnyű világát, abból kilépve kitárulkozik eléd a csodálatos színben pompázó Jeruzsálem, igen ez Izrael. Ha a legújabb statisztikai adatokat idézed, hatmillió kilencszáz ezer lakosa van Izraelnek. Zsidók és arabok. Igen ez Izrael. Mozaiktöredékek csupán? Tóra tanulás B’né B’ráktól Jeruzsálemig, világi tudományok Jeruzsálemtől Haifáig, a negevi Ben Gurion Egyetemtől a Bár Ilán Egyetemig, a Techniontól a Nobel díjig, igen ez Izrael. Ha a héber nyelvet hallod a maga zeneiségében, harsány mivoltában, jókedvében, igen ez Izrael. Ha kibucba mész és látod ezeket a szent lelkületű embereket átszőve a modernkor szellemével és mindenütt sok-sok gyermeket, igen ez Izrael. Mozaiktöredékek csupán? Ha megérted, megérinted a Siratófalat és érzel valamit a Végtelenből, ha megérinted a Kotelt, és úgy érzed, hogy közel van hozzád az Örökkévaló, igen akkor ez Izrael. Amikor repülőgéppel szállsz oda, és a tengeri út után meglátsz egy virágzó szigetet, és hogy autófolyamok áramlanak az autópályákon mindenütt mélyen alattad, igen ez Izrael. Ha önvédelmi háborúkról hallasz és beszélsz rokonnal, baráttal, testvérrel, aki nemcsak a holocaust éveit élte át, hanem az elmúlt háborúkat is, azt mondod igen ez Izrael. Mozaiktöredékek csupán? Te, aki ebbe a templomba jársz évtizedek óta, és együtt imádkozol velünk itt e helyen, és kiejtetted a szót, ami alig két évtizede ebben az országban még tilos volt, és beszéltél arról, amiről nem volt szabad, s kimondtad azt, amit mindannyian éreztünk, akkor tudtuk, hogy a gondolat közepén ott áll az a fogalom Izrael. Akkor csak suttogva szóltunk róla, csak lelkünk mélyén pezsgett a szó, amikor még gondolkodni is tilos volt, igen, az volt Izrael. „Salamon oszlopai” Timnában Amikor imádkozunk, és imádságunk nyelvében visszanyúlunk a múltba, azt mondjuk, igen ez Izrael. Amikor látjuk a fejlődést, és a feszültséget, a terrorcselekményeket s a másik oldalon az örömöt a szombati áhítat lélek-andalító magányában, amikor látjuk izraeli testvéreinket, a mieinket, ahogy küzdenek a jelenért, a holnapért, mindannyiunkért, azt mondjuk, igen ez Izrael. Mozaiktöredékek csupán? Amikor látod a mosolygós tekintetet és a fáradt redőzött homlokot, amikor látod az örömöt és látod a mindennapok gondját, azt mondod, igen ez Izrael. Amikor azt mondod, hogy Közel-Kelet és demokrácia, mondhatnók a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, akkor ez Izrael. Alig egy emberöltővel ezelőtt még titokban hallgattad az izraeli rádió, a Kol Jiszráél magyar nyelvű adását. Manapság nézed az interneten az Izraeli Televíziót, s lassan nem is csodálkozol, hogy immáron harmadszor e rövid néhány év vagy évtized alatt a Maccabi Tel-Aviv kosárlabda csapata „végig veri” Európát, és szinte hihetetlen módon Moszkvában - 6000 szurkoló előtt - kivívja a Bajnokcsapatok Európa Kupája győzelmet, igen, ez is Izrael. Amikor elesett embert látsz, és látod a megértő tekintetet, amikor nem ismered azt a szót, hogy kiközösítés, hanem azt vallod, befogadás, amikor azt látod, hogy szeretet és azt hallod, hogy tolerancia és elfogadod a másságot, igen ez Izrael. Mozaiktöredékek csupán? Amikor azt látod, hogy kinyitják a kapukat, és azt mondják, hogy „jöjjetek csak nyitva lesz a ház” akkor igen, ez Izrael. Amikor hívnak, és amikor jössz, amikor látogatásra mész, amikor imával fohászkodsz, igen ez Izrael. Oázis, Eilát mellett Mozaiktöredékek csupán? Amikor imáinkban ott jártunk, és amikor először letettük oda a lábunkat, s lelkünk az ősök szellemét idézte, valami olyasmit éreztünk, ami egyedi és megismételhetetlen, igen ez Izrael. Hogy Magyarországon, szülőföldeden élsz, a te jogod és lehetőséged. Becsületesen élni, dolgozni itt e honban. Imáidban, vagy tetteidben azonban ott van Izrael. A lehetőség, amely mindannyiunk számára adott. A visszatérés, a hazatérés. Mozaiktöredékek csupán? Jom Háácmáut napján, a függetlenség 57. évfordulóján, itt e közösségben is imádkozunk úgy illik, hogy szálljon fohászunk és zárjuk e gondolatsort. A mozaikok csillogó, néha megkopott, színekben villódzó, de néha töredezett összhatása a jelen valóságát és a jövőt körvonalazó összképét sejteti. Igen, ez is Izrael! „Mennyei Atyánk Világ Alkotója, add, hogy meghallgatásra találjon fohászunk, add, hogy meghallgatásra találjon lelkünk minden egyes rezdülése, és legyen Izraelnek, az egész világnak osztályrésze a békesség, a nyugalom, a megértés és a szeretetet!” Úgy legyen! Ámen. *Elhangzott az ORZSE zsinagógájában, 5765. Jom Háácmáutján. Az istentiszteletet közvetítette a Magyar Televízió KÉPESLAP ERECBŐL ZSIDÓ OLIMPIA, AVAGY A 17. MACCABI JÁTÉKOK IZRAELBEN Ebben az évben öt kontinens 55 országából mintegy 6000 résztvevő érkezik Izraelbe, a Maccabiádára, azaz a zsidó sportolók olimpiájára, hogy 33 sportágban mérjék össze erejüket. A négyévenként megrendezésre kerülő sportesemény ünnepélyes megnyitóját 2005. július 11-én tartják a Ramat Gan-i stadionban. A több ezres sportolói karneválnak nagyon sok magyarországi résztvevője is lesz. Magyarország képviselői 1989. óta részesei e világjátéknak, amely a nemzetközi versenyek között is kiemelkedő helyet tölt be. A Maccabiada gondolata, az 1912-es stockholmi olimpia hatására, egy 15 éves zsidó fiatalember, Joszéf Jekutiéli agyából pattant ki, aki Oroszországban született és 12 éves korában alijázott Erecbe. Az első Makkabiáda megnyitója, 1932 Szinte megszállottan kezdett hozzá a szervezéshez, és húsz esztendő fáradhatatlan munkája eredményeképpen 1932-ben Erec Jiszráélben megnyílt az első zsidó olimpia. A megnyitó éve pont a Bár Kochba szabadságharc 1800. évfordulójára esett. Ekkor 18 országból 390 sportoló versenyzett, közöttük Szíria és Egyiptom zsidó sportolói is. Azóta minden négy évben, mindig a nagy olimpiát követő évben, Izraelben is megtartják a játékokat. Az új izraeli repülőtéren szinte óránként landolnak a sportolókat szállító gépek. Az átlagosnál is nagyobbak a biztonsági intézkedések. Maga a légi kikötő méreteiben és technikai felszereltségében lenyűgöző, vetekszik a világ bármely repülőterével. E hatalmas terület szinte minden szegletében reklámok hívják fel a figyelmet a zsidó olimpia közeledtére. Makkabi Játékok, 2OO5. Logo. Áriél Sharon Izrael miniszterelnöke nyílt levélben fordult pár nappal ezelőtt a verseny potenciális résztvevőihez és a világ zsidóságához. Felhívta figyelmüket, hogy a zsidó olimpiai játékok egyike azon tényezőknek, melyek összekötik Izrael és a szétszóratás, a gálut zsidóságát. Az ősök földje iránti szeretet és a szabadság iránti elkötelezettség is megnyilvánul e sporteseményen. Megerősíti abbéli hitünket, hogy biztonságban és békében élhessenek testvéreink Izraelben és a világ minden részén. Az esemény iránti érdeklődők angol, spanyol és héber nyelven percre kész információkat kaphatnak a www.maccabiah17.com honlapon. 2005. 07. 08. AZ ŐSZI NAGYÜNNEPEK GOLDOLATVILÁGÁBÓL* 2005/57676 Közeledik a Ros Hásáná, a zsinagógai újév. Áldottak legyenek azok, akik zsinagógáinkba nagyünnepeinken is eljönnek. Ilyenkor hívekkel telik meg I…ten háza, ismerős dallamok, gyermekkori élmények nosztalgiája, de mindenek előtt a Mindenható iránti szeretet, múltunk iránt érzett felelősség, és a sorsközösség gyűjti össze a rég nem látott zsidó embereket. Imádkozunk, elmélyülünk, reménykedünk. A zsinagógai esztendő legszentebb, legfenségesebb napjain a tanítás szívtől, szívhez szól. Ki szereti az Örökkévalót? שיהא שם שמים מתאהב על ידך שיהא קורא ושונה ומשמש ת"ח ויהא משאו ומתנו בנחת עם הבריות „Aki úgy él, hogy általa megkedvelik I…ten nevét, aki tudománnyal foglalkozik, aki segíti az alkotó tudóst, aki jellemesen viselkedik az emberi kapcsolatokban.” (Jomá 86/a) Ha a XXI. század első éveiben, e történelmi szakaszban megkérdeznék társainkat, barátainkat, melyik az a szó, amelyet ma mindenki használ, de talán korábban alig-alig ismertek, s amely beköltözött már az otthonokba is, a komputer. Az a gép, amely a munkát segíti. Az ember helyett ugyan nem gondolkodik, de elősegíti az emberi ráció fejlődését. A komputer szórakoztat, hogy a fárasztó munka után családi légkörben, a családi fészek melegében, szülők és nagyszülők legnagyobb meglepetésére gyermekeik és az unokák bravúros módon játszanak a század csodájával. A komputer segít, hogy kilométerek ezreit tegye meg a repülőgép. Akkor is, amikor sötét van, amikor vihar tombol a magasságokban. Bizton megadva az irányt, segít, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nyelveket tanít, és metakommunikációs rendszereket hoz létre. Szinkronban hozza házadba a glóbusz történéseit. Millió embertársaddal egyszerre látod a világ eseményeit, élvezheted a kiemelkedő zenei produkciókat, a világ sportolóinak kimagasló teljesítményeit. De láthatod a vasmadarak kiszolgáltatottságát, a tájfun, a tornádó, s a hurrikán pusztítását. Városok vesztét, a fényűző civilizáció egy darabja pillatok alatt válik semmivé. S ideig-óráig a káosz és a tehetetlenség lesz az úr. És láthatod a véres terrort Izraelben, s ma már szerte a világon. Nincsen többé titok, eltűnnek a tabuk. A komputer „társunkká” válik, amit századunk egyik kiemelkedő zsidó gondolkodója modern Gólemnek nevez. A ma embere az internet nélkül „életképtelen”. A komputer mindenre képes. Egy kivétellel. Hiányzik belőle az érzelem, a szeretet. Behálózza az egész világot, miközben talán ezzel egy időben kivész földünkről, vagy egyre redukálódik a szeretet. Az az érzés, amiért - többek között - az ember a földre rendeltetett. Hogy érezzen, legyen szíve, lelke. רחמנא לבא בעי „A Világ Alkotója szívet kíván.” (Szánhedrin 106/b) Mindenekelőtt és mindenekfelett. A héber nyelv egyik legszebb kifejezése az áhává, a szeretet. Modern korunk produktumait elfogadva, és azt a mi életünkhöz appercipiálva, a zsidó élet alapja továbbra is a ránk mindig jellemző, a zsidóságot döntő módon meghatározó fogalom, áhává, a szívünk mélyéről jövő, a szívekhez eljutó és megértő szeretet legyen. „Tanítványok kérdezték mesterüket: שאלו תלמידיו את רבי זירא ואמרי לה לרב אדא בר אהבה במה הארכת ימים אמר להם מימי לא הקפדתי בתוך ביתי ולא צעדתי בפני מי שגדול ממני ולא הרהרתי במבואות המטונפות „Mi a hosszú élet feltétele? Mire így válaszolt: sohasem tartottam rettegésben házam népét, tisztelve tiszteltem a tudóst, tisztátalan helyen tudománnyal nem foglalkoztam, nem örvendtem felebarátom szerencsétlenségén” (Táánit 20/b) A második gondolat, amelyről szólok ezen ünnepi órán, az emberi élet célkitűzésével kapcsolatos. Magasra emelni a mércét. Ha megkérdeznének titeket, hogy vajon a mi erkölcsi rendünkben, melyik az a mozgatórugó, amely átsegített bennünket a történelem viharain, amely I…ten áldásaként az embert igazabbá teheti, a mai napig azt válaszolhatjuk: Életünknek is alapja, kezdete és vége, az a szó, amelynek kettős jelentése van a héber nyelvben: ávodá. Jelenti a munkát, és jelenti az isteni szolgálatot. Aki önzetlenül, hivatástudattal dolgozik, munkája által a Mindenhatót is szolgálja. A munkája által, amelyből embertársainak öröme lesz, I…tennek is örömet szerez. A héber nyelv különleges gondolati rendszerének e kettősség adja meg az áhítatát. Hadd érzékeltessem e kettős fogalomnak, az ávodának a hagyományos irodalomban betöltött szerepét és helyét. Munka és isteni szolgálat. A régi legenda a következőképpen fogalmaz: „Alexandrosz HáMákedón – azaz Nagy Sándor – világhódításai útján távoli helyre érkezett. Útjába került egy idős földműves, aki fiatal csemeték ültetésével foglalkozott. - Hallod-e öreg – szólt hozzá kellő üdvözlés után Alexandrosz - nem okos dolgot mívelsz, amikor fákat ültetsz, hiszen öreg vagy már, gyümölcséből aligha juthat neked. - Uram - felelte az öreg –, ha nem jut nekem, majd jut az unokáimnak. Ha nem jut nekik, majd jut a követő generációnak. Évek múltak el, s hódításaiból már rég hazatért az uralkodó. Akkor megjelent nála egy hajlott hátú, igen-igen öregember, s kezében egy ládika volt, s a ládikában gyümölcsök. Amikor megkapta az engedélyt, hogy az uralkodó elé lépjen, kérdéssel fordult hozzá: - Uram, megismersz engem? – Nem – hangzott a válasz. – Én vagyok az az ember, akivel hosszú-hosszú évekkel ezelőtt találkoztál távoli messzeségben, aki a fákat ültette. S most annak a fának az ágából e ládát készítettem és a fának a gyümölcsét bele tettem e ládikába, és odaadom neked. Neked, akit a legjobban megillet. És szólt az uralkodó, így regél a hagyomány, hogy vonják be arany és ezüst pánttal a ládát, adják vissza az öregnek. Így jutalmazva őt, és bizonyítva, hogy a komoly munkának mindig van értéke. Az öreg hazavitte a ládát, ahol a szomszédja meghallotta a történetet. Annak a felesége az ötletet elsajátította. Csináltatott egy fából készült kis ládát, vásárolt gyümölcsöt bele tette, s elvitte - társához hasonló módon - a királyhoz, várva az ajándékot. És szólt az uralkodó: - Mondd, ember, te ültetted a fát? Az általad ültetett fának a gyümölcsét tetted az ajándékdobozba? Mert csak az elvégzett munkának van gyümölcse, csak a megszenvedett munkának van jutalma.” Eddig a régi legenda, amely egy kicsit a mi életünknek is összefoglalása, egyben kifejező szimbóluma. Az ávodának, a munkának és egyben I…ten szolgálatának a lényegét fogalmazhatjuk meg. A Mindenhatótól a jutalmat akkor kapjuk meg, ha mi is „elültetjük” a saját fánkat. Ha I…tent és embert szolgáljuk, tiszteljük. Drága Testvérem! Kételyekkel, de reményekkel is teli korunkban Hozzád szólok: Töröld le szemedről a könnyeket, tudom, sokat szenvedtél. Tudom, te is átélted a történelem viharait, megpróbáltatásokat, lemondásokat, szenvedéseket, te is átszenvedted családod szétzúzását, a magyar zsidóság kétharmadának elpusztítását. S a megmaradottak tanácstalanságát. Az újrakezdés reményét… Ennek ellenére, mindezek dacára mi „ültettünk és ültetünk”… Modern világ, érzelem, I…ten szolgálaton alapuló munka a mai magyar zsidóság nagy kihívása. Tudunk- e élni az új lehetőségekkel? A jelenben a jövőért is élhetünk. Az emlékek, az emlékezés, s az ítélet napján e földi létből a magasságok felé szól a halandó ember imája, majd áldáskérése. Imádkozzunk azért, hogy az Örökkévaló hallgassa meg fohászunkat. Fohászunkat nyugalomért, békességért, családért, fejlődésért. E közösség minden egyes tagjának, asszonyainak és férfiainak, idősebbjeinek és fiataljainak adjon egészséget, a földi lét talán legnagyobb értékét, és adja, hogy köszönthessük embertársainkat, az Ő teremtményeit. Kívánok valamennyiötöknek, testvéreinknek itt a szülőföldön, és Izrael Államában, valamint az egész emberlakta földön, viharverte világunk minden részén békében, egészségben, nyugalomban eltöltendő új zsinagógai esztendőt! כתיבה וחתימה טובה * Elhangzott 2005. 10. 04. erev Ros Hásánákor az OR-ZSE zsinagógájában ZSINAGÓGA ÓBUDÁN Okmányok szerint már a XIV. század elején éltek e helyen zsidók, és a XV. században gyülekezetet alkottak. Az újkori zsidó hitközségek a földesurak fennhatósága és védelme alatt születtek és fejlődtek. Így történt ez Óbudán is. A Budai Építő Bizottság szakértőket küldött ki 1817-ben, hogy eldöntse, kell-e új templomot építeni, a régi rossz állapotban lévő zsinagóga helyére. Az óbudai zsinagóga A szakértői vélemény eredményeképpen megbízták Landherr Andrást a tervezéssel. Szinte hihetetlen, de mégis igaz: az alapkőletételtől a felavatásig mindössze alig másfél esztendő telt el! 1821. július 20-án ünnepélyes körülmények közepette felszentelték az épületet, amely az európai zsinagógaművészet egyik remeke. Építésének idején már kiábrándultak a XVIII. század barokk stílusából, és az empire korszak feltámasztotta a klasszikus iskolát. A zsinagógára jellemző formajegyek: nemes arányok, letisztult formák, monumentalitás, harmónia. A homloktér középpontjában talapzaton álló hat, korinthosi oszloppal tagolt előcsarnok fogadja a látogatót. Háromszög oromzat, az úgynevezett tympanon, uralja a zsinagóga homlokzati terét. Alatta héber nyelvű idézet: כל תפלה כל תחנה אשר תהיה לכל האדם .. ופרש כפיו אל הבית הזה „Ha bárki imával, könyörgéssel jön Izráel népedből… és kitárja kezét e templomban.” (I. Királyok VIII. 38.) Landherr András, akit a magyar újklasszikus építészet egyik reprezentánsának tartanak, formanyelvét kiváló kortársainak, elsősorban Pollack Mihálynak korai alkotásaiból tanulta. A zsinagóga előképének Pollack fiatalkori műve, a Deák téri evangélikus templom tekinthető. 2006-ban lesz 185 esztendős Magyarország egyik legszebb zsinagógája. Néhány napja reppent fel a hír a Rumbach zsinagóga hitközséghez való visszakerüléséről. Vajha az egyre erősödő, újra magához térő, vagy odatelepülő óbudai zsidósághoz is visszakerülhetne a világ egyik legszebb zsidó temploma! Az épület ma az MTV tulajdona. A hatvanas évek elején és közepén jómagam még leinoltam, Tórát olvastam majd – rabbijelötként - még prédikáltam e csodálatos falak között. Kérdések vetődnek fel bennem. Vajon mi lett az óbudai zsinagóga világhírű veretes tóraolvasó-asztalával, messzi földön híres Frigyszekrényével? Büszkén néz a Duna felől e remek épület, amelynek oldalán, fiatal éveimben, még láttam azt a kis táblát, amely a nagy dunai árvíz vízmagasságát jelezte. Az öreg óbudai zsidók akkor azt regélték, hogy nagyapáik ladikkal eveztek be a templomba, mert a víz befolyt, ám csak a Frigyszekrényig ért. A Tórákat megmentették! E tórákat is láttam még budai rabbi koromban. Hol vannak most e tekercsek? Az óbudai zsidóság egykori nagyságából alig maradt valami. Mára csak egy megkopott, szürke, alig látható tábla, szinte olvashatatlan betűkkel tájékoztat a múltról: MÜEMLÉK ÉPÜLT 1820-21-BE LANDHERR ALDRÁS TERVEI SZERINT AZ ITT ÁLLOTT XVIII. SZ-I ZSINAGÓGA HELYÉN A zsinagóga első, máig legtökéletesebb építészeti leírását Csemegi József (1909-1963) építésztörténész készítette el: Az óbudai zsidó templom, in.: Budapest 3. (1947) pp. 108-111 E pár oldalas füzet megérdemelné a reprint kiadást. 2005. 11. 25. MUEL RAB GRAFIKUS SÁMUEL RABBI, A GRAFIKUS* Birnfeld Sámuel, az Országos Rabbiképző Intézet végzettje, 1906-ban született és 1944-ben már felavatott rabbiként Félixdorfban zsidóságáért mártíriumot szenvedett, éhen halt. Életét és munkásságát az Elfelejtett álmok című munkámban összefoglaltam, azonban egy témáról nem szóltam, s ez az, amiről most szeretnék beszélni. A második világháború előtti magyarországi zsidóság legmagasabb szintű neológ szellemi intézménye az akkori nevén a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet volt. Az itt végzett rabbik kiemelkedő személyiségei voltak a közép-kelet európai neológ világlátásnak. Annak idején is arra tanították az itt tanító professzorok a gondjaikra bízottakat, hogy életük hivatása a rabbiság legyen, ugyanakkor fontosnak tartották, legyen olyan civil foglalkozásuk is, melyben lelki megpróbáltatásaik, gondjaik óráján nyugalmat lelnek. Azaz két vallási kérdés megoldása között, mintegy levezetésképpen, s nem utolsó sorban tudományos okok miatt is biztonságérzetet adjon a rabbinak. Birnfeld a Rabbiképző mellett a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanul és szerzi meg bölcsészdoktori címét. Az 1970-es évek elején kerültem Szegedre rabbiként, és ismerkedtem meg Birnfeld özvegyével, aki elővette férje addig elrejtett nagybecsű művészi produktumait, melyek egy amatőr alkotó gondolatvilágát, világlátását tükrözik különböző interdiszciplináris formákban. Klasszikus bibliai héberséggel fordítja le Petőfi János vitézét Johanan HáGibor címen. Birnfeld pasztorizációs, írói és fordítói munkássága mellett rendkívül sokat foglalkozik a rajzolással. Például a már említett János vitéz fordításhoz színes illusztrációkat is készít. A zseniális kezű és jó külsejű Birnfeld önmagát rajzolja meg ex librisében. Szólt az Örökkévaló Ábrahámhoz... Ezeket a rajzokat - özvegye, Fein Margit szerint - azért készítette, hogy a Talmud Tórán a gyerekeknek illusztrációul szolgáljanak. A grafikán, meglehetősen gyengén megfogalmazva, az akkor még Ávrám (később: Ábrahám) látható, amint egy kicsit esetlenül megrajzolt tevét húz maga mellett. Itt tehát Ábrahám életét ábrázolja, ahogy Úr Kászdimból elindul és az Ígéret Földje felé tart. Tekinthetjük ezt egy gyerekeknek szóló könyv illusztrációjaként, mely bemutatta a sivatagi állapotokat, s ezzel azt, milyen körülmények között teszi meg Ábrahám az utat. A jelzés értékű kopár hegyvonulat, a magányosan hajló, pálmaformát idéző fák, a kompozíció bal felső sarkában az eget szelő magányos madár, az ábrahámi mozdulat kétségei, egy magányos ember rejtelmeit sejteti. Alul az ismert szentírási idézet, amellyel a kezdetlegesnek értékelhető grafika tartalma identifikálható Ábrahám találkozása a három angyallal A következő kép megint bibliai témájú, amikor Ábrahám sátra előtt - brit milája, circumcisioja után - állva, köszönti a vendégeket, a három angyalt, akik meglátogatják őt. A kerítéssel övezett parasztkunyhó előtt a "műtétet" követően, kissé megtört testtartásban fogadja a váratlan jövevényeket. A kidolgozottságot alig hordozó alakok mozdulata önmagáért beszél. A munkaszolgálatos A harmadik kép már egy egészen más kor, az 1940-es évek eleje. Ekkor Magyarországon már igen erőteljesen jobbra tolódik a politika, és az 1940-es évek a magyarországi zsidóság történelmének a legszörnyűbb időszakává válnak. Birnfeld tehetsége fogalmazódik meg abban, hogy amikor lát egy a frontra induló munkaszolgálatos századot, lerajzol sebtében egy bevonuló zsidót. Minden olyan attribútum megjelenik rajta, ami a tragikus jövőt vetíti előre. S fölé ír egy bibliai idézetet, mely mindezt még egyértelműbbé teszi a grafikus-rabbi üzenetét, panaszát: ויעבדו מצרים את בני ישראל בפרך "És dolgoztatták Izrael gyermekeit kemény rabszolgamunkával" (Mózes II. 1.13.) Utalva az egyiptomi rabság idején végzett rabszolgamunkára. Azaz a bibliai idézetet aktualizálja a XX. század ’40-es éveire. A következő képen ugyanez a gondolat fogalmazódik meg. Látjuk fáraót, az önkényesség, mögötte a gyilkolás szimbólumát. Itt sem az artisztikumot szeretném minősíteni, mert ez is csak egy skicc, egy naiv művész munkája. Ám itt található Birnfeld ítélete e korról, amely ugyancsak szentírási háttérrel bír. "és Egyiptom minden bálványán ítéletet teszek..." Fárao A következő kép már mutatja a művész érzékenységét. Mint minden artisztikummal rendelkező ember klasszikus témaként választja Mózest, ő is. A teljesen tónusos fekete háttérből karakterisztikusan jelenik meg az öregedő Mózes figurája. Barázdált homloka, szúrós tekintete a megpróbáltatásokat átélt, sok csalódást átvészelt népvezér pesszimisztikus arcát mutatja. Homloka sugárcsóvát szór, s nem szarvként jelzi az interpretációs tévedést. Kezében a két kőtábla, amelyen a betűk, annak ellenére, hogy Birnfeld kiválóan tudott héberül, kriksz-krakszok, nem valóságos héber írásjelek, utalva a feje tetejére állt világra. Még a betűk is kivetkőztek önmagukból. Birnfeld megmaradt írásaiban és fennmaradt rajzain egyértelműen kirajzolódik Mose Rábénu iránt érzett tisztelete. Mózes Mózes történetének egyik nagyon fontos eleme, a két kőtábla átvétele. Mózes ugyan nincs jelen, de a próféta hatását tükrözi az alsó szinten megjelenő, ujjongó emberek sora. Magasba emelkedő kezük érzékeltetik, hogy történelmi esemény részeseivé válnak. Látjuk Szináj hegyét a tetején a kőtáblákkal. Jelzés értékkel bír a különleges megfogalmazás, hiszen a "hegy" mintegy egyedi jellegű bérccel-csúccsal közeledik a magasságok felé. E képmegformálás is aktuális politikai üzenettartalommal bír, mert fölé írja a דינו - magyarul ELÉG! - szót. A Tízparancsolat Aranyborjú Megint oktató célzattal készül a következő rajz. Mózes könyvében az egyik legdrámaibb kép az aranyborjú. A mindenkori értelmetlen, "megmagyarázhatatlan" lázadozás, ellenkezés szimbóluma, amelyet a Biblia és az exegézis szerint körültáncol és őrjöngve, tapsolva vesz körül a gyülevész tömeg. A másik oldalon sötétbe burkolózva látható a Szináj, s egy pici kis figura, aki nem más, mint Mózes, kezében a kőtáblával, mintegy ellensúlyozva az aranyborjút. Azonban ebben a pillanatban még az aranyborjú jóval nagyobb a kőtáblánál, noha tudjuk, hogy később tönkremegy, megsemmisül. A madáchi gondolatot átvéve azt mondanám, hogy a két kőtábla súlyával és erkölcsi erejével zúzza szét Mózes az erkölcstelenség és a mámor szimbólumát, az aranyborjút. Szegedi életének eseményei. A második világháború előtt három zsinagóga működött Szegeden: az ortodox, az ó zsinagóga, vagy más néven a kis templom és a Löw zsinagóga. 1791-ben már volt egy épület a szegedi ó zsinagóga helyén, s ezt az épületet 1843-ban építették újjá, a mai napig ott áll a nagy zsinagóga árnyékában, sajnos nem zsinagógai funkcióban. Frigyszekrénye, amely a legszebb architektonikus része a zsinagógának, megmaradt. Ezt örökítette meg az 1940-es évek elején Birnfeld egy grafika erejéig, bemutatva, hogyan nézett ki az az imaház, ahol Frenkel Jenő is prédikált. Ugyanis, amikor Löw a nagy templomban funkcionált, a kis templomban is volt istentisztelet. Szegedi ózsinagóga, avagy Kistemplom A szegedi zsinagóga kupolája Talán a legismertebb ábrázolás, melyet 1943-ban rajzol Sámuel rabbi. A kupola a zsinagóga egyik jellegzetes művészettörténeti értéke. Ez a külsejében is teljesen egyedülálló épület belső tartalmában olyan magasrendű, komoly teológiai felkészültséget igénylő szentírási, post-biblikus, zsoltár idézethalmazból áll, amelyhez Löw zsenialitása kellett, s amelyeket az akkori zsidók olvasni tudtak. A templom legmagasabb pontján, a kupolából kiemelkedve a mai napig ott tündököl zsidóságunk legismertebb szimbóluma, a Dávid csillag *Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2005. november 29-én a Méltatlanul elfeledve című konferencián az OR-ZSE-n
A most analizálandó, vallási ihletettségű grafikusi munkáit két csoportba osztottam.
Birnfeld és a Biblia címet azon grafikáinak adtam, melyek átvitt, vagy konkrét értelemben kapcsolódnak a T'nách-hoz, illetve a zsidósághoz. Állandó rabbi állása nem lévén a Kiskunságot járta, s ahol szükség volt rá, prédikált, tanított, írásmagyarázatot tartott, és közben írt, fordított, zenét szerzett, s ezen túlmenően - Heller Ödönnél tanult Szegeden rajzolni - grafikákat készített.
Hággádá ihletésű birnfeldi profetikus asszociáció, amelyben arra utal, hogy az üldözők sokszorta kapják vissza mindazt, amit üldözötteik ellen elkövetnek
