Esztergomban jártunk - 2019

2019. augusztus 15. csütörtök, 17:50
Nyomtatás

ESZTERGOMBAN JÁRTUNK*

SCHÖNER ALFRÉD

A cseppben benne van a tenger, a kagylóból kihallik a tenger zúgása…

A régi mondást idézem, amely a magyarországi zsidó történelem nagyon érdekes, egyben feszült, megpróbáltatásokkal is teli időszakát érinti. Hiszen a cseppben, benne van a tenger…

1960-ban jelent meg Magyarországon, A magyarországi zsidó feliratok című könyv, melynek szerzője Scheiber Sándor az Országos Rabbiképző Intézet világhírű, akkoriban a magyarországi tudományos élet marginális helyére kiszorított, zsidó tudós.

Kötetében említi, hogy az archeológia mennyit segít a múlt kutatásában. Az 1800-as évek utolsó harmadában Esztergom környékén ásatásokat folytattak. Találtak egy emlék-követ, mely azóta a magyarországi kultúrtörténet fontos darabja. Az “esztergomi kő” feltételezhetően a polgári időszámítás szerinti harmadik században készült, s rajta a zsidóság legismertebb szimbóluma: a menóra. Bizonyítandó, ebben a térségben már akkor is éltek zsidók.

Engedelmükkel, most nem beszélek a török hódoltságról, vagy az azt megelőző, vagy követő időszakokról, vagy a püspöki védettségről, amelyet feldolgozott a történelemtudomány.

Beszélek azonban a 19. század elejéről. Kitűnő összefoglaló munka jelent meg ezzel kapcsolatban a ‘60-as ‘70-es években Izraelben, Pinkász hákhilot hájehudiot, A magyarországi zsidó közösségek összefoglaló története címen, az Esztergom címszónál tételesen felsorolják a levéltári kutatás mindazon eredményét, amely a püspöki levéltári anyagban megtalálható. Az 1990-s évek elején pedig Sárvári Ágnes professzor asszony publikációjában bemutatta az esztergomi zsidóság egykori intézményrendszerét, a közösség sorsfordító eseményeit.

A ‘41 és ‘44 közötti időszakban, a numerus clausus és a többi megpróbáltatás sokasága sújtotta az ország zsidóságát, így az esztergomi zsidó közösséget is.

Mindig voltak azonban olyan emberek, akik az árnyék mellett a fényt képviselik. Ilyen volt dr. Etter Jenő, Esztergom polgármestere, aki négy éven keresztül vezette a várost abban a nagyon nagyon nehéz történelmi időszakban. Sokirányú segítségéből csak kettőt emelnék ki. Lengyel menekült katonatiszteknek nyújtott segítséget a genocidium idején. Ugyanakkor az üldözött zsidóság számára megpróbálta elviselhetővé tenni az elviselhetetlent. Figyelmetekbe ajánlom azt a tablát, amelyet egykori házának falán helyeztek el, és ahol három nyelven, magyarul lengyelül és héberül örökítik meg hősiességét. A héber szöveg Magyar fordításban így hangzik:

“Az Örökkévaló áldjon meg téged mindazért, amit tettél.”

1944 júniusában szinte pontosan 75 évvel ezelőtt az itteni zsidókat is elhurcolták Auschwitzba és pár óra alatt füstté lettek.

Gázkamra majd krematórium.

Közösségünk, a B’né Jiszráél zsinagóga tagjai néhány nappal ezelőtt Auschwitzba látogatott kegyeleti útra.

Mi, mindannyian súlyosan érintettek vagyunk. Nem egy, nem kettő, hanem sok tucat hozzátartozót veszítettünk el a náci-nyilas rémuralom idején.

Amosz próféta klasszikus mondatát sokszor idézem:

“A városba, ahonnan eldeportáltak 1000 embert, nem jön vissza 100, ahonnan elvittek 100-at, nem jön vissza 10, és ahonnan elhurcoltak 10-et, nem jön vissza egy sem.”

A második világháborúnak sikerült felülmúlni Ámosz rémálmát: a városba ahonnan elvittek 1000 zsidót, nem tért vissza 100, és ahonnan elvittek 100-at nem jött vissza egy sem!

Mindenütt gyász volt, és minden utcán hallatszott a jajgatás. A mi generációnk is, amely közvetlenül a háború alatt, vagy után született, viseli lelkén, fizikumán a holokauszt traumáját.

Bennünk nincs bosszú!

Bennünk mérhetetlen a fájdalom  és a gyàsz.

És értetlenség, hogy ez a hon, amelyet annyira szeretett a magyar zsidóság, és amelyért annyi mindent áldozott, épületeket, városrészeket hozott létre, embereket nevelt, diákokat, munkásokat, tisztviselőket adott.

A hon azonban nem védte meg saját állampolgárait!

Ellenkezőleg, kiszolgáltatta.

A mi feladatunk nem a sebek feltépése, hanem az állandó emlékezés.

Európahírű, magyar festő jegyzeteiből idézek. Az Auschwitzba robogó vonatból kidobott egy cédulát, mely bekerült a róla szóló monográfiába.

Idézem: “ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes élni” - írja Farkas István 1944. júniusának utolsó napjaiban.

“Az Örökkévaló népének hőseivel szerez szabadulást”

Amikor legutóljára az esztergomi zsidó temetőben jártam láttam, hogy e helyen egymás mellett nyugszanak hősi halottak, magyar zsidók és az egykori ellenséges országok  zsidó katonái. Mindkét oldalon azonos szavakkal imádkoztak:

„Halld Izrael az örökkévaló a mi Istenünk az Örökkévaló egyetlenegy.”

Vajon miért nem tudunk egymás mellett élni?

Pár évvel ezelőtt, amikor Esztergomban jártam első alkalomma, a cinteremben a márvánnyal borított falakon mártírok neveit láttam, közöttük a közösség egykori rabbijáét, akit 54 éves korában hurcoltak el és gyilkoltak meg. A közösség kántoráét,  szülőkét, gyermekekét és sokszáz zsinagógába járó, mélyen hívő emberét.

Szinte teljesen egyedülálló módon egy különleges dokumentumra lettem figyelmes. Segítségül hívom zsinagógánk egyik prominens hívének néhány sorát amelyben a következőket rögzítette.

“A temető cintermében különleges látvány várt a látogatóra. Egy sírbolt, rajta felirattal: Meggyalázott tóratekercsünk nyugszik itt."

A táblán olvasható zsidó és polgári dátum nem más, mint a modern Izrael megalakulásának éve, hónapja, napja, alatta Izrael címerével.

Hogy mikor emelték a táblát, erre utalást nem találunk, de szeretnénk megfejteni, különösen, hogy a mai zsidó temetőkben hasonlóval nem találkozunk, és azért is, mert vélhetően ezt még Esztergom utolsó, a holokausztot megjárt zsidó lakosai emelték. Az izraeli címer alatt látható egy míves betűkkel vésett héber nyelvű sor az En Gedi sivatagjában talált 2500 éves papiruszból, alatta pedig az alábbi szöveg olvasható:

"Az Örökkévaló népének hőseivel szerez szabadulást”

Megvalósult  a próféták álma, és a nép egy töredéke visszatérhetett ősei földjére, a mai Izrael államának területére.

Ismét látható a Tízparancsolat

Tavaly novemberben amikor prímás úr meghívására Esztergomba jöttem és előadást tartottam az Eucharisztikus konferencián, akkor észrevettem hogy az itteni zsinagóga tetején a két márványtábla betű nélkül árválkodik.

Szóvá tettem a hiátust...!

Pár héttel ezelőtt újból Esztergomba jártunk, és azt láttuk hogy az egykori zsinagóga tetején ma újból csillognak a tízparancsolat betűi, hirdetik hogy táblákat, köveket épületeket, embereket el lehet pusztítani de a betűket, a szellemiséget, a hitet sohasem.

*Elhangzott az egykori esztergomi zsinagóga épületében 2019.06.16-án, a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga közössége előtt.

 

 

Módosítás: ( 2019. augusztus 15. csütörtök, 17:51 )