... könnyünket ajánljuk fel... Holokauszt-emléknapi beszéd

2021. január 27. szerda, 10:32
Nyomtatás

 

 

Schöner Alfréd

... könnyünket ajánljuk fel...

 

 


(Bámidbár, 5.15.)

Ilyenkor, a mártírokra való emlékezésünk napján, elmélkedésünk közepette, felelevenedik előttünk gyermekkorunk, a szülői ház nyugalmat és békességet árasztó világa, amikor még érintetlen volt a család és nemzedékek éltek egymás mellett. Még érezzük magunkon édesapánk áldó kezét, édesanyánk napnál ragyogóbb tekintetét, testvéreink mosolyát.


"Akik az életben szerették egymást, azokat még a halál sem választja el."
( II. Sámuel 1.23.)

Bizony mindannyiunkat megérintett az elmúlás. Szinte nincs közvetlen környezetünkben olyan család, olyan ismerős, baráti koszorú, ahol ne lett volna veszteség.


(Smot 12.30)


Mire tanít bennünket mártírjaink emlékezete? A Soá emlékezete?

Mert akkor bennünket senki nem védett. Nem védett a törvény, hanem ellenkezőleg, diszkriminált, numerus clausus-szal, numerus nullus-szal, első, második és harmadik zsidótörvénnyel. Tönkrementek, megszűntek a közösségek, lerombolódtak az épületek, meggyilkolták szeretteinket, apákat, anyákat, gyermekeket, védteleneket, kiszolgáltatottakat. Fiúkat, leányokat, csecsemőket, olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, akik még kérdezni se tudtak. Akik semmit nem éreztek a világból, csak talán édesanyjuk illatát, mégis elvitték őket.
Másfélmillió gyermeket öltek meg Auschwitzban!

Egy régi tanítómesterünk úgy fogalmazott, hogy léteznek tengerszemek, egykori hatalmas óceánok kicsi maradványai. És időnként, napsütésben, szélcsendes időben fodrozódó fehér hullámokat lehet látni a tengerszemek vizének tetején. A geológusok úgy tartják, hogy ez nem véletlen, ugyanis a tengerszemek valahol összeérnek a föld mélyén.

A zsidó fájdalom is összeér. A zsidó sors is közös, mint a tengerszemek találkozása.

Természetesen mindannyian gyászoltuk, mindenkit gyászolunk De vajon minket akkor, ki siratott? Arra nincs idő, hogy egy percre megálljunk és felálljunk az emlékükért?

Mindenkiért egy percre.

Kiszámítottam: 600 000 védtelen kiszolgáltatott zsidóért, ha egy percet állnánk fel, az 600 000 perc lenne.

600 000 perc, az 10 000 óra.
10 000 óra pedig 416,6 nap.
Az 59 hét, vagy 13 hónap, egy év és egy hónap!

Ha minden egyes zsidóra egy percig emlékeznénk, akkor egy évig és egy hónapig állna az élet.

Idézzünk a Talmudból, Táánit traktátusából:

Mestereink tanították, amikor elpusztult a Szentély, összegyűltek a fiatal rabbijelöltek. Kezükben ott volt az elpusztított jeruzsálemi templom kulcsa, majd felmentek a lerombolt templom tetejére és így szóltak: Világ Alkotója! Mindenható Istenünk! Átadjuk Neked Urunk ezt a kulcsot. Megfogták a kulcsot, és feldobták a magasba. És csoda történt, fentről, a magasságból egy kéz nyúlt alá, elfogadta a kulcsot, magához vette azt.

A kulcs most Istennél van. A megfogyatkozott, megmaradott piciny közösség csak formálisan létezik, s megkíséreli visszakapni a mennyei kulcsot, elvesztett, elpusztított szellemi örökségét.

Túl azon a korszakon, amikor e tájakról elhurcolták a zsidókat, ma már hűlt helye van az egykor imától átlényegült zsinagógáknak. Népes közösségek egykori lakóhelyén tücsök ciripel és fű nő.

A múltra emlékezve a kegyelet szavát hallatom:

.

Azonban, mégis új éledt sarjadt a romokon. A zsinagóga újból otthont ad az áhítatra vágyóknak, amelyet megtölt az Isten iránt sóvárgó ifjonti lelkület!

Nemrég hallottam egy kísérletről: Ha két edényt  akár réz, akár cserép egymás mellé teszünk, majd az egyiket színültig engedjük vízzel, a másikat pedig üresen hagyjuk, akkor őket megkondítva a felcsendülő két hang pontosan egy oktávot fog kitenni. Döbbenetes, hogy a hangok hogyan rokonszenveznek egymással, hogyan törekednek szinte ösztönösen a teljes harmóniára. Tanulhatnánk tőlük..

Lesz-e valaha zenei összhang?

Emlékező testvéreim!

Az emlékezés kövét hoztam most magammal, hiszen mi zsidó emberek nem virágot teszünk az emlékhelyekre, hanem egy kavicsot. Ezt az izraeli kavicsot, amelyet haifai tengerpartról, ahol egykor partra szálltak a megmentettek, megmenekült maradéka  gyűjtöttem, s elhelyezem az emléktábla alatt.   Ez a kavics legyen a kegyeletnek, és az emlékezésnek a köve. A szereteté, a megbecsülésé és a kegyeleté. Emlékeztesse mindazokat, akik 2009-ben már másképp képzelik a világot, mint ahogy a múlt század borzalma, emberirtása formálta. Bízunk benne, hogy a józanész kerekedik felül, s nem a szörnyű emlékeket idéző, éltető gonoszság.

Korunk egyik legnevesebb költőjének, Székely Magdának soraival zárom mondandómat, akit az első megmaradt zsidó sírkő ihletett meg. Ennél jobban nem tudnám kifejezni saját érzéseimet

Mert megadatott itt nyugodnia,
Itt nyugszik most Peszách, Péter fia.
Néhány barátom volt, míg állt a házam,
És több volt a fény, mint más provinciában.�

Mennyei Atyánk, Világ Alkotója!

Izrael Szirtje és Megváltója! Tekints le reánk a magasságokból, és fogadd el imádságunkat.

Részesítsd áldásodban a Te népedet, az örökkön üldözött Izraelt.

Mindenható Istenünk! Világ Alkotója! Imádkozunk Hozzád

Emlékezzünk a mártírokra, a deportálásban, a munkaszolgálatban a koncentrációs táborokban elpusztítottakra. Imánk szól:

Édesapánkért, aki óvta, őrizte első lépéseinket. Édesanyánkért, akitől kaptuk az életet, aki vigyázott arra, hogy homlokunk ráncoktól mentes legyen. Emlékezünk a hitvesre, életünk társára, kivel megosztottuk a jót és a rosszat egyaránt. Emlékezünk a testvérre, gyermekkorunk osztályosára. A szülő meggyilkolt gyermekére, a nagyszülő meggyilkolt unokájára. A jövőre, amely tőlünk e helyen, a komáromi közösségben elvétetett. Szálljon fohászunk a földi létből a magasságok felé annak hitében, hogy mártírjainknak nyugalmuk lesz az Örök Életben és itt maradott testvéreink lelkében, megpihen az elfogadás képtelen képessége.

A keleti vallások némelyike mosolyát kínálja a Világ Teremtőjének. Mi, zsidók nem a mosolyunkat, hanem könnyünket ajánljuk fel. Könnyünket a szívünkben és a lelkünkben, amikor érettük, megölt zsidó testvéreinkért imádkozunk.

Kél málé Ráchámim