bzsh.hu

 

1. RÉSZ

SCHÖNER  ALFRÉD

שומר דלתות ישראל

IZRAEL  KAPUINAK  ŐRZŐJE

Budapest, 2012

 

ELŐSZÖR JERUZSÁLEMBEN

"... Nyisd meg az ég kapuit imádságaink előtt!..."

 

I.

A nagyünnepi liturgia közismert mondata vissza-visszatért gondolataimba, amikor a magyar zsidóság delegációjának tagjaként tíz napot töltöttem Ausztriában és Izraelben, a Zsidó Világkongresszus jeruzsálemi ülésén, e testület alapításának 50. évfordulóján. Az élmények sokaságából hadd említsem meg azokat a helyeket, ahol imádsággal fordultunk a Mindenhatóhoz.

Utunk első állomása Bécs volt. ahol megjelentünk a Seitenstettengasse-ban lévő központi zsinagógában. Kör alaprajzú, pompás épület, ahol a bimá, a tóraolvasó asztal - a Dohány utcai zsinagógához hasonlóan - a frigyszekrény előtt magasodik. Most tervezik e nemes vonalú, klasszikus stíluselemeket magában foglaló templombelső terének esetleges átalakítását, s a bimá az épület mértani közepére kerülne. Érdekes, hogy ez a változás -, ami a vallásos zsidóság érzelmeit és elvárásait tükrözi - a fiatalok köréből indult ki.

Fiatal a templom rabbija, Paul Eisenberg. Édesapja néhai dr. Akiba Eisenberg a Budapesti Rabbiképző Intézet végzettje. Fia már Jeruzsálemben tanult, de jól beszél magyarul. Ő imádkozott „Löchu nöránnáno-tól Löcho-dajdi”-ig. Kedves énekhangját, chászid dallamvilágát csilingelő gyermekkórus tette árnyalttá, emlékezetessé.

A Mááriv-ot Ábrahám Klein főkántor recitálta. A magyar közönségnek alkalma volt meghallgatni néhány évvel ezelőtt, amikor a budapesti Goldmark-teremben nagysikerű koncertet adott. Most zsinagógai környezetben gyönyörködhettünk énekében, áhítatot teremtő fohászában. Érződik, hogy a kiejtett szavakat pontosan érti, s az ősi szöveg a régi dallammal szinte útra kel, s száll a magasságok felé.

A szombat délelőtti istentisztelet helye a Tempel Gasse volt. Igen vallásos réteg látogatja ezt a külső és belső formájában megújult zsinagógát. Természetes, hogy a hely archaikus jellegéből adódóan alig van díszítés, de az ablakok színes mozaikkal béleltek, ahol a 12 törzs szimbólumát ábrázolták. Az épületben mégis meglévő eleganciát a harmóniára való törekvés és a nemes anyagok - mindenekelőtt a márvány - használata teremti meg. Hasonlóan decens a zsinagóga alagsorában elhelyezett rendkívül modern, s tökéletes higiéniai igényeket kielégítő, szaunával ellátott rituális fürdő, a mikve. A felújítás költségei meghaladták az egymillió dollárt.

A reggeli imát megelőzően Grünfeld rabbi "előtanul", s mintegy tucatnyi ember ül asztalánál. Nem tétlen szemlélők, hanem aktív részesei, mi több, közbeszólói, vitapartnerei az előadónak.

Felváltva imádkoznak a hívek Sácháriszt. Muszáfot. Nincs állandó kántor, ez érthető, hiszen az itt imádkozók között mindenki "szakember". Legalább száz ember - három generáció tagjai hajlongva, s nagy áhítattal fordul az imakönyv fölé.

A Tóra-olvasás előtt patriárka-külsejű ember áll a szószékre. A tanulás fontosságáról, a tanítás és a tanházak jelentőségéről szól, majd felszólítja a jelenlevőket az egyik amerikai jesiva hathatós támogatására.

Az istentisztelet után kiddust adnak a megjelentek tiszteletére. A kiddus-szoba mozgatható tetejű. szukkauszkor egy gép szétválasztja a tetőszerkezetet, náddal fedik be azt, és máris kész a szukko, az ünnepi sátor. Most prédikációk színhelye a terem. Ortodox szokásnak megfelelően két bócher - alig lehetnek több 13-14 évesnél - dörosot, szabályos írásmagyarázatot tart. Feszült érdeklődéssel figyelik, s áhítattal hallgatják a két fiatal valamit sejtető tanítását. A jelenben egy kicsit a jövőt is láthatjuk.

 

II.

 

Meghitt hangulatot teremtő város Jeruzsálem. Bája van, íze, történelmi levegője. Világvallások fókusza, a "Szent Város".

A ZSVK-n résztvevő magyar zsidó delegáció egyik első útja Meá Seárim-hoz vezetett.    1873 -ban száz család alapította ezt a részt, amely az egész térség egyik különleges színfoltja.

Honnan a név: Meá Seárim? Betű szerinti fordítása: száz kapu. Talán mégis tórai ihletettsége van e két szónak. Tajldajsz hetiszakaszában, a második ősatyáról így ír a Szentírás: " .. és vetett Izsák abban az országban és százszor annyi termett neki abban az évben, mert megáldotta az Örökkévaló." Itt a "meá seárim" százszorost, bő termést jelent.

A nagyon vallásos, önmagába forduló réteg központja e hely, ódon házait misztikum lengi körül. Szinte mindenhol jesiva és templom található. Az üzletekben halk hangú árusok kínálják könyveiket, kegytárgyaikat. Itt mindent a vallási élet inspirál, itt minden a vallási élet inspirátora. A város egyik kiváló helyi ismerője így ír a Meá Seárimról: "Szombaton és ünnepnapokon persze nincs közlekedés a telepen, de forróvérű fiatalok és vakbuzgó öregek kövekkel dobálják meg a negyed határán utazó járműveket. Nappal kis városka gettójára emlékeztet a negyed. De aki nem sajnálja a fáradságot és éjszaka látogat el Méá Seárim-ba, az megható élményben részesül. A jesivákból, az internátusokból, a zsinagógákból, szinte minden szobából fény szűrődik ki és halk hangon dudorászó bóchereket, rabbikat hallani, akik Tórát tanulnak és ajkukon az ősi melódia."

E felejthetetlen házsorokhoz közel található Jeruzsálem legszentebb helye a Kotel, a Siratófal. Az egykori szentély megmaradt "része". Előtte eligazító tábla irányítja az odalátogató zarándokokat. Elkülönített hely, jobb oldalon az asszonyoknak. Mögötte két méter magas paraván, ami elválasztja a férfiak területét a nőkétől.

A tér sarkán mosdómedence, benne kétfülű öntőedény. Hiszen csak "tisztán" lehet belépni ebbe az áhítatot igénylő miliőbe. Magáról a Falról írni szinte lehetetlen. Egyszerű, de hatalmas faragott kőből álló rengeteg, amelyeket vadul kúszó növények és az áhítat borít be. A falrésekből - mindenhonnan - kvitlik, papírba öntött üzenetek leselkednek ki.

Tudom, hogy van, Aki meghallgatja ezeket!

Rabbi Kook szavai villannak át fejemben: "Vannak emberek, akiknek kőszívük van, s vannak kövek, amelyeknek közepén érző szív dobog."

Ez az egyetlen hely a világon, ahol nem lehet lekésni az istentiszteletről. Itt jemeni zsidók faburkolatú, különleges formájú Tórából olvassák az ősi szöveget, a dallamvilág ismeretlen. Talán az arab zene ihlette? Amott strámlis, kaftános chászid emberek hajlonganak, és szinte minden ízükkel Isten előtt hódolnak. A félhangos imádság ellenére a téren és időn felül álló csend uralkodik mindenen.

Elköszönve a Kotel-től a 122. zsoltár szavaival búcsúzom:

"Óh, Jeruzsálem, halljad ím,

köszöntünk

Örökkévalónk előtt esedezve,

Óh, mindeneknek. kik téged

szeretnek,

Boldogság legyen sorsuk és

szerencse!

Legyen békesség a te falaid közt

És tornyaidat lágy csend

dédelgesse."

Az öröm és vígság napja

Ünnepi istentiszteletre gyűltünk össze, hogy közösen, imával ajkunkon szálljon fohászunk a Mennyek Urához, azon alkalomból, hogy Isten kegyelméből Izrael Államának 41. függetlenségi évfordulóját ünnepelhetjük. Ezen ünnepi napon és ünnepi órán előttünk lebeg e terminus egymásba kapcsolódó, állandóan visszatérő hármas motívuma: a Jom Hásoá, a Jom Házikáron és a Jom Háácmáut. A Jom Hásoá, amikoris hatmillió európai, s ezen belül hatszázezer magyar zsidó mártír emlékére meggyújtottuk a hat gyertyalángot. A Jom Házikáron, az emlékezés napja, amikor áldó kegyelettel gondolunk azokra a hősősökre, akik a legdrágábbat, életüket adták Izrael függetlenségéért. És Jom Háácmáut, maga a függetlenségi nap, amely Izraelben és a gálutban egyaránt nem más, mint moádim leszimchá, az öröm és a vígság napja.

Gondolataimat két talmudi idézet köré kívánom csoportosítani. pontosabban, ha árnyaltabban akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, két olyan ágádai tanítást ajánlok, testvéreim figyelmébe, amelyek, az évezredek messzeségéből is hozzánk szólnak.

 

1.

אוירא דארץ ישראל מחכים

 

„Izrael levegője bölccsé tesz... „

 

Sok-sok évvel ezelőtt fogalmazódott meg ezen ősi igazság. Annak tudatában és jegyében, hogy őseink, akik egykoron a Szentföldön éltek, s az egész egyetemes emberiségnek adták a Tórát, magát az erkölcs fogalmát, mély bölcsességgel rendelkeztek. Ez a bölcsesség hatotta át a későbbiekben száműzetésben élők sorsát, elméleti felkészültséget és magát a gyakorlati kivitelezést.

להתקין לו בית ועד שיהא מורה בו דברי תורה

 

„Alapítsatok tanházakat” - szól a régi tanítás, - „tanházakat, amelyekben taníthatjátok Isten szent igéjét.” Amikor a polgári időszámítás szerinti 70-ben a hadvezér Titus édesapja, a cézár parancsára elpusztíttatja Jeruzsálemet, szétszóratásba kerül az ősi zsidó nép. Szerte a földön, egyik helyen napfény, a másik helyen árnyék, az osztályrésze. De mindenütt vallja az ősi igazságot:

 

להתקין לו בית ועד שיהא מורה בו דברי תורה

Mindenütt tanházat alapít, mindenütt zsinagógát épít, azzal a céllal, és reménnyel, hogy továbbadhatja mindazt, amit egykoron böerec haködajso, a Szentföldön örökségül kapott. És imádkozza naponta:

 

ותחזינה עינינו בשובך לציון ברחמים

 

Ez jelentette számukra tanításul és imádságul azt, ami őseinket fenntartotta és megtartotta a megpróbáltatások évezredeiben. Magam előtt látom a különböző szintű jesivákban éjt nappallá tévő bochereket, akik odahajolnak a megkopott Talmud fóliáns fölé és tanulnak, hogy taníthassanak, hogy átadhassák azt a szellemiséget, amelyet örökségül kaptak. Ez nem volt más, mint zerá kajdes, szent mag. Sok-sok tízezer talmudista szerte a világon tanította az egyetemességet, amely a zsidóságból fakad. Ezt a szent magot tengernyi megpróbáltatás, lemondás, majd diszkrimináció érte szerte a világon. Talmud tudósok liturgiaköltők, pájtánok foglalkoztak egyéniségükkel, céljaikkal és vágyaikkal, és próbálták aposztrofálni a zerá kajdes, e szent mag értekét, és meghatározni helyét az adott korban és definiálni helyét a jövőben.

A modern zsidó költészet legnagyobb alakja, Chajim Nachman Bialik hasonló miliőből nőtt ki. Látta a különböző helyeken szétszórva elhelyezkedő jesivákat, ahol hajnaltól késő estig tanultak.

 

"...S elgondolom, mily hatalmas a mag,

Mely rejtve él az átkozott talajban,

Érne a napnak egy sugara csak,

S belőle mennyi áldásunk fakadna!

Mennyi dús kéve hullana alá,

Ha egy új szellő, mire lelkem vágyik,

Egyengetne és kisimítaná

Az élet ösvényét a jesiváig..."

 

Zerá kajdes, e szent mag kikelt. A polgári időszámítás szerint 1948-ban, Jom Háácmáut napján függetlenné lett a modern zsidó állam. Szerte a világon nagyhatalmak és kis országok biztosították szimpátiájukról a zsidó államot. Az elmúlt 41 esztendőben rügy fakadt a mag helyén. Úgy is mondhatnám: megmaradt a mag és rügy is lett a fán. A Szentföldön, Izrael Államában, a zsidó világ központjában és szívében, együtt van az ókori szellemiség és a modern kor minden egyes csodája. Ha azt mondom, komputertechnika. Ha azt mondom, világszínvonalú mezőgazdaság. Ha azt mondom, hogy csúcstechnológia, mind-mind azonos Izraellel. Ha azt mondom, hogy könyvtárak - nemcsak nyilvánosak, hanem magánkönyvtárak - azt mondom Izrael.

Sok izraeli házban jártam. Láttam gazdagabbat és szegényebbet Elegánsan berendezettet és olyat, amelyre a sivárság volt a jellemző. De minden házban ott volt a könyv. Mert ez a nép nem más, mint a könyv népe. Ez a virágok és a fauna országa.

Az egyik kozmonauta azt mondta, hogy amikor fenn járt a világűrben és letekintett, a Földközi tenger környékén látott egy csodálatos oázist. Nem értette első pillanatban, hogy mi az.

Ez volt Izrael.

A visszatértek, a hazatértek, az egykori üldözöttek gyerekei, a soa túlélői, a megpróbáltatások számkivetettjei keresték és megtalálták az ó- illetve új hazát. Igaza van az ősi tanításnak:

Izrael bölccsé tesz, racionálisan gondolkodóvá, jövőtervezővé.

 

אבן ירה הקדוש ברוך הוא בים, וממנה נשתת העולם. למה נקרא שמה אבן שתייה? שממנה הושתת העולם

 

Annak idején, amikor a jeruzsálemi Templom állt, - így mondja az ágádá tanítása - a Templom fundamentumát EVEN S’SZIJO-nak, alapkőnek nevezték el. Egyes kommentátorok a S’SZIJO szót, úgy interpretáljak: ez nem más, mint egy forrás. Ebből a forrásból meríthetett az egész világ.

Annak idején egy tiszta forrás volt ott, amely - s ezt büszkén vállaljuk - megtermékenyítette az egész világot. Inspirálólag hatott évezredek irodalmára és művészetére. Döntő módon befolyásolta az etika világképét. De általában úgy fogalmazhatunk: odaállt minden progresszió mellé. "Semimeno hustász hoajlom", ez a tiszta forrás, mely alapként is szolgált, s ebből meríthetett az egész világ vizet és dicsőséget.

Hogyan fogalmazták ezt meg a Függetlenségi Nyilatkozat alkotói? Hadd idézzem tanúnak: "Izrael prófétainak szellemében a szabadság, jog és béke ideáljait tekinti léte alapjának. És egyenlő társadalmi és politikai jogokat biztosít minden polgárának vallásra, fajra és nemre való tekintet nélkül. Gondoskodik a vallási, lelkiismereti, nyelvi és művelődési szabadság fenntartásáról. Védelemben részesíti valamennyi vallás szent helyeit és betartja az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett elveket".

Ezen elveket és azokat, akik szent célként maguk elé helyezték azokat, az elmúlt 41 esztendő alatt többször akarták a tengerbe szorítani. De e nép, mint annyiszor más alkalommal a történelemben, a megpróbáltatások viharából, győztesen került ki. Vallotta és vallja:

 

עם ישראל חי

„Izrael népe él és élni fog!”

 

Mielőtt elmondanám a mártírokért, a hősi halottakért a Kel mole ráchámimot, befejezésképpen még egy néhány szó.

Közösségünknek, midannyiunknak nagy örömére szolgál, hogy fejlődnek a Magyarország és Izrael Állama közötti kapcsolatok. Valamennyien úgy éreztük, hogy az elhibázott lépést, a diplomáciai kapcsolatok 1967-es megszakítását fel kell váltania a teljes körű diplomáciai kapcsolatoknak. A mi álmunk, vágyunk és kérésünk egyben, hogy valóban szeretet, megértés és tárgyilagosság alakuljon ki mindkét nép körében egymás iránt. EVEN SOSZIJO, a forrás szétszóródott, szétáradt a világban. Eljutott hozzánk is a maga békességével és egyben emlékével.

Emlékezzünk tehát a hősi halottakra.

Hogy jó szóval, illő szóval fejezzük be a közös elmélkedést, hálámat és szeretetemet tolmácsolom - az ünnephez illő köszönettel - valamennyiőtöknek, hogy eljöttetek, hogy együtt ünnepelhettünk. Adja Isten, hogy legyen osztályrészünk:

 

מועדים לשמחה לגאולה שלמה

 

Hallgassa meg Isten fohászunkat, adja, hogy így legyen!

„…teljes-jogú diplomáciai kapcsolatot venne fel Izrael Államával…”

 

Parlamenti interpelláció

 

Tisztelt Elnök úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Képviselőtársak!

Nem veszem elő előre-megírt beszédemet. A perc hatása alatt szeretném megosztani Önökkel érzelmeimet és gondolataimat ebben a történelmi pillanatban.

Megtiszteltetés a képviselőnek, s kötelessége a képviselőnek, ha szót kaphat, vagy szót kér a népképviselet legfelsőbb fórumán, a Parlamentben. E megtisztelő kötelességnek is teszek eleget, amikor vállalom a szót.

Megrendülten állok itt most Önök előtt egy olyan közösség küldötteként, amely átszenvedte a történelem legnagyobb sorscsapását. Fájó kegyelettel, drámai módon emlékezem én is arra a hat millió európai zsidóra, s azon belül 600 ezer magyar zsidóra, akik a különböző koncentrációs táborokban, munkaszolgálatban vagy a Duna partján lelték halálukat. Pontosíthatnám: nem jó ez a kifejezés, hogy "lelték halálukat" - megölték őket. Ez a pontos kifejezés! S természetesen hasonló érzéssel és kegyelettel gondolok azokra a cigányokra, ellenállókra, a magyar hadsereg azon katonáira, akik ártatlanul szenvedtek vértanú-halált.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Rövid hozzászólásomban néhány olyan gondolatot szeretnék felvetni, mely részint a múltba vezethető vissza, részint a múltból építkezve egy kicsit keresi és szeretné megtalálni a közös jövendőt.

Valamikor, talán középiskolás koromban olvastam egy könyvben, hogy a barbárnak nevezett Rómában megbélyegezték a tolvajt olyan formában, hogy a homlokára két betűt véstek: egy "C"-t és egy "F"-et. E két betű két szót takart: Cave Furem. Vigyázz, mert tolvaj! A barbárnak nevezett Róma megbélyegezte azt, aki tolvaj volt.

A civilizáltnak nevezett XX. század megbélyegzett embereket, mert egyetlen "bűnük" volt csupán az - s e szót, hogy zsidó most idézőjelben mondom -, hogy zsidók voltak. Személyes élményeim közvetlen élményeim nincsenek a háborúról. Fehér hajam ellenére be kell vallanom Őnöknek, hogy a háború után születtem olyan család gyermekeként, ahol szinte mindenkit kiirtottak.

Az én családom Kelet-Magyarországról származik, édesapám Csengerben született, édesanyám Esze Tamás falujában, Tarpán. Felmenőim részt vettek a magyar szabadságharcban, 1848-ban. Elődeim részt vettek az első világháborúban. Mégis szinte a teljes családomat kiirtották. Harminckilenc családtag pusztult el Auschwitz koncentrációs táborában. S nincs hová elmennem sírlátogatásra, mert sírjuk sincs, hiszen a gázkamrák után a földi porhüvelyt elégették és hamvakat szétszórta az a buta, az a kósza szél.

Kötelez tehát bennünket, felekezetünkhöz tartozókat is, a közös emlékezés, s itt ezen a helyen, az ország Házában - az elnök úr által elmondottakat appercipiálva és azzal egyetértve - különösképpen megható szólnom, hiszen ez a Ház hozta meg a különböző zsidótörvényeket, s most ennek a Háznak az elnöke - gondolom valamennyiünk érzelmét és gondolatait tolmácsolva - fejezte ki mindazt, amit az előbb elmondott mindannyiunk füle hallatára.

Természetesen ebben a szörnyű, tragikus korban is voltak emberek az embertelenségben. Nemcsak Wallenbergre gondolok, hanem Karl Lutzra, nemcsak a jelenlétével bennünket megtisztelő Giorgio Pelascara, hanem olyan kiváló magyar emberekre, mint például Bajcsy-Zsilinszky vagy Nagy Baczoni és sorolhatnám. Jeruzsálemben van egy különleges múzeum, az a neve: Jád Vásém. Őrök emlékezés azoknak, akik mártíriumot. szenvedtek. Amikor ott járok vagy jártam, mindig örömmel láttam, hogy egyre gyarapszik a magyar nevek száma, azoknak az igaz magyar embereknek a száma, akikre mindig büszkék lehetünk, büszkék voltunk és büszkék leszünk a jövőben is. Akik mindig tudták, hogy a magyaroknak hol a helye és hogy Magyarország mit jelent. S akik vallották és vallottuk - mondhatjuk többes szám első személyében -, hogy az igaz Magyarország az nem Szálasi Magyarországát jelentette.

Az igaz Magyarország az mindig a Bajcsy-Zsilinszky-k Magyarországát jelentette. És az volt az igaz Magyarország, amelyben Arany János vagy József Attila publikálhatott.

A következő kérdéskör - engedelmükkel az elnök úr által elmondott gondolatmenetet szeretném végigjárni - az antiszemitizmus. E helyen már alkalmam volt igen tisztelt Hölgyeim és Uraim szólni Önök előtt, illetve az ország színe előtt a mai magyarországi antiszemitizmusról. Hogy több-e az antiszemitizmus Magyarországon ma, mint korábban, azt megmondani nem tudom, hiszen nincs szeizmográf, amely ezt mérni tudná. De mindenképpen azt kell mondjam, nyíltabb. Utalhatok itt arra, hogy a napokban több zsinagógánkon újból megjelent, hajnalra virradóra, a szégyen foltja: a horogkereszt; hogy a napokban több tanintézetünk ablakát kétszer is betörték, gyakran az utcákon is - szavakkal ugyan -, de inzultálnak embereket.

Úgy gondolom: mindenekelőtt és mindenek felett a rabbinak - s ha különösképpen az a megtiszteltetés jut neki osztályrészül, hogy képviselő lehet - fel kell emelnie szavát itt, ehelyütt, az ország legfelelősebb emberei, személyiségei előtt. Közösen emeljük fel szavunkat az antiszemitizmus ellen! A mai Magyarországon nem lehet antiszemitizmus! A mai Magyarországon, 44 ével Auschwitz után, még a szalon-antiszemitizmus sem engedhető meg. De azt hiszem: sehol a világon. Egyre inkább fejlődő és szélesedő demokratizmussal rendelkező társadalmunkban különösképpen fontos, hogy én is felhívjam erre e helyen a figyelmet.

Sok mindent lehet tenni ellene. Sok helyen elmondottam - az elnök úr tudja, amikor a külügyi bizottság elnöke volt, ott is szóltam erről néhányszor - hogy az első és számomra talán a legfontosabb eszköz a pedagógia. Megfelelő módon, objektíven és tárgyilagosan szólni a holocaustról, hogy mi volt az. Ha Önök, tisztelt Hölgyeim és Uraim, fellapoznak egy magyar közép- vagy általános iskolai tankönyvet, nem hiszem, hogy három vagy négy sornál többet találnak arról, hogy holocaust, vagy, hogy 600 ezer magyar állampolgárt - akik éppen véletlenül zsidónak születtek - a különböző koncentrációs táborokba vittek és megöltek.

Az elmúlt egynéhány évtizedben valamilyen megfogalmazhatatlan szemérmetességből nem volt szabad a publicisztikában ezt a szót leírni: zsidó. Valamiért szégyen volt. Én öntudatosan vállalom zsidóságomat és elvárom minden hittestvéremtől, hogy magyarságát és zsidóságát öntudatosan vállalja. Egy apró példát hadd mondjak el:

Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm, akinek hozzátartozója elhunyt, el akarta temettetni halottját egy budapesti temetőben. S kérte, úgy legyen benne a kommüniké az újságban: rákoskeresztúri zsidó temető. Így nem vették fel. Csak az a fogalom volt elfogadható, hogy Kozma utca 6.

Ez a szó szinonimája lett - valamilyen vonatkozásban - a magyar zsidóknak. Tehát úgy gondolom, pedagógiával, objektív tájékoztatással, publicisztikával érdemes lenne ezzel a kérdéssel tudományos szinten foglalkozni, kellőképpen tárgyalni meg ezt a nagyon komoly és nagyon felelősségteljes gondot és problémát.

Még egy fájdalmamról hadd szóljak. Magyarországon közterületen a 600 ezer magyar zsidó mártírnak nincs emlékműve. Ez három, Szeged nagyságrendű városnak megfelelő polgárság. 600 ezer ember! Tudomásom szerint sehol nincsen. Köztérről beszélek. Mindenképpen az illetékesek szíves figyelmébe ajánlom, talán érdemes lenne elgondolkodni róla.

Két rövid gondolat még befejezésül. Az elnök úr által elmondottak, és az egész hozzáállás, ami itt a levegőből érződik, késztet arra, hogy egy olyan témáról is szóljak, amelyről hosszú hosszú ideig szintén nem beszéltünk. A deportálások 45. évfordulóján, ezen a viszonylagosan kerek évfordulón is, úgy gondolom, a magyarországi zsidóságra való emlékezésnek egyik jele lenne, vagy lehetne, hogy ha a Magyar Népköztársaság teljes-jogú diplomáciai kapcsolatot venne fel Izrael Államával, ahol a magyarországi holocaust leszármazottainak egy jelentős része él. Tisztelettel kérem az általam elmondottakat megfontolni szíves tudomásul vétel végett.

Az. utolsó gondolatom: néhány évtizeddel ezelőtt, talán 20 évvel ezelőtt, alkalmam volt összeismerkedni a magyarországi zenetörténet, zeneirodalom legnagyobb klasszikusának özvegyével. Elmondott egy kis történetet, amelyet befejezésképpen és mintegy konklúziót, hitvallást szeretném nagyrabecsült, szíves figyelműkbe ajánlani. A történet így hangzik: valamikor a második világháború előtt összeházasodott egy angol és egy svéd ember. Egy angol férfi és egy svéd nő. Szerelmükből gyermek született, s úgy nevelték, hogy az angol és a svéd kultúrát egyaránt sajátjának érezze. Kettős gyökérrel. S amikor a gyerek középiskolás lett, odamentek hozzá diáktársai és azt kérdezték tőle: mondd, te tulajdonképpen mi vagy. Svéd, vagy angol? Félig svéd, vagy félig angol? Mire a válasza úgy hangzott: nem, én egészében vagyok svéd, és egészében vagyok angol. Így érzem én is. Egészében vagyok magyar, s egészében vagyok zsidó, s e kettős gyökerűség meghatározza azt a célkitűzést, amelyet a magyar zsidóság az elkövetkezendő évtizedekben is itt, e honban, célként maga elé helyezett.

„…a jelenből a jövőhöz szól…”

 

Néhány héttel ezelőtt érdekes hír jelent meg a magyarországi tömegkommunikációban. Megtudhattuk, hogy a világörökség része lesz a Millenniumi Emlékműtől a Dohány utcai zsinagógáig, az Andrássy út mentén terjedő városrész. A világörökség része lesz az a terület is, ahol most állunk, ahol most kegyelettel emlékezünk.

Emlékezzünk!

Ez az a hely, amely érzelmeket sugall, s amelyre talán alkalmazhatjuk a szentírási kifejezést:

כי המקום אשר אתה עומד אדמת קודש הוא

„mert szent föld az a hely, amelyen állsz”

 

Az elmúlt majd' két évtized emléke tette maradandóvá, látogatási célponttá, kegyeleti emlékhellyé. Itt áll a világ második legnagyobb zsinagógája, a Dohány utcai templom, mellette a zsidó héroszok emlékének állított Hősök temploma. Szemközt, talán Európa legszebb épülete, az Otto Wagner tervezte, még romjaiban is lenyűgöző Rumbach utcai zsinagóga, amelyről azt írja méltatója: „a profán használat nemegyszer valóban sérti az egykori templom emlékét."

Itt várja közönségét Magyarország második leglátogatottabb múzeuma, a Zsidó Múzeum. Mellette írásos múltunk hivatott őre, a Levéltár.

Árnyékában némán, ahogyan a kövekhez illik, alussza álmát a Lapidárium. Itt van a modern kori zsidó állam megálmodójának, Herzl Tivadarnak egykori születési háza, s emléktáblája, s népünk 20. századi történetének egyik szabadsághős mártírja, Chana Szenes mementója. E helyütt álltak a 20. század egyik szégyenfoltjának, a pesti gettónak falai, s temetőnkben itt pihennek a gettó mártír halottjai.

E téren kapott helyet a magyar „chászidé umot háolám”, a Világ Jámborainak Emlékkertje, amely azon nem zsidó honfitársainknak állít emléket, akik a legdrágábbat, az életüket tették kockára zsidó emberek védelméért.

S itt, a Wallenberg Emlékparkban tanúskodik az Emánuel Emlékmű, a gondolatokat - érzelmeket ébresztő monumentális szoborkompozícióval a közepén. Különös ötvözete a történelem által formájától megfosztott menórának és a magyar táj jellegzetességének, a levelekben gazdag szomorú fűzfának. Rajta a Siralmak Könyvének egyik legkifejezőbb idézete: „Tekintsetek ide és lássátok, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam, amely nekem okoztatott..." Ez az emlékmű hirdeti az emlékezést és a hit sugárzását.

זכרון של ברזל

1. Idézem a modern kori zsidó költészet legnagyobb egyéniségének, Chaim Náchmán Bialiknak a szavait: „Az akaraterő, az energia dús tetterő, a szilárd hit olyan, mint a vas..."

Nem messze e helytől, 1975. tavaszán egy hetvenhárom éves Kelet-Magyarországról elszármazott zsidó, Ezriel Jichák ben Efrájim Dov beszélgetett egyetlen fiával. Sorsa tipikus 20. századi magyar zsidó sors volt. Csengerben született, 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Családjának szinte minden tagját megölték Auschwitzban, feleségét, négy gyermekét, testvéreit, szüleit, nagyszüleit, összesen harminckilenc hozzátartozóját.

Ezriel Jichák 1973-ban vesztette el rajongásig szeretett második feleségét, ki szintén a soa túlélője volt. Ezriel Jichák 1974-ben már rákbetegségben szenvedett, néhány héttel azután, amikor már tudta, hogy gyilkos kór támadta meg szervezetét, magához hívta gyermekét.

Szekrénye mélyéből egy kendőbe csomagolt, gyertyatartóhoz hasonlító tárgyat vett elő, odaadta fiának, s azt mondta neki: ha már nem leszek, te vigyázz e gyertyatartóra! S elmondta a következő történetet: 1944/45 fordulóján Mauthausenben volt, mint sok tízezer sorstársa. Vallásos zsidó lévén péntek esténként - a családján kívül - a gyertyagyújtást is hiányolta. Elhatározta ott, a koncentrációs táborban, hogy készít egy tartót az ünnepi lángoknak.

A mauthauseni pokol kerítésének egy darabjából - persze minden artisztikumot nélkülöző-gyertyatartót formált. S péntekenként, amikor közeledett a Kábálát Sábát, vallásos barátaival körülvették ezt az ún. gyertyatartót, apró fadarabokat helyeztek el benne, meggyújtották, s elmondták a poklok poklában, a halál árnyékában is az ősi áldást, s énekelve fogadták – a Szombat királynőjét. Őrizték a hagyomány tüzét, amely erősebbnek bizonyult a krematóriumok lángjánál.

Ezriel Jichák odaadta ezt a féltve őrzött az addig meg nem mutatott emléket fiának 1975-ben, aki életében előszőr1984-ben eljutva Izraelbe, a Siratófal megtekintése után első útjaként a Jád Vásém Intézetbe ment. Ott átadta a gyertyatartót. Őrizzék a legmegfelelőbb helyen.

Három évvel ezelőtt Ezriel Jichák fia levelet kapott Izraelből, a Jád Vá Semtól. Idézem: „A magyar zsidóságról szóló kiállítás részeként történelmi múzeumunkban elhelyeztük ezt a gyertyatartót, amelyet megboldogult Ezriel Jichák ben Efrájim Dov készített Mauthausenben.

A táborokban élt zsidók iránti elkötelezettséget fejezi ki a gyertyatartó különleges története. Jelezve Ezriel Jichák ben Efrájim Dov és fogolytársai lelkesítő odaadását, amely a rettenetes körülmények ellenére élt bennük a zsidó hagyományok iránt. E különleges gyertyatartót múzeumunkban bemutatjuk a nagyközönségnek, mint a zsidó szellemiség szimbólumát…”

E gyertyatartó azóta is Izrael fővárosában van. Emléket állít hatmillió európai, hatszázezer Magyarországról elhurcolt ember élni akarásának, Ezriel Jichák egész családjának, akiket elgázosítottak, majd kremáltak. Őrizze e fémből készült gyertyatartó Ezriel Jichák áldott emlékét.

Ezriel Jichákét, aki nem volt más, mint az én drága édesapám.

 

זכרון של ברזל

2. S most szólok a másik szimbólumról, az előttünk magasodó fordított alakú fűzfa menóráról, amelyre ha rátekintek a zsoltáros sóhaja, emlékezése villan elém:

 

על נהרות בבל שם ישבנו גם בכינו בזכרנו את ציון

„Bábel folyóinál ültünk, sírtunk, mikor megemlékeztünk Cionról… Hárfáinkat a fűzfaágakra aggattuk…”

 

Amikor megemlékezünk a magyar Cionról, a menóra-fűzfaágra nem a hárfát aggattuk, hanem neveket tartalmazó leveleket. Beszédes neveket, amelyeknek betűi időnként felszállnak a magasságokba, s a Mindenható trónusánál soha el nem múló fájdalmunkról tanúskodnak. A Világ Alkotója pedig meghallgatja a betűk jajszavát, odafigyel rájuk, vigyázza őket.

Nevek, ami másoknak történelmi dokumentum talán, de nekünk a múlt, a velünk élő valóság, a mai napig is zilált álom, az elrabolt ifjúság, a kibontakozástól megfosztott reménység.

A zseniális szobrász, Varga Imre alkotásának elkészülte előtt, a nyolcvanas évek végén az Emmánuel Alapítvány elnöke, Keller László, azzal a kéréssel fordult hozzám, ajánljak egy üzenetértékű idézetet, tradicionális tanítást, amely a jelenből a jövőhöz szól, s amelynek időszerűsége elévülhetetlen. A Szánhedrin traktátusából való mondatot belevésték a márványtömbbe:

 

כל המקיים נפש אחת מעלים עליו כאילו קיים עולם מלא ...

„Aki egy életet megment, olybá tekintendő, mintha az egész világot mentette volna meg…”

Ez az egyik üzenete a holokauszt katasztrófájának a 21. század felé.

Vajha az emberiség figyelne az ősi szavakra!

Nem őrhelyem hagyom el, csak hazatérek…

 

Itt, e teremben, mely hosszú évtizedek óta a magyarországi zsidóság valláskulturájának otthona, fellegvára, ismét égnek a színes gyertyák.

Pislákoló lángjuk mellett bűvkörébe vonz az ókori történelem.

Hellenizmus és zsidóság, Két fogalom, két karakter, mely különbözik egymástól, mely formálólag hatott az emberiség kultúrájára. A hellén gondolatkörben élők mindig alkotókedvű, az élet különböző szeszélyeit kipróbáló embert neveltek. Klasszikus vonalú épületek, szép formájú szobrok kerültek ki a mesterek kezéből. A szír-görög kultúrának szerves része volt a testfejlesztés. Törekedjetek az ideális testi szépség kialakítására. Sportjátékokat, lovasversenyeket, olimpiákat rendeztek. Versenyzett az ember, az arénában viaskodott az állat. A görög művészet két istenségnek hódolt. Dionysosnak és Apollónak. Dionysos a bor, a kicsapongás, az extázis, a dal, a zene, a tragédia istene. Apolló a békéé, a pihenésé, az esztétikai érzésé, a logikai rendé, a festészeté és a szobrászaté. Az e kulturkörben élő emberhez  talán Dionysos állt közelebb. Kívül fény derű, pompa, de belül a sötét sikátorok leple alatt elégedetlenség és fájdalom honolt. Érdekeikről ritkán szólott a törvény.

,,A könyv népe" - így hívták az ókorban a zsidóságot. Nem véletlen ez a meghatározás, sőt nagyon is tudatos. Életüket nem azok a tényezők határoztak meg, melyek a szír-görögökét. A Szentélyen kívül nem voltak megcsodált épületeik, sehol sem emelkedtek nagyjait megőrző szobrok. Nem voltak hívei a testkultúrának. A zsoltáros így énekel: "Nem a lovak erejére vágyakozik, nem a testi erőben leli örömét." A szellemre vágyakoztak. A bibliai gondolkodás  majd a talmudi eszmevilág lényeges számukra. Vallják az emberiség egységét, a felebaráti szeretetet, mások és saját jogaik védelmét. Hirdetik a hit fontosságát, eszményét.. Kötelezővé teszik a szenvedések enyhítését. Követelik a munkát, az alkotás és a teremtés szükségére hívják fel a figyelmet. Tanítják az igazság szeretetét, a szerénységet. Példaképül állítják az erkölcsi tisztaságot, embertársuk javának előmozdítását. Mindenekelőtt, s mindenek felett vallják Isten egységét. A Láthatatlanét, ki emberi érzékszervekkel nem észlelhető, ki téren és időn felül helyezkedik el.

A hellenizmust, a görög gondolkodást erőszakkal terjesztették a Földközi-tenger medencéjében. A nép mely behódolt, a vallás, mely a hódító hitbe beleolvadt, fennmaradhatott.  Judea népe azonban nem fogadta el az idegen uralmat. Az egyistenhit meggyőződésével. az igazság biztos tudatával szívükben keltek fel a makkabeusok, hogy kiűzzék a betolakodókat.

 

"Van olyan szellemi forrás, mely megerősíti a hősöket, van, amely erőt ad a gyengülőnek. Van, amely naggyá teszi a szerényt, s van, amely szilárdítja a lankadót.

 

A zsidóság olyan szellemi forrásból merített, mely erőt adott neki, mely erőssé tette és megszilárdította. A hit forrásából táplálkozott Mátitjáhu hősiessége, ez segítette a győzelem, s  a vallasszabadság kivívásában.

A Talmud röviden meséli el a zsidóság fennmaradásáért vívott harcát. Folytatólagosan találhatjuk Hillél és Sámmáj vitáját a gyertyagyújtás rendjét illetően Érvek és ellenérvek csatájában győz a köreinkben máig is elfogadott gyakorlat. A fokozatosság elvét alkalmazzuk. Az itt található hilléli mondásnak alkotókészsége, alakító hatása van.

 

מעלין בקודש ואין מורידין

“Gyarapodjunk a szentnek vélt tárgykörök megismerésében.”

 

Amikor a chanukka gyertyákat fokozatos sorrendben gyújtjuk, vallási kötelezettségünk mellett hitet teszünk e gondolat mellett is. Hisszük az alkotás szépségét, a fokozatosan megszerezhető ismeretek fontosságát. A chanukka mécsek vessenek fényt, világosságot az útra, melyen járni kívánunk. Hűek akarunk lenni önmagunkhoz, hogy eleget tegyünk a makkabeusi elvárásnak. Emlékeink élednek fel, amikor hálatelt szívvel fordulunk az Alkotó felé és énekeljük Móauz cur ismert dallamait.

 

"Üdvössége szirtje, vára,

Feléd szárnyal minden hála.

Hitem benned erős, szilárd,

Ajkam Téged rebegve áld ...

Dal és ének hozzád csendül

Chanukkádért ajkunkról fohász zendül."

 

Amióta hivatásom a zsinagógai szolgálathoz köt, soha nem beszéltem egyes szám első személyben.

Most megteszem.

Meg kell tennem.

Tegnap a zsinagógában búcsúztam el híveimtől, most pedig Tőletek szeretnék! Követem gyermekemet, s néhány nap múlva alijázni fogunk. E helyről szeretném megköszönni azt a sok ragaszkodást, amit kaptam Tőletek.

Nem őrhelyem hagyom el, csak hazatérek….!

Erecbe, az Országba megyek, ahova gyermekkorom óta vágytam!

Kivánom, hogy egészség, boldogság, béke legyen e közösség osztályrésze!

A Mindenható vigyázzon továbbra is Tirátok, s ne vonja meg kegyelmét  Tőletek.!

Lelkem egy darabja mindig itt marad…

Péntek délutáni virradat,

Amikor a Scud rakéták hulltak Izraelre

 

Nagyon szerettem a péntek délutánokat Jeruzsálemben.

Ülök az ablak előtt, s kitárulkozik előttem az "Arany Jeruzsálem". A valószínűtlenül kék ég és a csillogó napsugár által aranyköntösbe öltöztetett Szent Város. Az utakon már gyengül a forgalom, sábátra készülődnek az emberek. Emitt még zakatol, s monoton zenét duruzsol a munkagép, melynek vezetője szinte egyedül rendezi át a kicsiny hegyoldalt, odavarázsolva  hűsítő árnyékot adó parkot, sétányt a szerelmeseknek, játszóteret a zsibongó gyermekhadnak.

Amott már csöndes - az egyébként gyermekzsivajtól hangos - iskola, melynek falai között három és félezer gyerek tanul. Az iskola bejárata mögött csöppnyi park húzódik meg szerényen. Neve: Kineret Cohen. Kineret Cohen 12 éves volt csupán, a tér mégis az Ő nevét viseli. E kislány ott ült azon a 405-ös autóbuszon, amely Tel-Aviv és Jeruzsálem között haladva, gyilkos terrorcselekmény áldozata lett két esztendővel ezelőtt.

Valamivel volt csak fiatalabb, mint Anna Frank. Gondolataim és érzelmeim kavalkádjából kiragadva most a kosárlabda pályára téved tekintetem. A tömegsport itt azt jelenti, hogy mindig és mindenki előtt nyitva áll a hőséget sugárzó betonkatlan. Állandóan kosaraznak a fiúk, s hangosak, fékezhetetlenek, könnyedén öltözöttek, fáradhatatlanok, tehetségesek. Vajon melyikből lesz az új Miki Berkovics, vagy az izraeli fiatalság egyik sportideálja, Doron Jamchy, vagy Oded Katas?

Messziről látszik a nemrég épített szfárádi zsinagóga impozáns architektúrája. Olyan templom ez, ahol együtt ad hálát a Mindenhatónak a világ négy tájáról hazatért zsidó. Először monotonnak tűnő imájuk ma már lenyűgözően érdekesnek hallik, melyben állandóan az örök időszerűséggel bíró üzenet szárnyal: "Vetechezená énénu besuvchá lecion beráchámim."

Ülök a szobámban a nyitott ablak előtt, melynek szárnyait hat héten keresztül beragasztva tartottuk. Ma már anakronisztikusnak tűnik, hogy több mint négymillió testvérünkkel együtt, ragasztószalaggal és nylon fóliával védekeztünk Irak őrült diktátorának Scud rakétái ellen. Az ország minden polgárára deprimálólag hatott a Cáhál és a józanész diktálta önfegyelem. Már nem emlékszem pontosan, hányszor hallottuk a kibírhatatlan atmoszférát teremtő szirénazúgást. Vagy arra, hogy hányszor vettük fel korunk egyik védő szörnyszüleményét, az ormótlan gázálarcot. De így a péntek délutáni csendben újból kirajzolódik előttem a januári első támadás, amikor hajnalban iraki rakéták törték át Izrael egét, hogy legújabb kori történelmünk hős városának, Tel-Avivnak házai közé csapódjanak. Ültünk a "zárt szobában”, és remegve vártuk, van- e áldozata a gyilkos fegyvernek. Csendben mormoltam magamban a gyermekkorból beidegződött T’hilim verseket, remélve, bízva, tudva, hogy Ő, a Teremtő soha nem hagyja el népét. Majd elhangzottak a "varázs" mondatok: le lehet venni a gázmaszkot, ki lehet menni a "zárt" szobából.

Kábultan, mint, ki álomból ébred, igazán csak akkor tértem magamhoz, amikor a rádióban, reggel hatkor érces hangon, gyönyörűen hangsúlyozva újra felcsendült az ősi, a hitet, s biztonságot sugárzó mondat: "Smá Jiszráél, Hásém Elokénu, Hásém Echád".

Ülök az ablak előtt, de csak lelki szemeim előtt látom a Kotelt. Gyakran járok a Falhoz. Az ottani hangulathoz gyenge az emberi szó, azt csak érezni, s mindig megújultan átélni lehet. Az áhítatot teremtő légkört időnként a koldusok és az álkoldusok irritáló szava töri meg. Halkan, néha hangosabban, s még ritkábban agresszíven elhangzik a szó: c’dáká, c’dáká. Valóban ez lenne a c'dáká? Ez lenne a jótékonyság? Nekem a c’dáká fogalmát annak a közösségnek a tagjai testesítik meg, akik minden reggel munkába menet a kiskatonáknak süteményt, friss kávét, jó szót és egy nép köszönetét viszik.

Ülök az ablak előtt, s nem messze udvarunk bejáratától, tündöklő mosolyú, kipás kisfiú jelenik meg. Szülei gyengéden fogják kezét. Ugyanolyan emberek, mint te, vagy én, csak pigmensejtjeikbe kicsivel több fekete szín keveredett. Etiópiából megmentett testvérek ők. Ideérkezésük az entebbei bravúrhoz hasonlítható.

Ebben az országban mindig történnek csodák. Ennek az országnak szüksége van csodákra. Ez az ország maga a csoda!

Ugyanakkor arra gondolok, vajon ezeknek a fekete testvéreknek is végig kell-e járni a helyi bürokrácia néha kiismerhetetlen útjait. A gyakran megjelenő kiskirályok érthetetlen önkényeskedését hogyan értik meg? Remélem, hogy azokkal találkoznak, s ilyen az izraeli társadalom túlnyomó többsége, akik átérzik az új olék gondjait, s akik megértéssel fogadják a Cionba hazatértek csetlését-botlását.

Ülök a Befogadási Központ harmadik emeleti szobájának ablaka előtt, s a szemben lévő automata ajtón keresztül egymás után érkeznek az ismerősök és az ismeretlenek. A kapuban éjjel-nappal fegyveres őr - somér - áll. Szükség is van a fokozott óvatosságra, hiszen alig van olyan nap, amikor az újságok címlapján ne olvasnánk terrorista merényletről. Erről alig ír a világsajtó, ez alig érdekli, nem érdekli a világot.

Miért?

A zsidó ember élete nem egyszeri és megismételhetetlen? Rajtunk csak sajnálkozni, vagy bennünket csak elsiratni érdemes?

Az elmúlt évtizedek tehetséges költőjének sorai hasítanak belém:

 

"Hagyd a népedet elpusztulni

Könyörülj rajta Istenem.

Süllyedjen el a vesszőkosár,

hagyd a kőtáblát üresen."

 

Hát nem, csak azért sem. M.A., kedves Barátom! Ez a nép elpusztíthatatlan, élni akaró, s mindig megújulni képes. Ez a nép - gondoljunk például a sok évtizedes szovjet alijára - lassan lassacskán hazatér. Civódik, egymást marja, veszekszik és elégedetlen. Harsány, ingerlékeny, de optimista, s a kevésnek is örülni tud.

Békében akar élni, és békében fog is.

Gondolatbéli kalandozásaimból visszatérve ismét a kapura réved a tekintetem. A rabbi lép be. A kiejtéséből ítélve valahonnan az USA-ból alijázhatott. Itt nem kell Higginsnek lenni ahhoz, hogy megtudd, ki hol született. Az amerikaiak pörgetve, a franciák raccsolva, ejtik a szavakat. Az oroszok nem tudják kimondani, hogy ÁNI. Helyette az mondják: ÁNYI. Akik az arab országokból jöttek, az "ájin"-t is szépen artikulálják. S könnyen felismered, ki származik Magyarországról. Mi a hangsúlyt a héber szavak elejére, s nem a végére tesszük...

Szóval a rabbi szakállas, joviális úriember. Segítőkész, nagy tudású. Minden héten egyszer tanít párását hásávuát, azaz Tóra magyarázatot. Könnyű ivrit nyelven, szemléletesen magyaráz, s mondanivalóját kommentárokkal húzza alá.  Vajon miért öten, vagy hatan ülnek az óráján? Itt az új olék között a Tan iránt az érdektelenség teszi közönyössé az embereket? Vagy csupán nem jut el az emberek tudatáig hogy a könyv népe nem hanyagolhatja el az örökös adományt, a zsidó tradíciót?

Apropó, tradíció. Most jött be az a testes asszonyság, aki a kásrutra tanítja az érdeklődőket, szerda délutánonként két órán keresztül. E kurzus iránt viszonylag nagy az érdeklődés. Nem hiába tartozik a zsidó gasztronómia nemzeti sajátosságaink közé. A zsidó konyháról szóló könyvek ma is sikerre számíthatnak. A "suk" most is hangos az elárusítók rekedtes, de fáradhatatlan hangjától. A szupermarket változatlanul légkondicionált, elegáns, áruval teli, ám relatív méregdrága.

Most Michál lép be a kapun. Mi az, hogy lép? Libben. a klita tánctanára. Törékeny fiatal hajadon, hullámzó haja derekáig ér. Cábárit, azaz izraeli bennszülött, ami meglátszik minden megnyilvánulásán. Öntudatos, kedvesen hucpá mosolygós, s nem mindig kezdi pontosan óráját. Igaz, itt Erecben a pontosság nem tartozik a pozitív emberi tulajdonságok közé. Michál körbe állítja az embereket. Vannak vagy ötvenen. Hatévestől hatvanig. Megszólal a magnó, megindul a tánc. Szmolá, jeminá, kádimá, áchórá. Mosolyogtatóan ügyetlenül hullámzik a tömeg, s ropja a táncot. Igen, ennek a népnek már saját néptánca is van. Tánc, amelyet ismer idős és fiatal, s nyári estéken kint a tengerparton, vagy szombat kimenetelénél a kisváros főterén, büszkén és kecsesen lejt a gondjaitól megszabadult izraeli polgár. Csak azt nem értem, milyen út vezet a kezdeti ormótlan lépésektől az összetartozást is szimbolizáló sejtelmes táncig.

Ülök a szobámban a nyitott ablak előtt, s a most már pihenőre tért pedagógiai intézmények sokaságára gondolok, melyek öt és fél napon át adnak otthont mindazoknak, kik szomjazzák a tudást. Izrael pedagógiai rendszere igazi színes kavalkád. Itt már óvodás korban computerrel játszatják a gyermekeket. Valaki nemrégiben tréfásan azt kérdezte "Erecben ki az úr a háznál? A férj? Nem! A feleség? Nem. Akkor ki? A gyerek! - hangzott a szellemes válasz. Fantasztikus a gyerekkultúra. Minden miattuk, értük, a jövőért van. Ennyi csillogószemű, derűs tekintetű, felhőtlen homlokú, gyönyörű gyereket sehol a világon nem lehet látni.

Lehet, hogy elfogult vagyok?

Mindent áthat a tudás iránti vágy. Idõnként járom a Méá  Seárim - tisztának igazán nem mondható - utcáit .A szegényes külsõ mögött megszámlálhatatlanul sokasodnak a Talmud Tórák, chéderek,  jesivák. Belépve az ajtók mögé, mindenütt hallgatóságot találsz. Õsi nyelven, héberül, vagy jiddis fordításban csendül fel a Talmud lírai atmoszférát teremtõ, s az elmét csiszoló világa. Bné Brákban hasonló milliõ  fogad. Itt - különösen sábátkor - elegánsak az asszonyok. A divat talán még a párizsi igényeket is kielégítené, persze illõ szemérmességgel, decens magatartással. És ha a férfiak Pierre Cardin-nál akarnak ruhát csináltatni, hosszú fekete kabátot, azt is megtehetik.

S hadd szóljak néhány szót Izráel büszkeségeiről, az egyetemekről. Az elsőről a Szentföldön, a Héber Egyetemről Jeruzsálemben. Építészeti remekmű e lankás tájra rásimuló campus, koronaként emelkedik a város felett. Több tízezer diákja öntudatosan vallja, hogy a világ egyik legjobb egyetemének a hallgatója. Igaz, az izráeliek véleménye szerint nincs igazi különbség a felsőoktatási intézmények között.

Ha meglátod a Tel-Aviv Egyetem parkokkal ékesített, nonfiguratív szobrokkal díszített környezetét, úgy érzed, valóban a tudás palotájába tévedtél. Itt magaslik a Bét Hátfucot, a világ egyik leglátogatottabb "múzeuma”, itt ad otthont a sok százezer könyvnek, mikrofilmnek a csendet és áhítatot sugárzó, légkondicionált könyvtár.

Szólhatnék még a haifai Technionról és a Kármel tetején a tenger hullámait fürkésző Egyetemről, a Rámát Gán-i Bár Ilán-ról, ahol szinte alig lehet kipá nélkül látni előadót és diákot, s amelynek dinamikus fejlődése az izraeliek képzeletét is túlszárnyalja. Regélhetnék a titkok hordozójáról, a Weizmann Intézetről, a sivatag oktatási központjáról a Beér-Sévai Egyetemről, tanárképző főiskolákról, tanítóképzőkről, szabadegyetemekről stb. stb., de már nem teszem.

Ülök a nyitott ablak előtt, s szívom be a Szentföld bibliai tájának ózondús levegőjét. Péntek délután van, erev sábát. Megszólal az első, a szombatot előrejelző bársonyosan búgó hang. Azt hallatja, húsz perc múlva az asszonyok áldó keze öleli körül a gyertyalángot.

Istenem add, hogy végre köznapokon is szombati nyugalma legyen e sokat szenvedett, szétszóródott gyermekeit hazaváró országnak és népének!

Sábát  Sálom!

Ünnepi gondolatok  Jeruzsálemből

 

Rohanó világunkban mulandóságunkra emlékeztet a mindig megújulni képes természet. Önmagunkon is mérhető sebességgel rohan az idő. Bizony igaza van a Szentírásnak

 

"Egy hang szólal: Hirdesd ! és legott közli, mit hirdessek: Minden test hervadó fű, és minden kelleme olyan, mint a rét virága! Elszárad a fű, elhervad a virág, mert az Örökkévaló lehelete ráfuvall..."

 

Gyermekkori élmények tolulnak elénk, amikor közelednek nagyünnepeink. Szokásainkban és emlékeinkben megelevenedik a szülői ház felejthetetlen légköre. Az ünnepekről kialakított képet mestereink tanítása egészíti ki. Világos logikával, az összefüggések érzékeltetésével magyarázták e Fenséges Napok jelentőségét, bemutatva azt a lelki - erkölcsi emelkedést, amely az egyén magányos imáitól az egyetemesség ünnepéig terjed. Mindezek része, osztályosa, örököse és örökhagyója a hívő lélek.

A zsinagógákban őszinte szívvel, emberi alázattal köszöntjük az újesztendőt, de mindenek előtt a Mindenhatónak mondunk köszönetet életünkért, mindennapjaink valós, vagy vélt nyugalmáért. Elvárásainkat, s a lelkiismeret felelősségét világítsa meg egy régi legenda tanítása.

Nagy reményekkel, díszes külsőség közepette hajó indul a tengerre. Eleinte - miközben tengeri mérföldek százait tette már meg - a kitűzött cél felé halad. Ezután vették csak észre, hogy a hajó téves irányba tart. Ellenőrizték a műszereket, átnézték a monstrumgépezetet, ekkor észrevették, hogy az iránytű alatt - oda nem való fém - egy mágnes tapad. Eltávolították a mágnest, s az iránytű a megfelelő helyre állt vissza. A hajó mehetett tovább a kitűzött cél fele. "

A mi életünkben - melyet a legenda a tengerhez hasonlított - a Ros Hásáná jelenti a fordulópontot. Minden évben elindulunk kitűzött céljaink felé. Ha a "Számadás Napjain” tiszta szívvel, megbocsátó lélekkel, igaz lelkiismerettel hajlunk meg a Világ Alkotója előtt, akkor távolítsuk el a szívünk iránytűjét megzavaró "mágnest", a tévútra vezető, ábrándokat kergető gondolatokat, hogy továbbra is lássuk a helyes útirányt. Hogy kirajzolódjanak előttünk azok a feladatok, melyeket teljesíteni szeretnénk, s amely értékessé teheti az alkotó ember életét.

A feladatok egyik legnemesebbikét irodalmi köntösbe öltözteti a chaszid hagyomány egyik tündöklő gyöngyszeme

Tanítványok sokasága övezte a tudós rabbi előadói pulpitusát. Megismertette alaptanításait. Ros Hásáná előtt azonban nem jelent meg a Mester az előadáson. Találgatták, hol lehet. Biztosan imádkozik - szólt az egyik. Talán Isten trónusánál fohászkodik éretünk vallotta a többség. Egy kételkedő ember volt csupán, aki elhatározta, hogy meglesi őt, vajon mit csinál abban az időben, amikor hívei áhítattal várjak a tanító szót. Jom Kippur előtt, amikor a rabbi ismét eltűnt - szkeptikus híve - utána ment és megleste. Megdöbbenten látta, hogy kietlen utakon, erdőbe visz az útja. Szinte tapintani lehetett a sötétséget. S ő, a híres rabbi, rőzsét szed a Jom Kippurt megelőző napon, vállára veszi, s az erdőszélen düledező viskóba lép. Benn idős, beteg házaspár. Odalép az ódon tűzhelyhez, hogy a szent ünnepen, a lelket is felélénkítő meleg legyen a súlyos beteg házaspár otthonában.

Amikor a leselkedő tanítvány visszatért társaihoz, megkérdezték őt: " Hol volt a Rabbi, talán Istennél ? "

Nem - hangzott a bűntudatot tükröző válasz -, nemcsak a Mindenhatónál, hanem még annál is magasabban."

E naiv, meseelemekkel átszőtt legenda talán ellentmondásosnak tűnik, kompjuterizált, "mikroproceszoros", elembertelenedett korunkban. Ha kinézek szobám ablakán, házunkkal szemben húzódik, Ramat Gan ma már legismertebb utcája, amely az Aba Hillel nevet viseli. Az Öböl-háború idején, ide zuhant, Irak diktátora által küldött, s a zsidó országot megsemmisíteni akaró Scud rakéták fele.

Miért kell ilyenkor mesére, legendára hivatkozni?

Amikor vallási feszültségek feszítik szét a világ zsidóságát, amikor latens, majd nyílt rágalmazás lép az egyetemes zsidó értékek helyére, amikor széthúzás, marakodás őrli fel a többre hivatott emberek erejét, amikor újra és nyíltan száll a magasba, az antiszemiták, halló fülekre találó vádja.

A világ vakságára van - e gyógyszer egyáltalán ???

Amikor temetőinket újra - és újra meggyalázzak, amikor a rasszizmus ideológiája ismét nem ismer határokat, miért kell ilyenkor mesére, legendára hivatkozni?

S mégis, mindezek ellenére, mindenek dacára...

A legenda, hozzánk szól, bennünket tanít, s küldetésünk lényegére hívja fel a figyelmet. Talán elkoptatottnak hangzik, de utal az emberszeretetre, a másik Ember - igen nagybetűvel írva, Ember - megértésére, a toleranciára, a türelemre. Mert nem igaz, hogy csak a mesében vannak csodák, nem igaz, hogy csak a mesében él tovább a segítőkészség fogalma.

Hiszem és remélem, hogy az ősi tradíció megélésével, szellemének és betűjének harmóniájával, továbbra is a becsület és a szorgalmas munka lesz hittestvéreink jellemének formálója. Akik ismerik és gyakoroljak a szeretetet, akik nem állnak tétlen, ha elér hozzájuk a segélyt kérő szó, akik átadják az elődeink képviselte zsidó hagyományt, akik kiállnak az igaz emberi értékek mellett, akik mégis hisznek a jóságban, a családban, népünkben.

A Világ Alkotója hozzon e közösségnek is békét, híveinknek egészséget, boldogságot a családban és a magánéletben.

Legyen valamennyiünknek, egész Izraelnek osztályrésze a Mindenható áldása.

Tévét hó tizedike, az általános káddis napja

עשרה בטבת – יום הקדיש הכללי

 

Szentírásunkban a Királyok II. Könyvének 25. fejezete Jeruzsálem ostromának leírásáról szól. Hadd idézzem az első Pászuk szavait: „S történt, hogy a hónap 10. napján Bábel királya, Nebukádnedzár Jeruzsálem alá vonult, ő maga és egész serege, körülzárta a várost és töltést épített köré”.
A hagyományos zsidó tanítás szerint tévét hónapjának 10. napján kezdődött meg a polgári időszámítás előtti 586. esztendőben a jeruzsálemi templom ostroma. A régi zsidó hagyomány e napot kapcsolatba hozza a II. Templom pusztulásával is, és azóta,  ászárá betévét közösségi gyásznapként tekintendő.

A soában ártatlanul meggyilkolt és mártírhalált halt hat millió zsidó testvérünkre emlékezve, az Izraeli Főrabbinátus ezt a napot tűzte ki a rájuk való kegyeletes megemlékezés  napjául. E nap neve azóta Jom hákáddis hákláli”. Tévét hó 10-én kora reggeltől a csillagok

feljöveteléig böjtölünk, és egyben felelevenedik előttünk az ókori és a modern történelem.

Napjainkban, amikor Európa szerte újra feléled az antiszemitizmus lángja, ismételten fel kell hívnunk a világ figyelmét a második világháború borzalmaira, megerősítve ezzel azonosságtudatunkat, bízva abban, hogy szavunk nem pusztába kiáltott szó.

1945. májusában – pár héttel a kataklizma iszonyatos szenvedései, és az akkor még felmérhetetlen pusztításai után – irodalmi produktummal jelentkezett a sokat szenvedett, soraiban erősen megfogyatkozott magyarországi zsidóság, bizonyítva a Madách-tétel igazát e szellemiség legyőzhetetlenségéről. E könyv, amely azóta történelmi értékű dokumentummá nemesedett, a „Sárga könyv” címet viselte. Utolsó lapján két állandó időszerűséggel bíró kérdés található:
Mit kérnek halottaink a világtól?
Idézzük a választ is:

 

.1.„Békességet kívánunk poraiknak
Nyugalmat teremthet az emlékező kegyelet? Mi emlékezünk és figyelmeztetünk a történelmi sorsfordulóra, s az egykori szenvedésekre. Az  ókor zseniális krónikása Jesájá, próféciájában így jövendöl:…” a föld pusztulássá lészen”.
Majdnem beigazolódott e géniusz félelme. Pusztulás és pusztítás leledzett mindenütt. Enyészetté vált a zsidó kultúra jelentékeny része. El akarták nyomni a szellem fel-feltörő erejét és rabszolgává alázták a Mindenható képmására teremtett embert. Az évezredekkel ezelőtti békés állapotokat így illusztrálja Mózes IV. Könyve: „Nem volt ellensége s nem volt rosszakarója.” E század negyvenes éveiben a szentencia fordítottja igazolódott be. Ellenségeink megszámlálhatatlanul sokan voltak, s oly kevés a segítő, oltalmat nyújtó baráti kéz.

 

 

Egy világhírű művészről jegyezték fel, hogy megérzi színrelépésekor, hogy anyja vagy apja titokban ott ül közelében és figyeli őt. Az egész világ hatalmas forgószínpadhoz hasonlítható, a szerepeket mi töltjük be, mi az emberek.
Ilyenkor a káddis napján úgy érezzük, hogy meggyilkolt anyánk, halálra kínzott apánk, a hitves, a testvér a gyerek lélekben közelünkben van és figyel bennünket. Vajon, hogyan élünk? Teremtünk –e békességet poraikra, tartjuk-e az emlékezést?

2. A második kérdésre a választ így fogalmazza meg a könyv szerzője:

„Kívánjuk az emberi lélek átnevelését”

Vajon alakítható-e az ember szívének hajlama gyerekkorától kezdve? Feladat és kötelesség jobbá tenni az embert, közelíteni a humanisztikus értékek megismeréséhez. Célunk változatlanul az, hogy sehol ne legyen szenvedés a földön, ne legyenek sírgyalázók a zsidó temetőkben! Ne alázzák meg a zsidó nép lelkét, ne legyen háború, ellenségeskedés és tragédia! Szeretnénk, hogy a zsidó anya nyugalomban hajthassa álomra fejét, nevelje gyermekét itt őseink földjén, és a szétszóratásban mindenütt!

1948. tavaszától „új időszámítást” tartunk nyilván a zsidó történelemben. Izrael Állama megteremtette az önálló zsidó léthez való jogot, a hitet önmagában és az emberiségben.

Napjaink megpróbáltatásokkal és feszültséggel telített korszakában is megerősödik bennünk, hogy egyszer nyugalma lesz a zsidó népnek mindenütt a földön, és az ősi imádság, a káddis szavai meghallgatásra találnak a Világ Teremtője előtt.

Előszéder – élőszéder

 

Izrael az építkezések országa. Számomra az egyik legkedvesebb élmény a földből nap mint nap kinövő új házak, parkok látványa. A városok e gyors ütemű fejlesztése valahol mindig az életet, a jövőt és a bizakodást jelenti. A tudatos építési koncepció jegyében a beépített területeket mindenütt körülöleli az újonnan telepített fák, bokrok és egzotikus növények sokasága, így teremtve meg a modern kori urbanizáció és a homokra telepített természet harmóniáját.

Ramat Gan egyik új lakónegyedében, az ég felé tekintő toronyházak tövében régi stílusú épület, mátnász, azaz kulturális központ húzódik meg. E centrum sokrétű feladatai közé tartozik az új bevándorlók nyelvi oktatása s az izraeli életbe való beilleszkedésük megkönnyítése.

Lassan már egy esztendeje, hogy az ulpán - a mátnászban működő nyelviskola - igazgatója azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítségére tudnék-e lenni. Az ott tanuló több száz, az egykori Szovjetunió területéről bevándorolt olé, tisztelet a csekély kivételnek, azon kívül, hogy tudja, hogy zsidó, a zsidóságról, a zsidó életformáról és világszemléletről, s nem utolsósorban a vallásról, a tradícióról alig-alig rendelkezik élménnyel. Történelmi dezinformáltságukra jellemző, hogy még az "entebei csodáról" sem hallottak.

Egy héttel Peszách beköszöntése előtt előszédert tartottam nekik. Várakozással és feszültséggel teli termet találtam. Mintegy háromszáz teríték idézte az előkészítés munkájának tengernyi fáradságát. Az asztaloknál ünnepi ruhába öltözött kíváncsi emberek, az idősebb férfiak ruháján második világháborús kitüntetések. Héber nyelvű Hággáda-magyarázataimat tolmács fordította oroszra. A legszebb széderesti melódiák kiválasztása könnyen oldotta a hangulatot, majd fokozta az érdeklődést, s megérezték, hogy a Peszách nem misztikum, hanem olyan örömünnep, amelynek mindig időszerűsége van. Az Egyiptomból való kivonulás, a csodás megmenekülés gondolata számukra nem történelmi elbeszélés csupán, hanem élő valóság, élő széder, az ősi zsidó sors mitikus párhuzama.

Az előszéder után beszélgetésbe elegyedtem az új bevándorlókkal. Hallottam gondjaikról, örömeikről, a beilleszkedés problematikájáról s a reményről egyaránt.

Két új ismerősömet szeretném bemutatni. Sorsukba belesűrűsödik a XX. századi történelem kis része, amint igaz, hogy a cseppben benne van a tenger és a kagylóból is kihallik a tenger zúgása.

 

Dávid

Első ismerősöm, Dávid 1918-ban született mintegy 60 kilométerre Moszkvától. Vallásos szülők gyermeke, édesapja még jesivába járt. Jiddis az anyanyelve. A Lomonoszovon tanult, az orvosi fakultáson. Alig száradt meg diplomáján a tinta, bevonult a hadseregbe; ekkor a német csapatok már Moszkva alatt álltak. Négy éven keresztül harcolt, s gyógyította a sérülteket. Szinte nincs is olyan testrésze, amelyen ne lenne sebesülés: lőtt seb nyomai a karján, a combján, a mellén. Amikor nem messze tőle bomba robbant, a szilánkok végighasították homlokát. Miközben minden nap szembenézett a halállal, 1944 közepén megtudta, hogy legközvetlenebb hozzátartozói is a háború áldozatai lettek. Mai napig él lelkében a gyász.

Élete úgy alakult, hogy hadteste részt vett a Budapest felszabadításáért vívott harcokban, ő maga a gettó palánkjainak lerombolásánál is jelen volt. Izgalom hatja át szavait, amikor felidézi az egykoron történteket. Keservesen megvívott csaták sora után döntötték le a gettó fakerítését, visszaadva a szabadságot több tízezer zsidónak. Elcsuklik a hangja, amikor a felszabadított gettó látványáról, hangulatáról beszél. Riadt szemű emberek, riadt tekintetű gyermekek nézték a katonákat. Dávidhoz görnyedt hátú, fehér szakállú, idős ember közeledett, s tétova félelemmel kezét nyújtotta felé. A fiatal, de az oly sok mindent átélt és megélt katona meghatottan fogadta el a talmudfóliánsok lapozgatásához szokott jobbot, majd zsákjába nyúlt, s maradék kenyerét az öregnek adta, aki megilletődötten fogadta el azt. Dávid félig megfordult s halkan, de érthetőén mormolta a bizalmat ébresztő szavakat: "Tatele, ich bin auch a Jid" ("Bácsi kérem, én is zsidó vagyok").

Dávid néhány hónapig még Magyarországon tartózkodott, majd visszatért szülőföldjére, és belgyógyászként folytatta munkáját Moszkvában. Mindig szorgalmasan, becsülettel, tehetséggel és hivatástudattal dolgozott. A negyvenes évek végétől úgy érezte, megváltozott a világ. Állandóan nőtt benne a feszültség, majd az elégedetlenség. Nem értette, vagy talán nem akarta megérteni, mi történik körülötte. Megrendült benne a bizalom. Közben megnősült, fia született. Pályája kettétört, ugyanis kórházigazgatói tisztségéből leváltották, s egészen nyugdíjazásáig beosztott orvosként dolgozott. Tíz éven keresztül kért kivándorló útlevelet Izraelbe, mígnem 1990-ben nyugdíjasként végre Izraelbe érkezhetett. Most tanulja a héber nyelvet, itt Ramat Ganban, az ősök földjén, ahol alkotó ereje teljében nem élhetett.

Hazatért, küszködik az igeragozással, a pontozatlan szövegek olvasásával, de már önállóan intézi dolgait. Úgy érzi, még feladata van, munkáját még nem végezte be.

 

Michail

A másik újsütetű ismerősöm, Michail, aki 1951 -ben született Moszkvában. Már általános iskolai tanulmányai alatt kitűnt rendkívüli tehetségével. Amíg társai a matematika, fizika és kémia néha érthetetlennek tűnő világával küszködtek, addig ő játszi könnyedséggel oldotta meg a legbonyolultabbnak tűnő feladatokat. Amíg a többiek a sportpályákon töltötték szabadidejüket, Michail a sakktábla fölé hajolt. A 64 fekete-fehér kocka volt számára a kikapcsolódás. Ilyenkor frissnek, könnyednek, nyugodtnak érezte magát. Érdeklődött az irodalom, a művészetek és a zene iránt is. Gogol és Csehov, Lermontov és Puskin, Glinka és Csajkovszkij, Rubljov és Archipenko voltak a "barátai".

Iskolai feljebbvalói a katonai pályát tanácsolták neki, tehetsége és szorgalma erre predesztinálta. A szülők előbb ódzkodtak, majd ellenezték, de olyan történelmi kényszer alakult ki körülöttük, hogy a fiú néhány hónappal az érettségi után a katonai akadémián találta magát. Tervezőmérnök lett, tanulmányait kitüntetéssel fejezte be. Hivatásos katonatisztként - néhány évvel diplomájának átvétele után - Magyarországra irányították. Egyik tisztje lett az "ideiglenesen" ott tartózkodó, de az országot valójában megszálló hadseregnek. Székesfehérvárra került: ma is szeretettel beszél az ősi, királyi városról. Tudja, hogy Alba Regia a latin neve, s ma is meggyőződéssel vallja, hogy a székesfehérvári futballcsapat, a Videoton abban az időben Közép-Kelet-Európa egyik legjobb együttese volt.

Egy kora őszi péntek délután, amikor kimenőt kapott, a városban sétált. Meglepődve látta, hogy az ódon falú házak egyikén Dávid csillag díszeleg. Az ablakból fény szűrődött ki, belépett a házba. Ez volt a székesfehérvári kis zsidó imaház. A zsidó Michail életében először itt tett kipát a fejére, s hallgatta az ott élő öreg zsidók - számára akkor még - idegennek tűnő imáját. Barátokra tett szert, idősebbekre és fiatalokra. Új világlátással ismerkedett meg, s gondolkodásmódja alapvetően megváltozott. Már nem értette, mit keres ő Székesfehérvárott. Szerette szülőföldjét, szerette Székesfehérvárt, de egyre inkább összekavarodott benne minden. Válságba került. Antikváriumokban olyan könyvekre bukkant, amelyek a zsidóság történelmével ismertették meg.

Hivatalos irataiban zsidó nemzetisége szerepelt, de igazán csak ott, Székesfehérvárott érezte át a szó jelentőségét. Lelki zűrzavarából kikerülve öntudatra ébredt. Leszerelését kérte, de beadványait egymás után utasították el. Azonban a történelem közbeszólt. 1989-ben a megszálló hadsereg katonája, az immár másképpen gondolkodó Michail családjával együtt visszatért Moszkvába.

Azonnal beadta kivándorlási kérelmét. Másfél évvel ezelőtt érkezett Izraelbe, s briliáns tehetsége a nyelvtanulásban is megmutatkozott. jelenleg, mint olyan sokan mások, ő is lakásgondokkal küszködik, de kiegyensúlyozott, optimista ember. Ígérete van egy helybeli tudományos kutatóintézettől, hogy az ulpán befejezése után oda mehet dolgozni. Tervezhet, alkothat immár ideológiai feszültségektől mentesen, öntudatos izraeliként, hiszen neki már nem kell titkolnia gyermekei előtt, hogy mit jelent az a meghurcolt, de számára mégis olyan kedves szó: zsidóság.

 

A Kogán család

Dávidról és Michailról szóltam. Két férfi, két személynév. Családnevüket még nem említettem, mindkettőjüket Kogánnak hívják, tehát az áronida nemzetség leszármazottai. Apáról és fiáról van szó. Dávid Michájlovics Kogán, a budapesti gettó egyik felszabadítója volt, Michail Dávidovics Kogán, a megszálló hadsereg egyik - válságokkal küszködő, de öntudatra ébredő - tisztje. Ma újból együtt él a Kogán család. Tudják, érzik és mondják, az élet itt sem egyszerű, az élet itt sem könnyű. De Izrael, amely szeretettel várja, befogadja és megvédi mindazokat, akik hazatérnek, s akik úgy érzik, az ősi föld egy új élet kezdete.

A menóra

„…semmilyen vágy nem tudta elpusztítani.”

 

A héten felolvasandó hetiszakasz a T’ruma, a pusztai Szentély szerkezeti felépítésével és felszerelési tárgyaival foglalkozik. A bevezető mondatok egyike, a klasszikus zsidó irodalom gyöngyszeme így hangzik:

ועשו לי מקדש ושכנתי בתוכם

„És készítsenek számomra szentélyt, hogy közöttük lakozzam! ”

 

Számomra különösen értékes ez a mondat, mert a Tóra egyik legszebb gondolata, s mint a Dohány utcai zsinagóga egykori rabbija mindig ezt az idézetet láttam a templom bejárati portálja felett.

Mai előadásom tárgya a soros hetiszakasz érdekes része, a Szentélyben egykoron használatos világítótest, a Menóra. S aki elkészítette az első zsidó művész Becálél, akit Isten megáldott bechochmá, bittevuná, uvedáát, azaz bölcsességgel, értelemmel és tudással Szóljon tehát a tanítás a kandeláberről, amely igen fontos szerepet töltött be népünk több ezer éves történetében, hiszen a Menóra bevilágította azt az utat, amelyen az ókori és a modern zsidóságnak járnia kellett, illetve kell.

A későbbi korban a menóra a Jeruzsálemi Templom megszentelt tárgya lett, s amikor
i. sz. 70-ben Vespasianus császár hadvezér fia, Titus elpusztítja a fővárost, megsemmisülnek, illetve eltűnnek a Szentély kegytárgyai is. Vajon mi lett a Menóra sorsa?

Az ókori zsidóság tanítása szerint a menóra nem más, mint a zsidóság egyik identifikációs tényezője, függetlenségünk és azonosság tudatunk szimbóluma. Amikor megvizsgáljuk elődeink kőbe vésett dokumentumait, a sírköveket, menórák jelzik a zsidóság jelenlétét. Már az ókori zsidó ország területéről számos menóra típust ismerünk, de Izrael területén kívül is megjelenik e motívum.

Talán legautentikusabb az i. sz. 83-ban elkészült Titus diadalív, amelynek belső reliefjén a diadalittas római katonák vállukon viszik a Szentélyből elrabolt tárgyakat. Titus elpusztította az ókori zsidó országot, felégette a Bét Hamikdást, az ókori Róma sárba akarta taposni a zsidó nemzetet, a zsidó szellemiséget.

E korszak tárgyi dokumentumaiból hadd emeljünk ki néhányat. Rómából az I-II. századból maradt reánk az un. Randini szarkofág, a harmadik század első feléből a Dura Europos-i zsinagóga freskósorozata, a III. századi esztergomi kő, a szintén Rómában levő, Via Appia-beli katakomba, a IV-V, századból, a törökországi Szardiz városából való sírkő, a IV. századi Tunéziából, Hamman városában talált mozaik. Mind-mind menórát ábrázolnak. A későbbi évszázadok során a szétszóratásban élő zsidó nép a lelkében vitte magával a menórát, illetve a menóra eszméjét. A középkortól kezdve a menóra és a chánukija a független gondolkodási rendszernek, a lelki autonómiának, az önálló szellemiségnek, s a megváltásba vetett hitnek lett kifejező jelképe. A fellobbanó lángok vallották: annak ellenére, hogy Erec Jiszraélt felemésztette az ókori hódítók vad dühe, annak ellenére, hogy üldöztek, gúnyoltak, lenéztek, bántottak bennünket, s megszámlálhatatlan volt a mártírok sokasága, ám Jiszráél cháj, azaz Izrael népe él.

A múlt század legvégén, minden idők legnagyobb magyarországi rabbija, a „virágok és lelkek tudósa, Lőw Immanuel kezdeményezésére új zsinagóga építését határozták el Szegeden. A centrális kiképzésű zsinagóga 1900-1903-ig épült. Tervezője a kor leghíresebb zsinagóga építésze, kinek nevéhez huszonnégy zsidó templom fűződik, a méltánytalanul elfelejtett Baumhorn Lipót.

A tervezésben mesterének, Lechner Ödönnek hatása, tehát a romanticizmus legmodernebb kisugárzása, döntő hatással volt Baumhornra, aki munkájában a legapróbb részletekig egyetértésben járt el a templom botanikus főrabbijával. Ez az együttműködés a zsidó szimbolikának és hagyományos értelmezésnek gazdag tárházát fedte fel. A lángelme, Lőw Immanuel, utasításokat adott Baumhornnak, hogy milyen princípiumok alapján tervezze meg a zsinagógát. Többek között azt kérte, hogy a frigyszekrény elé olyan „világítótesteket” kell építenie, mint amilyen egykor a jeruzsálemi Szentélyben állott. A menóra gondolata, eszmeisége nem felejtődött el a Tisza partján sem.

Még magyarországi gyakorló rabbiként megtisztelő meghívásnak tettem eleget, amikor egy Büdszentmihályról elszármazott házaspár arra kért, hogy szülővárosában avassak fel egy általuk adományozott márványtáblát, amely a soá-ban elpusztított helyi zsidók emlékét örökíti meg. Ottlétem alkalmával elbeszélgettem a helység fiatal polgármesterével, aki a diskurzus után bevitt egy raktárba. Legnagyobb meglepetésemre egy kőmenóra megmaradt darabjai tárulkoztak elém. A polgármester elmondásából kiderült, hogy építkezési munkálatok során került elő a relikvia, amelyről megtudtam, hogy egykor a helyi zsidó templom oromzatán állva hirdette az isteni fény sugárzó erejét. A zsinagógát nem sokkal II. világháború után lebontották, de a menóra a földben elrejtve, elbújva, elrejtőzve megmaradt. A menóra „elmenekült”, a földben elásva aludta több évtizedes álmát, s ma már restaurált formában méltó helyen emlékeztet az egykori büdszentmihályi zsidóságra, és Isten házára, s nem utolsó sorban a szellemiség örökérvényűségére.

A II. világháború előtt élt zsidó író, Stefan Zweig könyvet írt a menóráról, az Örök lámpás címmel. Regényében nyomon követhető a polgári időszámítás utáni évszázadok keresztmetszete. A központi gondolat: mi lett a menórával? A menórának misztikus jelentőséget tulajdonítottak, gnosztikus értékekkel ruházták fel, ám a kedusa, a szentség jellege nem domborodott ki kellőképpen. Valaki – írja Zweig – a földbe rejtette a menórát, amelyet”… jibáné bét hámikdás…”, ha felépül a Szentély, akkor fognak megtalálni, s visszaállítani dicsőségének helyére. A nagy tehetségű író így fogalmaz: „De a titkok mögé rejtőzve láthatatlanul és sértetlenül vár és őrködik az örök lámpás titkos sírjában.

Fölötte féktelenül száguldott el az idő, egyik év a másik után, sok száz esztendőn át folyt a küzdelem országáért, álma fölött idegen, más és megint más nemzetek harcoltak: őt azonban egyetlen rabló kéz sem érte el, semmilyen vágy nem tudta elpusztítani. A hantok fölött néha ma is ellépked egy siető láb, az út szélén a déli nap melegében szundítva pihennek meg álma közelében az utasok, de semmilyen sejtés nem érzi meg közelét és semmilyen kíváncsiság nem jut le sírjának mélységébe. Mint Isten minden titka, ott pihen ő is a végtelen idők sötétségében, és senki sem tudja, hogy így fog-e nyugodni elrejtve, örökre elveszve népe számára, amely még mindig békétlenül vándorol idegenből idegenbe, avagy végre megtalálja-e valaki ama napon, amikor a nép újból önmagára lel és akkor újra, megbékélten világít majd a Béke Templomában…”

Igen, mi lesz a menórával? Mikor árasztja újból, áldó, aranyló sugarát?

1956-ban, egy Németországban született, majd Angliába emigrált zsidó szobrász, Benjámin Elkana, a londoni Parlament felkérésére monumentális menórát készített, melyet ajándékként Izrael Államának adtak. Ma is ott áll Jeruzsálemben, a Kneszettel szemben. E menóra ágain medalionokban a művész újra álmodta a zsidó történelem kiemelkedő eseményeit. Példaképpen megemlítem Jesaja prófétát, aki megjövendöli azt a korszakot, amikor az örök béke valósul meg. Jeremiást, aki nem hullatta könnyeit hiába, Maimonideszt, kinek eszmeisége befolyásolta a filozófiai gondolkodás fejlődését, Hillélt, aki szeretetével és bölcsességével átformálta az emberek világlátását, a parittyás Dávidot, a Talmud és a chaszidizmus allegóriáját. A varsói gettó hősies küzdelmét az első chálucok félelmet nem ismerő bátorságát, a mindenkori Izrael heroikus helytállását. Utoljára, de talán elsősorban az „Ország építése” kompozíció felett a zsidó tanítások legszebbikét, a S’má Jiszráél gondolatát, hiszen függetlenségünk, azonosság tudatunk, hitünk fogalmazódik meg benne. E gondolattal ébredünk és térünk nyugvóra, melyet Jeruzsálem felé naponta többször elmondunk, melyet, ha elindulunk az „örök útra”, ezt visszük magunkkal:

„Halld Izrael”, történelmi kataklizmáink ellenére, megtépázattatásaink dacára, a bennünket körülvevő ellenséges hangulatok, szándékok, indulatok tudatában is áll Jeruzsálemben, Izrael örök fővárosában a mi „átmeneti” menóránk, s ha rá vagy egymásra, vagy a Magasságok felé tekintünk valljuk: Isten egyetlen, s van jövője népünknek!

Négy tanítvány, négy embertípus

A rabbi szó elsősorban tanítót, pedagógust jelent. Magyarországi rabbinikus működésem alatt elsőrendű feladatomnak tartottam Talmud Tórák, tanházak alapítását, ahol a fiatalok megismerhették a zsidó vallás hagyományait, a héber betűk varázslatos világát, történelmünket, s mindenekelőtt megerősödött bennük a tudat, az azonosságtudat, hogy ők a zsidó nép tagjai.

Utolsó éves rabbijelöltként az Országos Rabbiképző Intézet akkori főigazgatója, az áldott emlékű dr. Scheiber Sándor, Szegedre irányított. Rabbidiplomám kézbevétele után ő iktatott be a Tisza-parti város rabbiszékébe. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, óriási megtiszteltetés abban a városban rabbinak lenni, ahol a magyarországi zsidóság történetének egyik legnagyszerűbb és legzseniálisabb alakja, Lőw lmánuel, a „virágok és a lelkek” tudósa szolgálta a Mindenhatót és közösségét.

Az alábbiakban négy magyarországi származású diák sorsát villantom fel. Eltérőek gondjaik, problémáik, más a koruk, a világlátásuk, de van bennük valami közös. A jövőbe vetett hit, valamint az, hogy ők már izraeliek.

Tamás

Mennyi zsidó élt akkor Szegeden? Meghatározhatatlan. Emlékezetem szerint az akkori úgynevezett adónyilvántartásban háromszáz család szerepelt. Az istentiszteletek – számomra mindig felejthetetlen – hangulatát kissé beárnyékolta a jelenlévő közönség demográfiai összetétele. Csak idős embereket láttam. Oly sok mindent átélt férfiakat és asszonyokat, értékes, szorgalmas egyéniségeket, akiknek életét kettétörte a holocaust, de akikben megmaradt a hit, s hagyományunk iránti elkötelezettség.

De hol vannak a fiatalok? – mindig ez a gondolat foglalkoztatott. Hónapok múltával néhány fiatal arcra lettem figyelmes. A helyi József Attila Tudományegyetemen tanultak. Általuk, segítségükkel megismerkedhettem a szegedi egyetem zsidó ifjúságával, akik nagyobbrészt Budapestről vagy más – vidéki – városból, kisebb településekről érkeztek Szegedre, hogy ott sajátítsák el a tudományt. Most is magam előtt látom az egyik közösségi széderestét, ahol külön asztalt állítottunk fel az egyetemi hallgatóknak, s így negyvenöt fiú és lány hallhatta a Hággáda ősi szövegének modernkori interpretációját.

Közöttük volt Tamás. Tamás debreceni szülők gyermeke, aki jogot tanult Szegeden. Gyors észjárású, gyors beszédű fiatalember volt, aki könnyedén teremtett emberi kapcsolatokat, elegáns modora, céltudatossága vasszorgalommal párosult. A szülői házból tradicionális zsidó élményei elmélyültek a zsinagógai atmoszférában. Ott, az egyetemen ismerte meg menyasszonyát. Lelki és szellemi fejlődésének egy pontján arra az elhatározásra jutott, jutottak, hogy Izraelben kívánnak élni. Regénybe illő, kalandos módon jutottak el a Szentföldre. Két táskáján kívül nem volt semmi mása, csak a reménye. Elkezdett héberül tanulni, majd elsajátította az izraeli jogrendszer – a magyarországitól teljesen eltérő és roppant komplikált – világát. Ma Asdodban él, ebben a gyönyörű, tengerparti városban, s a centrumban lévő ügyvédi irodájában ott díszeleg, a József Attila Tudományegyetem jogi fakultásán kapott diplomájának bekeretezett képe mellett, az Izraeli Ügyvédi Kamara nosztrifikáló dokumentuma. Ma már anyanyelvi szinten beszéli a hébert, tárgyalókészsége, ügyvédi precizitása, megbízhatósága a város közismert és egyben elismert jogászává avatta. Orosz nyelvtudása lévén, sokat foglalkozik az egykori Szovjetunió területéről bevándorolt olék jogi problémáival, s igen nagy az izraeli klientúrája is. Három gyönyörű gyermeke – anyanyelvük természetesen a héber – kiválóan beszél magyarul, igaz, néha a héber mondatokba magyar szavakat, vagy a magyar mondatokba hébert kevernek.

Tamás élete megoszlik a család és a hivatás között. Nem olyan régen így fogalmazott: „Úgy érzem, hogy igazán csak most értettem meg, értem meg azt, amit tanultam, hogy az ügyvéd feladata nemcsak a jog, hanem az ember szolgálata is.”

Az egykori debreceni kisfiú, a szegedi egyetemista, a tanítvány, az izraelivé vált Tamás haja már deresedni kezd, lassan közeledik negyvenedik életévéhez. Alkotó ereje teljében van, 14-16 órát dolgozik naponta. Úgy véli, Izrael szíve Asdodban dobog.

Szilvi

Filo, Rámbám és Thomas Mann munkáinak avatott ajkú mestere, a görög, latin műveltség terjesztője, a bibliai poézis szerelmese, a Rabbiképző Intézet egykori retorikaprofesszora, Buda évtizedeken át volt főrabbija, dr. Benoschofsky Imre 1960 körül az újlipótvárosi zsidó közösségnek, a Csáky utcai zsinagógának lett szellemi vezetője, főrabbija. Helyére, a megüresedett újlaki-lágymányosi rabbiszékbe dr. Geyer Artúr került. Halála után egy esztendővel kerültem Magyarország egyik legrégebbi közösségébe, Budára. A részben megváltozott, és bizonyos mértékben oldottabb politikai légkörben szerveztük újjá az ottani Talmud Tórát. Az első órára három kisgyerek jött el, ma is emlékszem tekintetükre. Lassan emelkedett a résztvevők száma, majd a Joint segítségével gyönyörű Talmud Tóra centrumot létesítettünk az egykori Zsigmond utcában. Talán nem túlzás, ha azt mondom, akkor fogalommá lett a budai Talmud Tóra. Itt ismerkedtem meg Szilvivel.

Néhány éves lehetett, talán akkor kezdett általános iskolába járni, mikor édesapja először odahozta. Félénk, halkszavú, csillogó tekintetű kislány volt. Ő is megtanult héberül olvasni, elsajátította az imák fordításának egy részét, vékonyka hangon elénekelte velünk az ünnepi dallamokat. Szilvi egyszer csak elmaradt a Talmud Tóra oktatásról. Nemsokára megtudtam, hogy szüleivel és kisöccsével együtt Izraelbe alijáztak.

Több mint tíz évig nem láttam, mígnem két esztendővel ezelőtt Jeruzsálemben újból találkozhattam egykori tanítványommal. A szépszemű kislányból gyönyörű, 18 éves nő lett. Kis családjával élt együtt Jeruzsálem egyik nagyon szép negyedében. A meghitt nyugalomba egyszer csak berobbant a nagy Ő, a szerelem. Néhány hónapi ismeretség után Báruchhal eljegyezték egymást, s megismerkedésük után egy évvel összeházasodtak. Kibucban tartott esküvőjük látványosságszámba ment. Négy generáció tagjai őrültek Szilvi és Báruch esküvőjének, hiszen ott volt még – az Odesszából elszármazott chaszid – dédnagypapa is, aki 95 esztendejét meghazudtolva mondotta el a Sevá Bráchot egyikét.

Szilvi ma Jeruzsálemben él. Divattervezést szeretne tanulni, és nagy családról álmodik, s amikor kissé raccsolva – ahogy az itteni cábáritok, a bennszülöttek beszélnek – megszólal, bizony már fordítania kell. Héberről magyarra.

Dani

Már harmadik hónapja laktunk családommal együtt az egyik jeruzsálemi befogadási központban, amely mellett reprezentatív kosárlabdapálya invitálja a játékos kedvű fiatalokat. Fiam, aki maga is rabja lett e csodálatos sportnak, megismerkedett Danival, aki feltűnően ügyesen bánt a labdával, habár magassága talán a 130 centimétert sem érte el. Hamar kiderült, hogy Dani is Budapesten született. A két gyerek „kosárlabda-ismeretsége” tette lehetővé, hogy megtaláljuk régi barátainkat, Dani szüleit, akik Jeruzsálem egyik új, modern lakónegyedében laknak. Amikor leáldozófélben van a nap, házuk külső burkolatán felcsillan az Arany Jeruzsálem oly sokszor megdalolt egyedi hangulata. Lakásuk szorgalmas munkáról és kifinomult stílusérzékről tanúskodik. Beszélgetéseink során kiderült, hogy a közeljövőben családi ünnepre készülődnek, néhány hét múlva bármicvája alkalmából Dani első alkalommal járul a Tórához, hogy elmondja az ősi áldásokat.

Köszönettel fogadtuk el meghívásukat az ünnepi szombatra, s a patinás zsinagóga falai közé lépve Dani édesapja fogadott riadtan. Péntek este, a templomból hazatérve, a zsinagóga rabbija megcsúszott a járdán, a súlyos izomhúzódása nem tette lehetővé, hogy elhagyja otthonát. Ki fogja „felavatni” Danit, ki intéz szavakat a felnőttek útján elinduló fiatalemberhez? Komoly megtiszteltetésnek érzem a felkérő szavakat, s annak ellenére, hogy két évtizedes prédikációs tapasztalat volt a hátam mögött, remegő térdekkel álltam fel a szószékre. Életemben először prédikáltam héberül.

Az istentisztelet után a gyönyörűen megterített fehér asztalok mellett a zsinagóga világi vezetője köszöntötte a közösség új, „felnőtt” tagját. Dani szeme vibrál a boldogságtól. Ő van a központban, mindenki őt köszönti, ünnepli. A szülők méltán büszkék fiukra. A nővér boldogan borul öccse vállára, találkozó tekintetük a testvéri szeretet hű tükörképe.

Az előző fejezetben írtam Szilviről, aki nem más persze, mint Dani nővére!

Jáél

1985-ben kerültem a Dohány utcai zsinagógába. A világ második legnagyobb bét hákneszetje mindig a magyarországi zsidóság egyik büszkesége, központja volt. A szellemi élet intenzívebbé tétele érdekében a közösség első elöljárósági ülésén elhatároztuk, hogy változásokat vezetünk be. Ismét fiatal arcokkal lett tele a fáradt állapotában is impozáns zsinagóga. Felekezeti gimnáziumunk diákjai minden szombat délelőtt tanáraik kíséretében jelentek meg közöttünk, üde színfoltot teremtve az istentisztelet hangulatában. Felújítottuk az akkor már több, mint tíz esztendeje nem működő Talmud Tóra tevékenységét. Kis gyermekek és szüleik ugyanazon időben, egy épületben, de az eltérő pedagógiai módszereknek megfelelően ismerhették meg a zsidó vallás alapjait.

Új alapíttatású gyermekkórusunk könnyen illeszkedett bele a magyarországi zsidóság szellemi, kulturális életébe. Fiataloknak és idősebbeknek izraeli pedagógusok oktatták a modern héber nyelvet. Utoljára hagytam azt, amelyet akkor a legfontosabbnak értékeltünk. Péntek délután úgynevezett ifjúsági istentiszteleteket szerveztünk. Rabbi- és kántorjelöltjeink segítségével a viszonylag nagylétszámú hallgatóság betekintést kaphatott az imák és az istentiszteletek struktúrájába, s részletesen ismerhette meg a heti szakaszok összefüggését. A közös éneklés és a t’filá utáni kiddus valamennyiünk számára felejthetetlen élményt jelentettek.

Az ifjúsági istentiszteleteken tűnt fel Emese, egy rendkívül szimpatikus, csinos, 19 éves leány. Harmadik-negyedik alkalommal nem egyedül jött el, udvarlóját is magával hozta. Másfél év után úgy határoztak, hogy alijáznak Izraelbe, és összeházasodnak. Emese és vőlegénye Péter, elbúcsúzott tőlünk, s a szülőkkel együtt mi is úgy éreztük, hogy a fiatalok boldogsága Izraelben biztosított. Miközben hebraizált és nevét Jáélre változtatta, Péter nem tudta megszokni a számára új életkörülményeket, s visszament Magyarországra.

Jáél felvételizett a Beer Seva-i egyetemre, s azóta pszichológiát tanul. Új baráti köre szinte csak izraeli fiatalokból állt, s úgy érezte, nem siklott ki élete, sőt előtte a jövő. Elvárásaiban nem csalódott. Purim előestéjén ismerkedett meg az Egyiptomból származó zsidó fiúval, Dáviddal. S ahogy a mesében lenni szokott, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A Beer Seva-i egyetem fiatal rabbija eskette őket. Beszédében a magyar és az egyiptomi zsidó gyökerekről, az egymás iránti megbecsülés fontosságáról szólt, s reményének adott hangot, hogy a világ két tájáról az Ősök Földjére visszaérkezett fiatalok itt, Erec Jiszráélben, a közös fedél alatt találják meg életük értelmét. A keleti zsidó dallamok, és a Szól a kakas már harmóniát teremtő hangulata után az izraeli népitánc, a hóra hallatán mindenki ropni kezdte, idős és fiatal egyaránt. Az összefonódó karok, a lüktető ritmus, az egymáshoz tartozás szavakkal le nem írható érzését keltette.

Amikor négy egykori, kedves tanítványom életéből villantottam fel a „fordulópontokat”, bizonyos mértékben eltérő, de mégis közös sorsuk tanulságaként a talmudi tétel igazsága kristályosodik ki bennem:

„Négy embertípust illet meg a dicséret: aki átszeli a tengert, aki átvergődik a sivatagi utakon, aki betegségéből felgyógyul, s aki a szabadságot választja”.

Három beszélgetés Izraelben

 

A kilencvenes években Arieh Levy professzor, a Rabbiképző egykori hallgatója, Izrael-Díjas, világhírű tudós felkérésére - egy hároméves - projektet vezettem a Tel Aviv Egyetem Dokumentációs Központjában. Munkatársaimmal több ezer levéltári egységet gyűjtöttem össze, amely a magyarországi zsidóság - egykor nagyon színes - pedagógiai rendszerének voltak relikviái.  Izraelbe, Magyarországról alijázott, tudósokkal folytattam - kazettán rögzített - beszélgetéseket, amelyek - a szerzők engedélyével - nyomtatásban is megjelentek. E gazdag anyagból emelek ki hármat, bemutatva egy varázslatos világ emlékeit, ahogy ők, a nagy generáció képviselői látták. Őrizzék e sorok a három nagy személyiség emlékét.

 

1.

"Minden konvenció nélküL…"

Meir Weiss (Dr. Weisz Pál) professzor

 

Meir Weisz, azaz Dr. Weiss Pál 1908-ban született Budapesten. Az Országos Rabbiképzö Intézet elvégzése után 1933-ban, hatvan évvel ezelőtt avatták rabbivá. Doktori disszertációja - Az Ággádá Jonáthán ben Uzziél Tárgumjában - Budapesten látott napvilágot 1931-ben. Rabbinikus pályáját ugyanez évben, Hódmezővásárhelyen kezdte, majd 1934-1944 között debreceni főrabbiként működött. A bergen-belseni koncentrációs tábort megjárva 1945-ben alijázott. A Jeruzsálemi Héber Egyetem nyugdíjas, de még ma is tanító professzora. 1972-ben Herzl-díjjal, 1974-ben Max Nordau-díijal, 1990-ben a legmagasabb izraeli elismeréssel, az Izrael-díjjal, s Budapesten az ELTE-n, 1991-ben a Bacher Vilmos emlékéremmel tüntették ki. Jeruzsálemben beszélgetünk, Izráel örök fővárosában. Itt, a Héber Egyetem Biblia Tanszékén tanít évtizedek óta Meir Weiss.

 

Hogyan, milyen pedagógiai módszerek szerint vezetitek be a hallgatókat a Biblia világába?

 

Izrael minden egyetemén úgy foglalkoznak a Bibliával, mint bármilyen  más irodalmi műalkotással. Én az úgynevezett történelmi. filológiai módszer mellett a totális analízis elkötelezettje vagyok. Az általam kifejlesztett totális analízis lényege az, hogy az egészet a részletből, s a részletet csak az egészből lehet megérteni, s a szöveget mindig pontosan, betűhűen kell olvasni. Valaki e módszert a következő példával illusztrálta: egy zenében járatos ember, aki ismeri Beethowen és Mozart műveit egyaránt, muzsikát hallgat, s az az érzése, hogy az Beethoventől való. Kis idő multán, olyan részletekre figyel fel, amelyek, nem a beethoweni művek jellemzői, hanem Mozart stílusjegyeit hordozzák. Ekkor mindent elölről kell kezdenie, hogy a totális analízis eszközeit alkalmazva eldönthesse, ki is a mű szerzője.

 

Hol tanítottál. s milyen stúdiumokat hallhattak előadásaidon a diákok?

 

A Bár Ilán Egyetemen kezdtem, Tel Avivban folytattam, majd a Héber Egyetem következett. Főleg az úgynevezett Késői Prófétákkal, a Zsoltárokkal, s Jób könyvével foglalkoztam. Kutatásaim főbb eredményeit osztottam meg diákjaimmal, azaz hogyan értelmezhető s interpretálható mindaz, ami ezekben a könyvekben, mint irodalmi egységekben nyer kifejezést. Nem azt kutattam, hogy mit akart a próféta, vagy a költő mondani, hiszen ez megállapíthatatlan, hanem azt magyaráztam, hogy mi van a szövegben, azaz mit mond maga a textus. Az új kutatási módszer szerint nem legitim, nem adekvát, hogy mi volt a szerző intenciója.

 

Miképpen identifikálható a próféta? "lsten embere"? Avagy nem volt más. "csak" a Szentföldön élő gondolkodó, bátor ember? Költő, író, olyan tanokat hirdető személyiség. Aki átlépett önnön árnyékán, s a „világhoz" mérte a zsidóság eszmeiségét?

 

A próféta, mint ezt a görög eredetű szó jelenti, egy olyan ember, aki - a Biblia szerint - Isten akaratát hirdeti, közli, magyarázza. Mind a próféták működéséről szóló bibliai elbeszélések, mind a nekik tulajdonított mondások, tanítások alapján megállapítható, hogy olyan emberek voltak, akik hangot adtak az "élő lelkiismeretnek", akik ha kellett, nem féltek szembeszállni a hatalommal, a hatalmasságokkal. A prófétának nem volt fontos még a saját biztonsága sem, ha az igazságért tört lándzsát.

Milyen küldetéstudat, s egyben bátorság kellett ahhoz, amikor Ámosz a nép felé harsogja az isteni szót: "...Csak titeket ismertelek a föld népei közül, ezért tőletek kérem számon minden bűnötöket..." Vagy amikor így szól: "...Nemde olyanok vagytok nekem Izrael gyermekei, mint amilyenek a négerek..."

 

Nincs itt valamilyen ellentmondás?

 

Nincs, mert a kiválasztottság nem jogot ad, hanem kötelezettséget ró az emberre!

 

Izrael, Biblia, ifjúság - egymást kiegészítő három fogalom. Vajon mennyire affinitív a mai izraeli ifjúság a Biblia eszméi iránt? Hogyan tekintik ők a Szentírást? Mit jelent számukra a világ legtöbb nyelvére lefordított szent köny, a T’nách?

 

Az egyetemi oktatási rendszerben a Bibliát úgy mutatjuk be, mint a zsidó irodalom legjelentősebb alkotását. Hogy ez egy régi, klasszikus műalkotás-e, avagy a hit ihlete, s a vallásos meggyőződés forrása, az az illető személyiségétől, felfogásától, világlátásától függ. A hívő és a nem hívő egyetemi hallgató közös feladata az, hogy megértsen egy sok száz évvel ezelőtt megírt, összegyűjtött, kodifikált irodalmi műalkotást Amennyiben egy zsidó, keresztény, vagy muzulmán hallgató számára - azon kívül, hogy egy műalkotást megért - vallási szempontból mást is jelent, ez nem tartozik az egyetem kompetenciájába.

 

Többször adtál elő - vendégprofesszorként - az ELTE Hebraisztikai Tanszékén. Mit hallhattak az egyetemisták, s hogyan fogadták ezt az új szemléletű interpretációt? "

 

Beszéltem, a Biblia elbeszélési technikájáról, igyekeztem betekintést, nyújtani Jónás könyvének világába, s bemutattam a zsoltárköltészet lírikus, s egyben etikus világát.

Az impresszióm az volt, hogy sikerült lelki kapcsolatot teremteni az érdeklődő hallgatósággal. Talán nem véletlen, hogy ma is visszavárnak. Voltak olyanok, akik ismerték a Mikrá kid’muto című könyvemet, amelyben igyekeztem elemezni, analizálni az Írást „...teste és lelke" szerint, s mely művem angol fordításban is megjelent, valamint a Mikráot kechávánátám című művemet, amelyben a bibliai részekben, egységekben kifejezésre jutó gondolatokra, szándékokra, célokra mutattam rá.

Elmondtam, hogy most foglalkozom a 88. zsoltárral, amelyet különbözőképpen magyaráznak a tudományos kutatók, s most azt szeretném megvilágítani, mi az a hit, az a világfelfogás, a vallási probléma, amely megfogalmazódik e bibliai egységben.

 

Van-e olyan mondata a T’náchnak. amelyet hitvallásodként vállalsz? Meghatározható-e egy volt gyakorló rabbi, majd évtizedeken át egyetemi pulpituson oktató professzor bibliai ars poeticája?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. A most megjelent kétkötetes Ámosz tanulmányom, amely mintegy harminc év kutatómunkáját öleli fel, is azt mondatja velem, hogy kiragadni néhány idézetet csak improvizatíve lehet, hiszen szinte minden bibliai mondatnak megvan a maga bája, értéke, üzenete, időszerű mondanivalója.

Ha mégis ragaszkodsz egy mondathoz, a következő Jób könyve-beli idézettel felelek:

„Minden konvenció nélkül megmondani, amiben hiszel” (Jób, 13. 16.) De időszerűsége miatt nagyon közel állnak hozzám azok a jesájai és más prófétai idézetek is, amelyek napjaink kultusza ellen beszélnek. A próféciákban kifejtett, kifejezett tanítás alapján azt szoktam mondani, hogy sokkal könnyebb minden reggel elmenni a zsinagógába, felrakni a t’filint, az imaszíjat, s ügyelni arra, hogy a fogyasztandó ételen ott legyen a kóserságot bizonyító felirat, mint tisztességesen élni. Természetesen e két gondolatkör nem egymást kizáró klauzula! Sőt, a hagyomány őrzése és betartása csak az általános etikai normák betartásával emelkedhet arra a piedesztálra, amelyről a proféták az évezredek messzeségéből is örök időszerűséggel szólnak a ma emberéhez is.

2.

 

„Vallásunk tanításai és a tudományos kutatás eredményei hitünket erősítik!”

 

Cvi Moskovits ( Dr. Moskovits Mihály ) professzor

Bné Brak az ortodoxia fellegvára Izraelben. A Szokolov utca 18. szám alatt, az első emeleten „furcsa”, sőt rendhagyó névtábla fogadja az odalátogatót, amelyen két szó szerepel héberül: Dr. Moskovits

.

Harminckét éves korában, 1949-ben alijázott. A budapesti Rabbiképző Intézetben kapta rabbi oklevelét, s 1943-ban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcsészdoktori fokozatot szerzett. Tavaly novemberben vette át Budapesten az aranydiplomát. Jiddisül, magyarul, héberül, franciául, németül beszél, de kutatásainál az angol nyelvű szakirodalmat is felhasználja, sőt arameus és perzsa nyelvismerete is segíti munkáját. Dr. Moskovits, a biblia és a talmud tudomány elismert szaktekintélye, a pedagógus, az iskolaszervező, a mélyen vallásos zsidó ma már csak hitvesével lakik itt, Bné Brákban. Három gyermekük az ország különböző pontján él. Kilenc unokájuk közül jelenleg hárman teljesítenek katonai szolgálatot.

Amikor tíz esztendővel ezelőtt először léptem be Moskovits professzor dolgozószobájába, a falon két bekeretezett diploma vonzotta a tekintetemet. Az egyik a pesti szeminárium haszmáchája, a másik a pesti egyetem által adott doktori cím.

 

Nem messze Máramarosszigettől, a Ruszkovából származó, hédert, jesivát járt,Rrabbiképzőt és egyetemet végzett tudós számára vajon mit jelent ez a két fogalom, ez a két falon díszlő jelkép, a két diploma? Hogyan egyeztethető össze a vallás, a vallástudomány, s a tudományos gondolkodásmód?

 

A rabbiképesítő oklevél számomra a hitéletet jelképezi, azaz a tiszta ortodox hit alapján, a modern zsidó vallásos életet.  A tudományt és a hitet próbálom egyeztetni, azoknak nyomdokain járva, akik e két fogalmat nem találták ellentétesnek. A tudomány iránti affinitásban Dávid Zvi Hofmann, az egykori Berlini Rabbiképző tanárának, és Sámson Ráfáel Hirschnek, a Frankfurt am Main-i neoortodox hitközség megalapítójának világfelfogása áll közel hozzám. Ők szintézist és harmóniát tudtak teremteni a hit és a tudomány között. Én is a  gyermekkoromban belém oltott vallásosságot gyakorlom, s az azóta magamba szívott világi tudomány hitemet még szilárdabbá tette. Vallom, hogy vallásunk tanításai és a tudományos kutatás eredményei hitünket erősítik!

 

Vajon a hit, a vallás konzerválódott, avagy az is változik? Mi a tudomány feladata meglátásod szerint a hitbeli tételek, a vallási tanítások vonatkozásában?

 

A talmudi és főleg a bibliai szöveg tulajdonképpen szűkszavú és nagyon sok módon értelmezhető, interpretálható. A régi ismert, és elismert kommentárok egyéni módon és hagyománytisztelően magyarázták a textust. A világ azonban fejlődik, változik, s a tudomány különböző területeinek új felfedezései sok mindent más megvilágításba helyeznek. Például nem volt tudomásunk az ugarit, a sumér, s az akkád nyelvről Természetesen nem volt ismeretes az archeológiai eredmények sokasága. Izrael pontos topográfiája, vagy a közel-keleti – bibliai vonatkozású – legendák sokszínűsége, a korabeli társadalmak belső struktúrája, és sok minden más sem. Ezeknek az új információknak a birtokában megvizsgáljuk az új tudományos kutatási állításokat társadalmi törvényhozási, nyelvi, archeológiai és más szempontokból. Górcső alá vesszük, hogy hol vannak az esetleges ütközőpontok a régi álláspontokhoz képest

.

Ugyanakkor feltétlen tiszteletben tartom a hagyományos magyarázatokat, mert azoknak szerzői közel álltak időben és szellemiségben az ősi forráshoz: a Tórához, a Talmudhoz. Az általam készített kommentárok teljes mértékben a háláchá alapján állnak, s arra törekednek, hogy szervesen illeszkedjenek a klasszikusok mondanivalójához oly módon, hogy felhasználom a modern tudomány eredményeit is.

 

Itt van előttem – eddig még kiadatlan – bibliográfiai jegyzéked, amely 117 egységet tartalmaz. Ebből a rendkívül gazdag, eddigi életműből, mely dolgozatok állnak hozzád a legközelebb?

 

Az egyik legkedvesebb dolgozat számomra a doktori disszertációm. Témája: A Biblia Bialik költészetében, válogatott költeményei alapján. Ez volt az első, komolyabb munkám. A későbbi publikációk közül nehéz válogatnom, de talán kettőt említenék meg, illetve emelnék ki. Több mint 20 esztendővel ezelőtt indult meg a Háráv Kook Kiadó gondozásában a Dáát Mikrá című sorozat. Itt jelent meg Ezékiel kommentárom, amelynek megírása nehéz feladat elé állított. Főleg az utolsó tíz fejezet, amely az úgynevezett Harmadik Templom tervrajzát, felépítését és kultikus rendjét mutatja be. Ebben a művemben a Vilnai Gáon útmutatásait használtam fel, s az építészmérnök fiam által szerkesztett rajzok is sokat segítettek, hogy a komplikált kérdéskörre adott válaszom adekvát és egyértelmű legyen.

A közeljövőben lát napvilágot – szintén a Dáát Mikrá sorozatban – Mózes IV. könyvéhez a Bámidbárhoz írt kommentárom második kiadása. Ez a kötet az első kiadáshoz fűződő tudományos hozzászólásokat is tartalmazza. A könyvet szerte az országban és a nyugati világ zsidóságának tanházaiban is ismerik. Ebben a dolgozatban is azt szerettem volna bizonyítani, hogy lehet „megerősíteni” és nem szétbontani a Bibliát. Példaképpen megemlítem, hogy egy talmudi magyarázó azt állítja, hogy külön könyv volt Bileám áldása, amely elveszett. Nemrég Transzjordániában az egykori Szukkot városában, találtak egy falfestményt, amely az i.e. VIII. századból való, s azon ábrázolták a bileámi történet egészét. Tehát amikor azt olvassuk a Talmudban, hogy Mózes írta a Tórát és Bileám Könyvét, s a középkori magyarázó azt mondja, hogy Bileám könyve elveszett, ez utóbbi állítás nem a képzelet szüleménye. Hiszen ha nem lettek volna Bileám könyvek, hogy ábrázolhatták volna azt a Tóra kodifikálását megelőzően?

Ha már a publikációknál időzünk, megemlítem, hogy az izraeli rádióban több mint százhúsz – biblikus témájú – előadást tartottam, amelyekből tizennégy nyomtatásban is megjelent.

 

Beszéltünk a Bibliáról, a publikációkról, a tanításról. Mit jelent Cvi Moskovits életében az, hogy évtizedeken keresztül gyakorló pedagógus volt?

 

Rabbinikus tevékenységet soha nem folytattam, de pedagógusként dolgoztam már Pesten is a Zsidó Gimnáziumban. Izraelbe érkezve először Petách Tikván, majd B’né B’rákban voltam vallásos gimnáziumok tanára, majd igazgatója. Ezután a vallásos gimnáziumok majd a vallásos tanítóképző intézetek országos tanfelügyelője lettem, közben tanítottam a Bár Ilán Egyetemen is.

 

Pedagógusként több országban voltál slichutban, kiküldetésben. Mi volt a feladatod? Tanítottál, hitéletet szerveztél, hogyan milyen minőségben képviselted az országot?

 

1954. és 1957. között Franciaországban voltam. A háború után szerte Európában újraszerveződött a hitélet, de a tanárok, a konvenciók, a tanrendek hiányoztak. Szükség volt arra, hogy Erec Jiszráél küldje ki a tapasztaltabb pedagógusokat, hogy segítsék az iskolahálózat kiépítését. Párizsban kezdtem, majd Strasbourg, Lyon, Marseille következett, ahol a rabbiknak és a helybeli tanároknak álltam rendelkezésére. De működési területem kiterjedt Nyugat-Európa nagy részére. Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, és Ausztriában is igyekeztem átadni tapasztalataimat. Minden évben, gyakran kétszer is szemináriumokat rendeztem az előbb említett országok zsidó tanárai részére, ahol Izraelből érkezett magasan kvalifikált szakemberek posztgraduális előadásokat tartottak.

Iránba 1974-ben érkeztem. Perzsiában akkor több zsidó iskola működött, s az ott tanító pedagógusok számára központosított oktatást tartottam Teheránban, amelyre még Iszpáhánból és Abadánból is érkeztek érdeklődők. Itt főleg didaktikai kérdésekkel foglalkoztam. Láttam például, hogyan tanulnak az egyetemi hallgatók, akik kezükben a könyvvel szó szerint „bemagolták” az írott anyagot. Az értelemre, az értelmezésre nem sokat adtak. Lassan, de befogadták ezt az új stílust, melynek középpontjában az önálló gondolkodásmód állott.

Magyarországra – ez volt a harmadik küldetésem – 1989-ben kerültem. Az ottani vezető pedagógusokkal közösen próbáltuk megrajzolni az új, majdan megalapítandó, illetve kibővítendő zsidó iskolák modern koncepcióját. Az Anna Frank Gimnázium akkori igazgatója megkért, hogy dolgozzam ki – a helyi viszonyoknak megfelelően – az iskola zsidó stúdiumainak tervét, s hasonló módon elkészítettem az akkor még szervezés alatt álló, ma a Wesselényi utcában működő 12 évfolyamos ortodox világnézetű Mászoret Ávot iskola tantervét is. Működésem fókuszában a Rabbiképző Intézetben majd annak Pedagógiumában zajló tanítás állt. Előadásokat tartottam az egyetemen, a Hebraisztika Kutatócsoport hallgatóinak Bibliáról, Talmudról, a Református Teológián pedig a Biblia kutatás állása Izraelben címmel. Az ELTE jogi karán zsidó jogot tanítottam az izraeli diákoknak héberül, a magyaroknak magyarul.

 

Mi a zsidó pedagógus feladata Izraelben és a gálutban?

 

Megtanítani a diákokat önállóan gondolkodni, kérdéseket feltenni, a kérdésekre válaszokat keresni, s útmutatást adni. Izraelben a tanár feladta, az, hogy önállóságra, egyéni gondolkodásmódra tanítsa a diákokat A gálutban a cél: megszerettetni a zsidóságot, objektíven bemutatni vallásunk értékeit, s nem elhallgatni a vitatható részeket sem. A hangsúly azonban a pozitív elkötelezettségen legyen. Ez utóbbi gondolat az én pedagógiai s tudományos hitvallásom lényege is.

 

3.

A Rabbiképzőben hatvan évvel ezelőtt…

 

Dr. Binjámin Gát-Rimon rabbi

 

Az Izraelben közismert személyiség, Dr. Binjámin Gát-Rimon, Marton Benő néven 1913-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1935-ben védte meg doktori értekezését. Simon HáCádik és kora címmel. 1937-ben avatták rabbivá. Kora ifjúságától aktív tagja a cionista mozgalomnak. 1950-ben alijázott. A Nesz Ciona-i gimnázium igazgatójaként ment nyugdíjba. Pedagógus, számos héber nyelvkönyv, szaktanulmány írója, műfordító. Évtizedek óta Rison Lecionban lakik.

 

Hogyan gondolsz ifjúságodra, pályád elejére?

 

Édesapám egyszerű munkás volt, édesanyám tanítónő. Pápán az ortodox zsidó iskolába másfél évet jártam, s hoztam magammal a zsidóság iránti szeretetet és érdeklődést. Tíz éves koromban Pesten a Zsidó Gimnáziumba kerültem, ahol elvégeztem négy esztendőt. Azután szüleim tanácsára a Rabbiképzőt választottam, illetve dehogy „választottam”, szinte kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Végül engedtem a szülői nyomásnak, s beleegyeztem akaratukba. Az életemet ennek a döntésnek köszönhetem, hiszen a szörnyű időkben – rabbiképzős, majd rabbi mivoltomnak köszönhetően – nem kerültem munkaszolgálatba.

A Rabbiképzőbe felvételi útján lehetett bekerülni. A vizsga anyaga igen nagy volt. Fordítani az egész Tórát, valamint a Korai Prófétákat. Számos költői részt a Szentírásból kívülről kellett tudni, valamint tíz lap Gemárát kommentárral a Talmudból, s természetesen héber grammatikát. (Mindezt 14-15 éves fiuktól követelték meg. (A szerk. megjegyzése.) A Rabbiképzőben tíz évig tanultam, öt évig az un. alsó tanfolyamon, s öt évig a felsőben. Az alsó tanfolyamon a gimnázium utolsó négy évének stúdiumait tanultuk, valamint rabbiszemináriumi tantárgyakat. Így délelőtt és délután is volt tanítás.

 

Nagy tudású pedagógusoktól, tudósoktól tanultál, akik szerves részeivé váltak a 20. századi magyarországi zsidóság szellemtörténetének. Beszélj róluk!

 

- Mestereim közül elsőként dr. Heller Bernát nevét emelném ki, a Biblia nemzetközileg elismert szaktekintélyét. Szigorú, nagyelvárású tanár volt. Minden óra elejére nyolc szentírási verset kellett kívülről megtanulni, majd teljes fejezeteket követelt meg, hogy memoriter módszerrel sajátítsuk el az ősi szöveget. A Biblia igazi ismeretét Heller Bernátnak köszönhetem. Dr. Weisz Miksától hallgattam történelmet. Ő is nagyon komoly előadásokat tartott, viszont nem követelte vissza az elhangzottakat. A vizsgákat sem vette túl komolyan, a történelmet mégis ő szerettette meg velem.

Világi tanáraim közül elsősorban Dercsényi Móricot említem meg. Latint és görögöt tanított. Rendkívül széles műveltségű szigorú ember, féltünk tőle, mint a tűztől. Állítom, hogy az általános műveltségünk jelentős részét neki köszönhetjük. Nyitott egyéniség, aki egész órákat szentelt a diákok kérdéseinek megválaszolására.

 

A rabbiképzős évek legjelentősebb állomása a felső tagozat volt. Kik voltak leghíresebb mestereid?

 

- Első éves felsős koromban Hellernél Énekek Énekét és Koheletet tanultunk. Heller budai volt, s abban az esztendőben összeveszett a Pesti Hitközség vezetőivel, akik el akarták „nyelni” a Budai Hitközséget. Ő ellenezte ezt, s az eredmény az lett, hogy a Pesti Hitközség vezetői eltávolították e fantasztikusan értékes embert a Rabbiképző katedrájáról, nyugdíjba ment. Hoffer Árminnál folytattuk a Talmud és a poszkim tanulását, de a Gemárát később átvette tőle dr. Guttmann Mihály, aki addig a breslaui Rabbiképzőnek volt a rektora. Ő igen nagy tudású ember volt, de kissé száraz, nem mondhatnám, hogy szívesen emlékszem rá.

Dr Hevesi Simon a homiletika és a vallásfilozófia professzora, valóságos királyi megjelenés. Óriási tekintélynek örvendő rabbi, aki – szerintem – nem vette túl komolyan a pedagógiai munkát, azonban művésze volt a szónoklatnak. Nagyon élveztük előadásait. Nem ment bele a témák mélyreható elemzésébe, ahogy talán elvártuk volna tőle. Tőle a Dohány utcai templom főrabbijától.

 

A háború előtt minden neológ rabbi – a Szeminárium mellett – egyetemre is járt, doktorált. Mi volt e követelmény feltétele, mi volt a kapcsolat a Rabbiképző és a Pázmány Péter Tudományegyetem között?

 

A numerus clausus idején a Rabbiképzőnek megállapodása volt az egyetemmel. A Szeminárium által kijelölt diákokat a „zárt számon” felül, korlátolt jogú hallgatóként vették fel. Én, mint jelesen érettségizett diák, nem a Szemináriumon keresztül kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, mert matematikát és fizikát akartam hallgatni. Később mégis keleti nyelveket és az ókori keleti népek történetét vettem fel, valamint filozófiát. Megkülönböztettek bennünket az indexünk alapján is. A korlátolt jogúaknak barna színű dukált a többieknek fekete.

Néhányunknak, közte Scheiber Sándornak, Hahn Istvánnak, akik nem szeminaristaként, hanem egyéb érdemeik alapján lettek egyetemisták, fekete volt az indexünk, s ebből óriási botrány tört ki. Rabbiképzős és fekete az indexe, háborogtak a jobboldali diákok és professzorok. Megsemmisítették a félévi vizsgákat, s átminősítettek minket „barnaindexeseknek”.

 

Hogyan alakult a rabbinikus pályád?

 

Gyakorló rabbi nem voltam soha. Annak idején a frissen avatottaknak nem volt hová elhelyezkedniük, hiába vezették be az un. segédrabbi intézményét. Amikor az évfolyamom végzett, ezekben a státusokban nem volt üresedés, csupán a templomkörzetek ifjúsági csoportjaiban kezdhettük el a munkát.

 

Mikor, hogyan lettél cionista?

 

Alsós gimnazista koromban egyáltalán nem voltam cionista, sőt ellenzője voltam a zsidó nemzeti gondolatnak. Akkori szemléletem kialakulásában jelentős szerepet játszott a családi hagyomány. Édesapám mindig azt mondta: „Szeretném én azt az ember látni, aki kétségbe meri vonni az én magyar voltomat”. A történelem megértette velem, hogy nem minden úgy van, ahogy én gyerek fejjel elképzeltem. Lassan-lassan közeledtem a cionizmus eszmeiségéhez, s 1932-ben beléptem a Makkabeába, a cionista egyetemi hallgatók egyesületébe, amely szervezetileg a Hanoár Hacioni irányzatához tartozott. Itt kezdtem a cionizmus szellemiségével és az élő héber nyelvvel megismerkedni. Ennek jegyében tanítottam, s vettem részt a mozgalom vezetésében, valamint a Keren Kájemet munkájában.

1945 után, mint a mozgalom egyik vezetőjére Magyarországon volt rám szükség. A Zsidó Gimnázium tanáraként cionista szellemben tanítottam. A tanári kar nagyobbik része s a diákság mintegy fele örömmel csatlakozott ehhez az irányzathoz, de létezett komoly ellenzék is, a „vörös asszimiláns” diákság. A domináns tényező mégis a cionista vonal volt, az iskola hangos volt a héber daloktól, s azt lehetett érezni, hogy sok minden másképp van, - nyílván ebbe belejátszott a soá tragédiája is – mint azelőtt.

A Rákosi éra kialakulásával helyzetem egyre tarthatatlanabbá, veszélyesebbé vált, ezért 1950-ben harminchét évesen alijáztam. Hogy mi történt azután, az egy külön fejezete az életemnek…

Ben-Gurion rejtélye

 

Gondolatok Herman Wouk ÉN ISTENEM c. könyvének olvasása közben

 

„Ben Gurion, Izrael bölcs, kemény építőmestere, azt kérdezte, amikor ábrándosan lebegő, fehér hajával, tábornoki állával fogadott az irodájában:
Ti amerikai zsidók különböztök minden zsidóságtól, ami valaha is létezett. Nem vagytok idegenek, vagy másnál idegenebbek az országotokban, hiszen Amerika csupa bevándorlóból áll. Oda tartoztok és mindig is boldogulni fogtok. De hogyan fogtok fennmaradni, mint zsidók?
Gondolkodás nélkül feleltem:  A vallásunk által.
Az öreg szocialista rejtélyes mosollyal rám sandított, kezét egy barokk bőrkötésű könyvre téve:
A Biblia itt van az íróasztalomon, és otthon az ágyam mellett is. Izrael országát a Bibliára fogjuk felépíteni. De ami a vallást illeti, az bizony megfoghatatlan rejtély.” – írja Herman Wouk az Én Istenem című, magyarul most megjelent könyvében.
Erről a rejtélyről szól a mű, s azokhoz beszél, akik az utat keresik, s akik kíváncsiak arra, hogyan járható be az az út, amelyet zsidóságnak neveznek. A szerző is tudatában van, hogy világszerte süllyedőben van a zsidó tudás ezért célja, hogy érdeklődést keltsen a zsidó vallás iránt.

„Az olvasó észre fogja venni, hogy a zsidóság és a judaizmus vonzó és hatásos vonásaival foglalkozom. Minden nemzedékben túlzások és hazugságok tömkelege foglalkozott a zsidók hibáival, hiszen ők sem tökéletesebbek, mint a többi ember. E könyvben, amennyire tudok hitemről és népemről szeretnék szólni, s az igazat fogom írni.” – vallja Wouk.
Fejezetcímeiben, egész könyvének logikus szerkezeti felépítésében végigjárja történelmünk évezredeit. Könnyed stílusával, párhuzamteremtő készségével, logikus okfejtésével megfogalmazza a bennünk is kimondva-kimondatlanul annyiszor felvetődött kérdést. Kik vagyunk egyáltalán mi a „státusunk” a világban? Hogyan határozhatjuk meg önmagunkat, milyen módon identifikálódható a zsidóság?
Hallgassuk meg Wouk-ot, mit mond ő, a vallásos életet élő, de világi ember, a zsidóság törvényeit óvó, de a Broadway-en is dolgozó világhírű szerző, a tradíciót nemcsak élő, de megélő, nemzetközi hírnévnek örvendő író.
„Izraeliták vagyunk, utódai a kicsiny népnek, amely háromezer évvel ezelőtt a Sinai-sivatag felöl érkezett Kánaánba, tarsolyában az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékével, a Mózes nevű törvényalkotó és felszabadító vezetése alatt. Zsidóknak neveznek bennünket, örökségünket pedig judaizmusnak, zsidóságnak, mert nemzetünk politikai hanyatlása és bukása idején azt a törzset, amely legtovább kitartott, és – a Tóra jövendölésének megfelelően – fennmaradt a száműzetésben élő töredékből, Judának, Jehudának hívták”.
E népnek, vallásnak, kultúrának az un. kiválasztottsága pedig abból áll, hogy Isten törvénye szerint kell élnie, s a „nemzet iránti odaadással őrizni Isten ismeretének és szeretetének lángját.”
Alapvetően fontos, hogyan viselkedünk embertársainkkal szemben, s helyzetünk a földön attól is függ, hogy bemutassuk a világnak, mivel gazdagítottuk az emberiséget.” Mi a Tórát tettük le a világ asztalára, a helyes életvitel és minden dolgok mózesi látomását. Ez a mi létünk: életünk tartalma. Míg őrizzük a lángot, úgy vélem, jogunk van népként fennmaradni Isten és ember előtt.”
Wouk roppant művelt, olvasott ember, aki jártasságra tett szert a zsidó stúdiumok tárgyköréből. Ennek köszönhető, hogy szemléletesen mutatja be a szombat jelentőségét, állandó időszerűségét. A tórai szöveg vonatkozó idézete mellett mindenképpen figyelemreméltó a pihenőnap lényegéről  levont következtetése is.

A Természetünnepek című fejezete a Peszach, Sávuot, Szukot mezőgazdasági hátterének analízisét, e jeles napok erkölcsi mondanivalója teszi árnyalttá. Hangsúlyozza a kivonulás tényének – tehát magának a szabadságnak, a kinyilatkozatás misztériumának, tehát a törvénynek és a sivatagi vándorlásnak, azaz az állandó és biztonságot teremtő otthon megbecsülésének, örök időszerűségét.
„Izraelben még a nem vallásosok számára is a legnagyobb nemzeti ünnepekké váltak. A szavak szárazak és unalmasak, kovászos keresés, vagy a pálmaágas felvonulás cselekvő élményihez képest. Száz előadást is meghallgathatunk, negyven könyvet is elolvashatunk a judaizmusról, mégis kevesebbet tudhatunk meg róla, mintha egyetlen évben megüljük az ünnepeket, a velük járó kötelezettségekkel és örömökkel együtt.”
A szerző szinte lírai húrokat penget, amikor a Nagyünnepek – Ros Hásáná és Jom Kipur – fenségét ecseteli, bemutatva e napok drámaiságát, s az önvizsgálat és bűnbánat jelentőségét a hívő lélek életében. „De mivel bolygónkon a fennmaradás forrása a remény, higgyük, a zsidók talán az ősi nép bölcsességével ragaszkodnak a nagyünnepekhez, függetlenül attól, hogy a judaizmus többi aspektusával milyen viszonyban vannak. Mert Jom Kipur szelleme spóra, melyből ősi hitünk újra felépülhet; mert csíra, amely az egész struktúrát hordozza és halhatatlan.”
Az un. kisebb ünnepek után, az ima és a zsinagóga jelentőségének méltatása következik, s megtudhatjuk, vajon miért kell nekünk héber nyelven imádkozni. Felelevenednek az étkezés, öltözködés és a lakóhely jelképei, a kóserság szabályai, a hagyományhűség fokozatai. A törvény szellemében kapnak hangsúlyt a zsidó élet fontos fordulópontjai, mint a körülmetélés, a bár micvá, a bát micvá, a tradicionális házasság kötés, esetleg a válás, majd az elmúlás. Wouk külön fejezetet szentel a halál fogalmának, zsidó szempont szerinti értelmezésére.

A könyv harmadik része A törvény címet viseli. Itt kirajzolódik a Tóra fogalma, a halhatatlan törvényalkotó Mózes személye, az Írás lezárását követő felülmúlhatatlanul gazdag vallási irodalom a Talmud jogszabály gyűjteménye és ággáda – világa. Majd betekintést nyerhetünk a Talmud lezárásától, szinte napjainkig tartó szellemi fejlődésbe. Maimonides életművébe, a Joszéf Káró szerkesztette, s a mai vallásos életet is meghatározó Sulchán Áruch-ba, s az elmúlt századok kommentár-irodalmába, s mindezek hatására mindennapi életünkbe. „Az Örökkévaló szolgálatát ma is Mózes törvényei írják elő számunkra. Nincs szankció, amely betartásukra kényszerítene. Mózes törvénye abban is egyedülálló, hogy ma is, akárcsak hosszú évszázadokkal ezelőtt, kizárólag erkölcsi hatalommal bír. Ez a hatalom – mert valóban az – őrizte meg életét és azonosságát annak a nemzetnek, amelyet zsidóságnak hívnak…”.
Rendkívül érdekes és főleg tárgyilagos kép rajzolódik ki előttünk napjaink zsidó szellemi irányzatairól. Wouk szemléletesen mutatja be az ortodoxia gondolatának spirituális lényegét a zsidóság fennmaradásában játszott elévülhetetlen érdemeit, s nem utolsó sorban arra mutat rá, hogy e szellemi mozgalom s életforma lényege nem a „maradiság” hanem a hagyomány iránti feltétlen alázat. Megismerhetővé válik az új „chászidok” célkitűzése, embert és lelket mentő hivatása, s az a vonzerő. amely tízezreket kerít hatalmába. „A legismertebb és a legerősebb csoportot ma a Brooklynban élő lubavicsi rebbe hívei alkotják. Hagyományuk liberális; a mostani rebbe a Sorbonne-on tanult. Iskolahálózatuk modern tanítási eszközöket használ és fejlett szakképzési rendszert alakítottak ki.”

Nem hiszem, hogy az elmúlt négy és fél évtized alatt megjelent Magyarországon könyv, tanulmány, cikk stb. amelyből ilyen – még ha érintőlegesen is – tárgyilagos képet kaphatna az olvasó a cionizmus  születésének, fejlődésének, irányzatainak, ellenzőinek, megszállottjainak, harcosainak, megújuló törekvéseinek s napi időszerűségének történetéről. E progresszív, senki ellen nem irányuló szellemi mozgalom hazája, a modernkori Izrael, amelyhez elszakíthatatlan kötelékek fűzik a szerzőt. Az Ország élete, harcai sikerei, széthúzásai, geográfiai jellemzése, a több mint hetven országból érkezettek, a hazatértek kultúrájának hitének. hitetlenségének kavalkádja, s a roppant összetett izraeli lét igenlése, a gáluti zsidó hitvallomásának is tekinthető. Hiszen az egész világ zsidósága büszke e térség egyetlen erős és szilárd demokráciájára, amely a maga nemében egyedülálló az abszolutizmus és a diktatúrák virágzásának régiójában.
„A fiam, aki a haditengerészetnél szolgált, s a körülmények szerencsétlen alakulása folytán kénytelen volt eljönni Izraelből, magával hozta az ország iránti olthatatlan szerelmét, a vágyat, hogy újra megpróbáljon ott élni, és nem utolsó sorban tüneményes izraeli mennyasszonyát.” Egyszer azt mondta: „Izrael nem más, mint az egész zsidó történelem egyetlen lézernyalábbá tömörítve.” Nem is hangzik rosszul. De persze nem mindenki ítélkezik ilyen sarkosan. Az izraeliek beleszülettek ebbe: ételük és italuk az egészséges szemlélet. Nem mondom gyávának azt a néhányat, aki belefárad ebbe és az emigrációt választja; azt gondolom róluk, hogy egyszerűen csak emberek. Tisztelem a többséget, amely tántoríthatatlanul követi azt a sugárnyalábot, családot alapít és végzi a dolgát; jókedvű, ha oka van rá és harcba száll, ha arra van szükség; akárcsak azokat a zsidókat akik világszerte a visszatérők bátor csapataihoz csatlakoznak.
A hit pedig a sebes változással járó féktelen csatározások ellenére is életben van ezen a földön. Úgy képzelem a hit és a föld ugyanannak az éremnek két oldala; azé a sékelé, amely Izrael minden egyes új szabadságot nyert gyermekét jellemezte a Sinai-hegyi első népszámláláskor. Egy izraeli szólással zárom le ezt a pillanatképet az izgalmasan tündöklő Cionról: Jihje b’széder. Rendben lesz.”

Könnycsepp Nachsonért

Nachson Waschmannt álnok módon, lopott izraeli rendszámú gépkocsival, kipát viselő Hámász terroristák elrabolták. Nachson, hogy időben hazatérjen „trempelni”, magyarul stoppolni akart. A jeruzsálemi katonagyerek jesivát végzett, s alig néhány hónapja kezdte meg tényleges katonai szolgálatát.

A terrorista szervezet, a Hámász bejelenti, emberei „hőstettét”, majd a világ egyik legismertebb hírügynökségén keresztül hírül adja követelését: foglyukat kivégzik, ha…Ha Izrael kormánya nem teljesíti a képtelen feltételeket.

Az Izraeli Televízió szinte óránként mutatja be, az azóta híressé vált videokazettát. Álarcos férfi – tudatosan nem használom a szót: ember – igényeit sorolja, hogy kiket kell azonnal az izraeli kormánynak a börtönből kiengedni. Sorjázza a neveket. Mindnek vér tapad a kezéhez, bűnözők, gyilkosok.

A kamera ezután Nachson arcát mutatja. Most értem igazán, miért lélektükör a szem. Szavai kényszerszülte szavak: „ha nem bocsátják ki a kért foglyokat – értsd a gyilkosokat – engem kivégeznek… Most még jól vagyok!” Nachson érzi, hogy mi vár rá. Tudja – hiszen itt nőtt fel – Izrael nem tárgyal terrorszervezettel, tömeggyilkosokkal.

A következő képen a Waschmann családot mutatja a kamera. Az édesanya esdeklő, de mégis öntudatos szavait nem lehet könnyek nélkül hallgatni. „Közös az Istenünk, Isten nevében nem lehet gyilkolni, adjátok vissza ártatlan fiamat…” A horgolt kipát viselő édesapa arcát ápolt szakáll borítja. Izrael és az USA kormányához – Waschmannék kettős állampolgárságúak – és a világ közvéleményéhez intézi kérő szavait.

Telnek a drámai napok, a lélekölő órák… A tömegkommunikációs eszközök ontják a híreket, feltételezéseket. Nachsont valószínűleg a Területeken tartják fogva.

Találj meg egy tűt a szénakazalban!

Újabb ultimátum. Amennyiben péntek este 9.00 óráig nem teljesítik a Hámász feltételeit, akkor…

Az egész ország lázban ég. Feszültség, izgatottság, remegés hatja át a levegőt. Háráv Jiszráél Lau, az országos askenáz főrabbi felhívására mindannyian imádkozunk. Vallásosak és világiak. Ötvenezren a Kotelnél, a Siratófalnál. Négy és fél millióan egy lélekért Izraelben, s ki tudja hányan szerte a világon.

Közeledik az ultimátum határideje. A máskor oly zajos, élettel teli városok, elcsendesednek. Mindenki a híreket hallgatja, a televíziót nézi, vagy – a vallásosok, akik nem kapcsolják be sábbátkor a TV-t, az ablakon keresztül remegve kérdezik a járókelőket:

„Kiszabadult már, mi van Nachsonnal?”

Ez nem krimi. Ez nem egy író álmodta túsztörténet. Ez az izraeli élet szilánkja, fájdalmat okozó valóság. Nem drámaian bonyolított, végkifejletben „minden úgyis jóra fordul” ízű történet, hanem a XX. század végi izraeli élet része. Izraelé, amely a világ zsidóságának szíve, jelene, jövője. Izraelé, amely a világon az egyik legdinamikusabban fejlődő ország. Izraelé, amely befogadja a szétszóratásban élő zsidókat. Izraelé, amely óriási áldozatokkal és vérveszteségekkel járó diadalmas háborúk után, mérhetetlen önuralomról tett tanúbizonyságot az Öböl-háború idején. Izraelé, amely katonaorvosokat, és nővéreket küldött Ruandába, hogy mentsék a biztos halál elől az embereket. Gyermekeket és öregeket, a huszonéveseket. Huszonéveseket, mint Nachson Waschmann.

A Palesztin Felszabadítási szervezet cáfol. A Nobel-békedíjas Arafat, aki szülőatyja az „intifáda” gondolatának, s aki még néhány hónappal ezelőtt is „Szent Háborúba” szólította népét, elítéli a „terror minden formáját”. Mindenki elítéli a brutalitást.

Elítéli? Ordít, ha kell? Tesz ellene?

Itt egy ember életéről van szó, de mindenki tudja, átérzi, nemcsak Nachsont kell megmenteni. Az emberi biztonság veszélyben van. A szélsőséges fundamentalizmus eszköztára kiismerhetetlen és végtelen. Ma Jeruzsálem, Tel-Aviv, Budapest, Buenos Aires, London, New York, s holnap?

Megbékélés, együttélés, megértés, tolerancia. Gyönyörű szavak, fenséges gondolatok. Istenem, mi lesz Nachsonnal? Hallgasd meg könyörgésünket, hallgasd meg Istenem!

A legelitebb izraeli harci egységek egyike, a vezérkari főnök közvetlen irányítása alá tartozó terrorellenes kommandó, megrohamozza az épületet. Izrael nem tárgyal gyilkosokkal. Átlagon felüli szellemi és fizikai képzettséggel megáldott katonák az életüket kockáztatják társukért, Nachsonért. Izraelért. A világ zsidóságáért. Az emberiségért.

Falakat, vasajtókat törnek szét, előítéleteket zúznak darabokra. Az akciót irányító tiszt, akinek édesapja a Jom Kipuri háború hősi halottja, életét áldozza, kilencen megsebesülnek.

Nachsont azonban már holtan, bilincsbe verve, több halálos lövéssel a testén találják meg. Újabb mártírjai vannak a „kiválasztott népnek”.

Temetés, zokogó emberek, a könnyeit már elsíró Waschmann anyuka arca. Felejthetetlen napok, tragikus végkifejlet. Fájó, lélekbemaró gyógyíthatatlan sebet osztó „győzelem” ez. Uram, meddig még?

CSULÓ

Berger István pécsi főrabbi emlékére

Csuló volt a ragadványneve. Soha senki – talán Ő sem tudta, hogy kitől kapta, ki adta neki ezt a furcsa elnevezést. A Csuló fogalom volt Magyarországon. Megtestesítője az illő rabbinikus szerénységnek, az enciklopédikus tudásnak, tudásvágynak, a segítőkészségnek, a kiválasztottak alázatának. A toleranciának, az elegáns fogalmazásnak, a humanista gondolkodásnak.

Gyerekként élte át a soát. Édesanyján kívül senkije nem maradt életben. A mama volt mindene, még családot sem alapított. Minden szabad idejét vele töltötte; leste a gondolatát, őrködött egészségén, vigyázta álmát. Amikor a mama elment, a Csuló – habár nagyon sok barátja volt – egyedül maradt.
A Csuló Zsidó Gimnáziumot végzett, majd a Rabbiképzőben a korszak magyar zsidóságának legnagyobbjainak tanítását hallgatta. A zsidó filozófia világába Szemere Samu vezette be, a T’nách-ot és a zsidó irodalmat Scheiber Sándor, a talmudot Domán Ernő, a midrások világát Richtmann Mózes, a retorikát Benoschofsky Imre a zsidó történelmet Schweitzer József tanította. A Csuló hűséges tanítványuk, méltó követőjük volt.
A Csulót – ha behunyom a szemem, s magam elé képzelem kedves személyiségét – csak könyvvel a kezében lehetetett látni. A könyvbe menekült, ha bánata volt. Vitte magával a pécsi zsinagóga  szószékére, ha hivatásának tekintett rabbinikus pályáján híveihez szólt. Abból tanította a zsidóság gondolat- és érzelemvilágát. Cion szeretetét, a héber betűk varázslatos világát. Vágyódott Jeruzsálembe, mindig áhítattal szólt a Szentföld világáról és az általa csak újságokból ismert modernkori Izraelről.
A Csuló anyanyelvén kívül héberül, ladinóul, jiddisül, németül, angolul, franciául és olaszul beszélt. Viszonylag keveset publikált, egy dolgozatát mégis hadd emeljem ki: „Szarajevói ladinó közmondások, szólások és magyar megfelelőik”.
Berger István főrabbi heroikus küzdelmet vívott a gyilkos kórral. Ötvenhét évesen ragadta el a kíméletlen halál. Közössége megárvult, zsinagógájában nem hallik többé tanító szava, de kedves lényét, tudós egyéniségét őrzi az emlékezet. Fáradt meggyötört testét befogadta az anyaföld s lelke már Teremtőjénél honol.
Szívünkben mérhetetlen fájdalommal emlékezünk, gondolunk Rá, a Csulóra, Pécs elhunyt főrabbijára.

 

FOLYT. KÖV. 2. RÉSZ