bzsh.hu

 

3. RÉSZ

Moshe Stern főkántor köszöntése

Mindig vonzódtam a zsidó liturgiához. Az ima Isten szeretetéhez visz közelebb, s a sok évszázados szövegre komponált, a zsidó lelkiséget tükröző dallamvilág, az áhítat misztériumának másik komponense.
Gyerekkoromban, a budapesti Kazinczy utcai ortodox főtemplomban, a tragikus sorsú Fisch főkántort hallgattam. Középiskolásként a Nagyfuvaros utcai zsinagóga zenevirtuózának, Stern Lászlónak imádkozásában gyönyörködtem, aki méltatlanul elfelejtett alakja az elmúlt öt évtized egyetemes zsidó zenekultúrájának. Szomorú tény, hogy az egykor körülrajongott, zseniális kántor hangját egyetlen lemez őrizte meg. Vajon miért.? Most testvére az egykori orsós felvételt digitális módon tette az utókor részévé. Köszönet érte. S persze az egész Stern családnak…

 

Moshe Stern a Nagyfuvaros utcai zsinagógában - 2005

Az elmúlt száz esztendőben a magyarországi kántorok méltán szereztek világhírnevet. Átérezték, hogy a kántor nem más, mint "sliách cibur", azaz a "közösség küldötte", alázatot követelő szolgálat. Josele Rosenblatt, Quartin vagy Lineczky, Bornstein vagy Ábrahámsohn Manó, Kovács Sándor vagy Feleki Rezső, Tordai Zsigmond vagy Sirota Sándor az előimádkozó tisztét a művészet rangjára emelte. Napjaink legnagyobbjai közül hadd említsem meg, az előadásban és kulturáltságban is sugárzó Naftali Herstiket, a Miskolc környéki

hagyományokat még jól ismerő, briliáns-előadó Jacov Motzent, vagy az operairodalomban is maradandót alkotó csoda tehetségű Sándor Gyurit. Előadásmódjukat, zenei szöveg-interpretációjukat, a tradicionális dallam tisztelete és a magasan kvalifikált zenei képzettség szimbiózisa jellemezte. Szerte a világon a mai napig érzékelhető hatásuk mind a nívós istentiszteletek hangulatán, mind a pódiumra komponált, nagyzenekari kísérettel előadott, ún. "bravúrszámokon". A cházánut ma a zenei kultúra integráns része, a világ zenei kultúrájának egyik megbecsült eleme.
E nemes hagyomány méltó örököse, világszerte elismert művésze Moshe Stern, a Jeruzsálemben élő főkántor, a bevezetőben említett Stern László öccse. Nagymúltú kántorcsalád sarja. Csodagyerekként tűnt fel. Édesapja, aki majd öt évtizeden keresztül volt elismert cházán Budapesten, irányította első lépteit. Már akkor nyilvánvalóvá vált rendkívüli zenei tehetsége, a cházánut iránti fogékonysága, művészi előadó képessége. Gyermekként élte át a soát. A felszabadulás után családjával együtt alijázott Izraelbe. A jeruzsálemi jesíva évek után zene-konzervatóriumot végzett, ahol művészete kiteljesedett, és a bibliai atmoszféra világában csillaga egyre magasabbra emelkedett. Húszévesen a rechoviti Központi Zsinagógába invitálják, majd az újonnan avatott Jeruzsálemi Ngytemplom főkántora lett. Öt esztendővel később Johannesburgot hódítja meg. A következő állomás az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb és legnagyobb közössége: a Borough Parkban lévő Bét Él Zsinagóga. Itt mintegy tíz esztendőn keresztül imádkozik elő. Moshe Koussewitzky, minden idők egyik legnagyobb kántorának pulpitusát örökli. Nincs a fejlett világnak olyan országa, ahol zsinagógában vagy koncertteremben nem mutatta volna be egyedülálló művészetét. Csodálatos tenorja, hangjának fénye, az előadott mű pontos zenei értelmezése, koronáris hangjainak fensége, mindig lenyűgözte-, lenyűgözi hallgatóit.

Tizenhat esztendővel ezelőtt a Haim Wiener vezette The American Society For Advancement of Cantorial Art küldöttsége Budapesten vendégszerepelt. A kántordelegáció tagja volt az az óta már elhunyt Gigli-növendék Louis Danto, a népszerű amerikai rádió- és televízió sztár, a briliáns hangú Los Angeles-i cházán, Pinchász Rábinovitz. Eljött a magyar fővárosba az "aranyhangú" montreali David Bagley, és a Cáhál bársonybariton hangú főkántora, Ári Braun és... És Moshe Stern.
A Magyarországi koncertsorozatok egyikére meghívtam az akkori államelnököt, a parlament elnökét, a miniszterelnököt, a kormány tagjait, parlamenti képviselőket, a diplomáciai testületek reprezentánsait, az egyházak püspökeit, a Tudományos Akadémia elnökét, a szellemi élet kiválóságait. A díszvendégeken kívül mintegy ötezren hallgattuk a kántorművészet nagyjait, akik a zene, a cházánut erejével eltérő gondolkodású emberekkel ismertették és szerettették meg a zsidó lelkületet.

Emlékkoncert közreműködői: Tóth E., Neumark Z., Moshe Stern, Weisz F., Zucker I. Klein E.

Amikor Moshe énekelt, megremegtek a falak, s a lelkek. Amikor a kálói Rebbe dalát, a "Szól a kakas már"-t adta elő, szem nem maradt szárazon. Felejthetetlen, életre szóló emlék volt. Néhány nappal ezelőtt a Nagyfuvarosban adott emlékkoncertjét a Magyar Televízió is rögzítette, sőt már láthattuk az „Utódok Reménysége” című műsorban.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő énekest a legtekintélyesebb zenetörténészének, Akiva Zimmermannak szavaival, s méltatásával köszöntjük: "Moshe Stern a világ zeneszerető közvéleményének népszerű személyisége. Megérdemelten, mert ő minden idők egyik legnagyobb kántora."

i.sz Chámát T'verjá. III. századból -

Chámát T'verjá a - Tálmud leírása alapján - mintegy mérföldnyi távolságra található a Kineret tó melletti települések leghíresebbjétől T'verjától, ismertebb nevén Tibériástól. Méltán jogos az a tudományos feltételezés, hogy már a polgári időszámítás szerinti 1. században Chámát városában - a város nevét egyébként Józsua Könyve már említi - működött zsinagóga és archeológiai bizonyítékok állnak rendelkezésünkre hogy az i.sz. 7. században zsidó templom volt e helyen. Jelenleg a város centrumában két zsinagóga maradványai tanúskodnak a letűnt korról. Az egyiket "visszatemették", s talán eljön majd az idő, amikor az archeológiai kutatások - a régészeti társtudományok bevonásával - rekonstruálhatják az egykori épületet.

A másik mai napig megtekinthető azonban az, a feltételezhetően a 3. századból származó templom, amelyet Severus Zsinagóga néven ismer az irodalom.

A zsinagógában háromnyelvű felirat-töredék emlékeztet az "aranykorra", amikor Galileában a legnagyobb mesterek tanítottak, s amelynek atmoszférájában kodifikálták a Misnát:  a. Görög nyelvemlékek: a donátorok nevei

b. Arameus nyelvemlékek: áldáskérés

b. Héber nyelvemlékek: zodiákus képek feletti szövegek, valamint az évszakok elnevezései

A Mérleg és a Szűz csillagkép

T'verja, amely az ókor első századainak egyik szellemi központja volt, szomszédságában található a ma már nem önálló közigazgatási egységben működő Chámát települése. A szó etimológiájából következik, hogy itt forrásvizek, hévizek buzogtak. Logikusan következtethető, hogy az ilyen jellegű helyeken megpezsdül az élet, szinte a semmiből kinőnek a házak és létrejön a szó legszorosabb értelmében az agglomeráció. Az egykori chámáti zsidó közösség létének ékes bizonyítéka, hogy ma is megtekinthető - rekonstruált formában - az egykori rituális fürdő, a mikve. A Severus zsinagóga 286-337 között működhetett. Ez a korszak IV. Gámliél pátriárka korának utolsó periódusa, egyes feltételezések szerint Júda Hánászi korához köthető. Elfogadott művészettörténeti tanulmányok által alátámasztott tény, hogy a zsinagógákkal bővelkedő Galilea és a hatalmas történelmi múlttal rendelkező Golán fennsíkjának legmeghatározóbb és legattraktívabb épülete volt a még romjaiban is komoly esztétikai élményt sugárzó chámáti zsinagóga.

 

Az "ősz" évszakának jelképe

Az épület maga strukturálisan megmaradt ugyan, azonban az épület korai időszakában megkonstruált főbejárat, a központi portál az enyészetté lett. Három később épített kapun juthatunk a zsinagóga belső terébe, pontosabban az előtérbe, ahol állhatott a bimá, (a tóraolvasó asztal) és a zsinagóga jelleget egyértelműen kidomborító áron hákodes, azaz a frigyszekrény.

A zsinagóga belső terének minden kétséget kizáróan legattraktívabb része az a padlózati mozaikrendszer, melyet méltán tekinthetünk nemcsak a Szentföld, hanem a közel-keleti szakrális építészet egyik legszebbjének.

A mozaik padlózat első szerkezeti egységében, amely maga egy téglány alakú geometriai forma, két oroszlán néz reánk. Az oroszlán, mint bibliai szimbólum ugyancsak közismert, de az internacionális művészettörténet is korszakokon túlmutató és jelentése sokszínűségével bíró attribútum. Az oroszlánok mellett rajzolódnak ki a szöveggé összeolvadó görög betűk, amelyek e korszak históriájának informatív tájékozódási pontjai.

Nyolc személy neve említtetik meg közöttük Severusét. A történettudomány hipotetikus álláspontja szerint Severus nem volt zsidó, hanem egy felszabadított rabszolga, majd jó sorba került adományozó volt, aki e cselekedetével nemcsak korának kiemelkedő szponzorai közé sorolható, hanem olyan személyiségnek is tekinthető, akinek neve mintegy 1700 esztendő távlatából is fennmaradt. A zsinagóga építtetői közül többnek ismert még a neve, azonban érdemes megjegyezni sehol nincs megemlítve, hogy a különböző donátorok milyen nagyságrendű összeggel járultak hozzá az épület létrehozásához. Az adományozók közül hadd emeljük ki - a szintén görög nyelven megörökített - Maximus, Passifas, Abudymos, Kalynikos vagy Jortasis nevét. A nevekből ítélve az adományozók között nem volt zsidó, s a zsinagóga építését elősegítő adományozók, mint láthatjuk, vagy görög, vagy latin nevet viseltek. Ezek a filológiai tények juttatták Róth- Garsent, a korszak kiváló szaktekintélyét arra a következtetésre, hogy a zsinagóga építtetői nem Izrael házából származtak.

Két felirat különösen megragadja a kutató érdeklődését. "Julus a Vezető fejezte be a munkálatokat". Julus neve ismert a korabeli forrásokból. Többek között említést nyer a Chámát településtől légvonalban nem olyan távollévő Náárán zsinagógájának feliratai között is.

A második görög nyelvű idézet a következőképpen szól: "Severus, aki előkelő és nemes családok házában nevelkedett (Nesziim) építette ezt a templomot, és részesüljön sok-sok áldásban". Hadd idézzük e helyen a korábban már citált Róth-Garson mondatait, aki a következőképpen fogalmaz: "Severus feltehetőleg nem zsidó rabszolga lehetett korábban, aki a Tibériásban székelő Szánhedrin vezetőinek házában nevelkedhetett. Ennek tulajdonítható neveltetése és a zsidóság iránti elkötelezett pozitív életérzete és hozzáállása. A későbbiek során ennek tudható be, hogy a zsinagóga egyik főtámogatója és az újjáépítési kísérletek főinspirátorának számíthatott."

Az előbb említett adoráló szöveget egy arameus nyelvű textus zárja le melynek magyar fordítása a következő:

Az arameus nyelvű áldás

"Legyen áldás mindazokon, akik a közösség ügyeivel foglalkoznak, ezen a szent helyen, és a közösség gondjait szívükre veszik az elkövetkezendő időben is. Legyen valamennyiük osztályrésze a béke, és a béke adassék meg számomra is."

Zodiákus képek

A chámáti zsinagóga mozaikrendszerében a középső panel négy sarkán, a négy évszak (tekufá) héber nyelvű betűi rajzolódnak ki, s a szöveg alatt egy-egy női alak szimbolizálja az év adott egységét. A négyzetekkel sarkosított koncentrikus kép közepén, büszkén tartja maga elé triumfálásának szimbólumjegyeit Hélios, a Napisten. Az igencsak erőteljes bizánci hatást mutató kompozíció egyáltalán nem ismeretlen a térségben, hiszen ilyen jellegű képi megformálást láthatunk a polgári időszámítás első századaiban épült galileai zsinagógák egy részében. Például Bét Alfán, Náárámban, vagy Ciporiban. Külön tanulmányt érdemelne, hogy figurális ábrázolás egyáltalán hogyan kerülhetett az ókori zsinagógák sok-sok artisztikumot felvonultatott kelléktárába, s nem utolsó sorban a legadekvátabb kérdés, hogy engedhették meg több mint másfél évezreddel ezelőtt, nyílván már akkor is az asszimiláció felé kacsintgató, eleink a figurális ábrázolást?

Hélios profilban ábrázolt figuráját tizenkét egység öleli a zodiákus, tehát a csillagkép közismert és internacionális motívumaival. Ami különleges érdekességre tarthat számot, hogy az ismert zodiákus jelek (mint például mérleg, szűz, bak, ikrek, stb.) fölött e fogalmak hébernyelvű megfelelője - illetve kvadrát betűkkel - mozaik darabokból felépülő héber nyelvű elnevezés teszi egyértelművé az építtető célját, neveltetését, világlátását.

Helios

A harmadik szerkezeti egységben a Bét Alfa-i zsinagógából jól ismert klasszikus szentírási motívumok fordulnak elő. Tehát Frigyszekrény, hétágú Menóra, sófár, luláv és etrog, máchtá. Zvi Ilán, a 20. századi izraeli archeológia kiemelkedő személyisége talmudi forrásokra hivatkozik, amikor azt írja: "Nem kizárt annak a valószínűsége, hogy az ókor századaiban számos zsinagóga működött e térségben is különösen T'verján és Chámáton, s e két várost egyesítve, azóta Chámát-T'verjáként ismerjük."

Chámát-T'verjá zsinagógája építészettörténeti, kultúrtörténeti művelődéstörténeti, filológiai és vallási szempontból egyik legfenségesebb és legkarakterisztikusabb emlékünk.

Felhasznált irodalom:

1. Ancient Synagogues in Israel, Third-Seventh Century C.E. Proceedings of Symposium, University of Haifa, May 1987, ed. Rachel Hachlili, Oxford: B.A.R., 1989

2.

יונה אבי: רצפות פסיפס בבתי כנסת ובכנסיות נוצריות בארץ ישראל

ידיעות, תמוז תרצ''ד עמ' 9-15, תל אביב

3. Die Architektur der Synagoge, ed. Hans-Peter Schwarz, Stuttgart: Klett-Cotta, 1988

4. Synagogues Without Jews = Rivka and Ben-Zion Dorfman, Synagogues Without Jews and the Communities that Built and Used Them, Philadelphia: The Jewish Publication Society, 2000

5. The Synagogue: Studies in Origins = The Synagogue: Studies in Origins, Archaeology and Architecture, ed. Joseph Gutmann, New York, 1975

6.

שובה, מ' ''בית הכנסת בקיסריה ובכתובותיו'', ספר היובל לכבוד אלכסנדר מארכס, ניו יורק, תש''י, עמ' תלג-תנ.

 

7

דותן, מ.בתי כנסת בחמת טבריה, קדמוניות א' ,תשכ''ט, עמוד 116-123

צבי אילן, בתי כנסת קדומים בארץ ישראל, ירושלים,1992

8.

אבי-יונה,מ. ''הארכיטקטורה של בתי-הכנסת הקדומים בארץ ישראל ובתפוצות''

האמנות היהודית /בעריכת ב' נרקיס/, רמת גן 1974, עמ' 55-69

9. in: http://www.rabbi.hu/resp/soner-hamat2005.htm

Képeslapok Erecből

 

Zsidó Olimpia, avagy a 17. Maccabi Játékok Izraelben

 

Ebben az évben öt kontinens 55 országából mintegy 6000 résztvevő érkezik Izraelbe, a Maccabiádára, azaz a zsidó sportolók olimpiájára, hogy 33 sportágban mérjék össze erejüket. A négyévenként megrendezésre kerülő sportesemény ünnepélyes megnyitóját 2005. július 11-én tartják a Ramat Gan-i stadionban. A többezres sportolói karneválnak nagyon sok magyarországi résztvevője is lesz. Magyarország képviselői 1989. óta részesei e világjátéknak, amely a nemzetközi versenyek között is kiemelkedő helyet tölt be.

A Maccabiada gondolata, az 1912-es stockholmi olimpia hatására, egy 15 éves zsidó fiatalember, Joszéf Jekutiéli agyából pattant ki, aki Oroszországban született és 12 éves korában alijázott Erecbe.

 

Az első Makkabiáda megnyitója, 1932

 

Szinte megszállottan kezdett hozzá a szervezéshez, és húsz esztendő fáradhatatlan munkája eredményeképpen 1932-ben Erec Jiszráélben megnyílt az első zsidó olimpia. A megnyitó éve pont a Bár Kochba szabadságharc 1800. évfordulójára esett. Ekkor 18 országból 390 sportoló versenyzett, közöttük Szíria és Egyiptom zsidó sportolói is.  Azóta minden négy évben, mindig a nagy olimpiát követő évben Izraelben tartják a játékokat. Az új izraeli repülőtéren szinte óránként landolnak a sportolókat szállító gépek. Az átlagosnál is nagyobbak a biztonsági intézkedések. Maga a légikikötő méreteiben és technikai felszereltségében lenyűgöző, vetekszik a világ bármely repülőterével. E hatalmas terület szinte minden szegletében reklámok hívják fel a figyelmet a zsidó olimpia közeledtére.

 

Makkabi Játékok, 2005, logo

 

Áriél Sharon Izrael miniszterelnök nyílt levélben fordult pár nappal ezelőtt a verseny potenciális résztvevőihez és a világ zsidóságához. Felhívta figyelmüket, hogy a zsidó olimpiai játékok egyike azon tényezőknek, melyek összekötik Izrael és a szétszóratás, a gálut zsidóságát. Az ősök földje iránti szeretet és a szabadság iránti elkötelezettség is megnyilvánul e sporteseményen. Megerősíti abbéli hitünket, hogy biztonságban és békében élhessenek testvéreink Izraelben és a világ minden részén.

Az esemény iránti érdeklődők angol, spanyol és héber nyelven percre kész információkat kaphatnak a www.maccabiah17.com honlapon.

Zsinagóga-mozaik a „Gálil fővárosában”,

Ciporiban

 

A mai Izrael területén található, mintegy hetven ókori  zsinagóga történetét foglalja össze Cvi Ilán, a fiatalon elhunyt kiváló archeológus-régész kitünő könyve. Lenyűgöző munka, lélegzetelállító teljesítmény.

 

Cvi Ilán könyve az ókori zsinagógákról

 

E sokszínű világból most egyet mutatok be, az 1993-ban rekonstruált és mintegy tíz évvel később az eredeti helyére visszaállított Ciporiban lévő zsinagógát.

E kicsi zsidó imaház, a maga varázslatos hangulatával, betekintést enged egy különleges kor atmoszférájába. Kultúrák találkozási pontja volt ez, ahol tetten érhető az egymást követő, vagy az egymásra rakódó kultúrák színes-beszédes kavalkádja.

Ciporit  a Galil fővárosaként tartották számon, amely a Földközi tenger és a Kineret tó között félúton található. A várost a - Talmudon kívül - már Josephus Flavius is említi. Róma és Bizánc fennhatósága alatt zsidó szellemi centrumnak tartották, így a Misna és a Talmud korában nagy rabbik sora tanított e városban, feltételezhetően több zsinagóga, iskola és tanház is volt itt.

Ciporiban, a mintegy másfél évezreddel ezelőtt működött zsinagógában, az épület mozaikpadlóján héber, arameus és görög nyelvű szöveg olvasható. Jelenleg több mint húsz

felirat került a kutatók górcsöve alá. Magán a padlón hét panel különül el egymástól, az ezeken található figuráció és textus egyaránt felkelti a látogató figyelmét.

A zsinagógában a következő sorrendben helyezkednek el a mozaikpadló paneljei:

1./ Két oroszlán

2./Jeruzsálemi Szentély frontális architektúrája, menóra, etrog, luláv, sófár

3./ Áron áldozati állatai a Szentélyben (idézetek és feliratok)

4./ A színkenyér asztala

5./ Zodiákus kép középen Helios–szal, valamint a négy évszak תקופה ,  női szimbólumai, valamint héber szavak

 

6./ Izsák megkötözése (feláldozása)

7./ Az angyalok látogatása Ábrahámnál

 

Cipori egyébként az a hely, ahol rabbi Juda Hánászi -a zsidó hagyomány szerint- kodifikálta a Misnát. Az archeológiai kutatás két vezetője munkájának Az Igéret és a Megváltás héber címet adta. Nem véletlenül, hiszen a Cipori mozaikok ikonográfiájára jelentős mértékben hatott az adott kor ideológiája és egyre erősödő világszemlélete, s mindenek előtt az ősi hit, és az azonosságtudat: „a Templom helyreállításába vetett remény vizuális megjelenítéseként ábrázolták őket”

Ákédát Jichák. Cipori, 6. sz.

 

A 3-5. században vagyunk, több száz évvel  a második jeruzsálemi Templom pusztulása után. A szentföldi zsinagógák mozaik padlóin gyakran találunk héber, arameus, görög szövegeket, amelyeken üzenetet vélünk felfedezni. Textusok jelennek meg a korabeli freskókon is. Tipikus példa erre a 3. századból származó reprezentatív alkotás. A mai Szíria területén található Dura Europos-i zsinagóga, amelynek falfestményeinek feliratán megjelennek nemcsak a donátorok nevei, hanem más tájékoztató jellegű kortörténeti információk is.

Tisa Beav–i gondolatok

 

Még néhány óra szinte és szerte a világon zsidó közösségekben, az egyik nemzeti gyász érkezik a zsidó naptári év szerint. Izraelben Tisa Beáv-nak, a galutban Tiso Beov-nak mondják. A két fogalom között a zsidó hagyomány szerint apró különbség van. A Rabbiképző egyik világhírű tudósa, Blau Lajos egyszer előadást tartott a Talmudról. Egy fiatal bocher nagy figyelemmel hallgatta Blau professzort, aki azt mondta, hogy Tise Bov közeledtével a vallásos ember magába száll, és böjtöl. Ez a bocher odament a professzorhoz és azt mondta: egy modern ember nem használja azt a kifejezést, hogy Tise Bov, hanem azt mondja, hogy Tisá Beáv. Blau professzor így felelt: kétfajta zsidó van, a különbség közöttük annyi, hogy aki azt mondja, Tise Bov, az böjtöl, aki pedig azt mondja Tisa Beáv, az ugyan tudja, miről van szó, de nem valószínű, hogy böjtöl.

A zsidó férfiak ilyenkor leülnek a földre és elmondják a siralmak énekét

 

איכה ישבה בדד העיר רבתי עם הייתה כאלמנה

„Milyen gazdag és sokszínű volt az a város, és ma olyanná vált, mint egy özvegyasszony.”

Teljesen üres. Ezt természetesen az egykori Jeruzsálemre értették. Sok évezreddel ezelőtt történt ez. Az első Jeruzsálemi Templomot 586-ban, a másodikat i. sz. 70-ben pusztították el.. Gyakorlatilag a zsidó nép függetlensége 2000 évre megszűnt és majdnem kizárólag a galutban éltek. Elsődleges feladatuk a bniat hagalut, a szézszóratás építése volt.  2000 éven keresztül, ahová a zsidók kerültek, mindenütt építették a galutot. De bizony egyedül maradtak ezek a közösségek, mert nagyobbrészt a fasizmus alatt elpusztították őket. Az egykori virágzó közösségek némelyikét Kleine Jerusalim-nak nevezték.

 

Ennek alátámasztására hoztam el a Magyar Zsidó Szemle 1903-as számát. E folyóirat a 19. sz. utolsó és a 20. sz. első évtizedeinek egyik legfontosabb zsidó tudományos folyóirata volt. Egyik főrovat címe Ország Világ. Ezekből  a statisztikai listákból idézek, melyek három szempontot vesznek figyelembe: a város összlakosságát, a város zsidó lakosainak számát és, hogy ez százalékarányban mennyi.

Egy Boutshany nevű is kis városban 1903-ban az össznépesség 35.000, zsidó lakosságának száma 25.000, a zsidó lakosság aránya 71,43%.

 

A második arányában legnagyobb város Jasi volt 1903-ban, össznépesség 78.007 fő, zsidó lakosság 45.000, zsidó százalékarány 57,6%.

A harmadik helyen Odessza állt, összlakosság 209.000, zsidó lakosság 120.000, százalékarány 57,1%.

A hetedik helyen állt Jeruzsálem 1903-ban. 50000 lélek, 23,000 zsidó, azaz csupán 46%.

A 13. helyen Varsó állt, összlakosság 712.000.  Zsidó lak. 255.000, százalék arány 35,8%.

Utána Vilna következik, 154.000 lélekkel, zsidó lakos 50.000, 29%.

Lemberg: 150000 lélek, 40.000 zsidó, 25%.

Bagdad a következő város, nem is gondolná az ember, 145.000 lélek, 35.000 zsidó, 24,14%

Budapest: 732.000 lélek, 168.000 zsidó, 23,8%.

Országok szerint 1903-ban:

Paleszinában a legnagyobb a zsidók arányszáma: 33,33%.

A második helyen Magyarország áll, 19.207.000 lakosból a zsidó lakosság 851.000 lélek, 4,43%.

Ausztria  4,25%,

Oroszország  4, 13.

A 10. helyen az Egyesült Államok áll 1,38%-kal.

A 20. helyen Franciaország áll 0,2%-kal.

Mi lett ebből a hatalmas galutból, amit akkor szellemileg a zsidó világ közepének neveztek.

A magyar ajkú zsidóság sorsa a második világháborúban megpecsételődött. Ettől az időponttól kezdve az egész világ zsidó statisztikája átalakul és vallási, vagy történelmi szükségszerűség, hogy három évvel később, 1948-ban kikiáltják a modern zsidó államot. Átrendeződik a világ zsidó térképe, az egykori 16 millió zsidóból 6,1 millió odamarad a soá-ban. Óh, ki tudná megmondani, mennyi a tényleges különbség a 40-es évek és a 2000-es évek között. Még mindig nem érjük el, azonban a 14 milliót. Statisztikusok szerint kb. 50 év kell ahhoz, hogy ugyanaz. legyen a zsidó lakosság száma, mint, ami egykor volt. S ha az ember még akkor belegondol, hogy kik lehettek volna, akik meg nem születtek. Hányan találhatták volna fel a betegségek ellenszereit, a fegyverekét és minden mást.. .

 

A következő gondolat nem a pusztulás, hanem az építés. Mindenütt építünk, építünk Izraelben és Izraelen kívül. Most már öt hónapja nem voltam Erecben, szóval kb. le tudom mérni, hogy mit fejlődött az ország.

Hódmezővásárhelyre hívtak pár héttel ezelőtt. Hódmezővásárhely 20-25 km-re lehet Szegedtől. 1975-ig szegeden voltam rabbi. Hódmezővásárhely oda tartozik. Mai napig él ott 30-40 zsidó család. Rendbehozták az akkori zsinagógát. Szépsége a szegedi zsinagógához mérhető, de természetesen kicsiben. Meghívtak felavatására. Örömmel vállaltam, hiszen ez egy nagyon megható feladat mind a vallásos mind vallástalan ember számára. Az újjáavatás előtt a temetőbe mentünk, ahol követ tettünk az áldozatok emlékhelyére. Odajött hozzám valaki, aki egy különleges sírhelyet mutatott meg nekem. Héberül az volt rálírva, hogy itt vannak eltemetve a szent Tórák, amelyeket meggyaláztak. Az 1940-es évek elején, nemcsak embereket, épületeket, zsidó értékeket vettek el és tettek tönkre, hanem a tóratekercseket is.  Zsidó szokás, hogy a meggyalázott tóratekercseket eltemetjük úgy, mint a hallottakat.

Budán 10 évig voltam rabbi és emlékszem, hogy jobb oldalon a temetőben,  Münz Mózes sírja mellett egy emlékmű őrzi az e temetőben eltemetett meggyalázott Tórák emlékét.

Pápán voltam pár hónappal ezelőtt. Egy nem zsidó ember odajött hozzám és megmutatta az eltemetett tóratekercseket. Ő látta, hová temették el a meggyalázott Tóratekercseket. Az oda zarándokló zsidók mindig tesznek oda követ, mintha egy hozzátartozójukról lenne szó. Egyik síron sincs annyi kő, mint a tóratekercseknél. Azt mondják, hogy az a sír mindannyiunké. Számunkra ezek a könyvek nagyon fontosak. Emlékszem, hogy csíntalan gyerekkoromban, amikor elejtettem véletlenül a Humást,  a rabbi azt mondta, hogy bocsánatot kell kérni a könyvtől, meg kell csókolni.

Szimchat Tora este, amikor kimegy a Jom Tov, vallásos vagy nem vallásos ember egyaránt megérinti a Tórát. Megérinteni a Tórát, felemelő érzés. Hódmezővásárhelyen, amikor bevittük a Tórákat az újjáépített zsinagógába, minden sorban egy-két ember megérintette Őket. Ezek az emberek, biztosan zsidók voltak. Megérinteni a Tórát, kapcsolatot jelent mind a Tórával, mind Istennel.

A 80-as évek közepéig voltam Óbudán  rabbi. A klasszicista gyönyörű zsinagógát 1823-ban építették. A zsinagóga külső falán volt (vajon ki tüntette el) egy márványtábla: 1843-ban kiöntött a Duna és ’47-ben újból. A táblán egy kéz volt ábrázolva, amely mutatta, hogy meddig ért a víz. Fiatal rabbiként hallottam az idősektől, hogy a Duna egészen bement a zsinagógába. De magát a frigyszekrényt nem érte el. Az akkori rabbi beevezett csónakban a zsinagógába, odaevezett a frigyszekrényhez, kivette a Tórákat és kievezett a zsinagógából. Ez borzasztóan megrendítő. Először megmentették az embereket és utána a Tórákat.

Nemrég megismerkedtem egy Marokkóból származó rabbival. A karja fura volt, tele égésfoltokkal. Kérdeztük tőle, hogy hol égett meg. Azt a zsinagógát, ahol ő rabbiként funkcionált, felgyújtották. Az emberek kimenekültek, a rabbi segített nekik. De mielőtt összedőlt volna az épület, odarohant a frigyszekrényhez és kimenekítette a Tórákat is. S ekkor megégett az egyik karja.

Chanina ben Tradjonon-ról olvasunk Tisa Beav-kor, aki a 2.sz.-ban élt. A testére rátekertek egy tóratekercset, olajjal leöntötték és meggyújtották. Azt kérdezték tőle, hogy mit lát a rabbi? Azt válaszolta, hogy a pergament tekercsek elégnek, de a betűk felszállnak egészen az égig Istenhez. A betűket nem lehet elégetni.

A Chevra Kadisanak volt egy gyönyörű épülete, mozaik ablakokkal, és azon két kéz összefonódott. Alatta héberül: „Testvérünk vagy te”. És azóta ez beleívódott minden zsidó gondolatába, érzelmébe. Ő is az én testvérem, a szó nem fizikai, hanem lelki értemében. Éljen Jeruzsálemben, vagy New Yorkban, Budapesten vagy Moszkvában. Amikor a Tórát kaptuk, akkor ott voltunk mindannyian. Nemcsak a mi elődeink voltak ott, hanem a mi generációnk is. Tisa Beav a gyász napja, a pusztulás napja, 24 óra csend a lelkekben és az izraeli városokban. Utána vidám hangulattal gondolunk a holnapra.

Embernek lenni egy - a minket körülvevő - embertelen világban.

בית שערים

Bét Seárima katakombák fényei

A Hásmoneusok korától a Misna és a Talmud koráig, a polgári időszámítás 3. és 4. századáig, már jól ismert zsidó város Bét Seárim, amelyet a tragikumokkal változatos történelem az érdeklődés középpontjába helyezett. Abban az időben a korszak egyik szellemi centrumának számított. Bét Seárim ma, Haifától 20 km-re található. Emek Israel része, közel Kiryat Ribonhoz. A Bét Seárim elnevezés talmudi gyökerekre vezethető vissza, sőt. Egyes tudósok egy Jeruzsálemből elmenekülő, hasonló nevű család hatásáról szólnak, akiknek neve beépült volna a település ősi és mai elnevezésébe. Amikor Júdeából a Gálilba telepedett át a zsidóság vallási elitje, mivel elpusztult Jeruzsálem, a város a Szánhedrinnek is otthont adott. Annak a grémiumnak, mely abban a korban is, az ókori zsidóság legfelsőbb irányító testülete volt. Itt találta meg helyét Rabbi Juda HáNaszi, a tanaita kor ötödik nemzedékének vezető személyisége. Itt tanította Tórára hallgatóit, a követő generáció mestereit. Ezen a helyen kezdett a Szóbeli Tan, azaz a Tóra se bealpé egyik legértékesebb egységének a Misnának kodifikálásához.

Oroszlán motívum a szarkofágon

Bét Seárim már a korai időktől fogva temetkezési központtá vált. Sőt, amikor elpusztult a II. Szentély és Jeruzsálem "tiltott" város lett, a tanítás illetve a temetkezés központijának számított. A történelem viharainak következtében 352-ben szinte megpecsételődött a sorsa, habár a bizánci időben a város némi fejlődésnek indult.

 

Újjá csak a 19. században születhetett. Tizenöt évszázaddal később, a mai Bét Seárim néhány kilométerre található az egykori spiritulás központtól.

Az ásatásokat 1871-ben kezdték el, azonban a valódi feltárás 1936-ban történt. Majd 1953 - 1957. között folytatódott, de a mai napig nem fejeződött be a kutatások sorozata. Az archeológusok szeme előtt egy kultikus barlang rendszer rajzolódott ki, melyben újabb és újabb meglepetések érték őket. Nyomaiban, sokszínűségében kirajzolódik az ókori történelem. Szarkofágok sokasága került elő és különböző feliratok ékesítik az egymást követő korszakokat. A feliratok jelentős része héberül, görögül és arameusul fogalmazza meg a tények és információk sokaságát. Falfestmény töredékeket is felfedezhetünk Bét Saárimban. E kísérletinek tekinthető próbálkozásokat a primitív illusztráció kategóriába sorolják. Az egyes attribútumok között szentírási motívumok és zsidó vallási szimbólumok egyaránt megtalálhatók. Ismerős formák rajzolódnak ki. A kék-piros-sárga színek különböző árnyalatai, és az eltérő plasztikus reliefek nyűgözik le az odalátogatót. Bét Seárim városát nakropoliszként, temetővárosként tartották nyilván. A sírokat a mai napig magába rejti a föld. Az itt talált ábrázolások sokaságából hadd emeljem ki a vallásos kegytárgyakat, mint pl. a hétágú ménórát, az áron hákodest, a sófár vagy az etrog jelképét.

Menóra a földalatti katakombákon

Egyes helyeken olyan jelentős, mindennapi motívumok, mint hajók, állatok, sőt ember ábrázolások nyomai fedezhetők fel. Geometriai formák virágok és gyümölcsök alakjai kerültek elő. A helyi szarkofágkert legnagyobb belső tere Bet Searim temetőrendszerének közepében van. Itt több mint 130 szarkofág őrzi az egykori hittestvérek földi maradványát. A  szarkofágok túlnyomó többsége motívum nélküliek. Bét Seárimban olyan zsidókat is eltemettek, akik Tibériásból, vagy más, távolabbi településekből, avagy Föníciai tengerparti városokból, adott esetben Szíriából származtak.

מעשה ברבי ורבי אלזר, שהיו מהלכין בפליי שמחוץ לטבריה,

ראו ארון של מת שבא מחוץ להיקבר בארץ ישראל.

אני קורא עליו ונחלתי שמתם לתועבה. בחייכם לא עליתם ותבואו

ותטמאו את ארצי

Még a korabeli Mezopotámiából, és még távolabbi tájakról is jöttek ide temetkezni az emberek. Több mint 300 felirat tanúskodik az egykori kultikus centrumról. Feltüntették az elhunyt származási helyét, egykori foglalkozását, tisztségét. Példaképpen megemlítem, hogy két, klasszikus görögséggel megfogalmazott epigramma is előkerült a múlt homályából.. Az egyiknek mauzóleumszerű építészeti konstrukció adott helyet. Itt nyert említést a Josephus Flavius műveiből is ismeretes Bét Seárim görög neve: Bisar. S íme a több százéves sírfelirat magyar fordítása:

"Itt pihen Leontus San Sapo Justus, aki tehetséggel és bölcsességgel lett megáldva. Szülei és testvérei siratják."

Nem messze az egykori katakomba rendszertől egy ókori zsinagógának a körvonalai látszódnak, melyet - a korabeli építészeti egységekhez hasonlóan - bazilika típusú zsinagógának tartanak. Az épület egyszerre volt közösségi ház illetve lakhely és természetesen az imádság otthona. 1959-ben a térséget nemzeti parkká nyilvánították. Az ott talált építészeti emlékek alapján megállapítható, hogy az egykori bazilikális belső tér mintegy 40 m hosszú lehetett és benne a faragott kőoszlopok, oszlopfejek nyomai a mai napig értékes leletek.

Geometriai motívum a szarkofágon

Feltételezhető, hogy az oszlopok szabdalta zsinagógai belső tér, az egymás mellett lévő "hajók" több száz embernek is helyet adhattak. Jeles, s tekintélyes gondolkodók szerint ez volt a korabeli Bét Din ítélkezési helye is. A zsinagóga a 2. század körül épülhetett, és mintegy kétszáz évig teljesítette hivatását. Valószínűleg, a 4. században pusztították el. Maga a szakrális tér keletelve volt, azaz Jeruzsálem felé nézett, mintahogyan az összes Galileában lévő zsinagóga. Talán itt is imádkozott hosszú éveken keresztül Rabbi Jehuda HáNászi, aki utolsó 17 évét nem Bet Seárimban, hanem Ciporiban töltötte. Ott kodifikálta a Misnát. Kívánsága volt, hogy Bét Seárimba temessék el. Sírja ma egyértelműen nem azonosítható.

A környező településekről mintegy 1200 -1500 érme is előkerült, melyek i.sz. 350 körül készülhettek. Újabb leletek, amelyek más szemszögből mutatják be Bét Seárim múltját. Apró sugarak ezek is, amelyek fényt vetnek a Sírok és Szarkofágok Városára. A nyári hőségben, ha megtekinted a nagy ősök sírját, a hűvös falak között megérint az ókori történelem. A hagyomány láncolata.

„Zamatos növények édessé érlelik gyümölcseiket”

 

Imával szálljon fohászunk az Egek Urához az életért, hogy újból együttesen mondhassuk el a klasszikus szavakat:

שהחיינו וקימנו וחגיענו לזמן הזה

"Áldott legyen az Örökkévaló, a világ alkotója, aki életben tartott bennünket, s megengedte számunkra, hogy megérjük ezt a mai napot."

Ismét eltelt egy év, a háttérben sok-sok esemény.  A szívünkben, a lelkünkben a legmélyebb pontig odaégette nyomát a 21. századi történelem hatodik polgári esztendeje. Sok mindent tanultunk, tapasztaltunk, talán még is több bennünk a kérdés. Kaptunk még egy évet itt a földi életben, ugyanakkor elvesztettünk ismerőst, barátot. Hősi halottaink száma több mint 200 fő. Gazdagodtunk életismeretben, talán némileg bölcsességben, miközben szertefoszlott sok remény a világban? Néhány nappal Ros Hásáná beköszöntése előtt a tanítás központi gondolata: a felelősség. Kiért tartozunk felelősséggel? Csak önmagunkért? A másikért? A világért? Több mint 5700 éves zsidó történelmünk is azt tanította, hogy a felelősség nagyon összetett, s mindig aktuális fogalom. Mi, a "felelősség népe, vallása" voltunk és vagyunk. Azonban mások nem mindig viseltettek felelősséggel irántunk. Sok évezred tengernyi megpróbáltatása idején, amikor kellett volna egy segítő kéz., vagy szó, talán imádság.

Tálitban és t’filinben imádkozó katonák Izrael északi határán. (Árutz 2.) 2006. 08.13. 15.23

Úgy tűnik nincs vége az erőszak tobzódásának, sőt. Egyszer Budapesten a repülőtérre tartó oroszországi zsidók, másszor más népek fiai ellen Tokióban, Moszkvában, Londonban, Belfastban, New-Yorkban, Madridban. Nemcsak az épületek dőltek össze...Végtelenül tobzódik az erőszak hullám, és mindannyiszor azt kérdezzük, hol van az ember felelőssége. Vajon úgy kell-e élni, gondolkozni, mint az ismert kínai figurának? Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk? Nem velünk történik. S a médiumok tájékoztatnak. De, hogyan? No comment.

Ros Hásáná napján וכל באי עולם יעברון לפניך "Minden teremtmény odajárul Isten elé, hogy megítéltessék". Nem az áll a hagyományos irodalomban, hogy csak a zsidók, hanem minden teremtmény, minden ember, nemre, vallásra, életkorra való tekintet nélkül, megítéltetik azon a napon. Hogyan és miképpen tovább? Hogyan és miképpen az új évszázadban? Vajon ember állhat-e közömbösen és némán, ha ártatlan embereket mészárol le a tomboló, gyilkos őrület?

Izraelben ismét átéltük a terror tobzódását. Láttuk, éreztük, átvészeltük, hogyan támadt több mint 4500 rakétával Izraelre a fanatikusok, fundamentalisták serege. Láttam Kirját Smonát romokban, Haifát és C’fátot, Metulát a szirénák és a robbantások közepette, Náháriá és Ákko, Kármiél, Tibériás máskor turistákkal teli paradicsomát, szinte üresen. Éreztem a légópincék remegő falát, katonáink elszántságát. Láttam a képernyőn meggyilkolt fiatal katonáink fényképét, s lelkem mélyén felzokogott a tehetetlenség: Uram! Hiszen még alig éltek. Ott a háború néhány hete alatt vissza-visszatért egy nem is olyan régi esemény borzalmas emléke.

Mindannyiunkat megviselt az öt évvel ezelőtt történt New-York-i tragédia, amikor öngyilkos repülőgép eltérítők lerombolták a modern világ szimbólumait, a World Trade Center tornyait. Látva, hogy védtelen emberek ezrei halnak meg egy gyűlölködő fundamentalista ideológia következtében, felmerül a kérdés: mi a teendő?

Több mint 160 katyusa esett Észak Izraelre csak augusztus 13-án

Az izraeli vallási élet egyik tekintélye, Háráv Elisá Ávinér a tragédia hatása alatt így írt akkor a New-York-i tragédiáról:

 

מעשי ידיו של הקב''ה טובעים בים, בים של דם, בים של אש, ברזל וביטון, וכיצד לא נבכה?

מי שיש לו לב יהודי, נשמה יהודית איננו יכול בימים אלו לגלות אדישות כלפי האנושי.

Isten teremtményei a vér tengerében pusztulnak el, a tűz, a vas és a beton tengerében, és vajon mi zsidók, akkor ne sírjunk? Ne szóljon imánk, ha emberek ezrei pusztulnak el védtelenül? Akinek zsidó szíve, zsidó lelke van, nem maradhat csendben e szörnyű esemény láttán!

A cikk szerzője hivatkozik Ráv Cook-ra, a 20. század egyik nagy zsidó gondolkodójára, aki ekképp fogalmazott: Az emberek, és a népek iránti szeretet ott kell, hogy legyen minden zsidó ember lelkében. A demokratikus, a szabadon gondolkodó világon alapvető fogalom a tolerancia és együttérzés, mert akkor várhatjuk csak el, hogy a világ megérti azokat a megpróbáltatásokat és szenvedéseket, amelyeket a mi népünk élt, vagy él át a mai napig. Szerte a világban, ahol ilyen eseményeket látunk, vagy ilyen hangokat hallunk, a zsidó ember szívében rossz érzések, félelmek, az egykor átélt borzalmak kavarognak. A zsidó ember nem maradhat közömbös mások szenvedése iránt, de elvárja, hogy más se legyen közömbös az ő sorsa iránt. Mert mit akar a zsidó? Csendben élni, békében, nyugalomban teremteni, alkotni, kutatni, tanítani, felnevelni gyermekeit. Nyugodtan felülni egy repülőre, s nem attól félni, hogy fegyverként használják azt.

Az ókori Szentélyben a Kohén Hágádol, a főpap szolgálatát, a Tóra és Joma traktátusa alapján rögzíti, s örök értékű fennkölt imáját adaptálja a nagyünnepi liturgia. E költői szavakat idézzük.

"Oh legyen a Te Akaratod, Istenünk és Őseink Istene, hogy ez az év, amely következik, javunkra legyen és Izrael házának javára. Olyan esztendő legyen, amelyben javaid kincstárát megnyitod. Bőség éve. Áldás éve. Szerencse éve. Gabonának és mustnak éve. A boldogság és a Szentély diadalának éve. Öröm, derű éve. Jó élet éve. Harmat és eső, termékenység és verőfény éve. Olyan esztendő legyen, amelyben a zamatos növények édessé érlelik gyümölcseiket. Olyan esztendő, melyben, a bűnbocsánat tisztaságában élünk."

Az egész világ feszültséggel, aggodalommal s várakozással teli. Vajon mi lesz holnap? Lesz-e holnap? Én hiszem teljes hittel, hogy lesz holnap, hogy még édes a fény, melynek napsugarait időnként eltakarják a terror árnyai. Építünk tovább hitéletet, otthont és munkahelyet, közösséget és közös értéket. Amikor az 5767. zsinagógai évet köszöntjük, idézzük a nagy próféta szavait.

ואתה אל תירא עבדי יעקב נאום ה'' ואל תחת ישראל כי הנני מושיעך מרחוק ואת זרעך מארץ שבים ושב יעקב ושקט ושאנן ואין מחריד

"És te ne félj szolgám Jákob, úgymond az Örökkévaló, és ne rettegj Izrael, mert én megsegítelek távolból. " (Jeremiás 30. 10)

Benne, a Világ Alkotójában bízunk, aki kegyelemmel, szeretettel és irgalommal viseltetik az alázatos lélekkel és meghallja fohászunkat, s békét ad Izraelnek, s az egész világnak. Egészségért, nyugalomért, életért, békességért, békéért imádkozunk e napokban. Hozzon az Örökkévaló boldogságot, optimizmust és reményt az arra szomjazóknak.

E gondolatokkal köszöntöm Hittestvéreinket határainkon belül és az emberlakta föld minden részén:

כתיבה וחחימה טובה

Életörömmel gazdag új zsinagógai évet kívánok egyénnek, közösségnek, egész Izraelnek!

A három kapu

 

Jó néhány héttel ezelőtt egy elmosódott fénykép került elém, és egyik tanítványom arra kért, vajon a képen látható zsinagóga külső oldal feliratát meg tudnám-e fejteni. Általában a szövegek megfejtése nem egyszerű. Az esetek egy részében a betűk elmosódottak, ilyenkor nagyon nehéz kibetűzni. Boldogult mesterünk megtanított nekünk egy speciális módot, amelyet ő a Vakok Intézetében tanult, hogy nemcsak szemmel lehet látni, hanem tapintással is, és nem utolsó sorban, - hogy egy kicsit biblikus asszociációra is hivatkozzak - „szívvel” is. A képen szemmel nem érzékeltem annyira ezt a textust, de amikor alkalmam volt e zsinagógát személyesen megnézni, tapintással a bemélyedt szövegeket, a bevésett betűk formáját kezdtem érezni.

Becsuktam a szemem és látni véltem, hogy melyik betű mit jelent. És amikor biztos voltam már egy betűben akkor beírtam a komputerembe. Kicsit jobbra, kicsit balra tapintottam. Ez olyan, mintha valaki egy szénakazalban keresne meg egy tűt. Végül is szerencsém volt, mert a modern tudomány egyik csodája a komputer egy különleges programjának segítségével megtudtam, hogy a Szentírásban hol találhatók azok az idézetek, ahol az első betű pé, a nyolcadik betű váv, a kilencedik betű ez és ez…

Néhány másodperc után sikerült megfejteni azt, amit az ember tapintással és látással nem, legfeljebb „szívével” láthat. A következő zsoltár idézet íródott ki a képernyőre:

 

פתחו לי שערי צדק אבא בם אודה יה

„Nyissátok nekem ki az ég kapuit, és csak az igazak léphetnek be rajta.”

 

Megrendített ez a nagyon ismert szentírási mondat, s hadd ragadjam ki belőle a sáár, azaz a „kapu” szót. Engedelmükkel néhány „kapu”-ról fogok beszélni.

Az első kapu Rómában található. A magyar köznyelvben a Titusz diadalíve nevet viseli. Héberül: sáár nicahon sel Titusz, azaz Titusz diadalkapuja. Van egy speciális kapuforma egy különleges építészeti remek, amely a győzelmi kapu címet viseli. Az ilyen diadalkapuk, lett légyen Berlinben, Párizsban, vagy Rómában, egyeseknek dicsőséget hoztak, másoknak nagyon, nagyon sok fájdalmat. Ez a győzelmi kapu nagy diadalt hozott Vespasianusnak, az ókori Róma egyik legdinamikusabbnak tartott császárának, mindenekelőtt azonban fiának, Titusznak, aki a római hadsereg hadvezére volt, s aki Jeruzsálem ostromát irányította, az időszámítás szerint 70-ben.

A hatalmas fizikai és technikai túlerő következtében, Róma, Vespasianus illetve Titusz elfoglalja egész Jeruzsálemet. Beveszi Jeruzsálem Templomát, a Szentélyt, Jeruzsálem legszentebb helyét, és elraboltatja onnan a legdrágább szellemi értékeket, mint például a menórát, a zsidóság legősibb szimbólumát és egyéb különlegesen fontos bibliai tárgyakat. Ezeket elviszik Rómába. Emberek százezreit, millióit ölik meg a korabeli Júdeában, az egykori zsidó országból pedig csak egy kicsi kis töredék terület marad. A hadifoglyokat a fővárosba szállítják, a győzelmes hadsereg katonái, fejükön babérkoszorúval, vállukon a menórával körülveszik a foglyokat, és átmennek a diadalív alatt, Titusz diadalíve alatt. Mindez a polgári időszámítás szerinti 83-ban történik, 13 évvel Jeruzsálem eleste után.

Honnan ismerjük a jeruzsálemi Templom menórájának hiteles formáját? A győztes önmagát és a legyőzöttet egyaránt felvésette Titusz diadalívének belső reliefjére. Az egyik legérdekesebb építészeti emlék Rómában. Számunkra, az egyik legtragikusabb, mert ez genocídium volt a zsidóságnak, ez volt, a soá, a holocaust prefigurációja 2000 évvel korábbról. Elpusztult akkor majdnem az egész ókori zsidó nép.

Mikor Rómában jártam, az első utam Titusz diadalíve elé vezetett. Egy régi zsidó hagyomány szerint a hitéhez kötődő zsidó ember nem megy át Titusz diadalíve alatt. Ott álltam Titusz diadalíve előtt és meditáltam: Átmenjek alatta? Hiszen 2000 évvel ezelőtt elpusztítottak bennünket, s ennek „dicsőségére” emelték e diadalkaput. Másrészt azonban pont most kellene átmenni alatta. Megmutatni, hogy Isten népét nem lehet elpusztítani. Hogy azokat az embereket, akiknek a szívében ott lakozik a hit, azt a történelmi kataklizmák, még ha megpróbálják, akkor sem tudják elpusztítani. Ugyanis van Valaki, aki ezt nem engedi, aki vigyázza az ő népét még akkor is, ha a mi képességeink kevesek, minimálisak, hogy fölérjük az Ő döntéseinek a súlyát. Végül is hű maradtam a tradícióhoz.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kicsiny falukban születtek a szüleim. Édesapám Csengerben, édesanyám a szabadságharcos Esze Tamás falujában, Tarpán. Édesapám egész családját elvitték Auschwitzba és ott mindenkit meggyilkoltak. Anyám családját is deportálták, ő „szerencsésebb” volt. Az ő családjából „csak” 20 embert gyilkoltak meg A tábor felszabadulásának 60. évfordulóján elmentem Auschwitzba. Megláttam azt a bizonyos kaput - és ez a második kapu, amiről beszélek - amelyre ki volt írva: hogy „Arbeit macht frei”. Megérintettem a koncentrációs tábor kerítését. Láttam a feketén üszkösödő falakat, a krematórium szörnyű száját, láttam azokat a kis csilléket, amelyekbe az embereket beletették elgázosítva, meggyilkolva, és beküldték a kemencébe, ahonnan füstként szálltak fel a magasságokba. Összeszorult a szívem. Belebetegedtem. Amikor ott álltam abban a birkenaui barakkban, ahol talán apám családja is állhatott, ott mondtam el a Kádis imát.

יתגדל ויתקדש שמה רבא

„Legyen szent és legyen áldott a Világ Alkotójának neve.”

Kijöttem a koncentrációs táborból…

Másnap visszatértünk oda, de valahogy alig volt erőm bemenni. Magammal vittem a tálitot, és a t’filint, s mintegy nyolcvanad magammal a „Sömá Jiszráél Adonáj Elohénu Adonáj echád”, „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy” mondatot mormoltam, s azt gondoltam: Drága Úristenem ott fent az örökkévalóságban! Mondd meg a hozzátartozóimnak, hogy én most ugyanazon a helyen imádkozom, ahol ők 60 évvel ezelőtt, ugyanazt az imát mondom el ugyanazzal a dallammal, mint ők. Ám abban a pillanatban az unokáim arca villant fel előttem. Ők már Izraelben születtek, és csak héberül beszélnek. Ekkor fellélegeztem, s kicsit megkönnyebbültem.

A harmadik kapu néhány évvel ezelőtt készült el. Németországban, Münchenben avatták fel egy-két hónappal ezelőtt Európa talán legnagyobb zsinagógáját. A Német Szövetségi Köztársaság indíttatva érezte magát, hogy az egykori „Kristallnacht” egyik színhelyén új zsinagógát építsen. Egy véletlen folytán megtudtam, hogy a zsinagóga kapuját egy magyarországi, egy szentendrei mesterember készítette. Mielőtt felavatták volna a zsinagógát, Arthur Schneier rabbi, régi barátom hívott fel telefonon. Schneier Ausztriában született, majd az Anschluss elől a 30-as évek végén Magyarországra menekült, és Pesten a Zsidó Gimnáziumban érettségizett. A háború után kikerült Amerikába, és ott az egyik leghíresebb rabbi lett. Mikor Amerikából Magyarországra visszakerült a „szent korona”, ő is az amerikai delegáció tagja volt. Izrael volt főrabbijával együtt ő avatta újra a müncheni zsinagógát. A zsinagógában a helybeliek egy chupát, esküvői baldachint emeltek, amely alatt a két rabbi állt, kezükben a Tórával, az örök törvénnyel. Az Isten által az ember számára adott elvehetetlen és elidegeníthetetlen törvénnyel. A Tórával léptek be a müncheni zsinagógába, és Schneier úgy érezte, hogy meg kell osztania velem a pillanat varázsát. Jellegzetes angol akcentusával azt mondta:

„Itt állok a müncheni zsinagóga előtt, amelyet több mint 6 évtizeddel ezelőtt elpusztítottak, felégettek, felgyújtottak, s most visszaviszem oda a Tórát, mert azt nem lehetett elégetni!”

Embereket meg lehetett semmisíteni. Hatszázezret Magyarországról, hat milliót Európából. De azt a szellemet, amit Isten az embernek adott, amely a kőtáblákra vésetett, amely szent könyveinkben belefoglaltatott, azt sem elégetni, sem elpusztítani nem lehetett, és soha nem is lesz lehetséges.

"Itt találkozik a múlt, a jelen és a jövendő"

Tisá Beáv a Siratófalnál

Már Tisá Beávot megelőző napon érződik a készülődés. Az izraeli élet minden területén fokozatosan gyengül a lüktetés, az állami intézményekben legkésőbb hat-hét óra körül abbahagyják a munkát, az üzletek is lassan bezárnak, elnéptelenednek az autópályák, szinte megáll az élet.
Mindenki Tisá Beávra – mifelénk "Tisebaf"-nak mondták egykor – készül. A modernkori Izrael nemzeti gyásznapja ez, amikor minden zsidó arra emlékezik, - lett légyen vallásos, vagy világi - hogy majd kétezer évvel ezelőtt elpusztult Jeruzsálem, ugyanakkor az is igaz, hogy az első Szentély pusztulása is Áv hó 9-re esett.
A böjt légköre áthatja a trópusi hőséget, a levegőben feszültség érzékelhető, a lelkekben szorongás lappang, a televízió és a rádió emlékbeszédek sokaságával hívja fel a figyelmet a történelmi traumára.
Ahogy hétfő este, a szinte néptelen autópályán megyünk fel Jeruzsálembe, elénk villan a közeljövőben felépítendő, az egész várost átszelő, a házak fölött büszkén végighömpölygő magasvasút víziója. Még néhány év, és a fővárosban nemcsak felszíni tömegközlekedés lesz, hanem - a világon már több helyen található, a 21. század csúcstechnikájával készült  magasvasút köti össze a különböző városrészeket.

Marokkói zsidók a Kotelnél, 5767

Közeledve a város szívéhez, mintegy varázsütésre minden megváltozik. A korábban még ürességtől kongó utcák felbolydult méhkashoz hasonlítanak. Autó autó hátán, mindenki a Kotel, a Siratófal felé igyekszik. Az odavezető utcákat azonban biztonsági okok miatt mindenütt lezárták. Így gyalogosan indulunk az Óváros felé. A legrövidebb utat választva, az arab piacot, a sukot szeljük át. Elhaladunk a nappal oly pezsgő életet sugárzó, a mostanra már bezárt üzletek között. Egy-egy helyen mégis kivilágított boltok ingerlik a Falhoz zarándokoló gyászoló emlékezőket. Innen-onnan még harsogó arab népzene hallatszik. A fegyelmezett, egy irányba haladó tömeget izraeli katonák és rendőrök irányítják.
Fél szavakból értjük egymást...
A biztonsági kapun áthaladva elénk tárul a helyszín, amely magához öleli az izraelieket és a világ különböző országaiból erre az alkalomra ideérkező tradíciótisztelő zsidókat.

Tisá Beáv, Kotel, 5767.

Drámai, döbbenetes látvány, amint a több ezer ember a földön ülve különböző tájszólásban recitálja ugyanazt a szöveget: „Échá jásvá bádád háir rábáti ám hájtá keálmáná...”

"Hogyan maradt magánosan a város, a népben bővelkedő, olyan lett, mint az özvegy. Aki nagy volt a nemzetek között, úrnő az országok között, robotolóvá lett." (Jeremiás siralmai, 1.1)

Emitt egy Marokkóból származó több százas tömeg mormolja imáját, amott amerikai chászid zarándokok könnyezve imádkoznak. Távolabb egyenruhás katonák fegyelmezetten mondják a Échá döbbenetes szavait, éjfekete etióp zsidók fehér imalepelbe burkolózva hajlonganak. Jemeni és perzsa zsidók eltérő dallammal, de ugyanolyan intenzitással tolmácsolják imájukat az Egek Urához.
Szinte beleremeg a Fal...
A Fal, amely beszédesen hallgat...
A Fal, mely magába zárja az imádkozók fohászait.
Az egész világ fájdalma beégett köveibe...
Üzenőcédulák, kvitlik ezrei töltik ki a réseket, s tartják fogva azokat mindaddig, míg egy Tisá Beáv-i könnyed szellő a magasba nem röpíti őket.
Egyedi és megismételhetetlen az áhítat. A szavak gyengék ahhoz, hogy érzékeltessék az emberi lélek kavalkádját. Gyász és fájdalom, emlékezés és könnyek...

E "kegyelmi" állapotból azonban az erőszakos, illúzióromboló "koldusok" áradata ránt ki. A cedoke szent fogalmát megsértve a legmeghittebb pillanatokat is profanizálják. Viselkedésük bántó, arrogáns, s ellenszenvet vált ki.....!
A zsidó világ legszentebb helyére mosolygós arcú fiatalok is érkeznek, megérintik a Siratófalat, helyet szorítanak maguknak a zsúfolásig teli téren, hogy a földön ülve hallgassák rabbijuk tanítását: - Nézzetek a Kotelre, s nézzetek a szemben lévő izraeli zászlóra, nézzétek a teret körülölelő jesívák sokaságát!
Itt találkozik a múlt, a jelen és a jövendő!

ראשית צמיחת גאלתנו

Megváltásunk virágba borulásának kezdete

„Legyen áldott az Örökkévaló a Világ Alkotója, aki életben tartott bennünket, aki megtartott bennünket, és engedte számunka, hogy megérjük a mai napot!”

Engedjék meg, hogy rövid néhány gondolatot megosszak Önökkel, vajon mit jelent számomra Medinat Izrael, Izrael Állama. A régi mondás úgy tartja, a „cseppben benne van a tenger”. Szabadjon e gondolatot kiegészíteni oly módon, hogy a „mozaiktöredékben is benne van maga a kép”, így tehát kis mozaikokat szeretnék feleleveníteni, figyelmükbe ajánlani. Ezekből, a mozaikokból kirajzolódik a polgári időszámítás szerint 2008-ban, a zsidó naptár számítása szerint 5768-ban az a kép, ahogy látjuk, látom Izrael Államát.

Nem olyan régen, egy viszonylag fiatal, tragikus sorsú ember az űrbe szállt. Ő volt Izrael első asztronautája. És felülről az űrből, amikor lenézett a nagy sűrűségbe, látott egy zöldellő hatalmas oázist.

Minden zöld volt.

Minden virágzott.

És megkérdezte az asztronauta társaitól, akik járatosak voltak a galaktika kutatásban, hogy mi az a „zöld” az a rikító, világítóan, égetően, melegítően, áldóan, a mélységig hatoló zöld szín. És a válasz az volt, ott lent a sűrűben, amit látsz a nagy sivatagban, az a sziget, az Izrael.

Ha azt mondom szirénahang és egy perc néma felállás, emlékezés a holocaustra, emlékezés az elmúlt évtizedek tragikus hőseire, hősi halottaira, akkor azt mondom Izrael.

Ha örömtüzeket, tűzijátékot látok, azt mondom Izrael.

Hogyha elmész a Jad Vasem Múzeumba, ahol szörnyűségek sokaságát eleveníti fel a modern tudomány, s elhagyva a borzalmak és emlékek e szörnyű világát, abból kilépve kitárulkozik eléd a csodálatos színben pompázó Jeruzsálem, igen ez Izrael.

Ha a legújabb statisztikai adatokat idézem, hatmillió kilencszázezer lakosa van Izraelnek. Zsidók és arabok. Igen ez Izrael.

Tóra tanulás Bné Beráktól Jeruzsálemig, világi tudományok Jeruzsálemtől Haifáig, a negevi Ben Gurion Egyetemtől a Bár Ilán Egyetemig, a Techniontól a Nobel díjig, mindannyiszor azt mondom: igen ez Izrael.

Ha a héber nyelvet hallod a maga zeneiségében, harsány mivoltában, jókedvében, igen ez Izrael.

Ha kibucba mész és látod ezeket a szent lelkületű embereket átszőve a modern kor szellemével és mindenütt sok–sok gyermeket, igen ez Izrael.

Ha megpillantod a Siratófalat és érzel valamit a Végtelenből, ha megérinted a Kotelt, és úgy érzed, hogy közel van hozzád az Örökkévaló, igen akkor ez Izrael.

Amikor repülőgéppel szállsz oda, és a tengeri út után meglátsz egy zöldellő szigetet, és hogy autófolyamok áramlanak az autópályákon mindenütt mélyen alattad, igen ez Izrael.

Ha önvédelmi háborúkról hallasz és beszélsz rokonnal, baráttal, testvérrel, aki nemcsak a holocaust éveit élte át, hanem az elmúlt háborúkat is, azt mondod igen ez Izrael.

Mozaiktöredékek csupán?

Te, aki ebbe a közösségbe jársz évtizedek óta, és együtt tanulunk–tanítunk–fohászkodsz itt e helyen, és kiejted a szót, ami alig két évtizede ebben az országban még tilos volt, és beszéltél arról, amiről nem volt szabad, s kimondtad azt, amit mindannyian éreztünk, akkor tudtuk, hogy a gondolat közepén ott áll az a fogalom, Izrael. Akkor csak suttogva szóltunk Róla, csak lelkünk mélyén pezsgett a szó, amikor még gondolkodni is tilos volt, igen, akkor tudtuk, hogy a gondolat közepén ott áll a fogalom: Izrael.

Amikor imádkozunk, és imádságunk nyelvében visszanyúlunk a múltba, azt mondjuk, igen ez Izrael.

Amikor látjuk a fejlődést, és a feszültséget, a terrorcselekményeket, s a másik oldalon az örömöt a szombati áhítat lélek–andalító magányában, amikor látjuk izraeli testvéreinket, a mieinket, ahogy küzdenek a jelenért, a holnapért, mindannyiunkért, azt mondjuk, igen ez Izrael. Amikor e napon is a sivatagban őrt áll a fiam, s vigyázza a határokat, igen ez is Izrael.

Mozaiktöredékek csupán?

Amikor látod a mosolygós tekintetet és a fáradt redőzött homlokot, amikor látod az örömöt és látod a mindennapok gondját, azt mondod, igen ez Izrael.

Amikor azt mondod, hogy Közel–Kelet és demokrácia, mondhatnók a Közel–Kelet egyetlen demokráciája, akkor azt mondod Izrael.

Alig egy emberöltővel ezelőtt még titokban hallgattad az izraeli rádió, a Kol Jiszráél magyar nyelvű adását. Manapság nézed az interneten az Izraeli Televíziót, és lassan nem is csodálkozol: immáron harmadszor e rövid néhány év vagy évtized alatt a Maccabi Tel-Aviv kosárlabda csapata – úgymond – „végig veri” Európát, és szinte hihetetlen módon a dobogós helyet vívja ki magának, akkor igen azt mondod, ez is Izrael.

Amikor látsz elesett embert, és látod a megértő tekintetet, amikor nem ismered azt a szót, hogy kiközösítés, hanem azt ismered, hogy befogadás, amikor azt hallod, hogy szeretet és azt hallod, hogy tolerancia és elfogadod, akkor, igen ez Izrael.

Mozaiktöredékek csupán?

Amikor azt látod, hogy kinyitják a kapukat, és azt mondják, hogy „jöjjetek csak nyitva lesz a ház” akkor igen, ez Izrael. Amikor hívnak, és amikor jössz, amikor látogatásra mész, amikor imával fohászkodsz, igen ez Izrael.

Amikor imáinkban ott jártunk, és amikor először letettük oda a lábunkat, s lelkünk az ősök szellemét idézte, valami olyasmit éreztünk, ami egyedi és megismételhetetlen, igen ez Izrael.

Hogy Magyarországon, szülőföldeden élsz, a te jogod és lehetőséged becsületesen élni, dolgozni itt e honban. Imáidban, vagy tetteidben azonban ott van Izrael. A lehetőség, amely mindannyiunk számára adatott. A visszatérés, a hazatérés.

Mozaiktöredékek csupán?

Jom Háácmáut napján, a függetlenség 60 évfordulóján, itt e közösségben is tanulunk, tanítunk. A mozaikok csillogó, néha megkopott, színekben villódzó, de néha töredezett összhatása a jelen valóságát és a jövő körvonalozódó összképét sejteti. Igen, ez is Izrael!

Konferenciánk egy piciny fénysugár csupán, amely azonban beolvad az emlékezőpontok sorába. Mi kutatók így köszöntjük az újkori történelem legnagyobb csodáját, a főnixporából föltámadt Ős-új Országot.

Adalékok a Kotel, a Siratófal ikonográfiájához

 

Az OR-ZSE zsinagógájának jelenleg hatvankét – Szalai Vera által készített - mozaik ablaka van. Amikor négy évvel ezelőtt a zsinagóga élére új vallási vezetés került, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a falakon elhelyezett mácévá-k, márványtáblák mellett mozaik ablakokkal színesítse a templomi belső atmoszférát. Így jöttek létre az olyan színes ábrázolások, mint Ábrahám és Sára „sátra”, ahol soha nem aludt ki a fény.  Avagy az elpusztított soproni zsinagóga egykori órája, melyet – a maga valóságában- a Rabbiképző zsinagógában helyeztek el. Avagy a tóraolvasó asztal, rajta a fellapozott tóratekerccsel, stb.

 

 

Sára sátra az OR-ZSE zsinagógában

 

כל ימים שהיתה שרה קימת, היה נר דולק מלילי שבת ועד לילי שבת

 

A kérdés nagyságára való tekintettel egy témát emelnék ki, azt az ablakot, melyen a a Nyugati fal, vagy a Siratófal található, s ennek az elemzésére szorítkozunk.

A mozaik ablakok ábrázolásainak vannak előzményei, prefigurációi. Amikor megszűnt a lágymányosi, a Bocskai úti zsinagóga, idekerültek annak színes mozaik ablakai, azonban mára már mindössze kettő maradt meg, ezeket üveg alatt tárlóban őrizzük a Lőw-teremben. Az egyik Jehúda, a másik Zebulon törzsének szimbóluma.

 

 

Juda törzsének szimbóluma

 

יהודה אתה יודוך אחיך

„ Jehuda, téged dicsőítenek testvéreid…”

 

Vajon miért olyan fontos a zsidóság számára a Nyugati fal?

Siratófal 1967 előtt Jordán fennhatóság alatt állt, s így ez alatt a 19 év alatt zsidók nem mehettek oda a zsidók imádkozni. Ezt a tizenkilenc évet kivéve azonban, a Szentély pusztulása óta, a zsidóság számára mindig az imádság központi helye volt. Így hosszú évszázadokon keresztül látogatták e kegyhelyet, s volt idő, amikor nemcsak üzenő cédulákat helyeztek el a kövek közti résekben, hanem magára a Falat alkotó kövekre írták fel vagy nevüket, vagy kívánságaikat. Egyik ilyen Efráim Mose Lilien grafikusművész volt, aki egyik kompozícióján ezt meg is ábrázolta.

 

 

Zebulon törzsének szimbóluma

 

זבולון לחוף ימים ישכון והוא לחוף אניות וירכתו על צידון

„ Zebulon a tenger partján lakik és a hajók kikötője lesz,

És oldala Cidon mellett van.”

A Siratófal a második Jeruzsálemi Szentélyhez köthető.  I.sz. 70-ben Vespasianus római császár hadvezér fiával Titus-szal elpusztíttatja, felégetteti, megsemmisítteti az ókori zsidóság szellemi központját, szívét, Jeruzsálemet. Akkor kezdődik a második nagy diaszpóra, amely 1948-ig, a modern Izrael Állam megalakulásáig, kikiáltásáig ilyen formában tart. Természetesen diaszpóra ma is van, de már van zsidó állam is. A második Jeruzsálemi Szentély, melynek építtetője Heródes volt, a Szentélyt jelentős mértékben átalakítja, megerősíti, s létrehozza e mai napig álló támfalat. Hiszen ez nem közvetlenül a Templom fala, hanem egy támasztó fala volt.

Miután a Szentek Szentélye volt a Jeruzsálemi Templom legfontosabb része, ezért különösen nagy a fontossága, szentsége a Nyugati falnak.

Honnan is ered a Siratófal elnevezés?

A muzulmán kultúrkör nagyon jó kapcsolatot tartott fenn hosszú-hosszú ideig a zsidósággal. Egymás kultúráját tiszteletben tartva éltek egymás mellett zsidók és muzulmánok. Ez a különböző művészeti ágakban, irodalomban, képzőművészetben, építészetben is megmutatkozott. A muzulmán, az arab gondolkodásmód két olyan fogalmat adott az egyetemes zsidó kultúrának, amely akkor talán kicsit kakofemisztikus volt, később azonban eufemisztikussá vált.  Arab nyelven a zsidókat ﺏﺎﺘﻛﻟﺍ ﻝﻫﺍ hívták, azaz degradálva azt mondták, ők a könyv népe. Ezt a jelzőt, mi valóban felvállaltuk, s mindig is a könyv népe maradunk. Az הדמעות כותל vagy כותל הבכי azaz, a könnyek, a sirás fala, a Siratófal kifejezés is az arab kulturkörből származik (حائط المبكى, חאאֶ'ט אלמַבְּכָּא), . Látták ugyanis, ahogy a zsidók, esetleg öreg, talán beteg zsidók odazarándokolnak, hogy ott imádkozzanak, elsírják a bánatukat.

Azt az embert, – legyen az zsidó, nem zsidó, aki kötődik Jeruzsálemhez -  aki odamegy a Kotelhez, valami különleges, megfoghatatlan, magasztos érzés keríti hatalmába. Amikor valaki először látja meg a Siratófalat, aki először ér hozzá, megérinti az örökkévalóság. Nem véletlenül.

 

Kotel ábrázolás az OR-ZSE zsinagógájában

 

Ennek a gondolatnak az irodalmi hagyatékából néhányat kiemelek. Kezdjük a tiszta forrással, mely a talmudi kort lezáró időszak, az ún. post-talmudikus kor terméke.

Az első, a Semot Rabba, tehát Mózes második könyvéhez, az Exodushoz kötődő exegetikai munka, melyben az alábbi szöveg található :

 

עף על פי שהוא חרב

הרי הוא בקדושתו

איננו זז משם... האלוהים

לעולם אין השכינה זזה מן הכותל המערבי

 

„Annak ellenére, hogy elpusztult – mármint a Jeruzsálemi Szentély,

megmaradt a szentsége, mert a Mindenható nem mozdul el onnan.

az isteni glória, jelenlét soha nem távozott el a Siratófaltól.”

 

Ezért olyan fontos ez a zsidóság számára.

A következő idézet Bamidbar Rabba-ban található :

 

כותל מערבי של בית המקדש אינו חרב לעולם

 

„A Jeruzsálemi Templom Nyugati fala sohasem pusztult el.”

 

למה? שהשכינה במערב

„Miért? Mert, mindig ott van az isteni glória.”

 

Néhány száz évig nincs említés a Nyugati falról, ezzel szemben a mai Franciaország területén i.sz. 330 körül élt utazó, a szakirodalomban a „Bordói Utazó” néven említik, latinul írt könyvében, mely az Itinerarium Burdigalense címet viseli, a következőket  írja le.

.

 

„Hadrianus-nak két monumentális emlékköve van, és nem messze ezektől, az emlékművektől egy bevájt kő helyezkedik el, ahová minden évben odamennek a zsidók, és olajat töltenek bele. Történelmi tragédiájukat siratják. Megszaggatják ruhájukat, majd távoznak...”

Tudelai Benjámin rabbi, a kor legismertebb utazója, Marco Polo előtt 100 esztendővel, 1160-ban már bejárta az egész világot. Tizenhárom évig utazott, eljutott Indiába, Afrikába, Ázsiába, így a Szentföldre is. Útleírásában a következőket írja:

 

„A Nyugati fal a Szentély legszentebb fala volt, s ezt a falat az irgalom kapujának nevezték, és odajönnek a zsidók, hogy segítségért imádkozzanak.”

 

Egy kevésbé ismert utazó, rabbi Jichák Hilo, a 14. század közepén, 1130. körül ért Jeruzsálembe, kinek csak a Jeruzsálem ösvényei című munkája maradt meg, szintén az „Irgalom kapuja” kifejezést használja.

.

Az Olaszországból származó Háráv Ovádjá Bartenura , a misna, történetének egyik legismertebb kommentátora. Bartenura 1488-ban jut el Jeruzsálembe, és látja, hogy zsidók sokasága megy a Nyugati falhoz, és ott elsírják bánatukat. Ettől az időponttól, illetve 1517-től, az ottomán uralom kezdetétől a mai napig egyre nagyobb irodalma van a Nyugati falnak.

 

Háráv Cook  főrabbi az 1940-es években a következőket mondta, idézem:

 

יש אבנים קשות ורגישות כמו לב, ויש לבבות שהם קשים כאבן

 

Vannak olyan kövek, melyek oly érzékenyek, mint az emberi szív, s vannak olyan szívek, melyek olyan kemények, mint a kövek.

 

Azokban a kövekben, melyekből a Jeruzsálemi Szentély támfala, a Siratófal épült fel, érző szív lakozik, s akik odazarándokolnak, lelki megnyugvást találnak.

 

Térképek

 

A 16-17. századból való előzmények, melyeken Jeruzsálemet ábrázolták, habár érintőlegesen, - talán rejtetten - de „rajtuk van” a Siratófal is.

 

 

Frans Hogenberg: A szent város, 16. sz.

 

A 16. sz. közepéről származó alkotás, amely Jeruzsálemet, a szent várost ábrázolja, s amelynek készítőjét is ismerjük. Hollandiából származik, kiváló festő, grafikus és térképkészítő, Frans Hogenberg, aki 1535-1590. között élt, és az itt látható Jeruzsálem térképet készítette. Mindazok a főbb épületek, melyek a 16. századi Jeruzsálem jellegzetes objektumai - Kipát Hászelá-tól, a Szikla mecsettől a különböző házakig, tornyokig, nem utolsósorban az ottomán korban felépített városfal, mind-mind térkép formájában realizálódik, vizuálisan megjelenik.

 

 

Népművészeti térkép-ábrázolás, 19. sz.

 

A 19. századból való jeruzsálemi naiv művész alkotása. A naiv művészet, még ha egy térképről van is szó, alapvetően különbözik a professzionális művészettől minőségében, a művész mesterségbeli tudásában, azonban kortörténeti értéke kétségkívül a naiv művészetnek is igen jelentős. A 19. sz. harmadik harmadában készül ez a térkép, melynek középpontjában látható a Kotel, amelyre kicsit naivnak tűnő betükkel írják fel:

כותל מערבי

. Jobb és baloldalon kirajzolódik a két mecset, mely az egykori Jeruzsálemi Szentély helyén áll.. A zsidó hagyomány szerint a világ teremtése ezen a helyen kezdődött, azaz az Örökkévaló ezt a helyet teremtette meg először. Ádám és Éva teremtése is e helyhez kötődik, vagy Jákov, aki B’résit könyvének leírása szerint, mikor az úton menve elalszik, mondja a klasszikussá nemesedett mondatot:

 

זה שער השמים

 

„Mily félelmetes ez a hely, nem, más ez, mint az ég kapuja.”

 

A zsidó hagyomány szerint ez a Mória hegye, ahol az angyalok fel-le jártak azon a bizonyos létrán. De ide kötődik az Izsák feláldozása, megkötözése jelenete is:

 

קח נא את בנך את יחידך אשר אהבת את יצחק ולך לך אל ארץ המוריה והעלהו שם לעלה

 

„Vedd egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz és menj el Mória földjére, és áldozd fel őt égőáldozatul….”.

 

A muzulmán interpretáció szerint Ábrahám nem Izsákot áldozta volna fel.

הקוראן, מציג את סיפור העקדה בלי להזכיר את שמו של יצחק. פרשני הקוראן ומחבריהם של ספרי הנביאים הרחיבו את הדיון באמונתו של הבן, שהסכים לשמש קרבן ואף גירוש את השטן שבא להכניס ללבו הרהורי עבירה. הצופים, מצדם, הוסיפו לסיפור ממד חדש, המדגיש את המשמעות הפסיכולוגית של מות הבן בנפש הוריו. הבן הוא המשכיות או הרחבה פסיכולוגית של ה"אני" האינדיווידואלי, ומותו קשה להוריו אף יותר ממותם שלהם. לכן, הבקשה שנתבקש אברהם לעקוד את בנו, הציבה בפניו מבחן חמור יותר מזה של כבשן האש. ג'לאל א-דין א-רומי, מייסד מסדר הדרווישים של קוניה, כתב בשירותו הגדולה:

"הגוף הוא ישמעאל והרוח אברהם, הרוח מתפללת על הגוף את התפילה על המת ('תכביר')."

 

Muzulmán fordítók a következő fordulattal rögzítik a Brésit 22.9. textusát: „ And they come to the place which God had told him of,….and bound (Isaac?) his son, and laid him on the alter upon the wood..”

 

Ezek a 19. századi térképek nem a mai értelemben vett térképek, hanem egy helyre írják mindazokat - az akkor a zsidóság számára fontosnak vélt - jelzés értékű helyeket. Így kerül a metszetre a csodatévő Rabbi Méir sírja, mintha közel lenne az is a Kotelhez. Ugyanígy kerültek a próféták sírjai is erre a térképre, melyek Jeruzsálem környékén találhatók.

 

Ismeretlen alkotó: 19. századi térkép

 

A 19. sz. második felében készült immár nem amatőr munka a héber betűkkel és német scriptioval ellátott térkép, amelyet a korabeli kiállító a következőképpen fogalmaz meg:

 

מפה מצוירת  של ארצנו הקדושה ומקומותה הקדושים

 

„Illusztrált térkép a mi szent országunkról és szent helyeiről”

 

A középpontban itt is a jeruzsálemi városfal látható, melynek középpontjában újból fel van írva héber betűkkel: Nyugati fal. A 19. század térképművészetében is már megjelenik a Nyugati fal figurális ábrázolása.

Ketubák

 

A 17-18. századi illusztrált kéziratos házassági okiratok a zsidó művészet integráns részei. A házasságlevelek szövege mixtúra, nagyobbrészt arameus, kisebb részt héber. Különböző változatait ismerjük. Az első olyan ketuba, amelynek nyomai megmaradtak, a 10. századból valók. Ezekben már feltűnik a klasszikus arameus szöveg, mely a mai napig a ketuba integráns része, központi eleme. A keleti és a nyugati zsidóság ketubájának a szövege nem pontosan egyforma, így például a szefárd ketubákba a házassági feltételeket is beleírták. Az itáliai kéziratos zsidó könyvkultúrának a velencei műhely a legillusztrisabb helye. Velencéből számos 17. századi kézirat maradt meg.

 

Ketuba, Itália, 1675.

 

1675-ből maradt fenn ez a kézirat, melyet velencei ketuba néven ismerünk. A ketuba felső részén Jeruzsálem látható. Felmerül a kérdés, hogyan kerül egy házasságlevélre egy Jeruzsálem illusztráció. Jeruzsálem mindig fájdalmainknak, gyászunknak, vágyakozásunknak emlékeztetője, hiszen a szent város elveszett. Annak ellenére, hogy a zsidó hagyományban égi és földi Jeruzsálem van. Az égi Jeruzsálem a megváltás képzetének az egyik attribútumaként jelenik meg. Itt azonban nem erről van szó, hanem arról, ami a 137. zsoltárban található, azaz Jeruzsálem hálánknak, örömünknek is tárgya. Jeruzsálem tehát nemcsak a szomorúság, a gyász, hanem az öröm szimbóluma is.

A modernkori Jeruzsálem is magában foglalja mindkét fogalmat, hiszen a hivő ember elsírja a Kotelnél, bánatát, egészségért fohászkodik, s ha meggyógyul, és örömét akarja kifejezni, akkor is odamegy hálát adni mindezért a Mindenhatónak. Ugyanakkor bár micvákat rendeznek ott, vagy az ifjú pár az esküvője előtt megy el oda imádkozni közös életükért. A Kotelnél minden hívő ember a nap huszonnégy órájában imádkozhat, és elmondhatja nemcsak sirámait, hanem hálaadó zsoltárait is. A mi ketubánkban tehát Jeruzsálem az öröm szimbólumaként jelenik meg, benne a várost körülvevő fallal, hiszen a Siratófal itt nincs feltüntetve, de így is üzenetértékkel bír.

 

Velence, 175O

 

1750-ben szintén Velencében készült illusztrált ketuba. Jobboldalon látszik a ketuba szövege, baloldalon a már fent említett feltételek.  A reprezentatív, koloritokban pompázó, medalionokkal ékesített klasszikus architektúra, mintegy virágágyásba foglalják, szinte körül övezik az öröm eseményt. Középen a Szikla mecset látképe, amely keresztény templomos lovagok missziós tevékenysége eredményeképpen kerül Európába, itt hatalmas sikert aratva. Ettől kezdve a tisá beáv napján nem sajátíttatik ki a gyász megnyilvánulásának eszközéül és a 130. zsoltár 5. versére hivatkozva pont az ünnepség központi illusztratív tabutémájává jegecesedett.

 

Festészet

 

Két olyan művet mutatok be, melyek központi témája a Siratófal. Az Izrael Múzeum Teddy Kollek Gyűjteményében található W.H. Bartlett: Walk about the City, Jeruzsálemi séta című munkája, mely 1842-ben készült. A Siratófal ábrázolásában ugyanazok az attribútumok megtalálhatók, melyek a 19. sz. végi fényképeken is láthatók.

 

 

Bartlett: Jeruzsálemi séta

 

A Falnál imádkozó zsidó meghajolva fejét a kőhöz érinti, szinte eggyé válnak, mert hitünk szerint a Kotel az a hely, amely légvonalban a legközelebb van az egykori Szentek Szentéjéhez. Korabeli leírások még arról is beszámolnak, hogy a középkortól kezdve a zsidók felmentek az Olajfák hegyére, mert onnan lehetett a legjobban látni, hogy mi történik a Mória hegyen a szétszóratás évszázadaiban. A képen látszik a Fal növényzete is, hiszen a Fal is „élő”. A Fal „könnyezik”, melyben a mai napig utat talál magának a természet adta növényzet különleges atmoszférát teremtve. Lássunk erre egy példát.

ב''תנא דרבי אליהו רבא'' (ל') מסופר

 

שפעם אחת נכנס רבי נתן לבית המקדש ומצאו חרב וכותל אחד עומד.
אמר: מה טיבו של כותל זה?
אמר לו אחד: אני אראך.
מיד נטל טבעת אחת ונעצה בכותל ההוא והייתה הטבעת הולכת ובאה עד שראה את הקב"ה שהוא היה שוחה וזוקף ועומד ומיילל על חורבן בית המקדש ועל ישראל שגלו.

 

Versagen: The Wailing Wall

 

Versagen festménye az Izrael Múzeumban található, s 1874-ben készült. Színhatása ugyanolyan, mint harminc évvel korábbi társáé. Itt is a nagy kvadrát kövek, rajta a burjánzó természet, előtte az áhítatosan imádkozó zsidók mintegy visszaadják a hely hangulatát. A művész jól kifejezi azt a kontrasztot, mely egyrészt a háttérben lévő kék ég – az eredeti képen égszínkék – az ég felé törekvés, másrészt a mindennapok valósága, az imádkozó, földön ülő, gyászoló emberek ábrázolásában formálódik meg. Ez belső dinamizmust sugall.

Grafikák, kis grafikák

 

A következőkben a Mizrach táblák művészetéről, grafikáiról lesz szó.

 

 

Mizrach tábla, Jeruzsálem 19. sz.

 

Ez a jeruzsálemi Mizrach tábla a 19. század második feléből származik. Közepén láthatjuk a héber betűs feliratot: כותל המערבי. A művész a kompozíció középpontjába a Siratófalat helyezi s a szentnek tartott épületek, melyek Jeruzsálemhez kötődnek körös-körül kis medalionokban találhatók. Jobb és baloldalon a klasszikus misnai idézet:

 

יהודה בן תימא אומר, הוי עז כנמר וקל כנשר, רץ כצבי וגבור כארי לעשות רצון אביך

 

„Az ember legyen olyan erős, mint egy tigris, repüljön, mint a sas, tudjon oly kecsesen futni, mint egy szarvas, vagy legyen olyan erős, mint egy oroszlán…”

 

Semuel Schulmann: Jerzsálem

 

Semuel Schulmann a Szentföldre emigrált grafikus. Középen a kvadrát elemekből összetevődő Fal, a háttérben a Szikla mecsettel. A Siratófal fölött – a más ábrázolásokon is megjelenő – jellegzetes ciprusok láthatók.

 

ושבו בנים לגבולם

 

“És visszatérnek a gyermekek az ő határukba”

 

Harminchat éves koromig kellett várnom, amíg első alkalommal megkaptam az útlevelet Izraelbe. Három és fél évtizedig egy magyarországi születésű zsidó nem kapta meg a lehetőséget, hogy a Szentföldre, Atyái földjére látogathasson. Persze nem én voltam az egyetlen, hanem a magyar rabbi kar többi tagja sem. Jó néhányan azért voltak olyanok, akik illegálisan, Bécsen keresztül mégis eljuthattak Erecbe. A bécsi izraeli követségen ugyanis nem pecsételték be az útlevélbe az izraeli vízumot.

A magyarországi zsidóság delegációjának tagjaként 1984-ben, s ez már a politikai enyhülés egyik első jele lehetett, Tóra maradványokat, Tóra töredékeket vittünk Erec Jiszráélbe. A cél az volt, hogy az egykoron meggyalázott, megszentségtelenített, vagy egyszerűen csak tönkrement tekercstöredékeket Jeruzsálembe vigyük, hogy ott méltó módon „elrejtsük”, eltemessük őket. A több mint száz szifré kódes maradvány a Templom hegyen a modernkori genizák számára kialakított barlangban pihennek, melyek emlékei az egykor élő magyarországi zsidóságnak.

 

 

Tel-Aviv látképe a repülőgépből

Utazásunk előtt nem várt meghívót kaptak a delegáció tagjai. Az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei „szíves beszélgetésre” invitáltak bennünket, szóval raportra rendeltek. Hidegszemű tisztviselő hívta fel a figyelmünket, vigyázzunk, mert az egy hadban álló ország, ahol nem vállalnak felelősséget testi épségünkért. Egyben hozzátette, ne hozzanak szégyent a Magyar Népköztársaság jó hírére, csak semmi cionizmus! Az ott lévő rabbik és világi vezetők dermedten hallgatták az intő szavakat, megszégyenítve érezték magukat, de szívük mélyén mégis mosolyogva fogadták a kioktatást.

Csomagolás, készülődés, felfokozott várakozás, s végre a várva várt utazás….

Amikor először megláttuk a Földközi tengert, Tel-Avivnál, mindannyinknak könny szökött a szemébe. Több ezer év után újra otthon! Csendesen mormoltuk az ősi áldást: “Légy áldott Örökkévaló, aki életben tartottál bennünket, s engedted számunkra, hogy megérjük a mai napot.”

Tel-Aviv különösen szép felülről madártávlatból. Közlekedése dinamikus, a város a magasból tekintve is életerős, lüktető, eleven metropolisnak tűnt. Jó volt látni, jó volt odaérni. Még néhány kedélyes szó a gépen, élcelődő megjegyzés a helyzet fonákságán, majd hirtelen egy nem várt mondat hangzik el a kapitány szájából: „Kedves utasunkat, Schőner Alfrédot arra kérjük, maradjon a fedélzeten, s csak akkor hagyja el a gépet, amikor már mindenki leszállt!”

Torkomban dobogott a szívem! Mi történhetett? Mégsem szállhatok le?

Mikor a többiek már elhagyták a repülőt, szép lassan elindultam a kijárat felé. A lépcsőről lejőve az átizzott repülőtéri beton szavakkal elmondhatatlan forróságot sugárzott. Hirtelen egy katonai dzsip kanyarodott elém. Felfokozott kíváncsisággal és izgalommal teli pillanatok voltak ezek. A dzsipben, a volánnál 185-190 cm magas katona ült. Kényesen ápolt szakáll borította arcát. Fekete napszemüveg takarta szemét. Ékes magyarsággal bizalmasan szólt hozzám: „Frédi nem ülsz be mellém?”

 

 

Az akkori terminál feliratának rekonstruált változata

 

A meglepetéstől elakadt a hangom.

- Nem ülsz be mellém? - ismételte meg a kérdést, s hangjából némi „incselkedés” hallatszott. Amikor levette szemüvegét, mélyen a szemébe néztem, s tekintetében ismerős kuncogást véltem felfedezni. Megszólalt:

- Nem emlékszel rám, Zelekovics Sanyi vagyok a Népszínház utcából, nem emlékszel rám, együtt énekeltünk a Nagy Fuvaros utcai templomban Smilovics bácsi kórusában?

Mögöttem a hatalmas repülőgép, előttem a kitárulkozó város, s mégis egy pillanatig gyerekkorom kórusa villant fel. Stern Laci, a csodahangú kántor, Gerendai Bandi, a tenorista, Szűcs Gabi, a baritonista, Waldmann bácsi, a gyönyörű hangú basszista és sok-sok kisgyerek, akik közül már nem emlékszem mindenki nevére.

Az emlékek zűrzavarából a Ben Gurion repülőtér betonjára érkeztem vissza. Zelekovics Sanyi így szólt hozzám:

- A repülőtér egyik parancsnoka vagyok. Láttam az utas listán, hogy Te is ideérkezel, gondoltam, köszöntöm a rég nem látott barátot - majd hatalmas kezével kedélyesen hátba vágott, hirtelen gázt adott, s a dzsip a főbejárat elé gördült. Ismét megszólalt:

- Nézd e hatalmas feliratot - mutatott fölfelé, - és soha ne felejtsd el ezt a pillanatot!

Jeremiás könyvének gyönyörű mondatát olvastam el héberül először Izraelben.

 

ושבו בנים לגבולם

“És visszatérnek a gyermekek az ő határukba!”

Exodus

 

Gondolattöredék egy Chagall-állom kép elemeihez

A mai témám Marc Chagallnak a 20. század egyik legnagyobb zsidó művészének egy olyan kompozíciója, amely Jeruzsálemben, a jeruzsálemi Parlamentben, a Kneszet épületében található. Izrael parlamentje kontürjeiben asszociál az athéni Akropoliszra. Külső architektúrájában, célkitűzésében és megjelenésében, mint ahogy egykor az Akropolisz az ókori Görögország egyik szimbóluma volt, a Kneszet, a modernkori Izrael Államának az egyik emblematikus ikonja lett.
A parlament, héberül knesszet, abból a szóból származik, melynek három gyökbetűje káf, nun, szamech. Héberül annyit jelent: összegyűlni, gyülekezni. A legismertebb kifejezés ebből a grammatikai formából: a bét knesszet, azaz az imádságos ház, ahol összegyűlnek az emberek. Az eredeti Knesszet, az Izraeli Parlament, Jeruzsálem fővárosának központjában állt, a jelenlegi Miniszterelnöki Rezidencia magasságában. Az 50-es évek elején kezdték el építeni jelenlegi helyén, Jeruzsálem úgymond legmagasabb pontjainak egyikén, hogy fel kelljen menni a parlamenthez.

Ha valaki kivándorol Izraelbe, az is álijá, azaz eszmei értelemben - felmegy, felemelkedik minden, Izraelbe vándorló zsidó.
Amikor a Knesszetet megépítették, méltó neves személyiséget kértek fel a meglehetősen egyszerű belső térnek a megszépítésére. Az aulában, a kor legismertebb zsidó művésze, Marc Chagall készített egy triptichont. Az egyik oldalán a megváltás képzete látható: Dávid bevonul Jeruzsálembe, a másik oldalán Ézsaiás próféta álma fogalmazódik meg: eljön az az idő, amikor együtt fog legelészni a farkas és a bárány, és egyik ember a másik ember ellen nem emel fegyvert, és többet nem ismernek háborút. A triptichon két szélső panelje közti résznek a francia-orosz zsidó világpolgár, Chagall az Exodus címet adta.
Ha történelmi aspektusból nézzük és azt mondjuk, hogy a II. világháború végén valaki a gettóból kijött, az egy jeciá, kijövetel, testi, de egyben spirituális értelemben is, mert az ottani rabszolga létből a potenciális remény, a szabadság felé vehette az útját. Ez a gondolat, a fizikai és szellemi értelemben vett jeciá, kijövetel ihleti meg Chagallt; és erre a rendkívül összetett és komplikált, és nagyon nehezen értelmezhető képre olyan elemeket helyez el, amelyik mindegyik biblikus vagy más történetben, a jeciá fogalomra asszociál.

Vizsgálódásunk tárgya tehát, néhány képelem.

Exodus

1. Az egyiptomi megszabadulás

Az istenáldott nép kijön Egyiptomból, és vezetőjével, Mózessel elindul ama ominózus negyven éves vándorútra. Középen a vezér, Mose Rabbénu. Jellemző, hogy Mózest nem királynak, vezérnek vagy hercegnek hívják, hanem a neve, jelzője: rabbénu, mesterünk. Jellegzetes zsidó gondolat, hogy a vezetőt mesternek úgymond tanítómesternek nevezik. Később, a zsidóságból kinövő világvallás, a kereszténység, nagyon gyakran használja a Mester, azaz az új szellemi irányító kifejezést.
Mose Rabbénu, Mózes a mi mesterünk, - akinek homlokán ott látjuk a sugárzást - és a nép, férfiak és nők, gyerekek állataikkal, ahogy a Tórában nyer megfogalmazást, kijönnek, megszabadulnak a szolgaságból.. Hogy a nép hogyan viszonyuljon a szabadsághoz, ez egy gigantikus kérdés.
Hogyan éljünk a szabadsággal?
Ha figyelmesen tanulmányozzuk Mózes második könyvét, láthatjuk, hogy a nép állandóan visszavágyik Egyiptomba. A chagalli gondolkodás asszociatív. Amikor ránézünk egy Chagall képre, az megelevenedik és gondolatokat, érzelmeket közvetít. Chagall többek között ezért volt zseniális, mert képes volt arra, hogy minden alkotásában emóciót váltson ki az emberekből.

Pogrom

Chagall Oroszországban, Vityebszkben töltötte életének első éveit. Bár tudjuk jól, hogy nem Anatevkáról van szó, de tulajdonképpen lehetne az is? Valóság és fikció találkozása. Hiszen a sorsuk is közös volt. Egymást követték a zavargások, a pogromok, majd a zsidók kiűzetése a különböző városokból, melyeket nemegyszer fel is gyújtottak. A zsidókat vagy megölték vagy, jobb esetben elmenekülhettek. Ott hagyták az általuk imádott szülőföldet, az orosz föld anyácskát, ahol évszázadok óta éltek, s amelynek nyelvét ugyanúgy beszéltek, mint a jiddist, elkerültek egy másik égtájra. A chagalli gondolkodásban ez nem más, mint egy jeciá, egy exodus. A korabeli zsidóktól, elvették a levegőt, vallási-nemzetiségi jogaikat, elvették tőlük vagyonukat. Elkergették őket, ám mégis egy érzelmileg- magasabb régióba kerülhettek, s kivándoroltak a Szentföldre.
Gondoljunk Sálom Aléchem klasszikus könyvére, A Tóbiás, a tejesember történetére, ahol a család szétszakad. Az egyik része elmegy a Szentföldre, a másik kivándorol Amerikába, a szabadság felé. Ez, a chagalli gondolkodásban szimbólum értékkel bír, ez is egy jeciá, egy kijövetel, mint az ókorban az Egyiptomból való megszabadulás. Az Oroszországból való ilyen jellegű kimenekülés tehát szintén egy jeciá, mely rákerül a nagy chagalli világképre.
A Kneszetben található Jeciá közepén az Egyiptomból való kivonulás látható. Fenn égnek a házak, düledeznek a falak és menekülnek az emberek. Pars pro toto……

2. A sasok szárnyain

A következő képelem: a jemeni zsidók, akik a 20. század 40-50-es éveinek elején jönnek ki, menekülnek ki Jemenből. Habár a 19. század elején már élnek bevándorlók a Szentföldön. Tel Avivot többek között, ők is alapítják.

… … a sasok szárnyain viszlek titeket …

A jemeni zsidóság a világ zsidóságának az egyik legértékesebb része. Ősi zsidó közösség. Ma, ha kézbe veszünk egy nemzetközileg is tekintélyes luáchot, zsinagógai naptárt, látunk benne askenáz , szfárádi és jemeni szokás-gyüjteményt, minhágimokat. Mutatva, hogy a jemeni zsidóknak egy egészen különleges, egyedi kultúrájuk volt. Megjelenési formájukban, a gondolkodásukban, a zenei kultúrájukban egy egészen különleges, érdekes törzse a zsidó népnek. A jemeni zsidók is abba a helyzetbe kerültek, mint általában az 1940-es évek legvégén, 50-es évek elején az észak-afrikai zsidók. Egyiptomból, Líbiából, Szíriából, Irakból vagy Iránból, később Etiópiából, egymás után történtek a nagy aliják. A jemenieknek a kivándorlása egy jeciá, egy sajátos akció volt, melyben hatalmas repülőgépekkel menekítették az embereket Izraelbe. Ezek a jemeni zsidók, akik évszázadokon keresztül tórai, illetve talmudi szövegeken nőttek fel, mindig várták, hogy jön a Geulá, a Megváltás.

ואשא אתכם על כנפי נשרים

„…viszlek titeket a sasok szárnyain…”

- mondja az Örökkévaló. A megváltásotoknak, a hazatéréseteknek a jele az lesz, hogy sasok szárnyain visszatértek az Ősök Földjére. A jemeni zsidók számára, meglehetősen más kulturális szinten élő közösségről volt szó, már maga a repülő is ismeretlen és felfoghatatlan volt. Azt élik meg, hogy sasok szárnyán viszik őket haza, ahogy a Tórában áll.
Itt újra megjelenik a chagalli, asszociatív gondolkodásmód. Ez is egy jeciá, egy kijövetel. Jemenből a zsidók megmenekülnek a sasok szárnyán. A kompozíció fókuszában repül a sas, amelyen - stiláris formában - ott áll egy vagy két ember, mutatva, hogy ez a jemeni zsidóság kivándorlásának szimbóluma.

FOLYT. KÖV. 4. RÉSZ