bzsh.hu

 

FOLYT. 4., BEFEJEZŐ RÉSZ:

 

3. Jákob új nevet kap: Izrael

Itt egy viadalról van szó, verekedésről. A Biblia tele van harccal, háborúval. A háború, az erőszak nem modern kori találmány. A Szentírás leírása szerint az egyik legdrámaiabb küzdelem Jákob és az angyal, vagy őrzőangyal között zajlik le.

Jákob harca az angyallal

Jákob indul a maga útján, elérkezik egy nagyon fontos helyre és elalszik. Feje alá egy kődarabot helyez, és azt látja, hogy angyalok fel és alá, le és fel, mászkálnak. S mielőtt Jákob felébredt volna az álmából, megragadja őt egy angyal és hadakozik vele. Jákob erős ember, szorosan magához szorítja, és nem engedi. Az angyalok szokása - tanítja a zsidó legendárium -, hogy csak addig van erejük, amíg nincs világosság, ha közeledik a reggel, feljön a hajnalcsillag, akkor elillan az erejük. Ez az angyal is félt ettől és könyörgött Jákobnak, hogy engedje el. Jákob nem egyezik bele, csak egy feltétellel - írja a Tóra - elengedlek, hogy ha megáldasz. S ekkor az angyal - így mondja a tórai szöveg - megáldotta Jákobot. Így szólt:

כי שרית אם אלוהים ועם ענשים ותוכל

„Istennel és emberrel harcoltál és győztél.”

A száritá, harcoltál szóból származik a Jiszráél, Izrael szó.
Ezen a chagalli részleten azt látjuk, hogy Jákob harcol az angyallal, és éppen elengedni készül, Isten harcosa egy magasabb fokozatra kerül, mert attól a naptól kezdve - mondja a zsidó hagyomány - Jákobot már nem Jákobnak, hanem Izraelnek hívják. Amikor a zsidó ember imádkozik, s elmondja reggel vagy este a fohászát:

„Halld Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk…”

akkor ez nem másra vonatkozik, mint Jákobra, az ősapára, aki harcolt azért, hogy ezt a nevet viselhesse.

A jákobi helyzetben egy jeciá, egy kijövetel rejlik, „emelkedés” egy magasabb piedesztálra. Ez nem más, mint a Jiszráél, az Izrael állapota. Ez a chagalli világlátásban, szimbolikus értelemben jeciá, exodus, azaz valamiből való kiemelkedés, valamilyen magasabb cél érdekében.

4. Ákédá, Izsák megkötözése

A következő részleten egy olyan elemről van szó, amely az egyetemes történelem vagy vallástörténet egyik legfontosabb része. Itt látunk egy térdelő édesapát, aki előtt fekszik egy gyermek, s az apa kezében egy kés emelkedik a magasba. A történet jól ismert, Ákédát Jichák, Izsák megkötözése.

Ákédá, azaz Izsák megkötözése

A legdrámaibb jelenetek egyike a Bibliában. Szól az Örökkévaló Ábrahámnak és azt mondja, vedd a te fiadat, a te egyetlenedet s menj vele Mória hegyére és áldozd fel. Ábrahám megy és kész arra, hogy feláldozza a gyermekét, ami a mi fogalmainkkal felfoghatatlan. Mégsem történik meg mindez, mert szól Isten az utolsó pillanatban és azt mondja, hogy ne nyúlj a gyermekhez, hiszen Isten nem emberáldozatot kíván, csak próbára teszlek. Ez a mondat olyan hatalmas erővel bír az egyetemes vallástörténetben, hogy megihleti és magyarázatra inspirálja a hatalmas világvallásokat, a zsidóságot, kereszténységet és az iszlámot egyaránt. A zsidóságot azért, mert a zsidóság teológiai rendszere szerint ez a jelenet azt jelenti: az élet szent, és senkinek nincs joga elvenni azt, csak Istennek. A próbatétel, a keresztény világfelfogás, ha úgy tetszik interpretáció, ebben egy prefigurációt lát, egy előképet, és a maga exegézisében azt mondja, hogy ez a jelenet Jézus halálának az előképe. Az újszövetségben megfogalmazott jézusi mártírium előképe az Ákédát Jichák, az Izsák feláldozása. A keresztény exegézis szerint, az Újszövetséget az Ószövetség előzi meg, azért, mert az Ószövetségben, úgymond, minden olyan már benne van, amiről majd az Újszövetség beszél, csak nem szó szerint, hanem utalás formájában, szimbolikus értelemben. A jézusi keresztre feszítés, mártirológia egyik előképét az Izsák feláldozása jelenetben keresi és találja meg a keresztény interpretáció. Hasonlóan fontosnak tartja ezt a muzulmán kommentár-irodalom is.

Ábrahámnak két fia volt, az egyiket Izsáknak, a másikat Ismaelnek hívták. A muzulmán szövegmagyarázat szerint, nem a Korán, hanem a Koránhoz fűződő exegézisek szerint Ábrahám nem Izsákot akarta feláldozni, hanem Ismaelt. S ezért a muzulmánoknak Ibrahim, vagy Ábrahám ugyanúgy őse, mint a zsidóságnak vagy a kereszténységnek, de Ismaelnek hatalmas jelentősége van a saját kultúrájukban. A zsidó, a keresztény és a muzulmán teológiai kultúrában nagyon fontos elem, közös gondolat a jeciá, szintén egy emelkedés egy alacsonyabb régióból átvitt értelemben vett magasabba.

5. A Tíz Ige

A következő képrészlet egyike talán a legdrámaiabb elemeknek ebben a hatalmas kompozícióban. Akit látunk, az Mózes becsukott szemmel, a két kőtábla átvételének pillanata ez. Mózes fején sugárzás.

A kőtáblák átvétele, Tizparancsolat

S Mózes megkapja a kőtáblát az Örökkévalótól, amely megint egy jeciá, egy kiemelkedés, hiszen addig nem volt Izraelnek törvénye.
Mi van a Tízparancsolatban?
Tíz olyan ige, amely arról beszél, hogy mit szabad csinálni és mit tilos. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön! Ne ölj! stb. Hogyan születtek ezek a parancsolatok? Mondhatnánk úgy, isteni adomány és a történelmi szükségszerűség fogalmazta meg. Meddig terjed a szabadság, meddig ér a lehetőség, meddig tart a véleménynyilvánítás szabadsága, hogy a másik jogát ne sértsük? Mózes, amikor látja a két kőtáblát nem tud ránézni, nem azért, mert nem érdekli, hanem egyszerűen azért, mert befogadhatatlan számára. Mózes megkapja a köveket s utána összetöri. Új kövek születnek majd, megint egy jeciá, egy magasabb állapot kell ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék.

6. Szombat királynő

A szombat királynője

A nagy kompozíció bal felső sarkában felismerhető e képrészlet. A zsidó történelem egyik legszimpatikusabb személyiségét Dávid királyt láthatjuk. A kezében egy lant, mögötte pedig ott közeledik a Szombat királynője, Sábát málká, mert a szombat szintén jeciá, kiemelkedés a hétköznapokhoz képest.
A Dávid figura fölött ékeskedik Jeruzsálem jelképe a Dávid torony és maga a Jerusáláim szó.
Jeruzsálemet, úgy tartja a  hagyomány, hogy a „világ köldöke”, tábur háárec az univerzumban. Minden vallás közös, szent helye. Aki egyszer elmegy Jeruzsálembe, hívőként, zsidóként, vagy keresztényként, vagy muzulmánként, úgy érzi, hogy megérinti valami az örökkévalóságból. Aki megérinti a Kotelt, imádkozik a Siratófal előtt, az érzi a történelemi atmoszférát. Chagall háromszor volt a Szentföldön, őt is megrendíti az ősi föld. A Knesszetben elhelyezett képére írott betűkkel örökíti meg Jeruzsálem nevét, mint a spirituális lét egyik csúcsát. A Talmud leírása szerint az Örökkévaló tíz egység szépséget adott a világnak. Ebből egyet a világ összességének és kilenc egységet Jeruzsálemnek. Jeruzsálem artisztikuma nemcsak az építészetében van, hanem abban a több ezer éves megszentelt történelemben, amelyből kultúrák, civilizációk nőttek ki, s amely a mai napig sok-sok millió vagy több százmillió ember hitének forrása.
Chagall több száz figurát mozgató remeke e varázslatos kultúra ismert szegmenseiben egyesíti a színek történelmi kavalkádját a szubjektív interpretáció szabadságával.


Felhasznált irodalom:

Ziva Amishai-Maisels, Tapestries and Mosaics of Marc Chagall at the Knesset, New- York, Tudor Publishing Company, 1959, ISBN: 08148-0567-1

דוד גלעדי, שאגאל סיפר חיים ופרקי ציור יבנה-מסדה, תל . אביב, 1986
Von Raymond Cogniat, Chagall, München, Südwest Verlag, é.n.
Ingo F. Walter/Rainer Metzger, Marc Chagall 1887-1985 A megfestett költészet, Benedikt Taschen Verlag GmbH, fordította: Petrányi Judit, Köln, 1992, ISBN: 3-8228-0721-4
Doron J. Lurie, Jan Lieven, The Sacrifice if Isaac, Tel-Aviv, 1997

 

A béke elsõ napja

Amikor e sorokat írom január 18- a van. Keveredés a a fejben és a lélekben. Január 18. a budapesti gettó felszabadulásának napja, január 18. a béke első napja itt Izraelben, az Öntött ólom hadmûvelet, a gázai háboru után. Vajon valóban ez a béke első napja? Itt Erecben éltem át az Öböl háborút, az Invéj Záám hadműveletet, a II. Libanoni háborút és most a harcot a gázai övezetben.

Megcsillant a remény, mégis kételyeim vannak...

2009. január 18. 12.00 óra van. Azt hallom a hírekben, hogy az egyoldalúan kihirdetett tűzszünet ellenére (vagy miatt) reggel óta újabb 15 rakéta csapódott a sokat szenvedett déli térség, Beér Sevá, Ásdod, Áskelon, Szdérot területére. A Hámász terroristái ismét "hűek voltak önmagukhoz", megint polgári célpontokat kerestek, és találtak. E városokban az emberek hosszú évek óta óvóhelyen élnek.

A béke első napja. Úgymond fellélegezve sétálok a parkban, amelyet alig egy év alatt épített fel ez a nagyon szép nyolcvan-kilencven ezer lakost magába foglaló, dinamikus kisváros, Kefár Sava. Közel az un. ipari negyedhez, az egykori elsőligás futball csapattal rendelkezõ város stadionjának tőszomszédságában. E sportklub futball csapatában több magyar játékos is szerepelt, több-kevesebb sikerrel.

Sámson

 

Nem messze innen a Somron hegyek látszanak, talán két kilóméterre, a Somron hegyek, melynek alacsony csúcsai összeérnek az éggel. Persze nem a lankák olyan magasak, hanem talán a horizont oly alacsony. A Föld és az Ég összeér e helyen.

A sivatagi milliöbe épült fel Kefar Sava, s benne a Városi Park, a terület új büszkesége. Pihenõhelyül öregeknek, mozgás korlátozottaknak, játszótér kicsinyeknek, sportolási lehetõség a fiataloknak. Ápolt minden, csend van, pihenés, mintha néhány percig megérintene az Éden kerti atoszmoszféra.

Igaz az Édenben nem voltak szobrok, itt viszont a frissen telepített gyeptéglák lankáira hangulatteremtõ, gondolat isnpiráló mûvészi alkotások kerültek. A szobrok megálmodója és készitõje Nizan Yoel Ávidor, izraeli születésû, szobrászmûvész, egy Ramat Hasaron melletti mosáv szülötte, 13 éves korában készítette elsõ szobrát. Az autódidakta mûvész tehetsége révén vált országosan elismert alkotóvá. Egyéni stílusa, vasból készített kicsit provokatívnak tűnõ szobrai most már az ország legújabb parkját ékesítik. Ihletének forrása a természet, a klasszikus művészet, s nem utoldó sorban a zsidó hagyomámy, a Biblia világa.

Az elsõ kompozíció fókuszában Sámson áll, aki négy-öt méteres magasságban emelkedik ki a befüvesített talajból. Az alkotás a Bírák könyvének azon jelenetére utal, amikor Sámson immár megvakítva, Dágon templomának oszlopait elementáris erõvel töri szét.  A szoboregyüttes megformázása igen plasztikus. A nehézkes oszlopok megrepedeznek, s az enberi fizikai erõ végességérõl, illetve végtelenségérõl tanúskodnak. Avidor művészetét nem a plasztikai kidolgozottság jellemzi. Fémcsíkokból vágja,- varrja,- heggeszti össze hőseinek arcformáját. A lélek tükre, a szem itt semmilyen szerepet nem játszik. Az érzelmeket nem az arc mimikája tükrözi, hiszen sem az arc formája, sem rezdülése nem nyer nála megfogalmazást. A kompozíció mégis összerendezett. Avidor meglepő módon állítja be a jelenetet, hiszen a park legmagasabb pontjára helyezi, közel a stadionhoz. Így a dágoni templom két oszlopa az ég felé meredezõ hatalmas világító testeivel konvergál. A heroizmus egyedi formáját bemutató szobortól nem messze játszóterek vonják magukra a figyelmet. Mellette hokipálya nyújt szórakozást a görkorcsolyát szeretõ fiataloknak. Vajon mit szólna ehhez Sámson?

 

Jónás és a cethal

 

Amerre a szem ellát tudatosan ültetett pálmafasor díszeleg. A pálmafák tövében további szobrok húzódnak meg, vagy éppenséggel hivalkodva hívják fel magukra a figyelmet. Jónás könyvének klasszikus története elevenedik meg a hatalmas tér mértani közepén. A mûvész posztamensre emelte a cethalat, sárgára festve a cethal vaskontúrját, melyet vastraverzek hálóznak be, ugyanakkor áttetszővé is tesznek. Így jól láthatóvá válik a hal gyomrában magábaroskadó Jónás próféta. Itt sincs jelentõsége az arc kidolgozottságának csak kizárólag a mozdulatoknak. A próféta kezét a fejére helyezi, fülét befogva, szemét eltakarva. Nem akar hallani a világ esendőségéről, sem Ninivérõl, sem az Úrról, sem az isteni utasításról, sem a világítótoronyról, csak a hal pirosra festett két szeme mered előre, s nézi a végtelent. E két szem valamit tud, valamit lát. Talán a jövőt? Amit Jónás nem akart látni?

 

Dávid

 

A park tövében épített házak árnyékában helyezkedik el a Dávid és Góliát történetét megörökítő szobor. Dávid vékony, öntudatot sugárzó figura kezében a lesúlytó kardddal fejét szelíden a magasságok felé emeli. Haját összekuszálta a kósza szél. Előtte Góliát hatalmas levágott feje. Páncél sisakja önmagáért beszél. Ez nem más, mint a tragikus hybris megtestesülése. Mily biztos volt győzelmében, fitogtatta erejét, csörrentette kardját és páncélzatát, hivatkozott talmi erejére, biztos volt abban, hogy legyőzi a kis Dávidot. Az örök Góliát megsemmisülésre van ítélve

Góliát

 

Talán kellett volna olvasnia – mondanám iróniával – a 121. zsoltár mondatát  "Íme nem alszik, nem szunnyad Izrael Őrzője

A kard a posztamens tetejéig ér, amelybe a szobrász beleégette a készítés dátumát, 2008-at. Egy évet tévedett. Izraelt belekényszeritették, hogy újból győzzön!

Ez a béke elsõ napja.

Makettek és zsinagógák

Boldog újévet!

Együtt imádkozunk az Örökkévalóhoz, mert a zsidó ember imádsággal köszönti az új zsinagógai esztendőt, s egyben azt mondja a másik embernek, ha valamivel megbántottalak, bocsánatot kérek. Az első rabbinikus szó tehát legyen a bocsánatkérésé, akit akaratom ellenére véletlenül megbántottam, afelé szóljon e helyről a megkövetés szava. Mert így illik, így kívánja a zsidó hagyomány, hogy tiszta lappal indulhassunk a következő, a most már beköszöntött újév elé.

A jubileumok évét üljük. 150 éves a Dohány utcai zsinagóga, ugyancsak 150 esztendős a kőszegi zsinagóga.

Grósz Mór levele a Rabbiképző tanári testületének

140 évvel ezelőtt Kiskunhalason egy Grósz Mór nevű tanító hozzákezdett egy különleges makett építéséhez. Kiskunhalason nagy zsidó közösség volt egykoron, zsinagógája pont egy év múlva lesz 150 esztendős, 1860-ban építették. E közösség egyik kiváló pedagógusa volt a már említett Grósz Mór, kinek neve mára a feledés homályába veszett. Grósz rájött, hogy az úgynevezett frontális oktatást szemléltető eszközökkel kell színesíteni. Abban az időben természetesen ezt még nem így hívták. Épp azt tanította ebben az időszakban, hogy amikor Izrael gyermekei kivonultak Egyiptomból, a sivatagban építettek maguknak egy szentélyt, amelyet héberül Miskánnak hívtak. A pusztai hajlék az a hely, ahol Izrael gyermekei első alkalommal mutattak be áldozatot Istennek. Miskán, a gyülekezet sátra. A Tóra pontosan leírja, hogyan nézett ki. Ezt azonban nem egyszerű megérteni annak ellenére, hogy a bibliai héber precízen határozza meg a részleteket, ám a sok ezer évvel korábbi szöveg megvilágításra szorult. E tehetséges tanárember felismerte a nehézségeket, ezért a szentírási szöveg alapján készített egy makettet. Kis, apró fadarabokból megépítette a gyülekezet házát, hogy tanítványai megértsék pontosan milyen volt a Miskán. Így meg tudta mutatni, milyen volt a bejárat, hol volt az oltár, a kézmosó szelence, az áldozat helye, hol voltak a kohaniták és hol a leviták. Szemléletessé, élővé tette az ókori szöveget. Korát meghazudtolva vezette be a vizualitást az oktatásba.

Közössége biztatására a Miskán makettjét elküldte 1871-ben a bécsi világkiállításra, ahol aranyérmet nyert vele. Két évvel később, 1873-ban a londoni világkiállításon ismét aranyéremmel jutalmazták Grósz Mór, a kiskunhalasi tanító munkáját. Óriási a siker, csak egy helyen nem értik meg az immár világhírű pedagógust, Kiskunhalason. Ismerős a történet? Ekkor levélben fordult az Országos Rabbiképző Intézet tekintetes tanári testületéhez, mikor is felajánlja az akkori rabbiképzőnek, hogy pedagógiai célra odaadja a makettet. Visszautasítják. Grósz Mór, a kétszeres aranyérmes makett készítő, a Miskán első magyarországi megálmodója és megalkotója műve az enyészetté lett.

A jeruzsálemi Izrael Múzeumban nagy átalakításokat végeztek a közelmúltban. A múzeum középpontjában sok száz ember többéves munkájának eredményeképpen megkonstruálták az ókori Jeruzsálem makettjét, mely immár állandó kiállításként mindig látható lesz az odalátogatók számára.

A maketten felülnézetből tekinthető meg az ókori Jeruzsálem úgy, ahogy Heródes idejében állt. Ott látható Heródes palotája, mellette a Hippodrom, amellett a színház, s nem messze tőle a Szentély, a zsidóság legszentebb helye, melyből megmaradt a mai napig a Kotel HaMaaravi, a Siratófal. Ott áll az ember és megrendülten nézi az ókori világ egyik legnagyobb csodáját. Ahogy ott álltam az Izrael Múzeumban a makett jobb áttekintését szolgáló hídon, eszembe jutott Grósz Mór, akiről azonban senki nem hallott Jeruzsálemben.

Elgondolkodtam, vajon mi lesz a makettek sorsa, s vajon mi a zsinagógáké. Mert nem messze Jeruzsálemtől, néhány tíz kilométerre Tel-Avivban, a Bet Hatfucot Múzeumban ott van a Dohány utcai zsinagóga makettje gyönyörű, reprezentatív kivitelben. A múlt héten pedig ott voltam, amikor felavatásának 150. évfordulóján újraavatták ezt a monumentális, lenyűgözően gyönyörű templomot Budapesten.

A zsinagógát mi zsidó emberek héberül három névvel illetjük: Bet HaMidras, tanház, Bet HaKneszet, a gyülekezés háza és Bet HaT’fila, az imádság háza. Valójában nem a maketteknek, hanem az épületeknek ez volt, és ez ma is a 21. században, e változó és felgyorsult, zaklatott, eseményekkel terhelt korunkban is változatlan feladata.

A Jeruzsálemi Szentély modellje az Izrael Múzeumban

A zsinagóga mindig legyen Bet HaMidras, a tanítás háza, amikor eljövünk ide pénteken vagy szombaton, ünnepen: peszahkor vagy jom haacmautkor, mindig várjuk a tanítás szavát a zsinagógában, mert évezredek óta ez az elsődleges feladata. Most nyáron ott voltam a világ legmélyebb helyén, az Ein Gediben található zsinagógában. A négyszáz méterrel a tenger szintje alatt 1800 évvel ezelőtt épített zsinagógában is megjelennek a héber szövegben a mindenki által ismert szavak Legyen békéje Izraelnek”!

A zsinagóga második feladata legyen Bet HaKneset, fogja össze a közösséget. Természetesen rabbik, világi vezetők mindannyian mondjuk: gyertek a templomba, hiszen a zsinagóga épülete a maga összességében szimbolikus tartalmában és valójában állandóan invitál. Van, aki meghallgatja, van, aki nem. De itt mindenki szívesen van látva. Aki rendszeresen jön és az is, aki alkalmanként tér be Isten házába. A zsinagóga kapuja mindig nyitva áll, mindig hív, hogy közösséget formáljon, hogy segítse a zsidó öntudatot, mutassa az összetartozás erejét, az egymás iránti felelősséget. Tudjuk jól, ha a zsidó közösségben egyvalaki vétkezik, akkor azt mondják, ilyenek a zsidók. A közösségnek formáló ereje van. Összetartó ereje. A zsinagóga összegyűjti a népet örömben és bánatban.

Bánatban például: 1686-ban Budán, amikor Lotharingiai Károly serege elfoglalja egész Budát, és több tucat szefárdi zsidót felkoncolnak a mai Táncsics Mihály utcai középkori zsinagógában. Ott lettek eltemetve a zsinagóga aljzatán, majd sok száz évvel később, 1965-ben, Scheiber professzor irányításával, elhoztuk e meggyilkolt zsidók csontjait, és eltemettük a Kozma utcai zsidó temetőben a mártír emlékmű háta mögött. Emlékszem a megrendült fiatal arcokra, amint együtt mondtuk a több száz éves csontok felett a Kádis imát.

A budai szír-szefárád zsinagóga mártírjainak sírkőfelirata a rákoskeresztúri zsidó temetőben

És a zsinagóga legyen Bet HaT’fila, azaz az imádság háza az örömben. Amikor esküvőt vagy bár micvát tartunk, vagy névadás idején, amikor új embert fogadunk be a közösségbe, és amikor imádkozunk az Örökkévalóhoz. Még akkor is így van ez, ha a zsidók egy része ma már nem tud héberül olvasni. Okolhatjuk ezért az elmúlt száz év történelmét. Vannak, akik 60-70 éves korukban kezdenek el héberül olvasni tanulni, kezdik el tanulni a héber ábécét. Egy régi legenda azt a kérdést veti fel, hogy milyen nyelven lehet imádkozni. A talmudi válasz szerint minden nyelven, hiszen Isten minden nyelvet ért. A Mindenható nemcsak a szavak nyelvét érti, hanem a gondolatokét, az érzelmekét is. Sámuel I. könyvének első fejezetében olvassuk Hánáról, hogy mikor imádkozott, a hangja nem hallatszott, csak az ajkai mozogtak. Az Örökkévaló ezt is meghallotta. Visszatérve a legendára, ha ismersz egy alef betűt, egy bet-et, egy gimmel-t, és ezeket a betűket elmondod, akkor van a magasságokban Valaki, egy nagy Organizátor, aki összerakja ezeket a betűket, és tudja, hogy mi van a szíved mélyén, hogy mit érzel a családod, a szeretteid, a néped, a közösséged iránt. A kimondott szó és a cselekedet hitelességének felelősségét.

Ros HaSana-kor, a zsidó újévkor a zsidó ember nem ujjong, nem mulat, hanem imádkozik, és önmagába száll. Önkontrollt, önvizsgálatot tart. Mit tett jól, vagy mit kevésbé. Mit kellene másképpen tenni az elkövetkezendő időben. Erre inspirál bennünket a Bet HaT’fila elnevezés, az imádság.

Péntek este lévén nem hangzik el az Avinu Malkenu, csak holnap. Nincs sófár fújás, csak az ünnep második napján, mert sabbatkor nem lehet sófárt fújni. Most mégis egy mondatot az Avinu Malkenu-ból idézek:

Atyánk, Királyunk! Nyisd meg a Magasságok kapuját a mi imádságaink előtt!

S hallgasd meg fohászunkat! Szálljon a közösség imádsága egészségért, békességért és nyugalomért! Mindenható Istenünk, adj a betegnek egészséget, az elesettnek segítséget, a rászorulónak támaszt! Add meg nekünk, hogy segíthessünk! Add meg nekünk a lélek és a fizikum biztonságát, hogy ne kelljen senkinek félnie, hogy ne legyen rossz szavak asszociációja, amely hittestvéreink egy részét felkavarja, megriasztja! Add meg a lélek és a fizikum békességét!

Szálljon e közösségre a mi ősi rabbinikus áldásunk annak reményében, hogy a Világ Alkotója, a Mindenható Úristen meghallgatja azt!

…mulandó és a törékeny cseréphez hasonlatos

Nagyünnepi imádságunk egyik legszebb gondolatát ajánlom valamennyiötök figyelmébe

אמת כי אתה הוא דין...

„Szent igaz, Te vagy Alkotónk. Ismered a szív hajlamát. Hisz húsból, vérből valók. Az ember létalapja por, s a vége por. Élte árán szerzi élelmét, múlandó és a törékeny cseréphez hasonlatos, mint a fű elhervad, mint a bimbó elfonnyad, mint az árnyék elsuhan, mint a felhő szétfoszlik, mint a szellő elillan, mint a füst eloszlik, mint az álom elszáll.”

Kol Nidré estéjén vajon mi érzékeltethetné jobban az emberi lét mulandóságát, mint az imaköltő imént elhangzott néhány veretes sora. A Kol Nidré szövegének és dallamának felcsendülése után szóljon az ünnepi tanítás. Ünnepi tanítás a számokról, a számok üzenetéről. Vannak történelmi számok, melyeknek üzenet értékük van.

Ha azt mondom 1526, az évszám önmagáért beszél.

Ha azt mondom 1848, az évszám önmagáért beszél.

Ha azt mondom 1948, és még hozzáteszem Izrael Állam megalakulása, az évszám önmagáért beszél.

Ha azt mondom 1956, az évszám önmagáért beszél.

Ha azt mondom 1989, az évszám önmagáért beszél.

Ha azt mondom szeptember 11, és hozzáteszem ikertornyok lerombolása, az évszám önmagáért beszél.

Sorjáznak előttem a számok, torlódnak a számok, a történelem részei. Példázatomat ma este mégsem a történelemből merítem, hanem a mindennapokból, a mindennapok történetéből.

1991 késő őszén, egy verőfényes késő délutánon, szinte néhány perccel azelőtt, hogy a nap aranyló korongját a távoli messzeségben magához ölelte a Földközi- tengeri hullámáradat, családommal sétáltam a Dizengoffal párhuzamos újonnan épített tengerparti sétányon, amely egészen Jaffoig húzódik ma már, s éreztem, hogy a sós víz lehelete nem csak a bőrömig hatol el. Akkor még nagyon sok külföldi látogatta Tel-Aviv-ot. Ez jóval korábban volt, mint a bombamerényletek sorozata, az éveken keresztül tartó gyáva bombamerényletek áradata. A sétány vonzotta az érdeklődőket, egymást követték az attrakciók. Gyengécske festményeket árult egyik helyen egy új orosz bevándorló. Odébb alkalmi zenészekből verbuválódott zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Amott ügyes kezű grafikus 15 sékelért rajzolta le az érdeklődőket, természetesen profilból. Egy helyen azonban nagyon sokan voltak. Valakit, valamit körülvett a tömeg. Odasodródtam és érdeklődtem, itt mi történik. A feltett kérdésemre adott válasz egyetlen akkor még ismeretlen szó volt csupán: tattoo. Nem ismertem mit jelent ez a kifejezés. Ma már persze én is tudom, mint mindenki, hogy ez a tetoválás egy jellegzetes formája. A bőrbe itt nem égetik a betűk szám kombinációit, hanem ráfestik. Persze formákat, emberi alakokat, esetleg állat képét, vagy bármit, amit a kedves vendég óhajt.

Negyvenes férfi ült a székre és jellegzetes akcentusával azt mondta, hogy neki számot fessenek a felső karjára. Mégpedig egy nagy m betűt kötőjellel és az 1972-es számot. Az ún. művész előkészítette a terepet és szép lassan, mintegy jól begyakorlott mérnök, gyönyörű m betűt kerekített, majd utána a kért számot: 1972. A mű elkészült, és a magamfajta érdeklődő kérdéssel ostromolta a karját tetoválásra felajánló férfit: vajon mi ez, vajon mi a betű és a szám összefüggése. Az első asszociációm az volt, talán az m betű Münchent jelenti, 1972 pedig az olimpia évét, amikor palesztin terroristák nemcsak izraeli sportolók életét oltották ki, hanem majdnem az olimpiai eszmét is felrobbantották.

A válasz meglepő volt. Az m betű nem Münchent jelenti, hanem Moszkvát, és 1972 nem a szörnyű emlékű olimpia végét, hanem e negyven körüli ember alijázásának évét. 1972-ig számos kísérlete volt, hogy Izraelbe vándoroljon, megtagadták tőle. 1972-ben kivándorolhatott. Kivándorlása előtt néhány héttel meghalt az édesapja. Egyik nap még Moszkvában mondta a kádist, a másik nap már Tel-Avivban. S miért e szám – kérdeztem én. Elhangzott a válasz: emlékezésből és kegyeletből. Emlék és kegyelet. Megrendített akkor és ott ez a két szó, és magyarázatot is vártam.

Hősünk édesapja Kárpátaljáról származott. Sok tízezer sorstársával együtt őt is elvitték a haláltáborba, s a karjára betű és szám kombinációját égették. Újsütetű ismerősöm, aki egyébként történelemtanár volt, a következőt mondta: az ókori barbár Rómában, - barbárnak nevezett Rómában - megbélyegezték a tolvajt. Homlokára két betűt véstek: c és f, azaz cave furem. Magyarul: vigyázz, mert tolvaj. A barbárnak mondott Rómában a megbélyegezték. A modernnek és haladottnak tartott Európában a zsidót bélyegezték meg. Karján és a lelkében. Én - mondotta újsütetű ismerősöm – kegyeletből festettem a karomra e számot emlékeztetőül. És addig marad ott, amíg én – mondta enyhe mosollyal – el nem távolítom.

A másik szám, amelyről most szólok nektek, a másik évszám 2004 és a helyszín dél-Magyarország egyik legszebb kisvárosa. Valamikor nagy zsidó közösség élt ott, sorsuk ugyanaz lett, mint a teljes vidéki zsidóságé. A deportálás. Jó néhány évvel ezelőtt azonban e helyen rendbe hozatták a zsinagógát kívülről, belülről és nem vívóterem, nem uszoda, nem technika háza, sőt még csak nem is könyvtár, hanem az, ami volt, zsinagóga. Az újraavatási szertartáson az a megtiszteltetés ért, hogy mint a községkerület egykori rabbija, szólhattam a jelenlévőkhöz. Beszédemet a helyi közösség kis létszámú, élő és aktív helyi közösség hitközségi elnökének szavai követték. Személyes hangvételű hozzászólása megható volt. Az ő gondolatát kölcsönzöm most. „Helyreállítottuk a zsinagógát - mondta, és benne a Frigyszekrényt, az örökmécsest és az egykori zsinagógai padokat.”

tolvajt

A felújított hódmezővásárhelyi zsinagóga

A megszámozott, a számokkal ellátott zsinagógai padokat. Azt a padot is, amelyen a 145. szám látható. Ezen a helyen ült áldott emlékű édesapám – mondta ő. Most is itt látom magam előtt, büszke vagyok, hogy a fia lehettem, büszke vagyok, hogy mellette ülhettem. Szeretnék ezután odaülni a 146. sorszámmal ellátott padra ahol gyermekkoromban ültem. Érezni fogom magam mellett édesapámat, a szülői áldó kezet, és mindazt, amit ő adott nekem, amit ők adtak nekünk. Ismét az emlékezés és a kegyelet érzete hatotta át a fohászokkal teli falakat. Értettük a perc üzenetét, a feladatot, amely az utódokra vár. Emlékezni, emlékeztetni, a kegyelet magasztos eszméjét átörökíteni az utódoknak. A történelem emlékezete beleégett az emberi testbe és belefagyott az emberi szívekbe. A kegyelet fennkölt érzése ébren tartja a lelkiismeretet és üzen az utókornak. Zsinagógákat kell rendbe hoznunk, közösségeket kell újraépítenünk.

A hagyományos formák és az új kihívások harmóniáját kell megteremtenünk. A XXI. század elején a múltjára méltán büszke és a jövőjét kereső új generáció tevékenységét támogatnunk. A Margitsziget fái alatt nemrég újból olvastam a legszebben író magyar költő fennkölt szavait. Így hangzik:

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,

Ne féljen, felfogja ügyét a Jóisten”

Nekünk az ég alatt még vannak temetőink, vannak iskoláink, vannak otthonaink, van családunk. Vannak újkori történelmi traumáink, néha félelmeink. A Jóisten pártfogolja ezt az ügyet, és a magyarországi zsidóság nagy lehetősége, felelőssége, hogyan viseli gondját jelenének, hogyan talál vissza őseinek hitéhez, hogyan erősíti a lankadó kezet, segíti a rászorultat, és megfogyatkozva és időnként megtörten, de valóra váltja az elődök álmait.

 

Megváltás és a Jövő

A megváltás képzetének allegorikus-történeti asszociációi a Knesszet-kerti menóra reliefjein

Héberül a megváltást a geulá szóval jelölik. A nagy történelmi világvallások és a zsidóság közötti egyik teológiai különbség a megváltás fogalmának identifikálásában van. Engedtessék meg, hogy most a zsidóság szemszögéből mutassam be, mit jelent a megváltás képzete, illetve annak tükröződése a figuralitásban.

A modernkori zsidóságnak van egy nagyon fontos és alapvető imádsága, amelyet szombatonként mondunk el zsinagógáinkban:

אבינו שבשמים צור ישראל וגואלו, ברך את מדינת ישראל ראשית צמיחת גאלתנו

„Mennyei Atyánk, Izrael szirtje és megváltója, áldd meg Izraelt, áldd meg Izrael Államát, megváltásunk sarjadó rügyének első megnyilvánulását.”

A zsidóság teológiai képzetében a megváltás a jövő záloga, a jövő egyik lehetősége, amire lelkiekben, érzelmeinkben, hitünkben, állandóan készülnünk kell a világ Alkotója és az emberek iránti alázatunkban és szeretetünkben. Az ókor világában a megváltás egyik képzetéhez tartozott a S’mot könyve által jelzett klasszikus idézet, amelyben szól az Örökkévaló Becallélhoz, Huri és Hur fiához, hogy:

„…készíts nekem Menórát, amelyet elhelyezek a Hajlékban”

Az első Menóra tehát az ókor világában a pusztai vándorlás helyén, a pusztai vándorlás otthonában, a Miskánban találtatott. A későbbiek során, a főbb sivatagi vándorúton, a honfoglalás során, a silói Szentélyben, majd később az első és a második Templomban. Utolsó lelőhelye a második Templom, mely a polgári időszámítás szerint 70-ben a tűz martaléka lesz, amikor az ókori császár Vespasianus imperátor fiával, Titusszal elfoglaltatja és megsemmisíti az ókori Júdeát és benne fővárosát, Jeruzsálemet. Ezzel megszűnik az ókori zsidó állam, és helyébe lép a szellemi Izrael.

A menóra mindig a megváltás üzenetét hordozta magán, és nem véletlen, hogy az a szimbólum, amit itt alkalmam van bemutatni, ennek a megváltás üzenetének különböző allegorikus, történelmi asszociációi, prefigurációi.

Amikor Önök Titus diadalíve előtt állnak Rómában, láthatják a menórát ábrázoló reliefet, amelyet feltehetően zsidó rabszolgák cipelnek, s amelyet a történettudomány szerint a polgári időszámítás szerint 83-ban építettek Titus, a győzedelmes hadvezér tiszteletére, aki akkor tért vissza Rómába, a fél világ meghódítása után. Titus diadalívét látva az ember az ókor adta hatalmas erőt, lehetőséget érezheti át.

Az elrabolt menóra Titus diadalívén

Tavaly nyáron, ha szabad egy személyes élményt is megosztani Önökkel, Rómában jártam. Megnéztem mindazt, ami több ezer év vallástörténete, kultúrtörténete, művelődéstörténete. És nem messze, a Tevere partján, ott imádkoztam a régi zsinagógában, és hallottam azt a különlegesen szép specifikusan szfárádi (itálki) melódiát, amely a római zsidók sajátja. Ott álltam Titus diadalíve előtt, imakönyvemmel a kezemben. Hevesi Simon gondolatai villantak föl előttem, aki egyszer Ramszesz sírja előtt azt mondta: hol lesz már Ramszesz, amikor az én kis imakönyvem, még mindig az imák forrása lesz.

Titus diadalíve előtt állva, azt gondoltam: imakönyvünkből még mindig mondjuk:

קדוש קדוש קדוש ה" צבאות

„Szent, szent az Örökkévaló, az égi seregek Ura ....”

A Menóra képét Titus diadalívén márványba vésték. S akkor jutott eszembe, villant át előttem ez a kép, amelyet itt most Önök látnak. A Kneszettel szembeni menóra, amely természetesen nem utóélete az ókori menórának, hanem egy történelmi párhuzama.

A Kneszet menórája

Ennek a Kneszettel szemben lévő különleges, reliefekkel borított menórának a középső ágáról szeretnék először néhány gondolatot Önökkel megosztani.

 

Mose  rábénu, Mózes a tanítómesterünk

Mózes, Áron, Hur

Középen láthatják Mózest, a zsidóság legnagyobb tanítómesterét, s mellette két embert. Az egyik Áron, a másik Húr. A Tórai szöveg azt mondja

והיה כאשר ירים משה את ידו וגבר ישראל, וכאשר יניח ידו וגבר עמלק.... ואהרן וחור תמכו בידיו

Kivonul az ókori zsidóság Egyiptomból, megy a sivatagi úton, amikor hátba támadja őt ámálék. Refidimnél háborúra kerül a sor, és Mózes imádkozik, a magasságok felé emeli a karját. De a karja gyenge. És Mózes karját nem bírja tartani a magasságban hosszú ideig. Ekkor két igen erőteljes, dinamikus személyiség, Áron és Húr odaáll mellé, és tartja a mózesi kezet, hogy az végig a magasságban lehessen. Ezt a gondolatot kiegészíti és illusztrálja a Talmud, a Ros Hásáná traktátusának 29. oldalán lévő mondat:

והיה כאשר ירים משה את ידו וגבר ישראל...

ידיו של משה עושות מלחמה או שוברות מלחמה. אלא לומר לך, כל ון שהיו ישראל מסתכלין כלפי מעלה. ומשעבדין את לבם לאביהם שבשמים היו מתגברין. ואם לאו היו נופלין

"Amikor Mózes keze a magasságokban volt, akkor megerősödött Izrael?

A Talmud a következő interpretációt fogalmazza meg:

Vajon az dönti el a háború sorsát, hogy a mózesi kéz fenn volt a magasságokban? Nem így van. Mindig, amikor Izrael népe a magasságok felé néz, a világ Alkotóját, Istent keresi, és hálával, imádsággal és cselekedettel szolgálja az ő Urát, akkor lesz győzelme a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt. Tehát a Mózes által megfogalmazott hit erősségét és erősítését, a jövőbe vetett hitet szimbolizálja az első kép.

Tízparancsolat

A Tízparancsolat fontos a nagy történelmi vallásoknak. Mint közös történelmi vagy vallástörténeti, vagy ideológiatörténeti örökség, amelyet azonban nem egyformán vallunk meg, értelmezünk, proporcionáltunk. A zsidóság világlátása szerint a jobb oldalon is öt és a baloldalon is öt parancsolat van. A jobb oldali öt parancsolat az ember és Isten közötti kapcsolatot határozza meg, a másik oldalon, a másik öt parancsolat az ember és ember közötti kapcsolatotokat determinálja. Ezeket a parancsolatokat tekintette és tekinti a zsidóság hite alapjának. A Tízparancsolat, amely úgy kezdődik:

„Én vagyok az Örökkévaló a ti Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptomból, a szolgaság házából.”

Azaz az Örökkévaló a világ Alkotója, aki azt mondja magáról:. Én vagyok. Ő az, aki az első parancsolatban a szabadságról beszél. Aki kihoztalak titeket Egyiptomból, a szolgaságból, és adtam helyette a szabadság fogalmát. Ez is a megváltás képzetének egyik történelmi pillére.

Bibliai asszonyok

Ráchel és Ruth

A következő képen két nőt ábrázol a művész. Jobb oldalon a magasabbik, Ruth. A bibliai Ruth tekercsének, történetének főszereplője, aki mind a zsidóságnak, mind a kereszténységnek nagyon fontos személyisége, noha más-más megközelítésből. Tudjuk és ismerjük a történelmi-teológiai különbségeket. Ruth, a kalászszedő, Ruth, aki betér a zsidóságba, Dávidnak lesz a dédnagyanyja.

Mellette a baloldalon lehet látni Ráchel alakját. Ráchelt, a zsidó történelem egyik legszimpatikusabb, drámai sorsú nőalakját. /Ráchel azon az úton van eltemetve, amelyet manapság mi - politikai okok miatt - nem mindig tudunk meglátogatni./ Ráchel nagyon sokat tett azért, hogy férje - a zsidóság egyik alapítója - lehetőleg minden nehézséget elkerülve, tudja hivatását végezni. Tudjon az lenni, aki volt, a három ősapák egyike. Ráchel élete tele volt fájdalommal, meg is halt nem sokkal gyermekének születése után. A gondolat azonban tovább élt, Jeremiásnál olvassuk azt a mondatot, amely a Ros Hásáná-i máftirban felhangzik:

קל ברמה נשמע, נהי בכי תמרורים, רחל מבכה על בניה, מיאנה להינחם, כי איננו

„Hang hallatszik a magasságokban, Ráchel siratja gyermekeit… nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek.”

És szól tovább Jeremiás a próféta, és azt mondja:

כה אמר ה" מנעי קולך מבכי ועיניך מדמעה, כי יש שכר לפעולתך ...ויש תקוה לאחריחך, נאום ה", ושבו בנים לגבולם

„Töröld le szemedről a könnyeket, töröld meg arcodról a sírást, mert van reménye, lesz reménye a te utódaidnak.

E két nő, Ruth és Ráchel kapcsolata, ismét a megváltás képzetének szimbóluma.

A csontlátomás

A kohanita családból származó Ezékiél Jojákin király idején került száműzetésbe, mintegy hét évvel Nebuchádnecár okkupációja után. Ezékiél a babilóniai Tel Aviv-ban fejti ki prófétai hivatását. A reményét a nép veszni látszik, de e próféta Isten ígéretét tolmácsolja.

Van visszatérés.

Van jövő.

A „megváltás” közeleg.

Ezékiél 37. fejezete a Hazatérés biblikus előképe, amely nem csak álom volt csupán, de be is teljesedett történelmi anakronizmus.

A dombormű közepén áll a próféta. A kép alján csontváz-emberek, a földi porhüvely teátrális megnyilvánulása. A sodró lendület, az eltökélt szándék nem más, mint a jövő üzenete. A nép feltámadásának plasztikus és drámai képét álmodja újra a művész. A tetszhalott állapotában lévő nép ismét szellemmel lesz teli, s visszatér országába.

Világtörténelmi szempontból is példaértékű jel ez.

Ezékiel látomása

„Így szól az Úr, az Örökkévaló e csontoknak: Íme, én hozok belétek szellemet, hogy feléledjetek, és adok reátok inakat… és adok belétek szellemet, hogy feléledjetek”

A Sivát Cion megvalósult. Majd ismét közbeszólt a történelem.…

A varsói gettólázadás:

 

מרד גיטו וורשא

 

Varsói gettó lázadása, 1943.

Egy más történelmi korszak. Egészen más miliő, de ez még mindig a Kneszet Menórájának a középső ága, s ez nem más, mint a varsói gettó lázadása. A történelmi Lengyelország fővárosában, 1943-ban. Akkor már a barna vagy zöld épületeket, városokat, zsidó közösségeket, emberi lelkeket, s miriádnyi potenciális reményt, sodró, pusztító áradat beborítja egész Európát. Elfoglalja és veszélyezteti a civilizációkat, következményeit tudjuk.        Hat millió zsidó testvérünk, ezen belül hatszázezer magyar zsidó vált mártírrá. Millió számra halnak meg honfitársaink, emberek a Donnál, a munkaszolgálatban, a különböző koncentrációs táborokban. Tengernyi megpróbáltatás, lemondás, fájdalom, a mai napig szinte kiheverhetetlen. Varsóban 1943-ban volt egy maradéknyi bátor ember, aki azt mondta: nem leszünk vágóhídra vezetett állatok. Ha kell, saját vérünkkel fogjuk eloltani a tüzet.

...אשריי וטוב לי שהייתי בין ראשוני הלוחמים היהודים בגיטו...

És a varsói gettó hősei szembeszálltak a világ legnagyobb hadseregével, a fasiszta Németországgal. Hosszabb ideig tartva magukat, mint bárki más korábban. Az utolsó emberig harcoltak, mert nem akarták engedni, hogy a barbarizmus győzzön. Népünkért és hitünkért harcoltak. A varsói gettó emlékművén a megváltás képzetéhez a mágen Dávidot, a Dávid csillagot, a zsidóság szimbólumát viselő ember is hozzátartozik. Ezt akarták leszakítani és megsemmisíteni, ami bizonyos mértékben meg is történt. A gettó elesett, de a zsidó hősiességnek volt miből táplálkozni. E pár győzedelmes nap megváltoztatta a népünkről kialakult világképet. Példaértékű tetté nemesedett….

S’má Jiszráél

Halljad Izrael

Két szó, amely talán számunkra a legfontosabb, és talán számunkra a legszebb. Ez a két szó úgy hangzik: ”S’má Jiszráél.” Halljad Izrael! Ez az első mondat, amelyet megtanítunk gyermekeinknek, és ez az utolsó, amelyet itt a földi létben elmondunk, amikor még tudatunk van. S azt mondjuk: Smá Jiszroél háSém Elokénu háSém echád. Valljuk teljes hittel, hogy az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen egy. Ez a mondat adott erőt a mi elődeinknek a fájdalom idején, a szenvedések, a különböző megpróbáltatások és lemondások óráján, és ad hitet és erőt az újrakezdéshez, a mindenkori újrakezdéshez. Ez a mi megváltásba vetett hitünk egyik forrása.

Az Ország építése

Binján HáÁrec

A következő kép a modernkori teológiai gondolkodás egy nagyon fontos elemét ábrázolja, amely nem más, mint Binján HáÁrec, Izrael építése. A modernkori Izraelé, ahol mezőgazdák, fizikai munkások, a szellem emberei együtt építik a modernkori Izraelt.

Ám Medinát Jiszráélt minden nap veszély fenyegeti.

Néhány évvel ezelőtt Magyarországot megrázta harmincegy külföldi turista vonatbalesete. Pihenni jöttek, s halál lett osztályrészük. Egész Európa gyászolta őket. Ártatlan emberek voltak. S belegondoltam, Mindenható Istenünk, hisz Erecben majdnem minden héten van hasonló eset, ám a gyilkos terrort lassan már természetesnek veszi a világ. Figyelmeztető jel pedig mindenütt van. New York, London, Tokió, Bagdad, Moszkva, Madrid stb, stb. Mégis, mintha a világ nem érezné a rá leselkedő veszélyt.

A menóra azonban ott áll, és ma zarándokhellyé lett. Emberek odamennek és ránéznek a történelemre és mondják:

אני מאמין באמונה שלמה בביאת המשיח...

„Hiszem teljes hittel, hogy eljön a Mesiách, annak ellenére, hogy egyelőre még késik, teljes hittel hiszem, hogy mielőbb eljön.”

Vízesés a sivatagban

Kedves Barátaim!

Igaza van a latin mondásnak: habent sua fata libelli, a könyveknek meg van a maguk sorsa. A héber világlátás, ezt a gondolatot kiszínesíti. Idézem: Hákol Táluj BeMázál "Minden a szerencse függvénye" Még a könyvek kiadása, publikálása is, hiszen Benedek István Gábor Énekek Éneke, azaz Sir HáSirim kötetének remek fordítása is évtizedeken keresztül a fiók mélyén pihent. És kiadásra várt.

A zsidó hagyomány szerint Salamon, Izrael második királya igen összetett személyiség volt. Életének szinte minden eseménye rögzítődött a hagyományban.  A Szentírásban, vagy a postbiblikus irodalomban. A talmudban, adott esetben a posttalmudi literatúrában Az elmúlt évszázadokban, talán még az utolsó évszázadban is gazdagodott.

Emlékszem, az ötvenes évek legvégén, amikor a budapesti héderbe, majd jesivába jártam a pesti jesíva rabbijai - ahogy mi hívtuk - a "rebbék" spontán módon exegetálták a szöveget. Akkor nagyobb részt még nem tudtuk, hogy ilyen esetekben a saját érzéseiket és gondolataikat is belevihették, a költői szövegbe.

Salamon királyt a zsidó hagyomány olyan költőnek tartja, akinek élete három szakaszra oszlik, és mindegyikhez kötődik egy fennkölt irodalmi produktum. Fiatal korának úgymond irodalmi remeke a "Sir HáSirim" az "Énekek Éneke", amely Benedek István Gábor fordításában napvilágot látott. Ha javasolhatnám - a minden elismerést és köszönetet megérdemlő - Wesley János Kiadónak, hogy a második kiadásban a kötet egyik oldalára az eredeti héber szöveget, a másik oldalára a veretes magyar fordítást helyezze. Ez a szellemi produktum még a mostanit is felülmúlhatná, különleges filológiai-spirituális élmény lenne.
Amikor Salamon király már érett, bölcs ember, tartja a hagyomány, akkor írja meg Mislé Slomot, azaz - Salamon példabeszédei című -  gnoma-gyüjteményét.  Ekkor egy érett gondolkodó, tapasztalatokkal áthatott, de ereje teljében lévő személyiség fogalmazza meg az életről, a világról vallott - divatos kifejezéssel élve azt mondhatnám - ars poetica-ját.
Életének utolsó szakaszában - így szól a hagyomány - Kohelet néven levonja az élet konklúzióját.  Tépelődő bölcsességet árasztanak szavai. Talán úgy gondolta, hogy az utókornak érdemes lenne ebben is elmerülni!
Ha a salamoni életutat, ha szabad ezt a kifejezést használni, irodalmi életpályát, akarná az ember analizálni, akkor e három kötetnek az egymással való összevetése, egymás utáni tanulása és tanítása gazdagabbá tehetné tudásunkat!
Kedves István, ha Neked is ajánlhatnék egy újabb "programot", lefordíthatnád nekünk Mislé könyvét, majd Koheletet is, azzal a gyönyörű szép magyarsággal, amellyel Te rendelkezel, és amelyet manapság már nagyon kevesen tudnak.

Benedek István Gábor előszavában beszél a scheiberi időkről. Komoróczy professzor is ezt tette itt e könyvbemutatón. Mindannyiunk számára, akik Scheiber tanítványai voltunk a mai napig fontos a tudós óriás spirituális hagyatéka, kinek szelleme áthatja a magyarországi és a nemzetközi judaisztikával, hebraisztikával foglalkozó emberek, kutatók gondolkodását. A scheiberi életpályának nagyon-nagyon fontos szakasza volt az ötvenes évek utolsó egynéhány esztendeje.

BIG, a műfordító előszavából idézek:
"Igazgatónk módjával adta a dicséretet: a mércét magának is túl magasra állította. Öntevékeny fordításomra csak jóval később tért vissza. "Majd az Évkönyvben leközöljük" - mondta, de rögtön hozzátette: "Csiszolgass rajta." Az Évkönyv akkoriban nem, és még sokáig nem jelent meg. (E korszakot követően 1970-ben látott napvilágot, az egykori IMIT Évkönyvek nyomán a MIOK Évkönyv. Sch. A.). Magam is megváltam az intézettől, de a hexameteres fordítás nem merült feledésbe. Ehhez hozzájárult, hogy Dán Róbert tanulótársam, 1964-ben, a pécsi Jelenkorban közzétette a maga szép fordítását..."

Pista! Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy megemlítetted kedves és szertetett, és ma már - azt kell mondani - méltatlanul elfelejtett nagyszerű barátunkat, Dán Róbertet, akit alig ötven éves korában de facto ereje, fiatalsága teljében ragadott el a gyilkos kór. Az ELTÉ-n volt akkor a Könyvtártudományi Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. A mai napig nem tudjuk pótolni a hiányát.

Szerzőnk a fordítás előszavában más helyütt így ír a Rabbiképző ötvenes évek végi szellemi vibrálásáról, hiszen a scheiberi Sir HáSirim fordítási bravúrt, annotáció áradatot, kultúr -és eszmetörténeti kavalkádot más spirituális élmények is gazdagították:
"Elképesztő világ nyílt meg a húsz év körüli diákok előtt, a lenyűgöző versek hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És mert akkoriban Benoschofsky Imre óráin - többek között - az Iliásszal és az Odüsszeiával ismerkedtünk, számomra kézenfekvőnek tetszett, hogy Scheiber Sándorhoz a kötelező vizsgadolgozat mellé benyújtsam a mű fordítását - hexameterben.  Tudtommal mindmáig ez az Énekek Énekének, egyetlen teljes hexameter fordítása."

Jómagam tíz esztendővel később, amikor többek között Beer Ivánnal, Csulóval, Landival, Balla Imrével, Zucker Istvánnal, Silber Ivánnal koptattuk az Alma Mater padjait, kiszélesedett a pedagógiai "csoda".  Scheiber és Beno mellett egy harmadik óriás is tanított - többek között - bennünket: Szemere Samu.

A modernkori, a 20. századi magyar filozófiatörténet egyik kiemelkedő alakja volt ő nemcsak általános és zsidó filozófiatörténetet tanított nekünk, hanem Hamlet szemináriumot is vezetett. Fél éven keresztül analizálta a shakespeari drámát.  Mondatról mondatra fűzött a darabhoz inter - és transzdiszciplináris magyarázatokat. Megismétlődött tehát az imént említett korszak. "Dor Holéch Vedor Bá", hogy klasszikus textust idézzünk, az egyik nemzedék a másik után ugyanígy ismerte meg, s vitte tovább a hagyományt.

Komoróczy professzor úr az Énekek Éneke fordításának bevezetésében lenyűgözően szól a "profán és szent ének" multidiszciplináris kapcsolatairól, hol mikor, milyen más világirodalmi remekekbe, jelenik meg ez az összetett motívumsorozatában. Szabadjon néhány adalékot fűzni grandiózus gondolataihoz. Hiszen a Sir HáSirim sok-sok motívummal fűződik a zsidó tradícióhoz. Példaképpen említeném meg a hatodik fejezet harmadik versében található gyönyörű szöveg részt:

אני לדודי ודודי לי

"Kedvesemé vagyok én
És ő is vágyik utánam."

Ennek a négy szónak a kezdő betűi: álef א, lámed ל , váv ו , lámedל
Összeolvasva ezeket, a betűket, kirajzolódik a szó: אלול , "elul" azaz egy kora őszi hónap név. Amikor hodes elul köszönt be, közelednek a Nagyünnepek, akkor a mi neológ hagyományokat őrző szemináriumunkban is ez a vezérlő mondat.  Transzcendentális kapcsolat a Mindenható és Izráel között. Szent a szövetség, amely Isten és a választott népe, Izráel között megköttetett.

Komoróczy professzor kötetünk előszavában rámutat az Énekek Éneke és a Peszách közötti összefüggésre. Kiegészítésképpen megemlítem: szfárádi közösségekben, a zsinagógában olvassák fel a Sir HáSirimet. Nem könyvből. Úgy, mint máskor a háftárákat, hanem ugyanúgy, mint a Megillát, Eszter könyvét, tekercsből.

A zsidó hagyomány egyik drámai eseménysora a földi lét egyik utolsó mozzanata, a táhárá. Az eseményt felejthetetlen lírával érzékelteti Hajnal Anna, a Tiszta, tiszta, tiszta... című költeményében. Az elmúlás pillanatát követő legdrámaiabb szakasz, amikor még a halott temetetlen, és a táhárá, a halott mosdatás, azaz a halott utolsó útra való felkészítése történik. Ekkor Sir HáSirim versét kell e "szent munkával" foglalkozó embereknek recitálnia. E szokás is valami szavakkal kifejezhetetlent, egészen különleges misztériumot rejt magában.

1991-ben, Jeruzsálemben éltem családommal. Ott vészeltem át az Öböl- háborút. 1991. január 16-án támadta meg Irak Izraelt. Életemben először találkoztam a halálfélelem fogalmával. A rádió bemondta éjjel tizenegy óra harminc perc körül, hogy hét perc múlva rakéta becsapódás lesz Izraelben. Akkor már kilőtték az első scud-ot. Két gyerekemmel és a feleségemmel egy 12 négyzetméteres beton szobába bezárva.
Jön a rakéta?
Hova csapódik be?
És lesz atomfegyver?
Lesz benne biológiai fegyver?
Ha egyedül vagyok, akkor is féltem volna. De ott volt mellettem a feleségem és a két  gyermekem. Elborzadtam.
Első sábeszkor, első szombaton mikor végre talán néhány órára ki lehetett menni, a lakásunktól nem messze lévő, Irakból alijázott zsidók alapította, zsinagógában imádkoztam. A szombatköszöntő L'chá Dodi előtt egymásra néztek a zsinagóga hívei, és együtt mondták el a Sir HáSirim szövegét. Felejthetetlenül fájdalmas dallammal. Énekelték kétszázan, háromszázan, négyszázan.
Együtt.
Elmondhatatlan ellentmondást éreztem. Irakból valamikor kivándorolt zsidó emberek énekeltek az élet igenléséről, a szépségről. És akkor a 20. század végén ugyanarról a helyről, Irakból 70 rakéta vágódott be arra a földre ahol a Tóra adatott Izraelnek, az egész világnak. Furcsa ellentmondása a történelemnek. De tudom, hogy a Sir HáSirim, minden rakétánál, fegyvernél erősebb. Hol lesznek már diktátorok, diktatórikus hatalmak, amikor a zsinagógákban még fel-felcsendül:

שִׁיר הַשִּׁירִים אֲשֶׁר לִשְׁלמה
יִשָּׁקֵנִי מִנְּשִׁיקוֹת פִּיהוּ כִּי-טוֹבִים דֹּדֶיךָ מִיָּיִן

Utolsó gondolatom, amelyet szeretnék megosztani Önökkel, kedves Barátaim: köszönet Benedek István Gábornak. Kicsit elfogult vagyok BIG-gel, hiszen nemcsak kiváló újságíró, ragyogó szerkesztő, de tehetséges tollú író, fordító is. Minden mondata külön élmény. Kívánom, hogy tudásodból mennél többet adj nekünk, a héber és magyar kultúra szerelmeseinek.
Nagy szerencse, hogy Németh Árpád kiváló grafikust választottad. Gyönyörűek a kiegészítő illusztrációk. Illenek e remekműhöz.
Szeretném megköszönni a Wesley Kiadónak a nagy ívű segítséget, a kötet megjelentetését.

Hölgyeim és Uraim!

A modern kori T'nach kiadások egyik patinás kötetéből, amelynek alapját a Keter Árám Cubá képezi (Keter Jerusálájim, T'nach HáUniverszitá HáIvrit BiJerusálájim, Jeruzsálem, 2004, második kiadás), idézem a Sir HáSirim I. fejezetének 14. mondatát:

אשכל הכפר דודי לי בכרמי עין גדי

"Ciprusfürt Én Gediből a szerelmem."

Önök közül, aki már volt Izraelben vajon járt-e Én Gedi-ben? Én Gedi a világ egyik legmélyebben fekvő települése. Kb. 400 méterrel a tengerszint alatt. Az oktató, kutató embernek ez a hely egy különös misztérium, mert légvonalban 40, vagy 50 km távolságra fekszik Qumrántól, a modernkori kutatás egyik legfontosabb bázisától. Amikor Erecben vagyok, akkor mindig elmegyek abba az irányba. Megnézni a qumráni barlangok nyomát, vagy éppen az ottani állandó kiállítást. Vagy lemegyek Én Gedibe. Én Gedi különösen kedves számomra. Ott van, a modern ember számára, az egyik legnagyobb természeti csoda.  A sivatag, a homok - és sziklavilág kellős közepén ott dübörög egy négy egységből álló vízesés. 400 - 450 méter mélyen a tengerszintje alatt, vízesést láthat az ember. Ha ott áll a hívő lélek, és érzi azt a gyönyörűen sugárzó vízözönt és a szivárvány ezer apró kis darabját, érzékeli, hogy mit jelent a sivatagban a vízesés!

A sivatagban mit jelent az áldott víz?
A magyarországi könyvkiadási sivatagában fel-felcsillan a zuhatag.
Áldott vízesés, amely megtermékenyít, gazdagabbá tesz.
BIG kötete - azt hiszem - vízesés a sivatagban.

Figurális ábrázolás és teológia

 

Hatások – pedagógia

 

Figuralitás, teológia. Művészet, teológia.

Hogyan viszonyul ehhez a fogalmi párosításhoz a zsidóság? Pontosabban fogalmazva, a magyarországi neológ zsidóság.

Létezik-e zsidó művészet? Avagy van-e a zsidóságnak művészete?

 

E dolgozat témája egy elméleti alapvetés. Pontosabban: egy kísérlet, arra hogy fotó illusztrációk segítségével mutassam be azokat, az általam fontosnak tartott, kompozíciókat, amelyek két témakört vizsgálnak. Az egyik alcíme: hatások.  A másik: pedagógia.

 

A magyarországi neológia egy különleges és egyedi zsidó ideológia. Hol helyezhetnénk el ezt a szellemiséget a zsidóság „vallási világtérképén „?

A világon ma három nagy irányzat különböztethető meg a zsidó valláson belül.

* Ortodox mozgalmak

* Konzervatív mozgalmak

* Reform mozgalmak

 

Az érdeklődésünk középpontjában álló magyarországi neológ mozgalom, amely a 19. század közepének szellemi terméke, két alapvető gondolatiságot fogalmazott meg. Az egyik a hagyománytisztelet, a másik a nyitottság. A hagyománytisztelet a vallási törvények, betartására vonatkozik elsősorban. A zsidó vallású ember életét, az úgynevezett „micvák”, magyarul vallási parancsolatok determinálják kora reggeltől késő estig.

A neológ zsidó életét a vallási törvények irányítják. Formalitásában, világlátásában mégis sok mindenben eltér az ortodox felfogástól. Öltözködésében mindig a befogadó ország öltözködési kultúrájához igazodott, vagy igazodik. Nyelvében, mindig a honnak a nyelvét vallotta sajátjának. Kultúrájában kötődött a befogadó ország kultúrájához, és annak integráns része lett. Önálló magyarországi zsidó kultúrát ismerünk, ugyanakkor ez a magyarországi kultúra összességének is része. Önálló zsidó valláskultúrát is számon tartunk Magyarországon, amely mind a magyarországi valláskultúra, mind az egyetemes zsidó kultúra és egyben a világkultúra összességének része is.

A világlátás, amelyről ma itt, a Faludi Akadémián beszélek, a magyarországi neológia szemlélete, mely a „centrista” irányzathoz, a konzervatív mozgalom tradicionális ágához áll a legközelebb. Mégis, egyedi jellege markánsan megkülönbözteti minden más zsidó vallási irányzattól.

Létezik-e a zsidó vallásnak valamilyen művészete?

Így szól az Írás, a Tízparancsolat igéje, melyet nyilvánosan három alkalommal olvasunk fel a legszentebb tekercsünkből, a Tórából:

 

„Ne csinálj magadnak semmilyen faragott képet.”

 

Nem szabad semmi olyat készíteni, amelyet ávodá zárának, azaz kultikus bálványimádásnak tartottak, vagy tartanánk. Sem olyat, amely erre emlékeztetne. A zsidóság vallására a non figurativitás a jellemző. Amikor ezt kijelentő módban fogalmazom meg, akkor rögtön utána egy kérdést is feltehetek: vajon a nonfigurativitás a zsidó vallás sajátszerűsége?

A zsidó vallásra igen erőteljes mértékben sok helyen jellemző a figurativitás is.

Mégis, ha tilt bennünket a hagyomány bármilyen jellegű ábrázolástól, milyen vallási engedély született, amelynek alapján a „Ne készíts magadnak faragott képet”, parancsa feloldható?

Exodus könyvének 15. fejezete, az úgynevezett Sirát HáJám., így hangzik a szent nyelven:

 

זה אלי ואנוהו אלהי אבי וארממנהו

 

„.Ez az én Istenem, hadd díszítsem Őt, atyáim Istene, hadd magasztaljam Őt”

Ennek a mondatnak a harmadik tagja, VeÁnvéhu, a hadd díszítsem, azaz hadd ékesítsem fel Őt, képezi a vallástörvényi (háláchikus) alapot, hogy a díszítésnek valamilyen eleme megengedhető legyen.

A zsidó vallás, vagy a zsidó nép életét, amíg az ókorban, saját országában, Izraelben vagy Júdeában lakhatott, addig létének a mindennapjait a Mózes öt könyvbéli (tórai) törvények határozták meg. Isten által adott szent törvények ezek, amelyeket áthágni nem volt szabad!

I.sz. 70-ben megszűnik az ókori zsidó ország, és egy új történelmi környezet keletkezik. A zsidóság túlnyomó többsége, száműzetésbe kerül, és egy kicsiny maradék él csak tovább a Szentföldön. A gálutban, a szétszóratásban élőknek az életét jelentős mértékben meghatározzák azok a topográfiai, társadalmi, politikai körülmények, amelyek mindig determinálják az ember életét. Nyilván az ókori Rómában, vagy római provinciában élő közösség életét nem ugyanazok a feltételek szabták meg, mint a Júdeaiét.

Felvetődött a kérdés, hogy a vallási törvényt miképpen lehet összeegyeztetni a mindenkori állam törvényességével?

Lezárul a mózesi öt könyvvel, a Pentateuchus-szal a törvényalkotás első szakasza, ezt követi egy második periódus, amelyet Misna - korszaknak neveznek, a harmadik pedig a talmudi időszak. A száműzetésben élő zsidóság életét jelentős mértékben már a talmudi törvénykezés határozza meg, amelyeknek az alapja a misnai szöveg, és természetesen a mózesi öt könyv.

A három elválaszthatatlan.

Megszületik egy olyan elv, amelyet a talmudban találunk.

 

דינא דמלכותא דינא

 

„Az ország törvénye legyen a te törvényed”

 

Tisztelni kell az ország alkotmányát, rendjét. Tisztelni az államot, és becsületesen élni. Az élet minden területén a „Diná DiMálhutá Diná” elvét figyelembe kell venni! A polgári időszámítás szerinti 1-5. századi Szentföldön egy kis zsidó közösség még él.  A nagyobb rész azonban a diasporában szervezi ujjá napjait, az előbb idézett talmudi elveket is figyelembe véve. Ez a hatások és kölcsönhatások egyik jellegzetes korszaka.

Hogyan viszonyulnak az új realitáshoz a romjaiból építkező egykori Júdeában?  A megmenekült maradék értelmezi, újraértékeli a micvák üzenetét? Hogyan viszonyultak eleink, mintegy 16-17 évszázaddal ezelőtt a „Ló Tásze Peszel vhol Temuná.”, azaz a „Ne csináljatok magatoknak semmilyen faragott képet…” - dekalogos-i tiltáshoz?

Ahhoz, hogy a kérdést érintőlegesen körbe tudjuk járni, górcső alá kell venni néhány - ránk maradt - archeológiai, művészeti értéket, vagy emléket, amely nagyobb részt az elmúlt 100 esztendő ásatásai nyomán kerültek elő. Bemutatom tehát - a zsidóság építő művészetén belül - a belső díszítés jellemző elemeit. Érintem, a mozaikművészetet, a freskóművészetet is.

Zsinagóga.  Hogyan definiálható ez az építészeti kategória?

Amikor őseink kijöttek Egyiptomból, de még nem foglalták el Kánaán országát a sivatagi vándorlás idején születik meg az első szent hely, a Miskán, vagy a Gyülekezés Sátra, ahol már találunk „iparművészeti tárgyat”. Ez a hétágú menóra, amely jellegzetes formát kap.

A következő történelmi korszakban, a honfoglalás után, Jeruzsálemben, a jeruzsálemi Templomban szintén ott díszeleg a menóra. Vagy említhetjük a frigyláda felett egykoron található keruboknak a formáját, arcát.

A polgári időszámítás szerinti 1. században, amikor már a szétszóratás megkezdődik, dominanciája lesz a zsinagógáknak, hiszen már nincsen Templom, jeruzsálemi Szentély. Az enyészetté lett, romjai azonban megmaradtak. Korabeli klasszikus források, elsősorban talmudi források utalnak arra, hogy Júdeában, már a meglévő Templom idején is, működtek Jeruzsálemben zsinagógák. A zsinagógák feladata, rendeltetése és hivatása más volt, mint a Templomé. A Templom elsősorban az áldozat bemutatásának volt a helye.

A zsinagóga mindenekelőtt tanház. A gyülekezet háza, s nem utolsósorban az imádság háza. S ezt a három fogalmat, ha egymás mellé tesszük, kirajzolódik a mindenkori zsinagógák küldetése. A hármas egység. Tanítás, imádság és a közösség háza. E fogalmak elválaszthatatlanok.

Vajon hogyan és miképpen hatottak a különböző kultúrák az adott zsinagógák belső formájára?  Hogyan és miképpen volt ez összeegyeztethető a zsidóság vallásával?

Megismételjük a korábbi kérdést: hogyan viszonyultak eleink, mintegy 16-17 évszázaddal ezelőtt a „Ló Tásze Peszel vhol Temuná.”, azaz „Ne csináljatok semmilyen faragott képet, semmilyen díszítést” dekalogos-i tiltáshoz?

 

Dura Europos zsinagógájának nyugati fala, i.sz. 3. század

 

Az iraki–szíriai határon, de még a szíriai oldalon, körülbelül 30 kilométerre Iraktól Clark Hopkins ásta ki 1932-ben a régen eltűnt, elfelejtetett város, Dura Europos zsinagógáját. Dura Europos „meeting point” volt. Kultúrák, ideológiák, közösségek, emberek találkozási helye. Hosszú ideig együtt éltek ott békességben kora-keresztények és zsidók, a hellenista irányzatok különböző képviselői, a babilóniai kultusz reprezentánsaival. 1930-as években az ásatások előhoztak egy templomot, egy kicsi kis épületet, amelyről kiderült, hogy zsinagóga. A 3. században építették, és az archeológusok legnagyobb meglepetésére a zsinagóga belső falán freskó dekorációt találtak.

A 3. századi Dura Europos-i zsinagóga nyugati falán, középen az áron hákodes, a frigyszekrény alul, a centrális részben rajzolódik ki. A frigyszekrény fölötti részen, ebben a kvadrát egységben három elem különül el egymástól. Baloldalon egy menóra, középen maga a Templom stilizált képe. Jobb oldalon pedig egy bibliai jelenet. A baloldali kép, képelem a menórát ábrázolja, amelyet a szentírási, tórai könyv második egységének, S’mot könyvének leírása szerint Becalél mester, Urinak, a fia, Húrnak az unokája készített. Azonban ez a menóra-forma nem egyezik meg azzal, amelyet a polgári időszámítás szerinti 83-ból ismerünk Rómából, az úgynevezett Titusz-diadalívnek a belső reliefjéről. Ott, egy félköríves menórát lehet látni.

 

 

Menóra, etrog, luláv, Szentély, Izsák megkötözése

Részlet a Dura Europos zsinagóga freskósorozatából

 

Nem csak a menórát láthatjuk baloldalt, az etrogot és a lulávot, a sátoros ünnep két kellékét is, szintén a szentírási leírás alapján. A kompozíció jobboldalán pedig egy olyan egységet szemlélünk, amely az ókori bibliai történet egyik legfontosabb elemét ábrázolja. Olyat, amely úgy a zsidóságnak, mint a kereszténységnek, majd sok-sok évszázaddal később az iszlám kultúrájának is nagyon fontos alkotórésze. Héberül: Ákédát Jichák, magyarul Izsák megkötözése, vagy Izsák feláldozása.

A jelenet jól ismert, szól az örökkévaló Ábrahámhoz, és azt mondja:

 

„… vedd a te fiadat, az egyetlenedet, és menj vele Mórija földjére, és ott áldozd fel égő áldozatul.”.

A gyermek áldozat nem történik meg, szól az Úr angyala, és azt mondja:

 

„Ne nyúlj a gyermekhez!”

S ekkor egy bárány áldozatot mutat be Ábrahám az Örökkévalónak. A szarkofág- és az ókori katakombák művészetén kívül ez az első ábrázolás, amikor ókori zsinagógában is megjelenik az Izsák feláldozása vagy megkötözése jelenet.

Jobbra látható Ábrahám, kezében a kés. Elöl az áldozati oltár, lent a bárány. Nagyon fontos jelenet, a zsidóságnál, majd később a kereszténységnél. A zsidóságnál is meghatározott teológiai okok miatt. A kereszténységnél evidens módon, hiszen egy prefigurációs elemről van szó. De ugyanúgy az iszlámnál is, hiszen a Korán exegézise szerint nem Izsákot, hanem Ismáelt áldozta vagy áldozta volna fel Ibrahim, ahogy a Korán nevezi Ábrahámot.

 

A következő helyszín már nem Dura Europos, hanem Júdea, és ezen belül is Tibériás környéke, amely úgy a zsidóság, mint a kereszténység számára nagyon fontos terület. T’verjá, vagy Tibériás előtt három kilométerrel van egy melegvizű forrás: Hámát T’verjá.  Az itt található zsinagógát 1921-ben tárták fel, melyben nem a falakon látunk freskómotívumokat, hanem mozaikon, a földön elhelyezve. A mozaikképeken Héliosznak, a Napistennek a képét láthatjuk. A kérdés jogosan vetődik fel: hogyan került Héliosz kultusza a polgári időszámítás szerinti 4. században egy Tibériás melletti zsinagógának a padlózatára? Sőt továbbmenve, Héliosz arca körül zodiákus képek kirajzolódnak.

 

Héliosz ábrázolás  Hámát T’verjá zsinagógájában, i.sz. 3. sz.

 

Az ókori zsidóság képzetére jelentős mértékben hatott a befogadó népnek a kultúrája, a világ kultúrája.  A Diná DiMálhutá Diná elve alapján úgymond „áthágják” a tiltó parancsolatot.

Ebben a korban sokan már nem ismerik a vallás törvényeit.  Elfelejtették, mert száműzetésbe vannak, vagy ha otthon maradnak, körbe veszi őket a római impérium világkultúrája, amely elnyomja a helyi civilizációt, és a népet emlékeztetni kell a törvényekre, a törvényességre.

A hatások elsősorban a pedagógia célját szolgálták, annak érdekében, hogy a vallási törvényeket meg lehessen tartani. Az emberek lassan már elfelejtik a héber nyelv olvasását, elfelejtik a héber nyelv írását, elfelejtenek héberül beszélni. A rabbinak, vagy a tanítónak az elsődleges feladata, hogy a maga pedagógiai eszközeivel próbálja elősegíteni, a hit erősödését, és az ősök által tisztelt vallási elkötelezettséget az emberek életében.

 

Egyre erősödik a pedagógiai szempont. Hogyan és miképpen lehet a pedagógia segítségével, a tanítás segítségével a hitet elmélyíteni?

Vizsgálódásom tárgyaként ismét egy mozaikpadlót analizálok. Ez is egy „ákédá”, egy Izsák megkötözése jelenet, melyet az 5–6. század fordulóján készítettek a mai Izrael területén, az egykori Júdea örökségén, Bét Alfában.  Naiv művészeti alkotás. Jelentősége abból adódik, hogy a figurák között héber kvadrát betűkkel olvasható szentírási idézetek, szavak is találhatók. Látható az első ősapának, Ábrahámnak, a második ősapának, Jicháknak a neve. Az idézet, jól olvasható: „Áll tisláh”. Azaz „ne nyúlj” a gyermekhez.

 

 

Izsák megkötözése. Bét Alfa zsinagóga. Mozaik, i.sz. 5-6. sz.

 

Még egy idézet: „Vehiné háájil”. „És íme itt a kos”, vagy itt van az áldozat.

A 3-4. századi Dura Europos-i zsinagógát követő második egységben, Bét Alfán már nem csak ábrázolást látunk, hanem szöveg interpretációt is. Aki bement a zsinagógába, hiába tanították, hogy ábrázolni tilos, lent a padlómozaikon megértették a narratívát!   Odaírták a szöveget. Ne legyen kétértelműség a látottakban!

 

Nagyot ugorva a történelemben egy más korból, más földrészből hozom a példámat, a 19–20. század fordulójáról, Afrikából.

Hánukijá és mecset a stílusanalógia tükrében.

Amikor a „hatások és zsidóság” fogalmát vizsgálom, nagyon nagy jelentősége, dominanciája van a helynek és az időnek. A 19. században a muzulmán országokban élő zsidóság relatíve vallási toleranciában részesült. Ennek következtében a muzulmán építészeti kultúra formajegyei hatnak a zsidóságra is.

 

Hanukia, Algéria

 

Mecset, Kairuván-Algéria

 

Példaképpen megemlítem a vélhetően az 1890-es években készült hanukiát, hanukai ünnepi gyertyatartót.  December (kiszlév) havában a kereszténységnek a karácsony, a zsidóságnak a hanuka fontos ünnepe. A muzulmán országokban kifejlődött zsidó iparművészet, kézművesség jelentős mértékben magán viseli a befogadó ország kultúráját. Az itt közölt fotómontázs alsó részében található, Algériában készült, 19. század végi mecset kupolarésze ugyanúgy néz ki, mint az ugyanabban az évtizedben készült hanukiának a „kupolarésze”. A kettő közötti arányok persze különböznek, hiszen az épület több tíz méter magas, egy ilyen hanukia pedig maximum 40 centiméter. De a stílusbeli hatás, a hasonlóság egyértelműen kimutatható.

 

Az utolsó példám helyszíne Magyarország. Az épület Szeged, építészeti dátuma 1903. Elkészül a világ talán legattraktívabb zsinagógája, ahol két nyelven, héberül és magyarul szerepel a zsidó vallás egyik alapvető tanítása, a keleti fal felső ívében:

ואהבת לרעך כמוך

 

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.

 

Amikor belép oda a hívő ember, azt látja, hogy a szentírási tanítás tértől és időtől függetlenül szól hozzá. Lehet, hogy 1903-ban a helybeli zsidóság egy része a héber betűket már alig ismerte. A Bibliát viszont igen. A benne lévő tanításokat pedig elfelejteni nem lehetett.

 

 

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat…”

részlet a szegedi zsinagóga keleti faláról

 

A zsinagógában figurális ábrázolás nincs.  Az ablakmozaikokon az ünnepekre és a vallási törvényekre való utalás az áhítat előidézését szolgálja.  Újból és újból megjelenik az ünnepek és a helyi történelem képi világa. Róth Miksa monumentális ablakai szinte unikálisnak mondhatók. A szentírási és post biblikus motívumok, a helyi népi és vallási folklór elemei kavarogva alkotnak szerves egységet az autobiografikus tárgyi asszociációkkal.

 

Összefoglalva:

• A zsidóságon belül vallási tiltás beszél arról, hogy ne legyen semmi ábrázolás!

• Azonban asszociációt elősegítő, utaló jelek mindig jelen voltak.

• A képzőművészet, az iparművészet, az építőművészet elősegítheti-elősegíti, hogy a hit megerősödjék, hogy az Istenbe vetett hit, az Isten iránti alázat megerősödjék.

• A képzőművészeti alkotás nem öncélú, hanem – az esztétikai élménynyújtáson túl – domináns módón a pedagógiai, és etikai célkitűzésüket tartja szem előtt

VÉGE

Hidak

כל העולם כולו גשר צר מאוד

 

„Az egész világ olyan, mint  egy szűk, mint egy keskeny híd”,

 

amelyen végig kell mennünk.

 

והעיקר ובעיקר לא לפחד כלל

 

„s az a legfontosabb, hogy soha ne féljünk ezen az úton”.

E szavakat fogalmazta meg az 1772. és 1810. között a chászidizmus negyedik nemzedékének egyik legreprezentatívabb, legkiválóbb egyénisége, szellemi vezetője, a híres s a mai napig hatalmas népszerűségnek örvendő egykori tanítómester, rabbi Nachman Mi Breslov, más néven Nachman Meumann. A Likuté Maharan, Tanja 48. oldalán fogalmazza meg e zseniális jámbor tudós halandó életünk egyik kvintesszenciáját. E mű egyike az ilyen jellegű legfontosabb összefoglaló munkáknak.

Ünnepi üzenetemben hidakról kívánok szólni. Hidakról, amelyek összekötnek. Hidakról, amelyek időnként elválasztanak, melyek folyókat, vagy mély völgyeket hidalnak át. Hídról, amelyet rabbi Nachman Mi Breslov az emberi élethez hasonlított.

Mostari híd

 

Nem olyan régen oktatóinkkal, munkatársainkkal, hallgatóinkkal, mintegy autobusznyi különítmény Boszniába és Horvátországba látogattunk. Tanulmányi kirándulásunkon végigjártuk e két gyönyörű ország látványosságait, de mindenekelőtt azokat a zsidó nevezetességeket melyek az európai zsidóság kultúrájának, e kultúra összességének is maradandó alkotásai. Pontosabban fogalmazva, az elpusztult emlékek nyomában jártunk, leróva a kegyeletet azokon a helyeken, ahol egykoron őseink éltek és maradandót alkottak mindaddig, amíg el nem sodorta őket a történelem áradata, a gyűlölet vihara.

Az első helyszín Mostar volt, amelynek talán leghíresebb látványossága a magyar festőművészet kiemelkedő alkotója egyik hatalmas világvallás képviselői, a másik oldalán egy másik világvallás hívei. Egyedül ez a híd kötötte össze őket. A két oldalon élő népességet más nem nagyon fűzte egybe, inkább ellenségeskedés, mi több gyűlölködés, villongás időnként háború. De e keskeny híd fizikailag mégis összekötötte őket. Nehezen járhatóan, bizonytalanul ingatag módon, habár időtálló kőből épült. A több mint négyszázötven esztendős híd életének kétségtelenül legtragikusabb napja: 1993. november 9. volt, amikor a délszláv háború idején horvát tankok pár óra alatt szétlőtték. Megsemmisítve darabokra bombázva azt a vékony szálat, a kőből alkotott törékeny kapcsolatot, amely évszázadokon keresztül büszkén emelkedett a város fölé és hirdette, hogy mégis összeköti valamilyen módon a két világot, a két gondolkodást. A háború végét követően azonban mégis újjáépítették, és a magyar műszaki kontingens katonái is segítették a rekonstrukciót. A híd ma újból járható a gyalogosok számára. Tankok, fegyverek többé nem mehetnek át rajta. Csak emberek, akik békében, nyugalomban és szeretetben kívánnak élni.Csontváry Kosztka Tivadar által is megfestett mostari híd. Egyesek azt tartják, hogy már a római korban a gyönyörű Neretva folyó két oldalát híd kötötte össze, de erről a különleges építészeti csodáról, a mostari hídról 1452-ből maradt fenn az első írásos feljegyzés. A híd mindkét oldalán évezredek óta laktak. Az egyik oldalán az

 

 

Csontvári: Romai híd Mosztárban (1903)

Amikor Mostarban jártunk, láttuk az újjáépített mostari hidat.

 

Elhagyva a világörökséget képező csodálatos építményt, nem olyan messze egy szinte üres telket láttunk, amelyet kerítéssel vett körül a helyi önkormányzat. Maga a kerítés feltűnő a maga nemében. Több helyen mágen dáviddal és menórával ölelt díszítés borítja. Megálltunk ott. Nagy nehezen bejutva a telekre egy picinyke panelből készített épületre leltünk. Az oldalán ékes bosnyák nyelven és a könnyebbség kedvéért angolul a következő felirat volt olvasható:

 

Jevrejszka szinagoga

Jewish synagogue

Investitor grad Mostar

City of Mostar

 

Mostarban patinás, sok évszázados zsidó közösség volt. A II. világháború ezt is megsemmisítette. 137 mártírja van a genocídiumnak. Emléküket a zsidó sírkertben a szomorú fűzfák árnyékában őrzi egy míves emlékmű. A mostari helyi hagyomány szerint, és ebben megegyeznek mind a két világvallás helyi reprezentánsai, ha felépül egyszer újból a zsinagóga, ha betelepszik zsidó közösség újból e régi városba, a mostari hídon az összekapcsolás, a kapcsolatteremtés, ma úgy is mondhatnánk a párbeszéd hídján, e nehezen járható hídon először majd a zsidóknak kell végigmenni, noha Mostárban jelenleg egyetlen egy zsidó sem él.

A Húrok hídja Jeruzsálemben גשר המיתרים

 

Az új-ősfőváros Jeruzsálem különleges földrajzi adottságait kihasználva a több ezer éves, illetve sok száz éves épületek árnyékában építészeti királynőként magaslik ki a város új ékessége a Húrok hídja,. Építésze korunk egyik legnagyobb hídépítő zsenije a spanyol születésű Santiago Calatrava Valls, aki szobrászként is nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A Jeruzsálemben 2000-ben elkezdett, és az ország 60. születésnapján 2008-ban felavatott új híd, a Húrok hídja eddigi munkálkodásának koronája.

A demográfiailag erősen megnövekedett lakosságú főváros, a vallási árnyalatok sokszínűségének helyt adó város, amelyről a zsoltáros költő úgy ír:

„עיר שחוברה יחד”, azaz az egységes főváros. Ma úgy mondanók Izrael örök fővárosa Jeruzsálem. Kétség kívül mindenek előtt és mindenek felett a hívő emberek, elsősorban a nagy monoteista vallások képviselőinek legfontosabb zarándok helye, és nekünk, zsidóknak a legfontosabb hely a világon.

Az ezredforduló első éveiben kezdték meg a túlzsúfolt város közlekedési rekonstrukcióját, megreformálását, amelynek központjában egy az egész várost átszelő villamos hálózat áll. Jelenleg majd 14 kilométer készült el, de egy-két esztendő múlva már fél Jeruzsálemet fogja behálózni, megkönnyítendő a közlekedést, az emberek és talán az ideológiák között is.

 

Húrok hídja Jeruzsálemben

 

Központjában a Geser Hámizarim a Húrok hídja, mely száztizenkilenc méter magas, és a domináns szerkezeti elemként funkcionáló úgynevezett megtört oszlopról hatvanhat kábel, húr tartja a hidat pókháló szerkezetű struktúrát alkotva.

Ha éjszaka nézed a kivilágított csodát a Húrok hídját, azt a képzetet kelti, mintha a mennyekből hullana alá. Hozzátartozik a mennyei Jeruzsálem földi valóság képéhez. A Geser Hámidarim, illetve maga a hálózat összeköti a város sokarcú, más-más vallású és más-más etnikumú részeit. Nem szétválaszt, hanem összeköt. Ölelő karja gyengéden borul az egymástól időnként mégis oly távol álló részekre, ahol más és más nyelven, más és más hitelvek alapján, de az egy Isten szellemében fohászkodnak a Világ Alkotójához, hogy a város ne

עיר שלום a teljességre törekvés városa csupán, hanem „עיר שלם

a béke városa is legyen örökre.

A könyvek hídja

 

Nem is olyan régen korunk egyik kiváló Pulitzer díjas újságírója könyvet jelentetett meg a 20. századi zsidóság egyik legnagyobb tudósának Scheiber Sándor halálának huszonötödik évfordulójára. Az emlékkötet azt a címet viseli A könyvek hídja. Az író kötetének bevezetőjében a következőképpen ír: „Scheiber Sándor nagyszülei aranylakodalmán beszédét így fejezte be: „Azt tartja a héber mese, hogy az idők végén a népek tüzes szakadék felett mennek át. Mások vashídon vonulnak, mi azonban papírhídon, melynek pillérei könyv téglákból lesznek. S az idők végén a papírhíd erősebbnek fog bizonyulni, mint a vashíd. Érjétek meg hogy a papírhíd, a könyvek hídja átvezet a könnyek tengerén, emberek, népek és országok felé, és legyetek büszkék, hogy ti is segítettétek megépíteni egy élet munkájával az emberiességnek az egész emberiséget összekötő nagy hídját.”

 

Vajon milyen lehet a könyvek hídja?

 

Biztosan, szent iratok, világirodalmi remekek, a tudományok sokaságát magába ölelő kötetek, és legújabban talán már a legmodernebb un. adathordozók képezik elemeit. A mi könyvünk hídja a T’nachon és a talmudi hagyományokon alapszik. Azon a zsidó tradíción, amely a formák arany leplével védi a mindennél fontosabb tartalom lelki üzenetét.

Ilyenkor nagy ünnepeinken a zsidó hagyományok szerint is nyitva a Nagy Könyv. Bele íratik, majd megpecsételtetik minden ember sorsa az Örökkévaló szerint.

Várj madár, várj, te csak mindig várj …

Így szól a chászidisztikus ének, és benne a jövőbe, a holnapba vetett hit, annak bizodalma, hogy nemcsak jelenünk, hanem vallásunk és meggyőződésünk szerint holnapunk is van, van jövőnk.
Kol Nidré óráján szerte a világon, minden földrészen összegyűlnek a valláshoz kötődő hittestvérek, és közösen, együttesen fohászkodunk az Egek Urához, hogy bocsássa meg az ellene és embertársaink ellen elkövetett bűneinket, és hisszük és reméljük, hogy megszólal a magasságokból a Mindenható szava száláchti kidvárechá, azaz megbocsátok néktek, ahogy ígértem.
134. esztendeje, hogy  a Rabbiképző zsinagógájában felcsendül a Kol Nidré. E  több, mint 130 év viharos, megpróbáltatásokkal teli történelméből szeretnék kiemelni hármat
Az első ünnep 1944, a második világháború talán legszörnyűbb esztendeje. Távol a hontól, munkaszolgálatban, Auschwitzban a krematóriumok felé haladnak a vagonok. Egy viszonylag fiatalokból álló század eljut egészen a Don partjáig, és ott a mintegy kétszáz ember a csillagos ég felé néz és imádkozik. Van közöttük egy, aki gyönyörűen tudja a Kol Nidrét. Nem más ő, mint az érsekújvári főkántor fia. Miközben csapattársai a mélyben ássák a gödröt, a kántor a magasságok felé énekel „Kol Nidré veeszoré, Mindenható Istenünk nézz le reánk!” Mindenki meghalt, aki akkor ott volt a Don kanyarban ezen a Kol Nidrén, egyetlen ember maradt csak meg, a hírmondó, aki azóta is emlékezik, s aki itt van közöttünk. Ő hallotta, ahogy imádkozták azon a helyen akkor. Hitte, hogy lesz holnap, holnapután, s talán felmerült valahol legbelül, hogy évtizedek múlva is lesz, aki emlékezik azokra, akik ottmaradtak, akik csendben hallgatták az érsekújvári kántor fiának imáját a puskaporos levegőben. Akkor még nem tudta sem ő, sem a többiek, hogy hat millióan nem jönnek vissza, hatszáz ezer magyarországi zsidó nem tér vissza. Akkor még talán nem volt nyilas hatalomátvétel, akkor még talán nem voltak árpád sávos zászlók, amelyek ma ijesztenek, igyekeznek megfélemlíteni, de mi hatvan év távlatából már nem félünk. A magasságok felé, Isten felé nézünk, és azt mondjuk Kol Nidré veeszoré azoknak az emlékére, akik nem jöttek vissza a Don folyótól. Az ő emlékükre is összejövünk minden esztendőben és e csendes fohásszal érettük is imádkozunk.
Az első Kol Nidré apáink története, a második Jom Kipur már a saját generációmé. Az időpont 1973. Gyönyörű évnek tűnt. Álomszép volt az ősz, tele fénnyel, napsugárral, és akkor ott a Tisza partján a fiatal szegedi rabbi imádkozott istenhez és elmondta a Kol Nidré imát azzal, hogy talán Jom Kipurkor meghallgattatik az imádság és békénk lesz nekünk is és a világ minden egyes zsidójának. A világon mindenütt nyugalomért, csendért, békéért fohászkodtunk, azokért a fogalmakért, melyek számunkra a legdrágábbak. S nem kellett hozzá tizenkét óra, hogy a Lőw által megálmodott és a Baumhorn Lipót által megépített gyönyörű zsinagóga tele legyen zsivajjal. Zsongott a templom. A rabbi a Löwök szószékén állt és nem értett semmit. Nem tudta mi ez a zaj Jom Kipurkor, amikor áhítattal, csendben imádkozunk. Majd a sámesz bácsi halkan a fülembe súgott egy mondatot, amit nem akartam elhinni. Egyiptom megtámadta Izraelt. Elfoglalták a Bár Lév vonalat, s úgy néz ki, hogy Izrael elpusztult. Így gondolta a samesz bácsi. Joga volt ezt hinni, ő ugyanis megjárta Auswitzot, majd az 50-es években ki is telepítették. Szinte felfogni nem lehetett. Kitört a háború. Gyengülő, dadogó szavakkal mondtam az imádságot.
S imádkoztunk valamennyien a Biblia nyelvén, héberül nem mindig értve a betűk üzenetét, de átérezve annak lényegét. Majd este, az ünnep kimenetele után kinyitva a rádiót hallottuk, hogy Izrael szerte Jom Kipurkor megfújták a sófárt. Pedig Jom Kipurkor nem szoktak sófárt fújni. Vallásosok és vallástalanok kijöttek a templomokból, és mentek, hogy védjék az országot. Több mint háromezer zsidó fiatalember esett el. Az utólagos statisztikákból megtudtuk, nyolcvan százalékuk soá túlélők gyermeke. Több mint háromezer ember, több mint háromezer lélek, több mint háromezer álom, háromezer család, és vajon hány meg nem született gyermek? De Izraelt nem lehetett elpusztítani. Izrael él, ám Jiszráél cháj, Izrael népe él.
A harmadik Jom Kipur, a harmadik történetem tulajdonképpen családi. Megkérdezhetném mindannyiatokat, mit jelent nektek a Kol Nidré. Emlékeztek otthon, családi körben, amikor még mindenki együtt volt, még érintetlen volt a család, nem szólt bele történelem, nem szólt bele politika, alig fértünk el az asztalnál. Mondjátok, most hányan ültök a böjt előtt az asztalnál? Családjaink szerte a világban, és hála Istennek családjaink itt. És a távolság ilyenkor mégis fájdalmas, még ha lélekben, érzelmeinkben együtt is vagyunk. Fogjuk egymás kezét a szó szimbolikus értelmében. Azokét, akik velünk lehetnének és azokét is, akiket már elszólított az isteni akarat. Ilyenkor, Kol Nidré estéjén mindannyian együtt vagyunk.
Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy festmény. A 19. század utolsó harmadában Lengyelországban élt egy nagyon tehetséges festő. Nem nagyon ismerik, bár a modernkori művészet egyik kiemelkedő alkotója.

A Tel-Aviv-i múzeumba lépve, az aulától nem messze látható az ő monumentális 4x2 méteres Jom Kipur című olajfestménye. A festmény alkotója Morris Gottlieb. Nem volt harminc éves, mikor meghalt. Lefestette azt a kis lengyel falucskát, s benne azt a stibelet, ahonnan származott. Nők és férfiak, barázdált arcú öregek, csintalan kisgyermekek. Lent férfiak és fent nők. Mindenütt áhítat, s az arcokon megrendültség. Középen magas korú, nagyszakállú aggastyán, a rabbi, ahogy Gottlieb ábrázolja, aki a kezével, szinte szavakkal nem érzékeltethető öleléssel, szorítja magához a Tórát, a mi legszentebb könyvünket, amely a zsidóság legszentebb irata, amelyben hitünk, Istenbe vetett alázatunk, szeretetünk foglaltatik. Valamint az a szerénység, az a jóság, amellyel minden zsidó és nem zsidó embernek rendelkeznie kellene, az empátia, a megértés képessége, a kimondott szó felelőssége. Mert a szó életet adhat, erőt adhat, de a szó gyűlöletet is kelthet, szidhat, lázíthat, pánikot kelthet, félelmet okozhat.
Mi, zsidó emberek, rabbik és civilek, kohaniták, leviták és izraeliták évezredek óta szorosan fogjuk a Tórát, hitünk forrását a szó átvitt értelmében, bizonyítva önmagunknak és a külvilágnak, hogy a Tóra és Izrael elválaszthatatlan. A hit és a zsidóság összeforrt, egységet alkot, egyik a másiknak a feltétele. A hit a mi jövőnk. Őseink hite a jövő reménysége. Erre neveljük gyermekeinket, unokáinkat, a gondjainkra bízottakat, így formáljuk embertársainkat. Hogy legyen bennük felelősség, s ne legyen félelem az emberi lelkekben, hogy szeretet, nyugalom, megbékélés, alázat, egy szóval hit legyen a sokat szenvedett ember osztályrésze. Jom Kipurkor és az év összes többi napján. Holnap délelőtt felolvassuk zsinagógáinkban azt a mondatot, ami elhangzott Ros Hásáná első két napján is:

„Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, úgy vezeti az Örökkévaló az Ő közösségét”

Számon tartja gyermekeinek sorsát, s amikor felcsendül a magyarországi zsidó folklór gyönyörű, különleges mélységgel hozzánk szóló éneke, Szól a kakas már, akkor tudjuk, hogy a szó kevés, marad az ima és a zene, hiszen majd megvirrad már, holnap is lesz. Áni máámin beemuná slémá. Teljes hittel hiszem, hogy az első 134 év után 134 év múlva is lesz valaki ezen a helyen, és lesznek hívek is, akik ugyanazzal a dallammal, ugyanazzal az áhítattal mondják az ősi igéket: Kol Nidré veeszoré…

„Kőbe zárt fájdalom"

Néhány nappal ezelőtt a Wesley János Lelkészképző Főiskolán a   70 évvel ezelőtti, magyar, zsidó, magyar-zsidó tragédiára emlékeztünk. A tudományos konferenciát követő néhány nappal Jeruzsálembe utaztam a Jad Vasem Intézetbe. A megfogalmazott érzéseket papírra vetettem.
Itt az Elpusztított Zsidó Közösségek Völgyében, Izrael örök fővárosának, Jeruzsálemnek, e könnyekkel és fájdalommal megszentelt helyén, mélyen átérezem a történelmet.
66 évvel a náci fenevad legyőzése után, és 7 évtizeddel a Kamenec-Podolskij-i tragédia után megrendülten emlékezem a soá éveire, emberi, lelki, érzelmi veszteségeinkre.
A hat millióra, s a hatszáz ezerre.
Nem számokra, hanem lelkekre, az Isten képmására teremtettekre.
A Talmud tanítását idézem:

שלושה דברים מכחישים כחו של אדם ואלו הם פחד, דרך ועון

"Három olyan fogalom létezik, mely erőtlenné teszi az embert: a félelem, az út, s a bűn."

פחד - félelem

Megrendítő érzés a félelem. Képes legyűrni az embert. Láthatatlan hatalmával felszívódik az idegrendszerbe, tönkretéve azt. Örök és el nem távolítható nyomát viseli az álom.
A gáluti zsidóság talán már génjeiben is magával hordta. Az emberektől való félelem befolyásolta az eszmevilágot, formálta az érzelmi állapotot. Tóránk egyik áldozatot előrejelző, drámai erővel bíró, irodalmi megfogalmazású mondata így hangzik:

קול עלה נדף

"És egy elfújt falevél zöreje is üldözi őket..."

A második világháború zsidó üldözései felülmúlták a Tóra jövendölő félelmét. Nemcsak a fa hulló levelétől féltünk, hanem a virágzó fa levelének a rezdülését is. Féltünk a fényt bitorló nappaltól.
A komor éjtől.
A hang rezzenésétől.
A gyanús tekintettől.
A nyikorgó ajtótól, a pántos vaskaputól.
A barna egyenruha színétől.
A hatalmat jelképező, gyűlölt karszalagtól.
Féltünk mindentől és mindenkitől.
Mikor visznek el, osztályrészünk lesz-e az élet?
S féltünk a visszatéréstől.
Szeretteink, legközvetlenebb véreink várnak-e bennünket? Ölelő kar, vagy üresen kongó lakás fogad?


דרך - az út

A zsidóság szimbólum-rendszere kialakult. Azonban lehetnek mindenkinek egyéni jelképei is. Nekem ilyen az út. Hiszen, ha közepére állunk, ahol a szem az utolsó pontot látja, ott találkozik az út két széle. Azonban ez csak látszat, mert a geometria szabálya szerint két párhuzamos csak a végtelenben találkozhat.
Ilyen végtelen, hosszú útnak éreztem a zsidóságét is, melynek szélét nem kövek szegélyezik, hanem fájdalmak és áldozatok. A látóhatár végén a szenvedések végesnek látszottak.
De a látszat csalt.
A geometriai szabályok értelmében csak a végtelenben szűnnek meg.
Vajon vonatkozott ez zsidóságunkra is?
Állandóan abban a reményben éltünk, hogy szenvedéseink megszűnnek.
Ez csak fantazmagória volt?
Tovatűnő álomkép?

שבכל דרך ודור עומדים עלינו לכלותנו

"Minden egyes nemzedékben törtek reánk, de a Szent - áldott Ő - megmentett kezükből."  olvassuk a Haggadában

עון - a bűn

Egyértelműen érzékelhető, mi volt a 20. század legnagyobb bűne. Minden kétséget kizáróan az, hogy milliószámra ölték meg a kiszolgáltatott zsidókat, idős, sokat tapasztalt, bölcs őregeket. Életük virágjába szökkenő asszonyokat, mindennapi munkájukban becsületesen helytálló férfiakat. S az ártatlanságot, magát a védtelen gyermeket.
A legnagyobb fájdalom az lehet, ha valaki nem tud elmenni rokonai, elhalt szerettei sírjához.
Mert sírjuk sincsen, hamvaikat szétszórta a szél.
Emlékeztető táblák gyűrűjében tekintetünk a városok, a falvak, az elpusztított zsidó közösségek, és az egykori tragédiák helyszínét kutatja. Nem más ez, - a cseh író híres könyvének címét kölcsönözve -, mint "kőbe zárt fájdalom". A táblákon nevek.

Nevek, nevek mindenütt.

Másnak, idegennek, betűk csupán.
Nekünk lüktető, eleven múlt, soha el nem múló, örök fájdalom.

Mózes II. könyvének kezdő szavai így hangzanak:

ואלה שמות בני ישראל

"Ezek Izrael gyermekeinek nevei..."

Rási, minden idők legnagyobb magyarázója e szavakhoz a következő magyarázatot fűzi:

להודיע חבתן שנמשלו לכוכבים

"Életükben és halálukban megmarad, megörökíttetik azoknak emléke, kik a csillagokhoz hasonlítanak."

Az ártatlanul kiirtott zsidó testvéreink vére az égbe kiált. A meggyilkolt testbéreink iránti szeretet hét évtizednyi távolságból sem csökken, sőt erősödik.

והמשכילים יזהירו כזוהר הרקיע, ומצדיקי הרבים ככוכבים לעולם ועד

"Az igazak pedig fénylenek, mint az égnek fényessége, s akik az igazságot hirdették, fénylenek, miként a csillagok örökkön örökké."

‫