„…S kik utánunk jönnek…”

versei

Köszöntő

„Czeichner Vilmos Debrecen városában, 2004-ben megrendezett Kardos Albert vers- és prózamondó verseny győztese!” - E szavakkal tudatta a jelenlévők, illetve ország-világ előtt Szabó Magda, a modern kori magyar irodalom egyik legkiválóbb reprezentánsa, a helybeli zsűri elnöke, Kossuth díjas író, hogy Vili bácsi meghódította a hallgatók és az ítészek szívét.

Igen, a mi Vili bácsink, az irodalom szerelmese, aki több ezer költeményt kívülről tud, s akinek írásait e kötet szerkesztői most a nagyvilág elé tárnak. Öntudatos, harcos lelkületű személyiség, aki hatalmas olvasottságával és különösen a klasszikus líra iránti szeretetével hívta fel magára a figyelmet. Jellegzetes, sztentori hangján jómaga is rendszeresen előadja a világirodalom remekeit, avagy szavalja szép magyarsággal megfogalmazott, gondolatgazdagsággal átitatott saját verseit.

Egy olyan személyiség kötetét ajánlhatjuk a nyájas olvasó figyelmébe, aki zsidó közösségünk öntudatos, oszlopos tagja. Olvasottsága, műveltsége, tapintatos finom humora méltán vívta ki a szeretetet és a népszerűséget. Versei mély humánumról, emberszeretetről, Isten és ember iránti elkötelezettségről szólnak. Akár hexameterben, akár más költői forma világban fogalmazza meg a bolygó zsidó útkeresését a makro- és a mikrovilág iránt érzett affinitását.

Amikor belép a zsinagógába, egy csillogó tekintetű, csintalan mosolyú mély érzelmekkel átitatott férfiú néz ránk. Gyönyörű, lírai bariton színezetű orgánuma csendül fel a Tóra olvasás előtt:

„…áser, bochár bonu mikol hoámim”,

„Áldott legyen az Örökkévaló, aki kiválasztott bennünket az összes nép közül”

Mély emberi alázat, az ősi múltra való visszatekintés és a jövőben időnként kételkedő, elégedetlenkedő, hitében azonban szilárd és megalapozott ember fohásza száll a magasságok felé.

Drága Vili Bácsink!

A Mindenható oltalmazzon, vigyázzon Rád továbbra is!

Az emberi kor végső határáig.

És Te, jelenléted folytatólagosságával taníts és vidíts bennünket!

Hiszen a leírt vagy kimondott költői sorok megérintik a lelkeket, és spirituális élményben részesítik az arra szomjazókat.

Légy továbbra is a halk szavú krónikás!

Szerves része a hagyomány láncolatának, aki fürkészi a végtelent, s mindig megtalálja az örök emberi értékeket, s az értékek hordozóit, az emberi szíveket

Budapest, 2006. szeptember /5766 Elul

Dr. Schőner Alfréd főrabbi

Harcias évek…

Ébresztő!

(„Leszáll a csendes éj” dallamára)

Felszállt a fénylő nap

Első sugara,

Tündérhangra ébredünk.

Ki hát az ágyból! A

Napos kiáltja.

Szomorúan fölkelünk,

Búcsúzunk halkan

A meleg ágytól,

Dörzsöljük csipás szemünk,

Így állunk ing nélkül

Künn a hidegben

Libabőr a végzetünk.

Zirkelbach…

(„Darumadár fenn az égen” dallamára)

A laktanya folyosóján

A Zirkelbach szálldogál.

Merőkanál a kezében

Kondéroknál meg-megáll,

Zirkelbachkám, ha lehet,

Húsból ne adj keveset!

Így könyörögnek nékije

A szívéhez közel álló gyerekek.

Őrségparancsnok

(„Mennydörgés vad lángja csattog” dallamára)

Mennydörgés vad lángja csattog,

Jön az őrségparancsnok.

Úgy hívják, hogy a Poszlovszky.

Nézzetek rá harcosok, harcosok

A példakép csak Ő lehet,

Mert oly fegyelmezett.

A távmérős tanfolyamon

A legstrammabb gyerek, gyerek, gyerek.

Ne bántsátok, mert nincs miért

Higgyétek el nekünk,

Ha mindenki így cselekszik

Erős lesz seregünk nekünk.

Midőn

Midőn Indiában hajóra szálltam én

Egy szakállas fakírral találkoztam én,

Kaptam tőle ezt a szép varázspálcát

Megfejtettem véle a bűvészet titkát.

Egy árva kis fakír mellettem elsuhant

Csodás varázstudás keblemben megfogant.

S míg hazatértem szép hazám földjére

Csomókat kötöttem zöld színű zsebkendőmre,

Hogy ne felejtsem én

Mit megtanultam én

Három évig kint Indiában,

Csodavilágban én.

Világtalanok lettünk

Köröttünk gomolyog sok vészes árnyék,

Újfajta háború sötét fellege,

Hol itt, hol ott, hol amott

Pusztít a gyilkos szándék,

S Allah az irgalmas, a könyörületes

Nevében vész el sok nép gyermeke.

Ki tud ma mosolyogni!?

Mosolyogni? Ma már csak a vakok tudnak

Ti! Boldog világtalanok,

Ti csillag és virágtalanok,

Kik semmit sem láttok a mindenből, ami van,

S kik fehér bottal botorkáltok át kábultan

Az úton,

Akiknek százszor a balnál is rosszabb -

Jobb kezem nyújtom,

Hogy belé ne ütközzetek másba.

Ne higgyétek, hogy az élő szem élő villanása

Boldogít!

Mert senki sem boldog így,

Ahogy a mai világot látva

Mi is csak botlunk, csetlünk.

Higgyétek el, mi is világtalanok lettünk!

Jó nektek!

Az akácok illatát ti is érzitek,

De hiába nézitek,

Nem látjátok rajt az élet fáján függő

Gondot,

Amely mindennél dúsabb, de búsabb virágot

Bontott.

Halljátok susogni a lombot,

De nem látjátok a susogó lomb alatt

Holtan maradt embert.

Halljátok zúgni a tengert,

De nem látjátok rajt a bábeli szörnyeteg

Szörnyeket.

A millió tűzokádó gépet,

Amely a békés vitorlások örökébe lépett,

S ha fehér bototokkal végig kopogtatjátok

A kopott járdát,

Nem látjátok, hogy mindenütt kaszárnyák

S titokzatos gyárak állnak,

Amelyek mind! A halálnak szolgálnak!

Érzélmek világa…

Mindenségem

Valamikor úgy tanultam,

A mennyország láthatatlan.

S Mindenható Istenünknek

Angyalai laknak ottan.

Valamikor úgy gondoltam,

Emberi szem sose látja.

S csak a legigazabb lelkek

Jutnak el a mennyországba.

Ma már tudom, az iskola

Tanárai ha nem tudták,

Angyaloknak lakóhelyén

Kívül is van még mennyország.

Látható és érezhető

Az én kicsi mennyországom,

Asszonyomat Ágnesemet

Hűn szeretem, hőn imádom.

Akkor is, ha mellettem van,

Akkor is, ha távol tőlem -

Csak Ő az én hitvallásom,

Igaz hitem, mindenségem.

Miért?

Miért van úgy Édes,

Szemedből csurog a vágy?

Miért van úgy Kedves,

Ajkadon ott ég a láz?

Miért van úgy Édes,

Hogy Téged vár két karom?

Miért van úgy Kedves,

Nélküled nem alhatom?

Kedvem szottyant

Kedvem szottyant Rád gondolni

Éjszaki csöndben,

Illatfelhőd szinte ha érzem

Én körülöttem,

Sóvárgással gondolok ilykor

Pillanatokra,

Hogy mily forrón érezhettem

Csóklehelésed,

Mily csodaszép emlék ez nékem

Alkonyi lénynek. Ó, be szép nap!

Ó, be szép nap Valentin-nap

Hű szíveket megdobogtat,

Szép szemeket felragyogtat,

Örömtüzeket lobogtat.

Szerelmesek diadala,

Érzelmeik ünnepnapja,

Mindnyájunkat elragadja,

Ámor nyila eltalálja.

Szobrász, festő, író, költő,

Cukrász, postás, virágkötő

E nagy napon egy se fázik,

Szívügyekben túlórázik.

Hát én kivel túlóráznék?

Kit magamhoz szorítanék,

Kinek csókja sosem elég,

Kiért szívem, lelkem megég.

Ici-pici gyémántocskám,

Csak-e napon hallgass rám!

Légy az én kis hű barátnőm,

Ihletadóm, tündökölöm.

(1993. február 2.) Ha Rád nézek…

Ha Rád nézek a forróságtól

Elolvadok, tócsa leszek,

Tócsaként is élvezhetem

Rám tapadó lépteidet.

(1995. november 22.)

Tele van…

Tele van a szívem forró érzelemmel,

Tele van a lelkem madárcsicsergéssel,

Tele van a fülem sok szép muzsikával,

Tele van a Világ Isten csudáival.

Tele legyen szíved áradó örömmel,

Tanulj új dolgokat teli lendülettel,

Boldogsággal teli új évet kívánok,

Legyünk továbbra is igaz jó barátok!

Előttem vagy…

Ahányszor csak lehunyom szemem,

Édes arcod előttem lebeg.

Ahányszor csak reggel fölkelek,

Magam előtt látlak Tégedet.

Én Istenem meddig engeded?

Kápráztasson így a képzelet?

(1998. június 9.)

Vili vágya vallomása, Veled való villanása

Elfeledkezni az egész világról

És várni Téged, egyedül Téged,

Az édes életért, a csábmámorért

Odaadni mindent a pillanatért,

S érezni Téged, egyedül Téged.

Egyedül Téged az utolsó óráig,

A pirkadatig, egyedül Téged

Cirógatva csókolni, édesen imádva

Végső lehelletig, Téged átkarolva

Érezni Téged, Téged, egyedül Téged.

(2003. november 21.)

Filozófikus gondolatok…

Vagyok!

(Baghy Gyulától ihletés ezsperantóból)

Sápatag sivatag virága vagyok,

Oázis oltalma nem nyúlt fölém.

Istennek elszürkült rongya vagyok,

Parnasszus csúcsáról ledobva én.

Pillanat szép gyönyör mosolya vagyok,

Nevetést sírásra görbítő sors.

Csavargó emberek szerelme vagyok,

Akiket gúnyol a halál, a zord.

Tüskékkel szúrt szívek könnye is vagyok,

Múzsaként ihlet a tömegnyomor.

Lázadó érzelmek bosszúja vagyok,

Ki mélyebb kalandok után lohol.

Virágot és rongyot, kacajt és könnyet,

Ajándék gyanánt néktek nyújtom át.

Szerelmünk győztes az erőtlen bosszúm

Istenünk rendelte diadalát.

Ajándék költemény csekélyke, szerény,

Hiszen ki alkotta szolga csupán,

Aki a művével önmagát adja

S megmarad szegénynek örökre tán.

Lelkesen átadom, szanaszét szórom

Amit csak nékem adott a világ,

Naiv szép álmaim kacagjátok csak

S könnyezzétek is – e csavargó dalát.

Kacaj is, könny is őszinte legyen,

Őszinte, miként a szép szerelem,

Gyötrelme annak mindent átható

Általa a világ így látható.

Lássátok! Ímhol egy világcsavargó,

Keresztül-kasul barangoló,

Ki roppant földeket, kozmoszt is bejárt,

Négy fal közt átlépve minden határt

Csillámló képzete repülte át.

(1993. október 27.)

Mindenkinek…

Mindenkinek van egy álma,

Soha el nem érhető.

Légy akár a leggazdagabb,

Úgysem teljesíthető.

Mindenkinek van egy rejtek,

Ajtón át nem járható,

Nincs hozzá kulcs, csak a piros,

Tilos tábla látható.

Mindenkinek van egy vára,

Soha fel nem épülő,

Mégis magas, fenn a tornya,

Elképesztő, szédítő.

Mindenkinek van egy kincse

Mit örökké rejteget,

Nem tudhatja soha senki

Mit magában eltemet.

Mindenkinek van mit sírni,

Sírnivaló van elég,

Siratófal kéne hozzá,

Miből egy van, nem elég.

Mindenkinek van egy titka

Amit végül sírba visz,

A végső út, az utolsó,

Amely végül hazavisz…

(1998. június 9.)

Akrosztichonok…

Álmaim

Téged őriznek merész álmaim,

Ó mily csodás látomásaim.

Téged őriznek titkon sejtjeim,

Hálaadó képzeleteim.

Angyalajkad előttem lebeg,

Nektáradó édes élvezet.

Diadalmas csókod, ha elér,

Rám borul a titokzatos éj.

Ezer álom tündéri csoda

Andreának angyal mosolya.

(1993. február 2.)

A költő dicsérete

Csodálatos vagy én testvérem,

Hajszolt néped lankadatlan

Oltalmazod, szakadatlan,

Lírai tollad ihletetten

Irányítod bűvöletben.

Dicséret illet és diadal,

Avasson hőssé a viadal.

Roma népedért mit csatázol,

Óhajod s imád híven lángol.

Cigányra fordítasz Bibliát,

Zingaro, gipsy mind megáld

Isten szaváért s üdvödért.

Jöjjön népedre béke, áldás

Ó Uram! Tekints le azokra,

Zsolozsmát zengő ajkúakra.

Selypítve bár, Téged dicsérnek

E szanszkrit nyelven Téged kérnek:

Fekete átkot űzd el örökre!

Nomád népnek is adj örökbe

Evilági hazát s jólétet!

Kultúrád ragyogva éltet.

(Új Ember 1993. augusztus 15.) Bebújnék Véled…

Bebújnék Véled a szénakazalba,

Ahol az ördög sem lelhetne ránk,

Játszani Véled egy testet alkotva

Ámítás nélkül tapadva a szánk.

Nem szunnyadva bennünk a szerelmi láng,

Zizegjél széna halkan sugdolózva,

Selymed gombolyítsa mennyei gyönyör,

Ugrándozz alattunk s omolj fölibénk.

Zugolyod dala legyen oly tömör,

Senki se láthassa ha arra jár felénk.

Isteni nászunk tartson örökké,

Ki ne fakítsa az emlékezet.

Álmaink csúcsánál magasabbra hágjon

Nektárt szürcsölő örök igyekezet,

Akarjuk hát egymást izzó lobogással,

Kimondhatatlanul sok szívdobbanással!

(1994. márc. 3.)

Hozzád!

Fohászom száll az Egek urához,

Örömökkel töltse életed!

Láss csudákat, érezz csókokat,

Delejáram rázza lelkedet!

Esténként is gondolj szépre, jóra,

S vígan készülj boldog holnapokra!

Azután, ha olykor néhanapkor

Nálam landol szép gondolatod,

Istenuccse! Megérzem én akkor

Titkon szívem torkomban dobog,

Az én tüzem akkor fellobog.

(1998. jún. 8.)

Közösségünk ünnepi alkalmai…

Dr. Schweitzer József 70 éves

Hölgyek-uraknak szép koszorúja összekacsintott:

Tanítványi sereg | Legjava bólogatott,

Gyűljünk össze a díszteremünkbe a nagy napon egybe,

Sorba köszönteni Őt | Mind, akik ünnepelők.

Szájról szájra a suttogás már jól megelőzte,

Hetven lesz a profi | A szeretett rabbi.

Ennek a napnak ünneplése szívbeli ügy lett,

Tudja-e mindenki? | Nem hagyhatjuk ki!

Sátoros ünnep fénylő napja szép sugarával,

Kettős ünnepe lett,

Látja az égi sereg.

Hoffer Ármin bölcs mosolyával a Földre tekint le.

Lelke örömre derül | Angyala is hegedül,

Büszke örömmel látja neveltje szép sikerében,

Önmaga érdemeit | Az, aki jóra tanít.

Lássuk most hát jó vezetőnknek élete útját,

Főbb eseményekből | Sorsa miképp alakul.

Veszprém városa tudja magának azt a dicső tényt,

Schweitzer Sándornak | Kisfia ott született.

Ám bölcsőjét nem ringatta sokáig az Édes,

Drága, jó Édesanya |

Gyorsan az égbe röpült | Súlyos gyásznak csöndje megülte a kicsi házat,

Az ég is beborult |

Atyja is elkomorult.

Ám, aki mindnyájunknak Atyja fönn, a nagy égben,

Oly döntésre jutott | Újra anyát adatott.

Nagytudományú Hoffer az Ármin, s jó felesége

Gondjára bízta tehát | Ezt a fiúunokát.

Ők azután sok gonddal s hűen sok szeretettel

Bőven el is látták | S arra is oktatták,

Hogy becsülettel s emberséggel szent tanainknak

Hű fiaként éljen | S csak a bűntől féljen!

Majd a családjuk áttelepülve szép Budapestre,

Csillaguk itt ragyogott | Iskola dísze ki volt.

A Szemeréből jó tanulóként messze kerülve,

Díszkapu várta meg Őt | Abonyi utca előtt.

S nap napon átal, szorgalom által, büszke tudással,

Nyelte a sok tudományt | S fölküzdötte magát!

Híve maradt az Alma Maternek, s jó eminensként

Érettségije lett | Mellyel bénevezett

Arra a helyre, ahol már várták büszke örömmel

Országos Rabbiképző Intézet.

S még azon évben a bölcsészkar is befogadta,

De oh, mily szörnyűség! | Ármin bácsit az Ég

Szólította az Úrnak elébe, hogy onnan ügyelje

Azt a szép haladást, | Mit neveltje elért.

S gyászban lett a diák, meg is edzve sok feladatra

Véres háború üszke, szilánkja, őt is elérve

Muszosként Mohács, | S majd az egész ország

S Édesapját sem láthatta már soha többé,

Auschwitz elnyelte, felszállt a füstje.

Végre is eljött mindama szörnyű dolgok után, a

Búval tört szívűek | Felszabadítása,

Melynek utána az árva diákunk újra tanulva

Diplomamunkákkal | Kettőt nyert jelesen.

Majd szeretett gimijébe a sorsa visszavezette,

Immár ő tanított, | Szíve ott dobogott.

Doktori címet elnyervén, ő Pécsre került le,

Negyvennyolctól is itt | Nyerte el érdemeit.

Széltében-hosszában járta be városa táját,

Otthonaikban is | Látogatá híveit.

Egyik ily útján Kincset látott sorsa elébe,

Férfi sorsa a Nő, | Pláne, ha tündöklő!

Gyorsan döntött, s ötvenegyben Ágit, a szépet,

Spitzerék Ágiját, | Halk szavú, jó kislányt

Illendően Ő megkérte, úgy, ahogy illő,

S vitte a chüpe alá | Mázl tov, tralálá, todá.

S már könnyebben teltek-múltak mindama évek,

Harminchárom ez év, | Pécsnek városa – szép,

Nyolcadik évben nagy boldogság érte a házat -

Jutka megszületett, | Kis keze integetett,

S hatvannégyben újabb termés, Gábor, a dandy

Ni nini, ni ni ni, | El kell ringatni,

Belőle lesz majd | Zsidó efendi.

Félre a tréfát, spórolni kell már az idővel,

Térjünk rá röviden, | Művekben mi terem!

Fölsorolni se vége, se hossza lenne a műknek,

Melyeket tolla alól | Szép művekbe sorol.

Ennek okáért inkább csak a főbbeket írom,

Az első pécsi | Héber nyomtatvány,

Majd a protestáns és a zsidóság Biblia-kincse

Hasonlítása | Lett a témája.

Hatvanhétig írta le Tolna megyének a sorsát,

Ebben jó társa | Lett a Szilágyi Mihály.

Unberufen ezt lekopogva, Pécs se maradt ki,

Könyvre méretezett | Nagy monográf született.

Nem sorolom most már, rövidebbre vettem a listát,

Ennyi csak ízelítő | Mindent felmutató

Számtalan sok más tanulmány s cikkei árja

Egybeszedéseit | Szakterré numait

Nagytudományú fürge szakértők el ne mulasszák!

Könyvespolcoknak | Díszei lesznek azok,

Nyolcvanegyben Pestre kerülve, zajlik az élet,

Itt már felgyorsult | Újra az életiram.

Sász Chevrának a rabbiszéke és a kiléje,

Mint örömül fogadá | Oly hamar elkomorult.

Mert oly gyorsan elvesztette új rabbiját, ki

Csáky-aké immár | Rájuk szállt a sugár.

Négy esztendő nem nagy idő ez örömteli pályán,

Ámde az emlékezet | Híven is őrzi meg ezt.

Végül elérte szép pályája mostani csúcsát,

Nyolcvanötben lett | A mi derék vezetőnk.

Rabbiképzőnk épületében annak előtte

Hosszú éveken át | Ifjakat is tanított

Homiletikára, történetre és halachára,

S van már új stúdium | A Pedagógiumon,

Mely az idén már szárnynak eresztvén útra bocsátá

Első végzőit | Újabb szép rügyeit.

Eljutottunk már az időben erre a napra,

Hetven év hagyományban bölcsességnek a csúcsa.

Adjon Néki Teremtő boldog éveket újra,

Hittudomány, vallás, haladás mind megkoronázza!

Sok-sok évtizedig éljen még szép sikerekben

Ő, ki magyarként és zsidóként példa lehetne!

Áldja meg Őt az Úr, s díszítse kék sechinája

S munkatársak jó munkája egyre segítse,

S most mi szívünket mind felajánljuk erre a célra.

Csengjenek össze díszpoharak hát, víg zene szóljon,

Nálunk más a szokás, szellemi díszlakoma.

Érjük el hát egybefonódva, mind, akit illet,

Csurka legyőzve hever, szellemi trónja előtt.

(Bp, 1992. szept. 13.)

Haggáda

Mindnyájan ott voltunk.

Te is, én is, ők is,

Még a ma született

Piciny csecsemők is.

S kik utánunk jönnek

Újabb nemzedékek,

Emlékezni fognak

Ők is, tanúk lesznek.

Kora virradatkor

Korbácscsattogásra

Fájósan ébredtünk

Szitkok morajára.

Talpra, rusnya fickók!

Gyorsan a robotra!

Fel, fel, induljatok

Munkára, dologra!

Szalmát már nem kaptok,

Magatok szerzitek,

Ám a napi normát

Csak kitermelitek.

Vannak lányaitok,

Asszonyotok bőven,

Majd ők összeszedik

Szerte a vidéken.

S Ramszesz, Piszám felé

Megindult a menet.

Örült a fáraó,

Gúnyosan nevetett,

Magasra emelte

Az aranyserleget.

Igyatok hát velem

Ti hű udvaroncok,

Hercegek és papok,

Bűvészek és jósok!

Mert a kincstárvárak

Gyorsan magasodnak,

Égre törő tornyok

Falak sokasodnak.

Gósen népe pedig

Izzadva korcsosul,

A szörnyű robottól

Egyszer csak kipusztul.

Nem nőhet fejünkre

A héber sokaság,

Csak a munkájukkal

Épüljön az ország.

Nem hallgatjuk többé

Vidám dalaikat,

Furcsa istenükhöz

Zengő imájukat.

Van hát mire igyunk

Hű udvari népek,

Gyorsan ürüljön hát

Kezünkből a serleg!

Mi ezalatt csöndben,

Hangtalan zokogva

Mentünk nap nap után

A szörnyű robotra.

Asszonyunk és lányunk

Kínos-keservesen

Kereste a szalmát,

Hogy vályogot vessen.

Tűző napon nekik

Nem volt már szieszta,

Rakták ők a téglát

Iromba halomba.

Húzták a vizet is

Szédítő magasba,

Állványerdők között

Kúszva, botladozva.

Ezerféle munka

Volt reánk kiszabva,

Ott sündörgött népünk

Apraja és nagyja.

Faragtuk a követ,

Vertünk cövekeket,

Építettünk sorba

Kincstári termeket.

Egyetlen vigaszunk

Volt a röpke ebéd,

Kevés hús, sok hagyma

Alkotta köretét.

Üdítő alvásról

Ott szó sem lehetett,

Öreg estig tartott

A nagy igyekezet.

Így ment sok sokáig,

A szellő sem rezdült,

Ajkunkon a panasz

Hangosan nem csendült.

Évek jöttek-mentek,

Imákat feledtünk,

Őrző Istenünkre

Alig emlékeztünk.

Pedig Ő ezalatt

Bizony nem szunnyadott.

Szabadulásunkért

Buzgón munkálkodott.

Erről mit sem tudván

Szótlan robotoltunk,

Még lejjebb süllyesztő

Igába hajlottunk.

Szörnyű vakfegyelem

Bús rabjai lettünk,

Egyszer csak valami

Mégis mozdult bennünk.

Hallottuk, hogy vérré

Változtak nagy vizek,

S eljutottak hozzánk

A legújabb hírek.

Rámásztak a békák

Fáraó népére,

S szúnyograjok szálltak

Porukból kikelve.

Majd bögölyök jöttek

Irdatlan tömegben,

Mindent elárasztva

Földön, épületben.

Jött látatlan szárnyon

A dögletes pestis.

Jaj neked, Fáraó!

Hát megérted ezt is?

Rút, hólyagos fekély

Lepte el bőrüket,

Csúfítva állatot,

S minden emberüket.

Özönlő jégeső,

Sáskák roppant hada,

Három nap sötétség

A csapások sora.

Lassan ráeszméltünk

Miktől mentesültünk,

Szörnyű csapásoktól

Kíméletet nyertünk.

Nem lehet véletlen!

Gondviselőnk keze

Óvja a mi népünk,

Őrködik felette.

Piciny, halk szellő szállt

Ekkor ágainkra,

Egyetlen név repült

Ajakról ajakra.

Mózes, szabadító!

Hallod? Halljad, testvér!

Pezsdüljön hát végre

A rusnya szolgavér!

S kit szellő suttogott,

Kit ajkunk rebegett,

Urunk szószólója

Hozzánk elérkezett.

Megtanított minket

Peszach törvényére,

Szabadulásunknak

Ünnepi rendjére.

S amikor lesújtott

A tizedik csapás,

El is kezdődhetett

A nagy kivonulás.

Nappal gyémántfelhő

Aranyos szegéllyel,

Ragyogó tűzoszlop

Járt előttünk éjjel.

Mikor Fáraónak

Fülébe hír jutott,

Roppant seregének

Riadót fúvatott.

Utánuk hát, rajta!

Kerítsük be őket!

A tengeren túlra

Nem menekülhetnek!

Hatszáz harci kocsi,

Sok ezernyi lovas,

Sok-sok zsidóvérre

Áhítozó pasas.

Loholtak utánunk.

Előttünk a tenger,

Mögöttünk derékhad,

Jobbra-balra fegyver.

Angyal és a felhő

Ekkor mögénk állott,

Mózes a botjával

Tengerre mutatott.

Kettévált a nagy víz.

Közepén átmentünk,

Hogy a túlsó parton

Szabadok lehessünk.

Fáraó ezt látva

Utánunk sietett,

S roppant seregével

A tengerbe veszett.

Mert a szabadítónk

Kezét kinyújtotta,

S a rengeteg vizet

Rájuk zúdította.

Mindnyájan ott voltunk.

Te is, én is, ők is.

Még a ma született

Piciny csecsemők is.

S kik utánunk jönnek

Újabb nemzedékek,

Emlékezni fognak,

Ők is tanúk lesznek.

Tenger túlsó partján

Újra gyülekeztünk,

Háladalt dalolva

Énekelni kezdtünk:

„Óz josir Majse uvné

Jiszroél esz hasíró házajsz

Lá adajnaj vájajmru lémajr.”

(1993. március 15.)

Pályaindító

Sugárzó homlokú ifjú áll előttünk,

Csillogó szemei örömtől ragyognak.

Tanulóéveid gyümölcse megérett,

Népünk örömére rabbivá avatnak.

Fénylő emlékezet szárnyán, ha lepereg,

Elvonul előtted eddigi életed.

Kora gyermekséged hegedűjátéka

Zenei iskola égi adománya.

Lélek és hegedű húrja egyaránt szól,

Nyomorúságban is királlyá varázsol.

Majd a focipályák viharzó csatái

Segítettek Téged férfiassá válni.

Adott, s kapott gólok, győzelem, vereség,

S növekedett Benned ifjú bölcsesség.

Majd az Anna Frankunk padjait koptattad,

Bennük nyiladozó elméd csiszolgattad.

Itt formálódott ki zsidó öntudatod,

Előtted ragyogott jövő hivatásod.

Ez a felismerés boldoggá tett Téged,

Meg is lágyította az atyai szívet.

Ő üvegesmester, Téged is annak szánt,

El sem képzelhette fiát rabbi gyanánt.

Ekkor Abris bácsi, drága jó nagyapa

Álmában megjelent: „Hű fiad add oda!”

E szavakat szólta, s eltűnt a felhőben,

Jó atyád itt hagyva álma közepében.

Kisvárdai ősök sugallata győzött,

Jó atyád e gonddal tovább már nem küzdött.

Drága szüleidnek nem kis örömére

Beiratkoztál hát a Rabbiképzőbe.

Az ő segítségük aranyozta utad,

S amit itt tanultál, Neked utat mutat.

Tudást gyarapító hét esztendő elszállt

Használd, hát okosan, amit Neked kínált.

Most hát felavatva pályádon elindulsz,

Nem is látszik Rajtad, mégis tudom, izgulsz.

Bárhová vet a sors, mindenütt nagy nevek,

Nagy elődök árnya, helyi emlékezet

Elborítja lelked, ha örökségükben

Munkájuk folytatod ős rabbiszékükben.

Ekkor se hagyjon el szerzett önbizalmad,

De rút önhittségtől, mindig óvjad Magad!

Sorsod, ha magasra emel föl majd téged

Akkor se veszítsd el a józan mértéket.

Piciny halk szellőcskék most azt rebesgetik,

Szeged fogja látni pályád kezdeteit.

Legszebb zsinagóga az egész világon,

Csodaként tündöklő mesebeli álom.

Ki azt megálmodta, formákba öntötte,

Hírős Szeged város Löw Immánulje.

Lelke még ott borong, Reád is hatni fog,

Ha a szellemében munkáját folytatod.

Nagy volt ő Rabbinak, nagy volt ő tudósnak,

Nagy volt ő magyarnak, nagy volt ő zsidónak.

S legfőképpen ember, ember a javából,

Fölénk magasodik idők távolából.

Lesz Neked, hát kihez, hogyan mérjed Magad,

Milyen úton keresd boldogulásodat?

Nemcsak a magadét, szűkebb családodét,

Egész közösséged, Rád bízott nyájadét.

Mindnyájan örömmel gyönyörködünk Benned,

Hisszük: bizalommal megállod a helyed.

Szép magyar hazánknak, hű fiaként

Szolgálsz,

Igaz zsidó hitünk otthonában őrt állsz.

Kívánjuk, hogy az Úr őrizzen meg Téged,

Kívánjuk, az utad soha el ne téveszd,

Kívánjuk, hogy néha látogass el hozzánk,

Mégis csak ez a mi szűkebb kis pátriánk!

Ne felejtsd el soha bölcs tanítóidat,

Akik egyengették számodra az utad.

(1993. május 23.)

Első év

Szép, szabadelvű zsidó ifjak bevetése megérett.

Bő termést hoz az első éve tudós Yahalomnak,

Mert a tehetség isteni szikra, s most learatjuk

Parlagi korszak után szabadabb, jó munka gyümölcsét,

Mit vallás tudomány művészet és zene alkot,

Közkinccsé váljék lángelmék fáradozása.

Senki sem születik műveltként szép e világra,

Jó neveléssel, sok tanulással válhatik azzá.

Gyémántos ragyogás, ha mutatja néki az útját,

Szép pályáját járva megőrzi ős hagyományát.

Élesedő elmével s érző szív melegével

Újrateremtő kultúrát a kor haladása,

Népek békéjét szolgáló üdvre törekvés

Célját munkáljuk, kicsiben szolgálva nagy eszmét,

Mit Jezsajásnak ajka, ha szólott ércesen egykor

Ránk hagyományozván a reményét boldog időknek.

S most szeretettel s tiszteletünkkel elköszönünk hát

Egymástól és példaadóink hű seregétől.

Új tanévi viszont látásra díszteremünkbe

Szellemi díszlakoma | Serlege, jó bora vár.

(1994. június 1.) Rózsa Gyula örök nagy kisfiú még, csak 85 éves

Egy rózsa van tövis nélkül,

Mindnyájunk Rózsája,

Mindannyiunk szeme fénye,

Gyulabácsikája.

Délceg alak, kemény tartás,

Jó szív ráadásul,

Mások baján segíteni

Jelleméhez társul.

Őrizője a Törvénynek,

Legfelsőbb parancsnak,

Tégy úgy embertársaidnak,

Miként önmagadnak.

Ez a parancs vezéreli

Lépteit, tetteit.

Fogékony a szépre, jóra

Ahol csak tud, segít.

S mind ezeken túlmenően

Derűs humor, tréfa

Ömledezik ajakáról,

Zengő nóta s móka.

Ínyes mester őkegyelme

Gundelt kaserolta,

Csuda jókat varázsolván

Szerény asztalunkra,

Öröm-kiddusokra.

85 év ez mán döfi!

Életének dele

Bőven teljék áldásokkal

Hátralévő fele.

Vidámságban jöjjenek hát

Napjai, évei

Lechájimot, Mázl tovot

Kiáltsunk most Neki!

(1997. dec. 11.)

Májusok májusa, hős ditirambusza drága Jenőnknek!

Május az évnek szép hónapja, fény kikeletnek.

Legfőképpen a drága Jenőnknek ünnepi csokra

Tisztelt s hőn szeretett hittestvér Ő mi kilénknek,

Ő a barátja mindnyájunknak s Ő a korelnök.

S májusok közt ím a legelső Néki ez évi

Megduplázva a nyolcas jelzi az évei számát,

S megtetézi a bármicvója hetvenöt éve

S szép adományként itt a kerek szám hatvan az éve,

Hogy jubilálhat hű Ibolyával egybekelése.

Két jó hírű fogorvos utód is sarjad a frigyből

S áldást osztó kézzel a rabbink őt megölelve

Szárnyat adó ihlettel bőven az útra bocsájtá,

Hátralevő éltét sok örömben boldogan élje.

Kisebb és a nagyobb családi körben a templom

És a zsidó tudományok fellegvára az OR-ZSE

Goldmark kórusa élvezi benne a hű mecénását

Legrégebbi hangja kilénknek - ünnepelünk hát

Hexameterrel feldübörögve zengeni ódát

Tiszteletedre sok szeretettel üdvözöl ajkunk

S hátra van itt még ennek a hónapnak delelőjén

Szakmai életpályád díszét megkoronázva

Kongresszust is rendeznek hát tiszteletedre.

Életműdíj vár Tereád a kék Balatonnál

Mert a fogászat nagy tudományát évtizedekre

Megszervezve a csúcsra repítve sok sikerekkel

Eljuttattad, a munka gyümölcse mára beérve,

Élvezd hát e jutalmad mindnyájunk örömére

Mert a mi szívünk-lelkünk Veled egy akarattal

Minden jó ügy támogatója s lelkesedéssel

Harsány mázl tov-ot kiáltva ünnepi szókkal

Lechájimra emelve vidáman a díszpoharunkat

S elgondolva az inflálódás mostani szintjét

Bis hundert und zwanzig helyett mondjuk el immár

Bis hundert und achtzig s erre de mondjuk az áment

(2006. május 5.)

©Czeichner Vilmos, 2006.

Szerkesztette:

dr. Kárpáti Péter és Szerb Gábor

Kiadta:

Izsák Gábor

Gabbiano Print

2006. szeptember