Schőner Alfréd

A legszebb gyertyatartó

(Elhangzott 2005. december 12-én , Debrecenben, hanuka ünnepén)

Európa talán legnagyobb hanukiájának, hanukai gyertyatartójának elhelyezése a hajdúsági főváros frekventált pontján a mostani hanuka különlegesen szép és megrendítő élménye volt itt Debrecenben. Az ősi imádság hangulata, amely úgy hangzott: „ Legyen áldott az Örökkévaló, azaz, aki csodát tett az ősökkel, Ő tett csodát a mi világunkban is.”, egyedi hangulatot és áhítatot teremtett a máskor emberzsivajtól teli macskaköves utcán. 

Természetesen a csodát nem bibliai, hanem mindennapi, 21. század elejei formájában értem és gondolom. Mert én ezt egy csodának egy “mikro csodának” élem. Abban a városban, ahol több mint 160 éve szervezett módon élnek zsidók, abban a városban, amelyben maradandót alkotott a cívis város polgárságán belül a zsidó polgárság is, abban a városban, ahol Magyarország egyik legszebb közössége volt a II. világháború előtt. Majd jött a soá, és elpusztított szinte mindent; és jött sok-sok különböző színű áradat, hol zöld, hol vörös és elsodort mindent, ami zsidóságot jelentett. Ezek után a történelmi kataklizmák után, a város központjában látható a monumentális hanukai lámpás. Hirdeti a fény, a hit, a hagyomány diadalát. Hiszen 2005. utolsó heteiben, közelegve a polgári év végéhez, itt, a régiója központjában, a város egyik legszebb utcájában gyújtották meg e majd öt méter magas hanukiában, az ünnepi mécsest.

Mintegy szimbolizálva azt, hogy a fény, a Tóra fénye, a zsidó vallás, a zsidó hit fényessége, legyőzhetetlen. Túlmutat történelmi kataklizmákon, és valamilyen módon jelzi, hogy nemcsak tegnap volt, hanem - Istennek segítségével és kegyelméből - lesz holnap és lesz holnapután is.

Amikor most itt, Önök előtt beszélek hanukáról, szabadjon elmondani, két rövid történetet, két rövid, ünnepi asszociációt..
1973. decemberében, hanuka negyedik gyertyáját gyújtottuk a zsinagógában és otthonainkban, ezekben az órákban, Pest egyik kórházában haldokolt egy 66 éves asszony. Ő is átvészelte a soát, mint mindenki, megölték majdnem mindenkijét és a háború után, már 40 évesen, újból férjhez ment, s feleségül ment egy férfihoz, özvegyen maradt édesapámhoz. Apámhoz, akinek odamaradt, első felesége, négy gyermeke, szülei, nagyszülei, testvérei, s ő maga 45 éves volt. Ebből a házasságból, ebből a késői szerelemből született egy kisgyerek, akit úgy neveltek, hogy rabbi legyen belőle.

Ez az egykori kisgyerek most őszülő hajjal nagypapaként itt áll Önök előtt, és emlékezik az édesanyjára, akinek ma van a Jahrzeitje, 1973. hanukájának negyedik gyertyagyújtásánál adta vissza a lelkét az Örökkévalónak. Legyen áldott az emléke! Akkor érintett meg először a halál fogalma.

Édesapám készítette gyertyatartó, Mauthausen, 1944

Megboldogult anyámnak az volt az álma és a vágya, hogy a fiából rabbi legyen, de már nem érhette meg, mert három héttel a rabbivá avatásom előtt meghalt. Ott volt velem a szívemben és a lelkemben, de fizikai valóságában már fent volt az örökkévalóságban. Ott álltam a Rabbiképző frigyszekrénye előtt és az apámra néztem és nagyon megijedtem.

Megláttam apám sápadt betegnek látszó arcát. Később kiderült, hogy akkor már tényleg rákos beteg volt.

Nyolc hónappal később ő is megtért őseihez. Néhány héttel apám halála előtt, magához hívott és azt mondta: “szeretnék megmutatni neked valamit”. S bevitt hetedik kerületi kis lakásának a éléskamrájába, és elővett egy batyut. Egy féltve őrzött csomagot, amit korábban soha nem láttam. Kibontotta, s legnagyobb meglepetésemre egy gyertyatartó volt benne. Nagyon furcsa formájú, nagyon furcsa külalakú gyertyatartó.

Apámhoz fordultam, és azt kérdeztem, mi ez. Apám nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: “vár a mama”, az anyád!

Ennyit beszélt arról, hogy tudja, milyen beteg és hogy el kell mennie, s utána annyit mondott: “szeretném odaadni neked ezt a gyertyatartót, elmondom a történetét”.

Elfulladó, gyengülő hangon elmesélte, hogy 1944-ben, sok-sok ezer magyar zsidó társával együtt Mauthausenben volt, a koncentrációs táborban, amit természetesen én is tudtam. S ott Mauthausenben, a koncentrációs táborban apám sorstársaival együtt elhatározta, hogy gyertyát fog meggyújtani. S a koncentrációs tábor kerítéséből letörtek egy drótdarabot, s abból formáltak egy furcsa mécsest.

Kis, apró vájatot alakítottak ki a tetején, s ebbe préseltek kis fadarabokat, s meggyújtották a koncentrációs táborban a mini „gyertyákat”, a papírgalacsinokat, és elmondták  csak egyszer, hanuka ünnepének péntek estéjén - a brochekat, az áldásokat:
„Legyen áldott az Örökkévaló, aki csodát tett az ősökkel, Ő tett csodát a mi világunkban is.”

 

 

Nem sokkal később az amerikai hadsereg felszabadította Mauthausent, apám is felszabadult, 38 kilóval, flekktífusszal, majd ahogy Ő mondta: hazajött, annak reményében, hogy talál valakit a családjából, de nem talált senkit, mert mindenkijét megölték.

S egy életen át mardosta a lelkiismeret furdalás, miért nem ő halt meg s miért a négy gyermeke?

Ám erről a korszakról soha nem beszélt, csak ezt a gyertyatartót, amit ott, Mauthausenben készített, ezt adta oda nekem, néhány héttel a halála előtt.

Apám elment, és jó pár évvel később, mikor eljutottam Jeruzsálembe, ezt a gyertyatartót a Jad Vasem Intézetnek ajándékoztam, hogy vigyázzanak rá, mert ez mementó, egy emlék. Megköszönték.

Két évvel ezelőtt levelet hozott a posta, Jeruzsálemből, a Jad Vasem Intézet akkori új igazgatójától. Azóta a Jad Vasemben, az emlékezés házában, a holocaust múzeum kiállító termének középpontjában áll egy kis mécs.. Az alábbi levél szövege önmagáért beszél:

"Az Ön édesapja, Rabbi Ezriel Jichák Schőner által Mauthausenben készített gyertyatartó megtekinthető új Történeti Múzeumunknak a magyarországi zsidóságot bemutató kiállításán. 
A gyertyatartó egyedi története, édesapjának és fogolytársainak a zsidó hagyományok iránti elkötelezettsége, amelyet megőriztek abban a borzalmakkal teli helyzetükben is, nemcsak csodálatos például szolgálhat valamennyiünk számára, de tanúskodik a koncentrációs táborokban jelenlévő, a zsidóság iránti szellemi odaadásáról is."

 

 

 

A levél a Jád Vásem intézetből

Tavaly hanukakor - a két kis unokámmal - ott voltam a Jad Vasem Intézetben, akik mikor megnézték a hanukai gyertyatartókról készített időleges tárlatot, észrevették az új Történeti Múzeumban azt a furcsa gyertyatartót, amely családom múltjának egyik megmaradt emléke.

- Szaba (nagypapa), mi ez a lámpás? - hangzott a naiv gyermeki kérdés.

Elmondtam a dédszülei történetet, s azt, hogy ezt a dédapjuk készítette, távolban, idegenben, hideg télben, szinte megfagyott újakkal. Azért, hogy legyen egy parányi fény a mauthauseni éjszakában.

Az elsőszülött unokám azt mondta, hogy ez a legszebb gyertyatartó, amit valaha látott.

Elhangzott:
2005.12.14. Debrecen