2. RÉSZ

„… A Tóra mind nagyobb dicsőségére”

Köszöntjük a 80 éves Dr. Jólesz Károly főrabbit

 

„Tanított és tanít. Szószéken és katedrán. Előadóasztal mellett és a rádió mikrofonján keresztül. A sajtó hasábjain és könyvei által. A nagy gyülekezet főrabbija sokágú gyakorlati munkássága mellett kiváló tudományos munkát végez, s amit ezzel egyenlő jelentőségűnek és értékűnek tart, vallási tanterveket készít, tankönyveket ír, a magyarországi nevelés és tegyük hozzá: vallásos nevelés kiemelkedő jelentőségű munkása”. – írja dr. Jólesz Károlyról 1992-ben az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatója.
E méltató szavakhoz, hadd tegyük hozzá, hogy a „jóleszi” életmű eredményei eljutottak a magyarul beszélő zsidó populációhoz, Izraeltől az Egyesült Államokig, Ausztráliától Dél-Amerikáig.
Szeretettel és nagy megbecsüléssel köszöntjük a nagy tanítómestert nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Tiszteletünk jeléül szóljon a méltatás megjelent könyveinek annotált jegyzékéről, annak reményében, hogy Jólesz Károly exegetikai, szertartási cikkeinek,

Retrospektív bibliográfiája mielőbb elkészül.

1. KISVÁRDA ÉS KÖRNYÉKE ZSIDÓSÁGÁNAK TÖRTÉNETE, szerk.: J.K., 1980, Tel Aviv

A világ két országában – Izraelben és Magyarországon – tűzték ki célul a magyar nyelvterületen egykoron virágzó közösségek történetének megörökítését. Amíg Magyarországon a Rabbiképző néhai igazgatója dr. Scheiber Sándor professzor irányításával e munka megszervezése egy személyiség kezében koncentrálódott, addig Izraelben az egykori hitközségek megmaradottjai spontán módon készítették, készítik el az ilyen jellegű monográfiákat.
Az itteni megörökítő-átörökítő misszió dokumentális terméke Kisvárda és a közelében lévő huszonöt hitközség történetének megírása. A magyarul, héberül, angolul megjelent kötetben a szerkesztő bemutatja a közösségek múltját, kiemelkedő rabbijait, egyéniségeit, a holocaust vesztességeit.

2.  ZSIDÓ HITÉLETI KIS LEXIKON, 1985. (első kiadás) és 1987. (második kiadás), Budapest
„Könyvem célja: megismertetni a magyar zsidóságot és a magyarul olvasó és érdeklődő közönséget, a zsidóság közismert szokásaival, ünnepeivel, liturgiai és egyéb, a zsidó életben meggyökerezett vallási törvényekkel, stb., lehetőleg úgy, hogy a szükségesnél többet ne mondjak – erre kötelez a könyv terjedelme. A lexikon – ezt hangsúlyoznom kell – nem a zsidóság vallásos rétegének íródott, hanem azoknak, akik a zsidóság lényeges fogalmait elfelejtették, vagy éppenséggel soha nem ismerték” – írja a könyv bevezetésében a szerző.
A lexikon eddig megjelent kiadásai bizonyítják, milyen hiátust pótolt e mű. Misztifikációkat oszlatott el, ismereteket gyarapított, s betekintést engedett egy - Magyarországon – hosszú évtizedekig tabuként kezelt világba. A szefárd és askenázi átírással betűrendbe szedett címszavak tömörségükkel, forrásmegjelölésükkel, áttekinthetőségükkel segítettek eligazodni a zsidó hitélet világában. Irodalmi forrásként megtalálhatók nemcsak a könyvtárak polcain, hanem az iskolák és otthonok gyűjteményében.

3.  MÁSZECHET BRÁCHOT, AZ ÁLDÁSOK TÖRVÉNYEINEK TRAKTÁTUSA, ford.:

J.K., 1989., Budapest

Kertész István a MIOK 1981/82-es évkönyvében „A Talmud magyarul” címmel dolgozatot szentel a posztbiblikus zsidó irodalom legmonumentálisabb kodifikációjának. A tanulmányból kiderül „Goldberger Izidor tervbe vette a Beráchot traktátus kiadását pontozott héber szöveggel és fordítással. Ebből a Bloch emlékkönyvben (Budapest, 1905.) közli az első két

fejezetet. A teljes munka azonban sohasem készült el.

Widder Salamon tervezte az egész Misná lefordítását, azonban a héber szöveg nélküli, de kommentátorral ellátott fordításnak csak a Beráchot kötetéig jutott el.
A Beráchot traktátusának harmadik, magyar nyelvű fordítása Jólesz nevéhez fűződik, aki már a modern szedéstechnika vívmányait felhasználva – bilingvis művet tett közzé. Kristálytiszta héber szöveg, hiteles fordítás, nemes veretű fogalmazás teszi élvezetessé a Misná e részének olvasását, megértését.

4.  MIÉRT? ZSIDÓ TÖRVÉNYEK ÉS SZOKÁSOK MAGYARÁZATA, 1992, Budapest
A könyv tartalomjegyzékéből kiderül, milyen gondolatköröket kíván érinteni a szerző. Általános kérdések a zsidó létről. A köznapi élet, az egészség védelme és gyógyítás a házasságkötés szabályai, a gyász, a szombat kérdése áll többek között a vizsgálódás központjában. Természetesen a  Ros Hásáná, Jom Kippur, Pészách, Sávuot, Szukkot, Purim, Chánuka, a böjt és a böjtnapok fogalma is az érdeklődés fókuszában áll..
A sok évszázados múlttal rendelkező seélot utsuvot irodalom klasszikus hagyományait átvéve, de egyéni módon átalakítva akar választ adni az önmaga által felvetett, de közérdeklődésre számító kérdésekre. Hatalmas anyagismeret, sok évtizedes rabbinikus gyakorlat, az érdeklődő olvasóban megfogalmazódó kérdésekre adandó, igényes válasz csendül ki a könyv minden sorából.
Dr. Jólesz Károlyt 1939-ben avatták rabbivá. Ötvenegy esztendős szellemi terméke még kiadásra vár. Megemlítjük Mózes öt könyvének teljes magyar nyelvű fordítását; „Kincsestárunk” című a Tálmud és a chászid világ összegyűjtött ággádáit; Ros Hásáná traktátus misnáinak magyar fordítását, publikálatlan beszédeit. Csak remélni lehet, hogy a művek mielőbb napvilágot látnak.
Amikor jubileumi születésnapján köszöntjük a Rabbit, Rechovot díszpolgárát, a Magyar Köztársaság Pro Cultura kitüntetéssel megtisztelt pedagógust, a slichutokban missziót teljesítő tanítót, hadd idézzük Dr. Schweitzer József a „Miért?”-hez írt előszavának sorait: „Az áldott emlékű mesterek: Bernstein Béla, Guttmann Mihály és tanításainak hű követőjeként szenteli magát Jólesz Károly olyan művek megalkotására, amelyek a zsidó tudás és zsidó ismeretek útján mélyítik, és növelik a zsidóság szeretetét és hűségét Tóránk szava és szelleme iránt. Érje el az illusztris szerző kitűzött célját, hasson a löhágdil Tórá ulöhádirá, a Tóra mind nagyobb dicsőségére.”

Villanás a modern Izrael életéből

Etióp rabbik avatása

 

„Így szól az Örökkévaló: Tartsd vissza hangodat a sírástól és szemeidet a könnytől, mert van jutalma munkádnak, úgy mond az Örökkévaló, és visszatérnek az ellenség országából. És van reménye a jövődnek, úgy mond az Örökkévaló, és visszatérnek a gyermekek az ő határukba.”

 

Itt Izraelben is megjelent a legújabb statisztikai évkönyv. Eszerint az elmúlt esztendőben is az egykori Szovjetunió területéről alijázott zsidókon kívül, az Etiópiából érkezők számaránya volt a legmagasabb. Az afrikai országból jött zsidók beilleszkedése hosszadalmas, empátiát igénylő, az átlagosnál is több toleranciát feltételező igen összetett folyamat. Ez érthető, hiszen olyan országból származnak, melynek életszínvonala fényévnyi távolságra van Izraelétől. A modern izraeli társadalomba való integrálódásukat szinte emberfeletti erőfeszítéssel segítik elő az élet szinte minden területén.

Az új olék már régen nem kapnak „ingyen lakást” – az etiópok egy jelentős része azonban modern, összkomfortos faházhoz, úgynevezett „karavánhoz” juthat. Szakosodott pedagógusok nagy türelemmel, hozzáértéssel, és tapintattal foglalkoznak gyerekeikkel, sőt az írástudatlan felnőttekkel is. Ez utóbbi különleges probléma, hiszen generációs ellentétek sokaságát veti fel akár egy családon belül is. A gyerekek néhány hónap alatt már folyékonyan kommunikálnak, amíg a szülők kapcsolatteremtése állandó, sokirányú feladatot teljesítő tolmács munkáján alapul. A Kol Jiszráél, az izraeli rádió, „Reset Klitát Álijá” csatornája rendszeresen közvetít híreket, ad információkat, felvilágosításokat, kommentárokat, az etióp zsidók nemzeti nyelvén, ámháriul.

Augusztus elején különleges eseménynek lehettünk szemtanúi a Jeruzsálemi Főrabbinátus épületében. Háráv Jiszráél Lau, az országos askenázi és Háráv Elijáhu
Báksi-Doron, az országos szefárádi főrabbi jelenlétében tizenhárom, Etiópiában született, de már Izraelben, különböző jesivákban, nem kevesebb, mint hét évet tanult fekete bőrű báchurt avattak rabbivá. Az etióp zsidók részére új zsinagógákat építenek, s az eddig elfogadott vezetők, az úgynevezett „keszimek” mellett, tizenhárom új rabbi tanítja őket a vallási és erkölcsi élet törvényeire. E rabbik működése várhatóan nagy változást hoz az etióp zsidók életében, világlátásuk kiszélesítésében és gazdagításában. Hiszen olyan zárt közösségről van szó, ahol még ma is erős a sok száz éves patriarchális hagyomány.

E sokat vitatott, nem egységes, de a heterogenitásából adódó varázslatosan sokszínű, lokális tradíció tiszteletét módosítja, alakítja át e specifikus rabbinikus feladat. Hiszen az általánosan elfogadott zsidó értékrend a micvák szellemében neveli a gondjaikra bízottakat. Az etióp törzs tagjai, szerény, szeretetéhes, tehetséges, a tudásra szomjas emberek. Megérdemelnek minden segítséget.

Bevezetőmben Jeremiást idéztem. Amikor fekete testvéreink – remélhetőleg – jó beilleszkedéséről, változó életük kihívásairól szólók, ismét a próféta szavait idézem:

 

„Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izrael Istene: Még mondani fogják e szót Jehuda országában és városaiban, midőn visszahozom foglyaikat: Áldjon téged az Örökkévaló, igazság tanyája, szent hegy! És laknak benne Jehuda meg mind a városai egyaránt, földmívesek és a kik a nyájjal vonulnak. Mert megüdítettem az elbágyadt lelket és minden csüggedt lelket megelégítettem.”

Az élő zsidó történelem

Gondolatok Dr. Yeshurun Élijáhu könyvének olvasásakor

 

Könyvtörténeti ritkaságot, Greatz és Dubnov írásait idéző, hiteles históriai elemzést, monumentális tudásanyagot felölelő autentikus dokumentumot, s egyben lebilincselő olvasmányt tartottam kezemben. Ez volt Dr. Yeshurun "Az élő zsidó történelem" című könyve, melynek első kiadása - szinte hihetetlen - 58 esztendővel ezelőtt látott Magyarországon napvilágot. A mostani többszörösen bővített, az elmúlt évtizedek eseményeit a kortárs szerző szemszögéből analizáló, immár az ötödik kiadás.

A mű írója kora ifjúságától kezdve aktív cionista. 23 éves korában a Makkabea elnöke, majd a Cionista Szövetség vezetőségének tagja volt. 1941-43 között rabbi funkciót töltött be Békéscsabán. 1944 elején munkaszolgálatra hívták be.

 

 

Yeshurun Elijáhu, alias Szabó Ödön, közvetlenül a II. világháború után alijázott, hazatért Izrael földjére. Azóta él Erecben, s rabbiként, történészként, pedagógusként a "magyar jisuv" egyik legtekintélyesebb személyisége.

Az Országos Rabbiképző végzettjeként mindig büszke arra az Alma Materre, amelyben a legnagyobbaknál tanulhatott. Scheiber Sándor, Jólesz Károly voltak osztálytársai Az alsó évfolyamon elsősorban a jeles történész, Csetényi Imre, a felsőben a magyarországi zsidó tudomány fénylő csillaga, Heller Bernát formálta arculatát.

Natanja város díszpolgáraként, a Herzl díj, a Nordau díj, a háromszor kiérdemelt Roboz díj birtokosaként, újból szülőföldjén publikálhatott. Így megkésve, de újból kézhez kaphatta e népszerű művet az Izrael története iránt érdeklődő. Az itt közölt fejezet Dr. Yeshurun könyvének egyik legmegkapóbb egysége, szubjektív, lírai vallomása. Idézem:

 

Az Örök Nép

 

Csaknem négyezer éve annak, hogy egy héber törzsfőnök családjával együtt elhagyta hazáját, a mezopotámiai Ur-Kaszdimot, és elindult egy ismeretlen ország felé, amelyet az utódainak ígért az ő Istene.

Mi minden történt azóta, a nagy néppé lett héberekkel !

A kiválasztottak áldást hoztak az emberiségnek. Mózesük a Tízparancsolatot, Dávid királyuk a zsoltárokat, prófétáik a szív parancsolta szeretetet, a szebb jövőbe vetett hitet adták az egész világnak. Nemzetek nőttek fel mellettük, és hullottak el mellőlük a történelem süllyesztőjébe. Ők maguk, Izrael fiai, a bibliai dicsőség fényében ragyogva, majd az irigyek és a gyűlölködők átkaitól kisérve száműzöttek lettek. Vándor nép lett az örök nép. A sors változásait a sokat átéltek megértő mosolyával és szomorú tekintetével vette tudomásul a zsidó. De ember maradt a fenevadak közt is. Istené a bosszú - volt vígasza és mentsége egyaránt. Mert nemegyszer szégyellte ember voltát és az ebből fakadó gyengeségét. Az idő vasfoga, az emberek farkasharapásai nem hagytak nyomot testén és lelkében.

Fiatalos lendülete, alkotókedve töretlen maradt. Az újkor piros hajnalán főnixmadárként kelt új életre. Gondolkodói, művészei, vállalkozói új eszmék kovácsai, a promotheusi tűz fújtatói lettek. De elfáradt, s meg akart végre telepedni a népek közt. Az emancipáció lidércfénye jobban vonzotta, mint az „ősújországnak” hamu alatt szunnyadó, hívogató, melegítő parazsa.

És ez lett a veszte. Az új idők gazdasági és politikai válságainak árát ő fizette meg. Nemzetek haragjának, osztályok nyomorúságának kipróbált bűnbakja.

De Auschwitz borzalmai sem törték meg. A lecsonkolt törzs új hajtása sudárba szökkent az ősi földön. A zsidó fiatalság fegyverrel harcolta ki függetlenségét az angoloktól és hősiesen verte vissza az arab agressziót. Viszonylag rövid idő alatt kialakult a harmadik zsidó ország, egy modern állam minden tartozékával, a szellemi és anyagi világ minden ágában.

Izrael újra elfoglalta helyét a szabad népek családjában. Politikai jelentősége nagyobb, mint azt parányi területe és csekély számú lakossága révén igényelhetné. De fennmaradását elsősorban katonai erejének, fiai elszántságának köszönheti. Az örök béke gondolatát adta a világnak és ezt hirdeti ma is - állandó hadi készültségben, állig felfegyverezve.

És itt fel kell vetni egy kérdést, amely a kérdések kérdése!

Vajon a társadalom, amely az új hazában kialakult, az a szellem, amely áthatja Cion népét, igazolja azt a várakozást, amellyel a világ és a zsidóság Izrael újjászületése elé tekintett?

Vajon mondhatják az ősök Bibliájával dicsekvő utódok, hogy államuk a "népek világossága", a felebaráti szeretet és a társadalmi erkölcs szimbóluma? Vagy falhoz szorítva, azzal kell védekezniük, hogy nem rosszabbak másoknál. De ezt az érvet elveti Isten és ember egyaránt.

Mert ha az izraeli polgár nemcsak azért forgatja a Bibliát, hogy nemzeti hiúságát legyezze vele, úgy tudnia kell a Könyv örök tanulságát: Minden ország támasza és talpköve az emberiesség és becsületesség - de Izraelnek a léte, a puszta fennmaradása ehhez a feltételhez van kötve. Az öncélú zsidó állam kétszer is elbukott. De nem állja meg a helyét a fenn említett érvelés a "valóság”, a politikai realitás terén sem.

A nemzetek azért járultak hozzá 1947-ben Izrael megalakulásához, mert szégyellték azt, amit tettek és azt, amit nem tettek a hat millió ártatlanul elpusztított, védtelen zsidó emberért. Ez az Izrael azóta csak bajt és nehézségeket okoz, (akaratán kívül) a világ politikusainak. Ezt csak egy esetben tűrik el: ha ez az állam más, mint a többiek. Mint annyiszor a múltban, úgy most is a zsidónak kell bizonyítania. Nem iparával, épületeivel, településeivel, íróival és katonai ütőerejével, helyesebben nemcsak ezekkel. Ki tudja fog-e valaha is Izrael versenyezni ezen a téren nagyobb, gazdagabb országokkal? Ha nem, azon a téren kell kiválnia, amely sajátosan zsidó, amelyen valaha nagyot alkotott, és amely téren a világ elvárja, hogy különb legyen, mint mások. A társadalmi igazság terén, az embernek emberhez való viszonyában. Ez a tényező sokkal többet nyom Izrael nemzetközi helyzetének mérlegén, mint az anyagi eredmények, amelyekkel büszkélkedik.

És utoljára, de nem utolsósorban:

Mit adhat Izrael a világon szétszórt zsidóságnak? Lehet-e ideálja, büszkesége, olthatatlan vágyakozásának tárgya egy állam, melynek népe olyan, mint a többi nép?'

Az utolsó százötven évben meglazult a szétszórt népet összetartó testvéri lánc, megbénult a szellemi alkotás, a Tan megkövesedett. A cionizmus felszította a hunyó parazsat. Auschwitz rémségei, a jisuv harca önállóságáért, az állam megalakulása lángra lobbantották a már kialvó zsarátnokot is. De ezt a tüzet táplálni kell, méghozzá Izraelből. A galutnak az a kötelessége, hogy konzerváljon, nem az, hogy újat adjon, hogy fejlesszen.

S a vonzerő nem az anyagiakban rejlik. Gazdaságnál, biztonságnál jobban csábít a tudat, hogy van távol egy kicsinyke ország, ahol boldogabban élhetsz, amelyre büszke lehetsz, amelyről érzed és tudod, hogy az a tied. Ahol kisebb a falat, de azt szívből adják, ahol kevesebb a lakos, de több a testvér, ahol alacsonyabbak a házak, de a szellem magasan szárnyal, ahol ritkább a kitüntetés, de azt az érdemesek kapják. Hogy van távol egy kicsinyke ország, ahol talán ellenfelekre is találsz, de ellenségre soha, ahol szó a kimondott szó, ahol csak a test fárad, de a lélek megpihen.

Önzetlen, jó szándékú vezetők igazságos törvényei példaadó társadalmat alakíthatnak ki Izraelben. Olyan társadalmat, mely kedves lesz Isten és ember szemében.

És akkor az „ősújország” talajában kalászba fog szökkeni az elvetett eszmék magja, és nem marad el a dús aratás. Az örök nép, örök otthonra talál honában.

 

"Mert e parancsolat, amelyet Én a mai napon parancsolok neked, nem megfoghatatlan előtted, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt mondanád: kicsoda hág fel érettük a mennybe, hogy elhozza azt nékünk; hogy teljesítsük azt. Nincs a tengeren túl, hogy azt mondanád: kicsoda megy át érettünk a tengeren. Sőt felette közel van hozzád ez ige, a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed ezt".

„…És száll tovább a könyörgés…”

 

A 80 éves Dr. Menachem Meron főrabbi köszöntése

 

„…És száll tovább a könyörgés, testvéreim, újból és újból az égi esőért. Mert más szárazság is veszélyezteti népünk életét. Zsidó emberek tömegeiben kihalt az ősi hit, a zsidó érzés, elszáradt, elfásult lelkük a zsidóság iránt. Mázkirra járnak, de nem él bennük az ősök gondolkodása, utódokért aggódnak, de nem látják meg a jövőnek útját. Nem látják, és nem tudják, hogy az itt élő zsidóság sorsa is Erec Jiszráélben dől el. A mindennapi élet sodrában, a jelennek fárasztó életében nem értik meg, hogy a zsidó népnek, mint zsidóságnak való fennmaradását csak a cioni eszme biztosítja…”

 

E látnoki szavakat fogalmazta meg 54 évvel ezelőtt az akkori újpesti rabbi, Dr. Murányi Miklós, aki az egykori Országos Rabbi Egyesület értesítőjében egy cionista világszemléletű, hagyományőrző, a zsidó és az egyetemes emberi kultúrát is kiválóan ismerő rabbi ars poeticáját foglalta össze.

 

A család

A szombathelyi születésű főrabbi alijázása után Menáchem Meronra hebralizálta nevét. A szigorúan ortodox családi neveltetés, vallási elkötelezettségének elindítója és meghatározója volt. A jesívákban eltöltött évek új életformát mutattak számára, melyet az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban eltöltött esztendők színesítettek és tettek még árnyaltabbá. Az Országos Rabbiképző Intézetben igazán nagy mestereknél – pédaképpen megemlítjük Róth Ernő, Kálmán Ödön, Scheiber Sándor nevét - tanult. Tőlük tudást kapott, s megértést. Elsajátította a pedagógia eszköztárát, a felelősségtudat, s az alkotás igénye lett legjellemzőbb emberi tulajdonsága.  Mély istenhite átsegítette élete legnehezebb megpróbáltatásain. Egyetemünk kiadásában megjelent kötetének előszavából idézünk: „Dr. Meron Peszáchról szóló elmélkedésében leírja, hogy az 1945-ös széder este Bergen-Belsenben érte, ahol akkor őszinte hittel várták a pészáchi csodát, a felszabadulást. Járt tehát a halál árnyékában, így annál inkább megbecsüli az életet.”

Kongeniális hitvese, művelt, karizmatikus egyéniségű felesége, mai napig igazi társa. Gyermekei, unokái szeretetétől övezve alkot, ír, dolgozik ma is Herzlián. Nyolcvanadik születésnapjára rajongásig szeretett családja, az ünnepelt nevét viselő, önálló weblappal lepte meg.

 

A rabbi

Budapest IV. kerületében 1946-1950. között töltötte be a rabbi tisztséget. A mártírhalált szenvedett Dr. Friedmann Dénes szószékét örökölte. A nemrégiben még 15 000  lelket számláló közösség nagyobb része mártírrá lett, csak egy kis töredék érte meg a felszabadulást. A mintegy 1500-2000 lelket számláló közösségben Meron ujjászervezi a hitéletet, vigasztalja a gyászolót, gyógyítja a sebeket.  „Szabad Újpesti Zsidó Élet” címen felekezeti újságot indít. Még építi a gálutot, de életszemlélete, világlátása alijázásra inspirálja. Cionista tevékenységéért az ÁVH letartóztatására készül, ő azonban megszökik, s kalandos körülmények közepette érkezik meg álmai földjére, Izraelbe. Harminckét évvel később látogatóba visszatér Magyarországra. A Konzervatív Világszövetség sáliáchjaként, küldötteként a Rabbiképzőben  két évig vendégprofesszorként tanított. A hallgatók csüngtek ajkán, amikor talmudot, szentírást magyarázott, vagy amikor a retorika rejtelmeibe vezette be diákjait. Órákat adott a Gödöllői Egyetemen, rovata volt a Magyar Rádióban, ahol Szórakoztató Biblia címmel 20 részes előadást tartott. Egyszer a Bolyai Katonai Akadémián 300 tiszt hallgatta az Izraelben élő, magyar ajkú rabbi tanítását. Nyolc évvel ezelőtt nagyünnepi szónoklatát élvezték a Dohány utcai zsinagógában, s két alkalommal is – 1996-ban és 2000-ben - a Debreceni Hitközségben.

 

Az izraeli pedagógus

1950-ben érkezett Izraelbe. Először egy tel-avivi gimnáziumban oktatott talmudot, szentírást és irodalmat. Két évvel később került Bát Jámba, megalapítva ott a – később országos hírű - helyi gimnáziumot, melynek harminckét évig állt az élén. Tanítványai mindenütt megtalálhatók az országban, több mint kétezer diák érettségizett igazgatása idején. Kiváló szellemi vezetőnek, koncepciózus intézményirányítónak tartották. Bát Jám városa díszpolgári címmel jutalmazta életművét. Hosszú volt az út szülővárosától, Szombathelytől Bát Jám-ig?

Munkásságának szerves része az informális oktatás. Korábban Bát Jámban, majd elköltözése után Herzlián is Biblia-kört szervezett. Irányítója, szervezője, oktatója e kurzusoknak, melyekre az izraeli tudományos élet jeles tudósait és képviselőit is meghívta előadónak. Ma is tanít, érthető, hiszen ez a küldetése. Szinte nincs olyan jelentős város Izraelben, ahol ne terjesztette volna a Tant. A gyermeki, ifjúi álom a modern Izraelben ölt testet. A Szentírás és a Misna ihlette modern héber nyelven beszél a több, mint 100 országból hazatért népnek. A hagyomány szavának modernkori iterpretációjával oltja a tudásra vágyók szomját.

 

A tudós

Doktori disszertációja: „A zsidó vallás átélése gyermek és ifjú korban”. Egyetemista kora óta folyamatosan publikál. Négy héber nyelvű kötete lát napvilágot.  Lebilincselő módon értekezik a hetiszakaszokról. „Befichá, ubilevávchá láászot…” címmel biblikus tárgyú értékes gondolatait osztja meg az olvasóval. A nagy sikert aratott, talmudról írott és a „ A világ népei és Izrael kapcsolata a Biblia tükrében” c. munkáit tankönyvként használják.

Évek óta a Kol Jiszráél magyar adásának tórakommentátora. Veretes magyarsággal elmondott, a klasszikus hagyományokat feltételező, de a modern kutatásokat is ötvöző magyarázatai heti rendszerességgel az Új Kelet hasábjain is napvilágot látnak.  Megtiszteltetés e sorok írójának, hogy Meron professzor első magyar nyelvű könyvének, az ünnepek világát, s a párását hásávuákat analizáló „Az élő Biblia” -nak szerkesztője lehetett. Kommentárjai igazi bestseller-ré váltak. Egyetemünk honlapján – így a világhálón - állandóan olvashatók tömör, de annál gazdagabb gondolati tartalmat sugárzó írásai. Most gondozzuk legújabb, magyar nyelvű kötetét.

Scheiber Sándor a „hálás tanítványok leghálásabbikának, a hűséges tanítványok leghűségesebbikének” nevezte. 1948. október 31-én ő iktatta be az Újpesti Zsinagógába. Mikor szeretettel és nagyrabecsüléssel köszöntjük Dr. Meron Menachemet jubileumi születésnapja alkalmából, hadd idézzük közös Mesterünk – immáron nyomtatásban is megjelent – egykori beiktató beszédéből: „A Te buzdító munkád segítségével épült meg az Újpesti Hitközség új korszakának minden példamutató alkotása. Pásztorális tevékenységed kiterjed minden hívedre, a szószékről és az iskolában sűrűn hangzik vallásnevelő szavad. Haladj tovább az úton, világítsa be pályádat a kiválasztottaknak járó isteni ősfény, hogy sugarai távolabbi körökbe is behatolhassanak.”

Ákédát Jichák – Izsák megkötözése

 

Adalék egy szentírási motívum ikonográfiájához

Májmuni, Maimonidés, Rámbám.

Tündöklő csillaga a zsidó történelemnek. Tibériáson, zsidók, keresztények és muzulmánok egyaránt felkeresik nyugvóhelyét, s ott imádkoznak.
A második világháború előtt, az Országos Rabbiképző Intézetben működött egy filozófiai kör, amely a Maimonides nevet viselte. 1977-ben az intézet fennállásának centenáriumi évfordulóján Mose Carmilly professzor, jubileumi kötetében külön összegyűjti azt a publikációs jegyzéket, amelyeknek tételeit az intézetben végzett egykori hallgatók szenteltek Májmuni életének.

Maimonides klasszikus munkáját, a Misné Torá-t 1180-ban fejezte be Kairóban. 1980-ban jelent meg először Budapesten A Májmuni Kódex című, ma már kuriozitásként értékelendő mű. Ez magába foglalja a Budapestre került kézirat hatvannyolc legszebb oldalát. A válogatást, két rész egészít ki. Az egyik Scheiber bevezető tanulmánya, amelyben a Rámbám-i életet foglalja össze. A másik, Séd Rajna Gabriella művészettörténeti analízise.

A Scheiber, illetve Séd Rajna Gabriella nevével fémjelzett különleges kiadvány a Magyar Tudományos Akadémiában lévő Misné Torának egy olyan változata, amelynek -kvázi- jubileumi évfordulója van. 5056 Elul hó 8-án, a polgári időszámítás szerint 1296. augusztus 8-án, tehát hétszáz évvel ezelőtt, készült el - a Budapesten őrzött - kézirat. Feltételezések szerint Franciaországban láthatott napvilágot a mű. A kolofonból kiderül, hogy ki volt a scriptor és illusztrátor. Neve Nátán bár Simeon Hálévi. Így ír önmagáról: “A király és emberei nyomába merészkedik munkájában kicsiny és fiatal. Én Nátán b(ár) Simeon Hálévi ezt a könyvet sógorom a nemes R(abbi) Ábrahám b(en) Beráchjá részére másoltam…”
A kolofon végén így fogalmaz: “Lichtov, ligmor, veliszmon...”: “Én írtam a könyvet, én fejeztem be, és én illusztráltam”. A “liszmon” terminus technicus-ból vonja le a következtetést Séd Rajna Gabriella, hogy Nátán bár Simon volt az, aki a megfelelő részeket színekkel, formákkal megjelölte. Talán így ő lehetett az illusztrátor is.

A Budapesti Majmuni Kódex XLIV. táblájáról (III. kötet, 81. levél) így ír a magyar származású, Franciaországban élő világhírű művészettörténész: A kódex tizedik könyve a tisztaságra és a tisztátlanságra vonatkozó törvényeket foglalja össze. A címtámla aszimmetrikus osztású. A lap aljára indasávok közé a művész biblia jelenetet festett: Izsák feláldozását, Az illusztrációt, a címlapot megelőző oldal szövege kívánta meg, ahol Májmuni az áldozatbehelyettesítést tárgyalja: ezt a törvényt a bibliai kommentárok a Mózes első könyve 22.13.-nál idézik. Az egyszer tunikába öltöztetett Izsák, imára kulcsolt kézzel az oltáron kuporog. Ábrahám a hajánál ragadja meg a gyermeket, és készen az isteni parancs végrehajtására, feje fölé emeli kardját. A felhők közül előbukó dicsfény angyal egyik kezével a levegőben elkapja a kardot, a másik kezével egy kosra mutat, amelyik szarvánál fogva fennakadt a bokorban. Ábrahámnak fia helyett ezt a kost kell feláldoznia.”

A Budapesti Májmuni Kódex Izsák feláldozása kompozíciójának jobb megismeréséhez hozzájárulhat, ha kiemelünk egy-egy archetípust, amely része, esetleg elindítója, vagy formálója volt az Ákéda – illusztráció hatalmas sorozatának.
Akédát Jicchák ábrázolásának három vallási ideológia szerinti megközelítése: zsidó, keresztény, és muzulmán. Három világ találkozása, az Ákédát Jichákkal kapcsolatban.
Így szól a közismert tórai textus, a szentírási hagyomány:
“És történt ezek után, hogy Isten megkísértette Ábrahámot és szólt hozzá: Ábrahám! És ő felelt: Itt vagyok. És szólott hozzá: Vedd egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el Mória földjére és áldozd fel őt égőáldozatul a hegyek egyikén, amelyet majd mondok neked.”
Az áldozat nem történik meg, felhangzik az isteni szó, „ne nyúlj a gyermekhez”. Isten nem kíván emberáldozatot. Ugyanakkor a Midrás Rábbá Genesis 22. fejezetének e mondatait a megbocsátással és a megváltással összefüggő értelmezéseként értékeli.

A keresztény teológia az Ószövetséget az Újszövetség prefigurációjaként tekinti. Az Ákédát Jichákot Jézus kereszthalála előképeként értelmezik. S ezért már az első és második századi ábrázolásokon így jelenik meg a keresztény síremlékeken.

E motívum belső fejlődéstörténetét analizálva Jutta Seibert így ír: Ábrahám az Úr Parancsára fel akarja áldozni Izsákot. A képzőművészetben a dráma csúcspontját szokták megjeleníteni. Az áldozati oltárnál térdelő Izsákra Ábrahám már-már lesújt kezével, amikor egy angyal vagy a felhőkből kinyúló Isten keze megakadályozza ebben. Végül Izsák helyett egy a szarvánál fogva a bozótban vagy egy fán fennakadt kost áldoz fel, amelyet a keresztfán függő, feláldozott Krisztus előképének tekintettek, ugyanúgy, mint Izsákot.

Hadd említsek meg egyet, a korai emlékek közül. A Petrus és Marcelinus temetőkből megmaradt - I. századi - falfestmény ábrázolja az Ákédát Jichák jelenet fő motívumait. Középen Ábrahám, még görög, hellenista hatást mutató tógában, jobbra az isteni kéz. Jobb oldalon a gyermek Izsák, amint hátán - a tórai leírás szerint - viszi a rőzsét. A keresztény teológia interpretációja szerint, itt keresztény üzenetről beszélhetünk.

De nemcsak az első századokban, s nemcsak a keresztény környezetben, hanem zsidó emlékeken is találkozunk Ákédát Jichákkal. A harmadik században a mai Szíria területén, közel Irakhoz, állott egy nagyon fontos város: Dura Europos, amely a korabeli nagy szellemi mozgalmaknak, így a zsidóságnak, a kereszténységnek és a hellenista ideológiáknak volt a centrumában.
Innen, a századunk húszas-harmincas éveiben rendkívül sok emlék került elő, ezek közül is kiemelkedik a Dura Europos-i zsinagóga, az egyetlen olyan zsidó templom az ókorból, ahol az épület fala illusztrációval, falfestményekkel van teli. Ezen szintén megjelenik az Izsák feláldozási jelenete.
A kompozíciósorozat hiteles másolata Tel-Avivban van, a Bét Hátfucot múzeumában.

A második zsidó ábrázolás, amelyet ma ismerünk, a 6. század elejéről származik Bét Álfáról, a mai Izrael területéről, ez a legépebben megmaradt mozaikrendszer, amelynek az alsó egységében ábrázolták az Ákédát Jichák kompozícióját. Nagyon egyszerű, a gyermekrajzok naivságát tükröző elbeszélés, amelyen nemcsak a személyeket lehet beazonosítani.
Középen, a kéz fölött, ugyanaz, mint a keresztény ikonográfiában, feltüntették Ábrahám nevét. Kicsi ormótlan gyerekecske mellet szerepel az újabb héber személynév: Jichák, tehát Izsák.
A héber nyelv eligazító szöveget két újabb tórai idézet egészíti ki: íme a kos, s ne nyúlj a gyermekhez. Tehát 1400 évvel ezelőttről megmaradt egy olyan illusztráció, amelyen szentírási motívum van, és a szentírási jeleneten a mai napig olvasható héber betűs szöveg.

E tanulmány készítése közben a Ciporiban, a Misna egykori kodifikációjának színhelyén olyan mozaikrendszert tártak fel és rekonstruáltak, amelyen egész sor bibliai jelenet, többek között egy erősen sérült, Ákédát Jichák kompozíció körvonalazódik ki.

Az iszlám világlátása egy harmadik világképet vetít elénk. A szöveg nem analóg a B’résit könyvében közöltekkel. Így ír a Korán:
”És hírt adtunk neki egy szelíd fiúról.
És miután annyira felserdült, hogy vele serénykedhetett, (Ábrahám) azt mondta neki: Fiacskám. Azt láttam álmomban, hogy feláldozlak. Fontold meg hát, mi a véleményed! Apácskám, mondta ő tedd azt, mire parancsot kaptál. Ha Allah is úgy akarja, állhatatosnak találsz majd az állhatatosok között.”

A Simon Róbert gyűjtötte Korán- exegézis kompiláció a 37. 101-hez a következőket fűzi: Nem egyértelmű, hogy ki is az a szelíd fiú. Mivel Izsák csak a 112. versben bukkan fel, kézenfekvő lenne Ismáelre gondolni. A különböző interpretátorok feltételezik, hogy korábban Izsák szerepelt a Koránban, s csak később váltotta őt fel, a jelentőségében erősen felértékelődött Ismáel.
Felvetődik a kérdés: ezek szerint Ábrahám szerint nem Izsákot, hanem féltestvérét akarta feláldozni?

Az általunk ismert muzulmán kultúrkörből származó kompozíciókon azonban mindenütt Izsákot és nem Ismáelt ábrázolták.

In.

http://www.rabbi.hu/resp/akedat.htm

„...még édes a fény, melynek napsugarait időnként eltakarják a terror árnyai.”

Imával szálljon fohászunk az Egek Urához az életért, hogy újból együttesen mondhassuk el a klasszikus szavakat: Áldott legyen az Örökkévaló, a világ alkotója

 

שהחיינו וקימנו והגינו לזמן הזה

 

„aki életben tartott bennünket, s megengedte számunkra, hogy megérjük ezt a mai napot."

 

Ismét eltelt egy év, a háttérbe került sok-sok esemény, s a szívünkben, a lelkünkben a legmélyebb pontig odaégette nyomát a 21. századi történelem első polgári esztendeje.

Sok mindent tanultunk, tapasztaltunk, talán még is több bennünk a kérdés. Kaptunk még egy évet itt a földi életben, ugyanakkor elvesztettünk hozzátartozót, barátot. Gazdagodtunk életismeretben, talán némileg bölcsességben, miközben szertefoszlott sok remény a világban.

A mai napon, Ros Hásáná beköszöntekor a tanítás központi gondolata:  a felelősség,  אחריות

Kiért tartozunk felelősséggel? Csak önmagunkért? A másikért? A világért?

Több, mint 5700 éves zsidó történelmünk is azt tanította, hogy a felelősség nagyon összetett, s mindig aktuális fogalom. Mi, a "felelősség népe, vallása" voltunk és vagyunk, azonban mások nem mindig viseltettek felelősséggel irántunk Sok évezred tengernyi megpróbáltatása idején, amikor kellett volna egy segítő kéz, vagy szó, talán imádság, a világ úgy tett, mint az az ismert kis kínai szobor, amelynek figurája odatette a kezét a szemére, hogy ne lásson, a fülére, hogy ne halljon, s a szájára, hogy ne kelljen beszélni.

Szerte a világon, az ókori Izraeltől napjaink történelméig, gyakran láttuk és látjuk ma is, hogy problémáink mellett elmennek, nem éreznek együtt velünk, nem hiszik, hogy mással is megtörténhet ugyanaz, ami velünk. A közömbösség mindennapossá válik?

Jó pár hónappal ezelőtt a modernkori Izrael egyik fényesen fejlődő városában, Kefar Sava-n a város szívében levő főzsinagógába mentem imádkozni. Az istentisztelet alatt hatalmas robbanásszerű hangot hallottam. A zsinagógától néhány méterre felrobbant egy autóban az első, majd három perccel később, egy második pokolgép, szétzúzva magukat az autókat s a környező házak ablaküvegeit. Emberéletben, Istennek hála, nem esett kár, csak a lelkekben. Immár Isten házától pár méterre is terrorcselekményeket hajtanak végre az Iszlám Dzsihád tagjai.

Úgy tűnik nincs vége az erőszak tobzódásának, sőt.. .

Egyszer Budapesten a repülőtérre tartó oroszországi zsidók, másszor más népek fiai ellen Tokióban, Moszkvában, Londonban, Belfastban, stb. majd most New-Yorkban. Több, mint nyolcvan ország mártírjai a romok alatt.

 

Nemcsak az épületek dőltek össze...

 

Végtelenül tobzódik az erőszak hullám, és mindannyiszor azt kérdezzük, hol van az ember felelőssége. Vajon úgy kell-e élni, gondolkozni, mint az ismert "kínai figurának"? Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk?

Nem velünk történik?

Ilyenkor, Ros Hásáná napján  „ ... minden teremtmény odajárul Isten elé, hogy megítéltessék". Nem az áll a hagyományos irodalomban, hogy csak a zsidók, hanem minden teremtmény, minden ember, nemre, vallásra, életkorra való tekintet nélkül, megítéltetik a mai napon.

Hogyan és miképpen tovább? Hogyan és miképpen az új évszázadban?

Vajon zsidó ember állhat-e közömbösen és némán, ha ártatlan embereket mészárol le a tomboló, gyilkos őrület? Mindannyiunkat megviselt a két héttel ezelőtt történt New-York-i esemény, amikor öngyilkos repülőgép eltérítők lerombolták a modern világ szimbólumait, a World Trade Center tornyait. Látva, hogy védtelen emberek ezrei halnak meg egy gyűlölködő fundamentalista ideológia következtében, felmerül a kérdés: mi a teendő?

A mai izraeli vallási élet egyik tekintélyes reprezentása, Háráv Elisá Ávinér a tragédia hatása alatt így ír:.

 

מעשי ידיו של הקב"ה טובעים בים של דם, בים של אש, ברזל וביטון, וכיצד לא נבכה! מי שיש לו לב יהודי, נשמה יהודית איננו יכול בימים אלו לגלות אדישות כלפי האנושי.

 

„Isten teremtményei a vér tengerében pusztulnak el, a tűz, a vas és a beton tengerében, és vajon mi zsidók akkor ne sírjunk? Ne szóljon imánk, ha emberek ezrei pusztulnak el védtelenül? Akinek zsidó szíve, zsidó lelke van, nem maradhat csendben e szörnyű esemény láttán!”

 

וכך כותב הראי"ה קוק, "אהבת הבריות צריכה להיות חיה בלב ובנשמה אהבת כל האדם בייחוד, ואהבת כל העמים כולם, חפץ עילוים ותקומתם הרוחנית והחומרית"

 

A cikk szerzője hivatkozik Ráv Cookra, a 20. század egyik nagy zsidó gondolkodójára, aki ekképp fogalmazott:

Az emberek és a népek iránti szeretet ott kell, hogy legyen minden zsidó ember lelkében. A demokratikus, a szabadon gondolkodó világon alapvető fogalom a tolerancia és együttérzés, mert akkor várhatjuk csak el, hogy a világ megérti azokat a megpróbáltatásokat és szenvedéseket, amelyeket a mi népünk élt, vagy él át a mai napig. Akkor nem lesz közömbös az iránt, amikor Jeruzsálemben felrobbantanak egy pizzériát, ahol 30-40 ember - gyerek és idős - mártírhalált hal. Vagy amikor a Kotelhez imádkozni induló vallásos ifjakat hátulról leszúrnak, akiknek nem pisztoly volt a kezükben, hanem tálit, az imaköpeny, s nem gépfegyver, hanem t'filin, az imaszíj.

 

Szerte a világban, ahol ilyen eseményeket látunk, vagy ilyen hangokat hallunk, a zsidó ember szívében rossz érzések, félelmek, az egykor átélt borzalmak kavarognak...

A zsidó ember nem maradhat közömbös mások szenvedése iránt, de elvárja, hogy más se legyen közömbös az ő sorsa iránt. Mert mit akar a zsidó? Csendben élni, békében, nyugalomban teremteni, alkotni, kutatni, tanítani, felnevelni gyermekeit. Nyugodtan felülni egy repülőre, s nem attól félni, hogy fegyverként használják azt.

Az ókori Szentélyben a Kohén Hágádol, a főpap szolgálatát, a Tóra és Joma traktátusa alapján rögzíti, s örök értékű fennkölt imáját adaptálja a nagyünnepi liturgia.   E költői szavakat idézzük.

 

יהי רצון מלפנין ה" אלוקנו ואלוקי אבותינו שתהא השנה הזאת הבאה עלינו לטובה, ועל כל עמך ישראל. שנת אוצרך הטוב תפתח לנו. שנת אוסם, שנת ברכה, שנת גזרות טובות מלפנין...

 

„Oh legyen a Te Akaratod, Istenünk és Őseink Istene, hogy ez az év, amely következik, javunkra legyen és Izrael házának javára. Olyan esztendő legyen, amelyben javaid kincstárát megnyitod. Bőség éve. Áldás éve. Szerencse éve. Gabonának és mustnak éve. A boldogság és a Szentély diadalának éve. Öröm, derű éve. Jó élet éve. Harmat és eső, termékenység és verőfény éve. Olyan esztendő legyen, amelyben a zamatos növények édessé érlelik gyümölcseiket. Olyan esztendő, melyben, a bűnbocsánat tisztaságában élünk. "

 

E poétikus sorok után különleges fordulatot vesz a főpapi imádság:

 

ועל אנשי השרון היה אומר, יהי רצון מלפניך ה" אלוקנו ואלוקי אבותינו שלא יעשו בתיהם קבריהם...

 

„A Sáron mély völgyében lakókért pedig így imádkozott: Legyen a Te kegyelmes akaratod, Istenünk és Őseink Istene, hogy házaik ne váljanak sírjaikká "

 

Sáron völgye földomlásokkal, földcsuszamlással fenyegetett terület volt. Így különösképp érthető a kohanita fohász שלא יעשו בתיהם קבריהם házaik ne váljanak sírjaikká.

Az otthon, a munkahely ne legyen sírrá! ! Az otthon maradhasson a családi élet oázisa, a munkahely pedig a hivatás gyakorlásának, az élet fejlődésének-fejlesztésének helyszíne!

Uram! Add, hogy ne boruljon fel az Általad teremtett világ rendje!

 

קול חרדה שמענו פחד ואין שלום

 

„...Ijedtség és rettegés szavát hallottuk, mert nincs béke."

 

Az egész világ feszültséggel, aggodalommal s várakozással teli. Vajon mi lesz holnap? Lesz-e holnap?

 

Én hiszem teljes hittel, hogy lesz holnap, hogy még édes a fény, melynek napsugarait időnként eltakarják a terror árnyai. Építünk tovább otthont és munkahelyet, közősséget és közös értéket. Amikor az 5762. zsinagógai évet köszöntjük, idézzük a nagy próféta szavait.

 

ואתה אל חירא עבדי יעקב נאום ה" ואל תחת ישראל כי הנני מושיעך מרחוק ואת זרען מארץ שבים ושב יעקב ושקט ושאנן ואין מחריד

 

„És te ne félj szolgám Jákob, úgymond az Örökkévaló, és ne rettegj Izrael, mert én megsegítelek távolból... "

 

Benne bízunk, aki kegyelemmel és szeretettel, irgalommal viseltetik az alázatos lélekkel és meghallja fohászunkat, s békét ad Izraelnek, s az egész világnak. E gondolatokkal köszöntelek Benneteket, kérve rátok a rabbinikus áldás szavait.

„Minden nemzedékben felkeltek, támadtak ellenünk… „

Szolidaritás Izrael Államával

 

„Elmondjam-e sok átkunk, szenvedésünk?

Hisz ismeri az egész világ!

Ki tudja számát elmúlt sok csapásnak?

S a sok bajnak, mely nyomukba hág?”

 

Döbbenetes igazságot, kétkedést, félelmetes mélységet, napjaink igazságát is megfogalmazza a Bialik poézis.

Tegnap világszerte említettek egy fogalmat. Említettek és emlékeztek.

Jom Hásoá Velágvurá,. a Soá és a hősiesség napja. Izraelben egy percre megállt az élet, s éles sziréna hasított a beszédes némaságba. Autókból is kiszálltak az emberek, s csendben, összezárt szempillákkal morzsolták könnyeiket, s emlékeztek. Néhány pillanatban összesűrűsödött az átélt, vagy a megtanult történelem, amikor leszegzett fejjel, de egyenes gerinccel emlékeztek hatmillió európai, és hatszázezer magyar zsidóra, akiket megöltek a II. világháború poklában.

A mártíriumra és a hősiességre való tegnapi emlékezés még élénken él a szívünkben a mai napon, az Izrael Állam melletti szolidaritás óráján. Riasztó párhuzamra asszociál a ma élő zsidó. Védtelen hozzátartozóinkat ölték akkor, és ártatlan polgári lakosok, testvéreink életét oltják ki ma.

 

חזק ונתחזקה בעד-עמנו ובעד ערי אלוקינו

Hadd emlékeztessek néhány városnévre, ahol az utóbbi másfél év borzalmai kitörülhetetlen fájdalmat égettek szívünkbe.

Néhány városról szeretnék szólni, s megosztani a jelenlévőkkel az asszociáció inspirálta gondolatokat.

 

Netánjá

 

אין עם, אומה או עדה בעולם, אשר נלחם ושפך את דמו במשך אלפיים שנה בעד החרות, כמו עם ישראל.

 

Nem régen volt a zsidó vallás egyik legfontosabb ünnepe, Peszách. Peszách mindig gyönyörű, családi ünnep. Közösségi ünnep, amikor egyek vagyunk, együtt vagyunk valamennyien lélekben, érzelemben és gondolatban egyaránt. Izrael szívében, az egyik legdinamikusabban fejlődő városában, Netánján is széderre készülődtek a családok, mint mindenütt máshol Izraelben és szerte a világon. Megünnepelni az egyiptomi kivonulás napját, a szabadság ünnepét. Minden esztendőben, Peszách ünnepén, a széder estén közösen olvassuk a Hággádát. Ebből a könyvből idézek egy - örök időszerűséggel bíró – mondatot:

 

אלא שבכל דור ודור עומדים עלינו לכלותנו

 

„Minden nemzedékben felkeltek, támadtak ellenünk, hogy elpusztítsanak bennünket”

 

Sok-sok évszázaddal ezelőtt, fogalmazódott meg ez a keserű ténymegállapítást érzékeltető gondolat, de minden évben érezzük, hogy van napi aktualitása. Az a néhány család, amely Netánja egyik kedvelt szállodájába ment, - hogy ott együtt ünnepelje a szabadságot, a „zemán chéruténu”-t, már nem mondhatta el ezt a mondatot. Mielőtt elkezdték volna a széder estét, az értelmetlen gyilkos terror kioltotta életüket. Többek között azokét is, akiknek magyar volt az anyanyelvük. E pillanatban meggyilkolt barátaimra is gondolok. Egyikük nemrégen Arany János versét idézte nekem:

 

Kél és száll a szív viharja

Mint a tenger vésze,

Fájdalom a boldogságnak

Egyik alkatrésze.

Az örömnek levegőjét

Megtisztítja bánat,

A kizajlott búfelhőkön

Szép szivárvány támad

 

Netanjá, az egyik legszebb izraeli város. Neve annyit jelent, Isten adománya. Isten adományának ezt a helyét kísérelték meg megsemmisíteni a fundamentalista  eszmeiség szellemében, a gyilkos terrorral.

 

Tel Aviv

ואבוא אל-הגולה תל אביב

 

Tel Aviv neve azért  is kuriozitás a magyar zsidók számára, mert az az ember nevezte el így, azaz  a „Tavasz völgyének”, aki itt, ennek a háznak a helyén született: Binjámin Zeév Herzl, azaz Herzl Tivadar. Tel Aviv az 1991-es iraki-támadás alatt az „Ir lelo háfszáká”, „A megszakítás nélküli város” nevet kapta. A dinamizmus városa. Az egyetemeké, a kultúráé, a Bét Hátefucot Múzeumé. A kitartó, szorgalmas, dolgos munkáé. Olyan találkozási pont, ahol a különböző  kultúrákból érkezett zsidók – és a város integráns részében, a bibliai Jafon arabok - dolgoznak, építik a gazdaságot, színesítik a fölközi-tengeri mozaikot.. Ez az a város melynek kosárlabda csapata a legjobb lett tavaly Európában, melynek futballistái a kontinens legjobbjaival rivalizáltak.

Tel Aviv a modernkori Izrael egyik szimbóluma. S a tenger által ölelt Tel Aviv is ismételten - immáron hányadszor? - a gyilkos, őrületes terror áldozata lett. Nem olyan régen, felhőtlenül szórakozó fiatalok között robbant a bomba. Az öngyilkos fanatizmus terrorja ártatlan fiatalok életét követelte.

Ismét bekövetkezett a fájdalmas temetés, amikor édesapa mondotta gyermekéért a Káddist. Ugyanakkor megelégedettség és rémületet keltő izzás a megbízást adó palesztin terrorista vezér szemében. Azt sugallja: Dzsihád!

 

S a világ már nem „hallgat”, a világ ismét Izraelt vádolja. Ismert eszköz a történelem kezében. A bűnös az ártatlanság álarcában tetszeleg, az áldozat pedig vádlottá lészen. A gúnyos mosoly felerősödik és torz vonássá változik  szeptember 11-e manhattani arcán. Mintha azt mondaná: az ember igencsak feledékeny… Szelektív az emlékezete?

 

Haifa

 

בחיפה סובלנות זו לו רק סיסמה. בחיפה הסובלנות היא דרך חיים.

.

Vajon ki ne ismerné, aki járta a Szentföldet. Haifa ott díszeleg a Karmel szívében. Áldott élettel inspirálja a Karmelt, ahonnan Élijáhu – Illés - próféta a magasságokba emelkedett tüzes szekérrel. Haifán, békében éltek, hosszú, hosszú generációkon keresztül, keresztények, muzulmánok, drúzok, cserkeszek és zsidók. Alig száz évvel ezelőtt szerényen meghúzódó halászfalu mindössze. Majd megépült kikötőjének karja itt ölelte magához a soá túlélőit. Ma már nemzetközileg jegyzett ipari, tudományos, szellemi centrum. Kecses lankáit, tetejét két csodálatos épületegyüttes  koronázza. Az egyik a Technion, a másik a Haifa Egyetem. Az utóbbiban jómagam sok éven át tanítottam. Nem kérdezték ott soha, ki zsidó, ki muzulmán, ki drúz, ki keresztény. Csak tanítványok voltak, akiket szerettünk tanítani. Artisztikumra, tudományra, egyetemes és lokális kultúrára.

Néhány nappal ezelőtt ott, a Földközi tenger partján ismét tombolt a kámikáze terror.  E csodálatos harmóniát árasztó városban, ahol ölelkezik a zöld tenger és a kék ég, legutóbb egy arab étteremben robbantottak az Iszlám Dzsihád. és az Al Akca terroristái. Megszámlálhatatlan áldozat. Megint a gyilkos terror. Terror és terror mindenütt.

Mintha nem kísértene már az elmúlt polgári esztendő szeptember havának 11-i  átka. A New York-i szörnyű merénylet. Az ikertornyok és az álmok lerombolása. Mintha nem lenne összefüggés az események között.

Ám a terror nem ismer határokat, a terror nem ismer országot.

 

Jerusálájim

 

אם אשכחך ירושלם תשכך ימיני

תדבק לשוני לחכי אם-לא אזכרכי אם-לא אעלה את-ירושלם אל ראש שמחתי

 

Jeruzsálem, a béke városa. Modern világvallások elindítója. Mindannyiunk számára szent helyekkel, s emlékekkel. Ha Tel Aviv Izrael szíve, akkor Jeruzsálem Izrael lelke. Jeruzsálem, a főváros „ir sálém”, a teljesség városa. A béke városa, immáron csak álmainkban, reménységünkben.

1991. januárjában – pontosan emlékszem - ott voltam Jeruzsálem szívében, amikor több ezer kilométer távolságról, Irakból lőtték a scud rakétákat. Kiszolgáltatottan, halálfélelemmel ültünk egy kicsi szobában, s vártuk, mi lesz a sorsunk?

A kiszolgáltatottság a legszörnyűbb érzések egyike. Izraelt akkor passzivitásra késztették. Akkor ehhez a magatartáshoz kellett a hősiesség, és embert próbáló önuralom. A kiszolgáltatottság egyike a legszörnyűbb érzéseknek. Az egykori  Szentélytől légvonalban nem messze, Jeruzsálemben is izzik a szörnyű Izrael ellenes gyűlölet. Az emberek lassan nem mernek kimenni az utcára. Nem mernek beülni egy étterembe.

Hogyan tovább? Mi lesz tovább? Lesz-e holnap?

Jeruzsálem a béke városa volt, és reményeink szerint Jeruzsálem a béke városa lesz. A Ben Jehuda utcáról, a kávéházról, a pizzériáról beszélek, azokról a helyekről, ahol már százával haltak meg zsidó testvéreink, ártatlan izraeli áldozatok, idősebbek és fiatalabbak, gyermekek és kisdedek, férfiak és nők. És persze a Méá Seárim elleni merényletekről, az efráti, a giloi félelemkeltésről, a 21.század vallási fanatizmusába öltöztetett öngyilkos merénylőiről. E robbantások szétszakították az Isten képmására teremtett embert, s ez az újabb lecke, már-már nevetségessé váló naivitásunkat is megrendítette. A remény csirája is elveszett? Már csak a Hátikvá, a Remény Himnusza maradt?

 

A terror nem ismer népet, nemzetet, vallást, a terror nem ismer semmit Csak gyűlöletet. Nekünk nem kell gyűlölet! Nekünk nem kell terror!

Nekünk egy szó kell, amivel köszöntjük egymást: sálom,.béke!

Öt évig voltam ennek a – mögöttem magasodó zsinagógának, a Dohány templomnak a rabbija. Öt évig hirdettem itt vallásunk értékeit, a tolerancia zsidó aspektusait, az ima erejét, a megbékélést és a zsidó nép szolidaritását. Nagyon jól emlékezem 1989-ben, ebben a zsinagógában Jom Háácmáut napján első alkalommal volt lehetőségünk elhelyezni az izraeli zászlót a magyar zászló mellett. Néhány nappal ezelőtt azt láttam, hogy az izraeli zászlót egy Izrael ellenes tüntetésen elégették. Félelmet kelt, amikor zászlókat égetnek Félelmet kelt, amikor égetnek! Könyvet, Tórát, a kultúrát, - és nagyon jól tudjuk mi valamennyien magyarországi zsidók,- amikor embereket.

Félelmet kelt, amikor történelmet hamisítanak.

„Izrael elpusztult, írmagja sincs többé.” E ma is sokak számára fenyegető mondatot, nem napjaink politikusa, nem a hősiesség álarcával kevélykedő terrorista mondta, hanem Merneptah fáraó, több mint háromezer évvel ezelőtti Győzelmi énekéből idéztem. S mégis, s mindezek ellenére:

 

עם ישראל חי

“Ám Jiszráél chái. Izrael él és élni fog!”

 

E Szolidaritási demonstráció célja, kifejezni együttérzésünket Izrael népével. Mély aggodalommal és együttérzéssel, a jövőbe vetett hit óvatos reményével követjük a közel-keleti eseményeket. Legyen békessége mindenkinek!

Izrael gyásza a mi gyászunk, fájdalma a mi fájdalmunk.

Reménysége a mi örömünk is.

Támogatjuk Izrael heroikus küzdelmét, amelyet az egész művelt világ civilizációs és kulturális értékeinek megőrzéséért folytat a fundamentalizmus és a terroristák ellen.

A fájdalom tengerét okozó alattomos terror a sok évszázados, évezredes zsidó, keresztény és muzulmán értékrend alappilléreit, a civilizált együttélés alapjait rendíti, rendítheti meg.

Ez az erő a demagógiából építkezik, s az ártatlan életeket, életek százait oltja ki.

 

„Ávinu Málkénu Atyánk Királyunk! Izrael Szirtje és Megváltója. Áldd meg Izrael Államát, megváltásunk virágba borulásának elsejét, óvd-védd meg az országot, s terjeszd ki rá a béke sátrát!…”

 

Befejezésképpen. Jesája, a  „nagy titkok tudójának” szavait idézem:

כי-אם-שישו וגילו עדי-עד אשר אני בורא כי הנני בורא את-ירושלם גילה ועמה משוש

„Hanem örvendezzetek és vigadjatok mindörökké azzal, amit teremtek  (szól az Örökkévaló). Mert íme Én teremtem Jeruzsálemet vígsággá és népét örömmé. És vigadok Jeruzsálemen és örvendek népemen. És nem hallik többé benne sírás hangja és jajkiáltás hangja…

Építenek házakat és laknak bennük, ültetnek szőlőket és eszik gyümölcsűket. Nem azért építenek, hogy más lakjon helyükön, nem azért ültetnek, hogy más egye munkájuk gyümölcsét. Mert mint a fának napjai, olyanok az én népem napjai és kezük munkáját elfogyasztják az én választottjaim.”

„ És készíts színarany lámpatartó….”

Gondolattöredék a Kneszet-kert  menórájának analíziséhez

Trumá hetiszakaszában olvashatjuk a címben foglalt idézetet, abban a fejezetben, amely a Szentély, a pusztai Sátor részletes leírását tárja elénk. Ez a gondolat ihleti meg a modernkori zsidó szobrászat reprezentánsát, akinek műve jelkép és történelmi krónika, s egy ország szimbóluma egyszerre.

Mai előadásom témája: menorát háKneszet, a Kneszettel szemben lévő menóra, illetve a rajta található reliefek. Azok a domborművek, amelyek a zsidó történelem kiemelkedő fejezeteit, mondhatnánk úgy, fundamentumait dolgozzák fel.
Nem tudom, hogy a jelenlévők közül mindenki volt-e már Jeruzsálemben? Aki nem volt, az képzelje el a világ talán legszebb, vagy egyik legszebb városát, nagy világvallások elindítóját, több ezer éves történelem őrzőjét. Ebben a városban, amelyet háromezer esztendővel ezelőtt Dávid király alapított, szinte alig van szobor, érthető módon, hiszen a Tízparancsolat egyike arra tanít bennünket: "Ne készíts magadnak faragott képet ..."
Létezik-e tehát zsidó művészet, figurális ábrázolás?
A kérdés így nem adekvát. A menóra a zsidóság talán legismertebb és legelfogadottabb szimbóluma az egész világon. Beszélhetünk persze más szimbólumokról is: mágén dávidról, etrogról, lulávról, de talán a legősibb szimbólum a menóra. Kialakulásának forrása Mózes második könyvében, az Exodusban található. Szól az Örökkévaló, s azt mondja Becálélnek, az első iparművésznek, hogy készítsen a Szentély számára, megfelelő kultikus műveket. Ezek közül az egyik, a tiszta aranyból, egy darabból készült menóra. Égett benne az olaj huszonnégy órán keresztül, fényt, melegséget sugárzott. Valamilyen transzcendentitást, közvetített az ember és alkotója között.
A menóra végigkíséri tulajdonképpen az egész zsidó történelmet, hiszen a pusztai Szentély után az első és a második jeruzsálemi Templomban egyaránt betöltötte hivatását. Hogy mi lett a menóra sorsa? Csak hipotéziseink lehetnek. Reményeink szerint egyszer talán mégis megtalálják, illetve hívő emberként teljes hittel azt vallom, hogy, majd amikor eljön a Mesiách, a Megváltó, akkor újból a régi pompájában és az eredeti helyén fog állni a Templomban.

Menorát háKneszet

A Kneszettel szemben álló menórának hat, illetve a közepén található egy plusz ággal hét ága van, ahogy a Bibliában elő van írva. Mi köze az ókori menórának, ehhez a mai menórához?
1877-ben, Németországban született Benjámin Elkáná, szobrászművész. A németországi zsidóüldözések elől Angliába költözött, ahol elismert művésszé nőtte ki magát. Zsidó ember lévén, valami olyat szeretett volna alkotni, amelyben benne van a zsidó történelem.
Az álom megvalósulni látszott. 1952-ben a londoni parlament alsó házának képviselőcsoportja Izraelben járt, s a képviselők azt kérdezték a Kneszet akkori elnökétől, hogy ők angolok, mit adhatnának kompenzációként, ajándékképp Izrael államának. A felvetésre a válasz egy modernkori menóra volt. Egy olyan menóra, amely valamilyen formában szellemi örököse az egykori jeruzsálemi Templomban állott menórának.
Az angol képviselők, hazatérésük után fél évvel, megbízást adnak Elkánának, aki megtervezi, majd 1956-ban elkészíti, és bronzba önti ezt a szimbólumot, amelyet azóta úgy hívunk "A Kneszet Menórája".
A Kneszet menórája azóta is ott tündököl az izraeli parlamenttel szemben: a jobb és baloldalon három - három karon és középen lévő oszlopon kirajzolódik a zsidó történelem legfontosabb eseménysorozata.

Jesája (baloldali első kar, első dombormű)

 

A menórán megjelennek reliefek, és olvashatók interpretációs, üzenetértékű szövegek. Zechárja próféta klasszikus mondata a jobboldali karon kezdődik, majd a baloldali karon folytatódik. Magyarul annyit jelent:

"Nem hadsereggel és nem hatalommal, hanem szellemmel, így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura."

A három, jobb oldali kar közül a legszélsőről szólok ezután. Újból egy klasszikus idézet, ezúttal Jesája próféta mondata:

"És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a gödölyével heverész, és a borjú s az oroszlánkölyök és a hízóbarom együtt lészen. És egy kisfiú vezeti őket. Tehén és medve legelésznek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán pedig, mint azt ökör, szalmát eszik."
Ennek az idézetnek a megvalósítása az első kompozíció, melynek hátterében papi lepelben Ézsaiás próféta látható, aki két kezével mutat azokra az állatokra, amelyek a jesájai szövegben szerepelnek, és jobboldalon a kicsi gyerek, aki őket vezeti, irányítja, és óvja békességüket.

Johánán ben Zákkáj (baloldali első kar, második dombormű)

Rábbi Johánán Ben Zákkáj legnagyobb tanítómestereink egyike, Hilél és Sámáj iskoláinak folytatója, talán zsidó történelmünk egyik legzseniálisabb alakja. Nevéhez sok minden fűződik. A menórán ábrázolt klasszikus történet arról szól, hogy a rómaiak elfoglalják Jeruzsálemet, minden elpusztult. A mester látja a szénné égett Jeruzsálemet, s akkor megfogalmazza a híres mondatot:

"Add nekem Jávne városát, s bölcseit..."

A zseniális Johanan ben Zákkáj ugyanis érzi, hogy elpusztult az ókori Jeruzsálem, az ókori Izrael, de lesz valami olyan, amelyet úgy neveznek, hogy spirituális Jeruzsálem, amely elpusztíthatatlan. A zsidó szellemiség, amit nem lehet elvenni. Köveket el lehet hordani. Házakat el lehet pusztítani, de a belül lévő szellemiséget nem.

A kép baloldalán Johanan ben Zákkáj széttárt kezekkel a magasságok felé imádkozik, lent pedig a későbbi Javnében tanuló emberek láthatók. Ezen a kompozíción három elem vegyül. A felső sávban lehet látni Jeruzsálem pusztulását, a baloldalon Johanan ben Zákkájt, aki fohászkodik és kéri Javne városát és a bölcseket, a bölcsességet, a pedagógiát, s alul pedig a mestereket, akik még tanulnak, majd tanítani akarnak.

 

A spanyol arany kor (baloldali első kar harmadik dombormű)

 

Két ember, két személyiség. Aki valaha látott Rámbámról, Izrael egyik legnagyobb filozófusainak egyikéről portrét, megismeri rögtön azt az ominózus turbánt, amely ott van a baloldali ember fején. Jobb oldalon egy másik, a lírának, a költészetnek a szimbóluma. Maga a relief egy speciális nevet kapott, a spanyol zsidóság 12-13-14. századi aranykorszaka. Vannak a zsidó történelemnek kiragadott különleges csomópontjai, melyeket nem borít árnyék, hanem fényesség hatja át. Az egyik ilyen tündöklő korszak a spanyol aranykor. A spanyol zsidóság aranykorának zseniális gondolkodói közül kettőt emel ki Benjámin Elkáná. Az egyik Rámbám, a filozófus, a másik Júda Hálévi, a költő. Májmuni életművéből a művész, a zseniális gondolkodó, Jád Háházáká című 14 kötetes zsidó törvénykönyvét ábrázolja. A görög filozófiából Arisztotelész nevét emeli ki.
A klasszikus zsidó hagyományt egyesíti a görög bölcsesség erejével, az arisztotelészi elmélettel, s mind a kettőn ott pihen a rámbámi áldó kéz. A másik oldalon a poétika szimbolikus figurája látható. Ő a költészet reprezentánsa, Juda Hálévitol, Slomo Ibn Gavirolig, akik a középkori Spanyolországban megteremtik a modern kori költészet, ha úgy tetszik, vallásköltészet alapjait.

Bábel folyóinál (baloldali első kar, negyedik dombormű)

 

Ha az e karon lévő utolsó képre nézünk, klasszikus jelenetek juthatnak eszünkbe:

"Bábel folyóinak partján ültünk és sírtunk. Könnyeink potyogtak, amikor emlékeztünk Cionra."

Migdál Bável. Bábel tornya. Bábelnek városában, a folyó partjainál ülve siratják Ciont. Büszkén emelkednek a magasba az idegen kultuszt terjesztő reprezentatív épületek. A statikus falak, a klasszikus formák a hatalmat és a nagyság érzetét sugallják. Előttük hömpölyög az örökkévalóságot, és az állandó változatosság diszharmóniáját jelképező folyó. Tarajos hullámai szinte a szív ritmusát pulzálják. S a folyó hordalékában elsodródik az épülettörmelék, a szennyáradat, az emberi verejték és a fájdalom gyümölcse, a könny. A medálion előterét három figura uralja. Egyikük arcát kezébe temeti, a második görnyedő mozdulata és alácsukló feje a végtelen fájdalmat, s a reménytelenséget tükrözi. A profilból ábrázolt harmadik személy a magasságok felé emeli áhítatot rejtő tekintetét.

I.e. 586-ban Babilónia királya, Nebukadnecár elpusztította Jeruzsálemet. Őseink száműzetésbe kerültek. A gáluti életben sem veszítették el azonban hitüket. A totális asszimiláció csábításának ellenállva híven őrizték az ősi föld hagyományait, élt bennük a remény, hogy egyszer visszatérhetnek az egykori határok közé.

A Bábelbe elkerült hívek tudták, gondolták, hogy meghallgattatik az ima.

Közel az idő a Jeruzsálembe való visszatérés ideje.

Közel az óra, amikor mindez nem marad fohász, hanem beteljesedik az álom.

Te érted….

 

Egyik nagy mesterem, Buda egykori főrabbija, Benoshofszky Imre, a jelenlévők közül talán sokan ismerték a nevét, három évtizedes pályafutása után Harminc év után… címmel összefoglalta élete addigi pályáját.

Januárban volt harminc éve, hogy rabbivá avattak. Szabadjon - három évtized után Benosofszky tanítványaként - nekem is áttekintést adni eddigi munkáimból. Ez az ötödik olyan kötetem, amelyben megkísérlem bemutatni ars poetica-mat, s a körülöttünk levő világot

Az első gondolat: miért Te érted… a kötet címe?

A sok stúdium közül, amit az elmúlt években alkalmam volt hallgatóimnak tanítani, az egyik, a Talmud különböző ággádáinak magyarázata. Már együtt volt a gyűjtemény, mintegy negyven tanulmány, amelyet úgy éreztem, már meg lehet jelentetni, már érdemes közzé tenni.

Tanítottam hallgatóimnak – mint említettem - a talmudi szöveget, s éppen Megilá traktátusát, az egyik legszebb és viszonylag a „legkönnyebben” olvasható szövegrészt magyaráztam:

 

תרגום של תורה – אונקלוס הגר אמרו מפי רבי אליעזר ורבי יהושע  תרגום של נביאים – יונתן בן עוזיאל אמרו מפי חגי זכריה ומלאכי. ונזדעזעה ארץ ישראל ארבע מאות פרסה על ארבע מאות פרסה, יצתה בת קול ואמרה: מי הוא זה שגילה סתריי לבני אדם?

עמד יונתן בן עוזיאל על רגליו ואמר: אני הוא שגיליתי סתריך לבני אדם. גלוי וידוע לפניך שלא לכבודי עשיתי ולא לכבוד בית אבא, אלא לכבודך עשיתי שלא ירבו מחלוקת בישראל, ועוד ביקש לגלות של כתובים יצתה בת קול ואצרה לו: דייך!

 

Az első ismert fordítás Onkelosz, a prozelita a nevéhez köthető. A hagyomány alapján fordította le az ősi szöveg első egységét, a Tórát. Utána jött egy másik tudós, név szerint Johánán ben Uziél, aki a proféták  - Chágáj, Zechárjá és Máleáchi - tanítását átvéve, lefordította a szent szöveget, Neviim, arameusra.

 

ונזדעזעה ארץ ישראל ארבע מאות פרסה על ארבע מאות פרסה

 

Erec Jiszráél megremegett négyszázszor négyszáz mérföldön keresztül. Ekkor megszólalt egy égi hang, és így szólt:

Ki az, aki felfedi a titkomat, és lefordítja az Írást más nyelvekre?

Jochánán ben Uziél válasza:

Én vagyok az Uram, aki felfedtem, ezt a titkot minden ember előtt. Egyértelmű - folytatja a talmudi szöveg, - hogy nem magam miatt, nem az én dicsőségemért tettem. Nem is atyám házának a dicsőségéért fedtem fel a Szent Iratokat, a zsidó kultúra ősiségét, hanem Te Érted tettem ezt Örökkévaló.

 

Amikor ehhez az idézethez értem, úgy éreztem, megtaláltam könyvemhez a megfelelő címet. Te Érted tettem Örökkévaló! Ugyanakkor a szójátékkal élve, Te - kedves olvasó - érted, hogy mit akarok tanítani, miről szeretnék beszélni.

Tisztelt Jelenlévők!

Ez a könyv a zsidó kultúráért íródott annak reményében, hogy elolvassátok, mit szándékoztam eddig tanítani életem különböző őrhelyein.

Sokat gondolkodtam, hogy hatvan esztendővel a soá után, milyen választ lehet adni a gondokkal, problémákkal, kételyekkel küszködő ember számára. Van, aki a nemzeti identitást keresve, Izraelben találja meg otthonát, van, aki a diaszpórában él és keresi a maga gyökereit, pluralista identitását.

A soát átélt és az utána született első emberöltő is keresi saját azonosságtudatát, a történelem hozta megpróbáltatásokból való kiutat. Rabbiként, oktatóként e kötet tartalmával kíséreltem megadni az egyik lehetőséget.  Feleletet?

Ez a könyv! Te érted …! - az én válaszom: Annak reményében élek, ha elolvasod ezeket az ősi tanításokat, benne megtalálod (?) a mindenkori üzenetet.

Te érted szól - nem a harang, hanem - az Írás.

 

Herzl Tivadar és a soá

A nagykőrösi zsidóság  emlékére

 

"És legyen néktek örök törvényül..." - így szól az Örökkévaló az Égi Seregek Ura Izrael népéhez, ezen a héten felolvasandó heti szakaszunkban, szidránkban.

A zsidóság egyik nagy küldetése volt, hogy a törvényt, az igaz törvényt adta önmagának, majd az egész emberiségnek. Azokat az igéket, amelyeket a nagy történelmi egyházak teológiájában tízparancsolatnak neveznek. Tiz ige, amely az erkölcsi világ fundamentumát képezték, és képezik a mai napig. Benne olyan törvények, amelyek „bén ádám leMákom”, azaz az „ember és Isten” közötti parancsolatok, és olyanok, amelyek „bén ádám lechávero”, azaz „ember és ember” közötti relációt szabályozzák.

Az utóbbiaknak - az „ember és ember” közötti parancsolatok tiltó igéinek - egyike így hangzik héberül: „Lo tircách!”. Magyarul: „Ne ölj!” Majdnem minden zsinagógában fellelhető e két kőtábla imitáció. Az igéket Mózes hozta a Szináj magaslatáról, és adta övéinek és az egész emberiségnek. Azaz, az életet Istentől kapjuk és kizárólagos joga elvenni is csak Istennek van! Az embernek tilos! Vajon ha megtartották volna a tízparancsolat igéit, milyen lehetett volna az emberiség történelme?

Így mondják, s ez igaz, a történelemtudomány nem ismeri azt a fogalmat, hogy “ha…, volna…, talán..”. A történelemben csak tények vannak, amelyek a múltról beszélnek, és amelyekből próbálunk következtetéseket levonni az elkövetkezendő időszakra.

Talán nem lett volna rasszizmus, talán más lett volna a világ arca. Talán nem lett volna antiszemitizmus, talán nem lett volna ember, ember által való megkülönböztetése.

Azt azonban tudjuk, hogy mi volt, annak ellenére, hogy volt néhány olyan ember, aki szinte megérezte, hogy nemzeti katasztrófa fog történni, és aki felhívta a figyelmet:

„Vigyázzatok, mert bekövetkezik!”

Ezekre, a lángeszű gondolkodókra nem hallgattak, hangjukra nem figyeltek, gyakran kinevették őket. Látnokoknak, hírnököknek tartották, vagy egyéb más kifejezéssel illették őket.

Ezen nagy gondolkodók egyike pont 100 esztendővel ezelőtt halt meg, s a korszak egy ismert, akkor nagyon vitatott személyisége volt.

Ma már kevésbé az!

1903-ban interjút adott egy korabeli magyar, nagyon neves folyóiratnak, az Egyenlőségnek. Az 1884-ben alapított Egyenlőség akkori szerkesztője, a korszak egyik kiemelkedő nagysága, Szabolcsi Miksa volt. Szabolcsi az emancipáció és a teljes mértékű asszimiláció totális híve, minden ellen felemelte a szavát, amely visszás volt, vagy ami éppen neki nem tetszett. Ez a másik ember, akiről beszéltem, ez a látnok, szerte a világon hirdette az igét, hogy a zsidóság veszélyben van. Párizsban mondta, ahol tudósítóként dolgozott a Dreyfus per idején, "félek, hogy átterjed az egész világra", s akkor sok-sok "Dreyfus per” lesz szerte a világon.

És ez az ember hirdette a modernkori megváltás egyik lehetőségét, visszatérni a Szentföldre. Találkozott hatalmaságokkal.  Németország császárával, a pápával. Találkozott az akkori világ elsőszámú politikai tényezőjével, az Ottomán birodalom szultánjával. És először fogalmazta meg azt, amit később, sokkal később a következő bibliai mondattal aposztrofáltak:

"Engedjétek el a népem...!”

Ezt az embert két oldalról támadták. Támadták az ortodoxok, mert a megváltás csak akkor jön, ha a Messiás ideje elérkezik. „Ne figyeljetek szavára!” - mondták. És támadták a másik oldalon a neológok. „Mit akar ez az ember, hiszen mi ennek az országnak vagyunk a polgárai? Franciaországban franciák, Németországban németek, Magyarországon magyarok. Miért mennénk el? Maradunk!”

Szinte kitagadták őt…!

Ezzel a személyiséggel készített egy interjút Szabolcsi Miksa 1903-ban, és a pontosság kedvéért ebből az interjúból idézek néhány mondatot. Így tette fel a kérdést Szabolcsi Miksa e látnoknak: ”Miért beszél annyit a zsidók Szentföldre történő vándorlásáról?" A válasz: "Magyarországon nemsokára olyan antiszemitizmust kapnak, hogy a miénk mellette meg se kottyan."

Kinevették, kigúnyolták őt. Ezt az embert, aki Pesten született 1860-ban, ezt az embert, aki Pesten járt reálgimnáziumba, ezt az embert, aki a pesti evangélikus gimnáziumban érettségizett, de már Bécsben doktorált, úgy hívták, hogy HERZL TIVADAR. Ő adta ezt az interjút Szabolcsi Miksának. Megjelent a Múlt és Jövő tudományos folyóirat 10 évvel ezelőtti különszámában, Patai Rafael a korszak egyik legnagyobb történészének a publikálásában Cionizmus, előfutárok, alapítók ellenfelek címmel. S ebben leírva a történet: Herzl 40 esztendővel a soá előtt elmondta, hogy bekövetkezik a pusztulás. Látnok volt? Nem tudom. Egy viszont tény, Izraellel kapcsolatban így fogalmazott:

"Ha akarjátok, nem álom!"

És néhány évtizeddel később megalakult Medinát Jiszráél, Izrael Állama. Ebben a hónapban, támuz hónapban, 100 esztendővel ezelőtt hunyt el Binjámin Zeév Herzl, a modern Izrael megálmodója! Zichrono livráchá! Szabadjon visszatérnem az első mondatra.

"Legyen nektek örök törvényül…".

A törvényt nem tartották be, és nem hallgattak azoknak a szavára, akiket már megérintett Tiszaeszlár vérvádjának a szele. Igaz, hogy a mi testvéreink, Pesten és a nagyvárosokban és a kicsikben építettek, építettek és építettek. Önmagukat, közösségeket és városokat, múzeumokat, ipart, tudományt, szellemiséget. Részt vettek az első igazi nagy szabadságharcban '48-ban, az első világháborúban és büszkén viselték a megérdemelt kitüntetést, hiszen ők háborús veteránok voltak. És ugyanarra a helyre néhány évtizeddel később egészen más került.

Sárga csillag!

"Jutalomként" letépték róluk a kitüntetést, mely bizonyította, hogy védték a hazát, és "cserébe" sárga csillagot kaptak. A megkülönböztetés és a megszégyenítés jelét. Azokban a városokban, ahol ezrével éltek zsidók, talán néhány száz, ha még van. Azokon a településeken, ahol éltek százak, legfeljebb 10-15 zsidó lélek él. S ahol 15-20 lélek él, ott egyetlen emlékhely van: a temető. A márvány sírköveket persze ellopták, csak a mészkövek maradtak meg. Néha, a mai napig, ráírnak valami megszégyenítő mondatot, pl. "többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek", vagy ráfestik a horogkeresztet, hogy azért "ne felejtsünk"?!

A második világháború szörnyűségeiről nem beszélek bővebben. Alig élnek már az akkori nemzedékből, de hála Istennek vannak még. Vigyázzunk rájuk, óvjuk őket, szeretetünkkel és sok-sok odaadással vegyük őket körül, és próbáljuk megadni nékik azt, hogy békességben halhassanak meg!

Ne legyen bennük szorongás, ne riogassák őket, ne tegyenek célzást!

Ne legyenek félreérthető mondatok, mert ez a generáció nagyon érzékeny!

Ennek a nemzedéknek minden fáj!

Ez a korosztály mindentől fél!

A hangos szótól, a gyilkos "összekacsintástól", az antiszemita célzásoktól, a cigányozástól. S amikor elhangzik több ezer torokból a stadionban, hogy "…indul a vonat Auschwitzba! " attól fél, hogy nemcsak kiabálni fogják.

Ez a nemzedék nagyon fél. Joga van félni!

Azonban a mi korosztályunk már semmitől se fél! A követő nemzedékek meg már azt se fogják tudni, hogy mi a félelem! Mert más világba születtek, és hitem szerint, már soha nem fogják tudni, hogy mi a félelem.

Ugyanakkor fontos feladat emlékezni a 600 000 magyar zsidóra. 6 000 000 európaira, és ha úgy tetszik, arra a 402 körösire, és arra a sok-sok mártírra is, akiket a környékről vittek el, és akiknek talán a nevét sem tudjuk.

Befejezésképpen még egy gondolatot ajánlanék figyelmetekbe.

Hozzávetőlegesen 600 000 vértanúja van a magyarországi zsidóságnak, vagy ahogy ma mondják, s igazuk van, a magyar történelemnek. Hiszen a soá nem zsidó ügy kizárólagosan, hanem a magyar történelemé. Így igaz. Azt mondani, hogy a németek tették, igaz. De nem egyedül!  Ott álltak mellettük azok, akik segítették őket, akik nem voltak igaz magyarok. Mert az igaz magyar védte, védi azt, aki hazájának az állampolgára volt. Vallásra, világnézetre való tekintet nélkül.

S akkor bennünket senki nem védett meg! Nem védett a törvény sem, hanem ellenkezőleg, kirekesztett, numerus clausus-szal, numerus nullus-szal, első, második és harmadik zsidótörvénnyel. Tönkrementek, megszűntek a közösségek, tönkrementek, lerombolódtak az épületek, meggyilkolták szeretteinket, apákat, anyákat, gyermekeket, védteleneket, kiszolgáltatottakat. Fiúkat, leányokat, csecsemőket, olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, akik még kérdezni se tudtak. Akik semmit nem éreztek a világból, csak – talán - édesanyjuk illatát, mégis elvitték őket. Másfél millió gyermeket öltek meg Auschwitzban.

Az egész ország gyászolta azt a szerencsétlen magyar katonát, aki pár nappal ezelőtt hősi halált halt Irakban. Joggal persze, természetes volt a gyász. De vajon minket akkor, ki siratott? Talán még van néhány közösség, ahol emlékeznek reájuk, de arra nincs időnk, hogy egy percre megálljunk és felálljunk az emlékükért. Mindenkiért egy percre?

Kiszámítottam:

600 000 védtelen kiszolgáltatott zsidóért, ha egy percet állnánk fel az 600  000 perc lenne. 600 000 perc az 10 000 óra.

10. 000 óra pedig 416,6 nap.

416.6 nap, az  59 hét,

59 hét , az 13 hónap,

13 hónap, az egy év és egy hónap!

Ha minden egyes zsidóra egy percig emlékeznénk, akkor egy évig és egy hónapig állna az élet!

Mindenkiért nem tudunk egy percre felállni! Talán 400 emberért, 400 zsidóért érdemes! Összesen egy percet a négyszázért, a helybeliekért! Öregekért és fiatalokért. Férfiakért és nőkért. Gyermekekért és kisdedekért. S a meg sem születettekért.
Mennyei Atyánk, Világ Alkotója nézz le reánk és áldd meg a te közösségedet. Add meg nékünk a belenyugvás képességét, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. Hogy hozzunk megbékélést az embereknek, belátást, önmagunkba szállást, hogy a holnap szebb legyen, mint a tegnap volt, hogy a holnapután még szebb legyen, mint a holnap. Add meg uram, hogy 6. 000. 000 európai, 600. 000 magyar zsidó vértanúnk nyugalma legyen az örök életben, akiknek hamvát, hamvait szétszórta a szél. Akiknek nem adatott meg, hogy a földben nyugodjanak, mert még emberi porhüvelyüket is elégették.
Add meg a túlélőknek a csendes imádkozás lehetőségét, szóljon értük szívünk mélyéről szóló imádság a Világ Alkotójához, az Irgalom Atyjához:

Él Málé Ráchámim…

A Carlebach legenda

 

Közeleg a rabbi születésének nyolcvanadik évfordulója

 

Pár évtizeddel ezelőtt zsúfolásig telt meg az akkori Rabbiképző Intézet Díszterme. Fiatal, erejük teljében lévő zsidó ifjak várakozó tekintettel keresik egymást és az ismeretlen vendéget. Abban a világban, már a jelenlét is kiállás volt a zsidóság mellett. Vállalása a zsidó identitásnak.

E régi falak között lépett a „pódiumra” egy tüzes tekintetű, aurával rendelkező chászid külsejű rabbi, gitárral a kezében.  Látszólag egyszerű dallamokkal imaszövegeket recitált. Fülbemászó dallamok voltak ezek, olyanok, amelyek szívtől szívig szólnak. Mi, akkori fiatalok úgy éreztük, mintha hallottuk volna már ezeket a dallamokat. Ősiség villant elő belőlük, valami tradíció iránti nagy elkötelezettség, ihlet és mélység.

 

A nevét akkor még nem ismertük, kicsit furcsán csengő név volt, Slomo Carlebach. Háráv Hámerákéd, a „Táncoló Rabbi”. Több mint kétezer dalt komponált, több száz koncertet tartott.

Később egyre többet hallottunk róla, megtudtuk, hogy rabbi, aki New Yorkban tanul és tanít. A beat korszakában ráérzett valami különlegesre, hogy gitárral a kezében embereket lehet meghódítani. Olyanokat, akik számára a vallás korábban nem sokat jelentett.  De a szöveg és a zene különleges varázsa, kivételes elegye maradandó nyomot hagy a lelkükben. Soha nem felejtem el, amikor szinte önfeledten hallgattuk a Lechá dodi közismert versszakának a Jeruzsálemről, a királyi városról írt gyönyörű dallamkölteményét. Azóta is fülemben cseng ez az ősi dallam. Carlebach híre hatalmas lendülettel tört előre.

Nem volt olyan szegmense a világnak, ahová nem ment volna el, ahol nem jelent volna meg jellegzetes alakja: szakállas, kerekded arca, villogó, csodálattal teli tekintete, ahogy tapsra inspirálta a jelenlevőket. Százakat és ezreket vonzott, míg végül világhírre tett szert. A 90-es évek legelején, amikor már Jeruzsálemben laktam, 40 000-es tömeg előtt hallottam őt utoljára.

Férfiak és nők elkülönítve. A tér közepén ott állt Carlebach, a technika vívmányait kihasználva. Egy kivetítőn tízszeres nagyításban jelent meg, és énekelte a péntek este dallamait gitárral úgy, mint korábban. És a szombatiakat és az ünnepieket, és Jeruzsálemről és Izrael szeretetéről. Mind-mind ősi szöveg, ismert mondatok, könnyen megjegyezhető dallammal. Fergeteges siker. Jeruzsálem főutcáján a ’90-es évek közepén találkoztam vele, kezet fogtunk, felejthetetlen élmény volt. Ez volt az utolsó személyes találkozásom vele.

Hatvanas éveiben járt, hirtelen odakapott a szívéhez, amely azonnal megszűnt dobogni. Az egész világ gyászolta őt. Neve fogalom és a zsidósághoz való visszatérés egyik szimbóluma lett. Nagyon sok zsinagóga van a világon, ahol az ő dallamait éneklik péntek este, persze nem gitárral, hiszen a hangszer használata a chalacha szerint tilos szombaton.

Izraelben gyakran „vendége” vagyok a „Carlebach istentiszteleteknek”. Jó külsejű, hosszú hajú fickók és reprezentatív külsejű lányok, asszonyok ülnek elkülönülten, de együtt éneklik a dallamokat. Jeruzsálemben, Tel Avivban, Kefár Sábán, Kárnéi Somronban és szerte az Országban.

Az ima alatt nem a rabbié, kántoré a „főszerep”, hanem a közösségé. Átszellemülten élik át a modernkori kabbalisztikus üzenetet: soha nem felejtünk el Jeruzsálem, Izrael. Benned élünk, veled élünk a jelenben és a későbbiekben egyaránt.

Beszéd alig hallik, kedves kézfogás a köszöntő üzenet, a zsoltárok megszentelt mondatai, a szombatköszöntő áhítata, mind-mind Carlebach zenei vénáját dicséri. A dallamokban fogalmazta újra a lélek mélyén szüntelenül izzó szeretetet. A közös imádság, néha már monotóniába hajló, állandóan-folyamatosan dübörgő áhítata, a zsigerek mélyéig hatoló üzenete gondolkodásra inspirál, érzelmeket táplál. Felébreszti a szunnyadó önérzetet. A totális asszimiláció felé hajló kisebbségi érzést szinte játszi könnyedséggel söpri el. Az áhítat légköre lengi körül a mindenséget, az istenhit erősödik, acélosodik, mint a nemes fényű gránit. Az ima megszépít mindent, s átfogja, átöleli az univerzumot. Csend, zene és áhítat költözik a lelkekbe.

Sábbát Sálom!

Gut Sábesz!

Szép szombatot!

Villanások B’né B’rákról

 

Néhány hete az egyik legismertebb izraeli televíziós adón, a 10-es csatornán megkezdték egy sorozat ismétlését, amelynek a címe: HaChácér, Az udvartartás. A nemzetközi divatnak megfelelő tele-novella ez, rendezője Daniel Pauk.  Pauk vallásos ember (dáti), a nem ultra-vallásos (chárédi) kategóriába sorolható író, rendező. Jelenleg az Oxford Egyetem irodalom tanszékének tanára. Elismert nemzetközi szakember, kiváló tollú író. A HaChácér a vallásos, chászid közösségek kapcsolatait és ellentmondásait, pozitívumokat és negatívumokat, intrikákat, őszinteséget, a formalitásokból való kitöréseket és az áhítattal teli legőszintébb vallásosságot, szeretetet és gyűlöletet, mondjuk úgy, hogy az élet különböző relációit is magába foglaló világát mutatja be.

A történet játszódhatna akár B’né B’rákban is…

Apropos   B’né B’rák

A Szentírás szerint B’né B’rák már létezett Dán törzsének területén. Józsua könyvében a 19. fejezet 45. versszaka alapján tudjuk identifikálni az egykori bibliai települést. A tanaita korból jól ismert Rabbi Akiva lakhelye volt itt. Az ókori világ, a polgári időszámítás szerinti 2. évszázadában B’né B’rák fontos helyet tölt be a zsidó világban. A Bar-Kochba lázadás egyik specifikális fókuszának számított.

„Rabbi Eliezer, Rabbi Jehosua, Rabbi Akiva és Rabbi Tárfon együtt ültek B’né B’rákban és tanulták a Tóra szavát, mindaddig, míg eljöttek a diákok és mondták: Mestereink! Eljött a S’má Jiszráél… elmondásának, a sáchárit imádság elmondásának ideje.”

Az ókori B’né B’rák is dinamikusan fejlődik.

 

A „modern” B’né B’rákot 1937-ben nyilvánították önálló közigazgatási egységgé. A Tel- Aviv melletti városok közül az egyik legnagyobb. Ma mintegy 140 ezer lakosa van, Izrael egyik legszínesebb, legsűrűbben lakott városának. B’né B’rák a modern zsidó állam egyik meghatározó topográfiai egysége.

A ma embere, aki végigsétál B’né B’rák főutcáján, azt láthatja, hogy megelevenedik a 2000 éves zsidó történelem. Karizmatikus külsejű és megjelenésű emberek járnak az utcán. Úgy tűnik, az egyik pillanatban az egykori Talmud korabeli mesterek, az amoriták alakja rajzolódik ki. A következő percben a különböző, a 16-17. századi, galíciai, lengyelországi, oroszországi jesivák világával találkozhat az odalátogató. A legmagasabb tisztségű képzettségű rabbik, „admorim” hosszú köntösben mennek végig az utcán, és követik őket hűséges embereik, híveik hosszú sorban. A város jótékonyságáról és szociális érzékenységéről is ismert. A szeretet gyakorlásának fogalma mindennapi valóság, testben, lélekben egyaránt érezhető. A városban igen sok az idősek otthona, s a kórház. Dinamikus elsősegély szolgálat van, és a betegek szervezett meglátogatásának a rendje is mindennapos valóság. A városban több mint ötven ezer bócher hallgatja a Tóra szavát. Ez a szám 3-4 ezer fővel emelkedik évente. A térség egyik legdinamikusabban fejlődő része vallás-oktatási szempontból. B’né B’rák, a jesivák fellegvára.  A nap 24 órájában hallgatókkal tele az osztályterem. A 21. században újjáélesztik a Bialik költeményében leírt, átélt világot, ahogy előre és hátra hajlongva görnyedt háttal, az egyedi dallamvilággal mormolják a szöveget. A hallgatók tanulmányaikat befejezve szétszélednek a világban, és hirdetik a Talmud bölcsességét és tudományát.

 

A Ponyevici Jesiva

 

Itt található a világ egyik legnagyobb jesivája, a Jesívát Ponyevic, melyben 1000-1500 hallgató tanul. Idekötődött az elmúlt évszázad egyik legmarkánsabb vallási vezetője, a három évvel ezelőtt elhunyt litvániai mozgalom kiemelkedő személyisége Háráv Sach.

 

Háráv Elázár Menáchem Man Sach

 

Háráv Sach különleges képességű ember volt (1894-2002), akinek az emlékét a hallgatók lelkületén és a könyveken kívül, utcanév is őrzi. Már életében elismert, autentikus személyiség volt. Neve, valóságos fogalom.  1938-ban alijázott Erecbe. Pályája egyenesen ível a Ponyevici Jesíva vezetői tisztségéig. A hetvenes években bekapcsolódott az izraeli politikába. Két vallásos párt megalakítása is nevéhez fűződik. A Sász és a Degel HáTorá alapítója. A jeles izraeli szerző, Ávisáj ben Chájim könyvben mutatja be az elmúlt évben. Címe: אידיאולוגיה החרדית על פי הרב שך

A Háráv Sách képviselte chárédi ideológia.

A Rabbi Akiva és a Ráv Sách utca sarkán található a város egyik leghíresebb, legérdekesebb, és legegyedibb építménye, az úgynevezett „Itzkovits Shul”. Az „Itzkovits” egy fogalom, állítólag, egy magyar zsidó által alapított épület, ahol két szinten a nap 24 órájában megállás nélkül, folyamatosan van istentisztelet. Ez az a hely, ahonnan nem lehet „elkésni”. A földszinten négy-öt gyönyörűen berendezett kis imateremben imádkoznak egy időben! Közülük az egyikben az Áron Hákodes, a frigyszekrény körül a fal nincs bevakolva, emlékeztetve arra, hogy épületeink, lakásaink soha nem lehetnek „készen”, amíg a Mesiách, a Megváltó nem jön el. A be nem fejezett fallal is érzékeltetjük hitünket: még várnunk kell Rá!

Jesíva, Bné Berák

 

Szinte tízpercenként hangzik a „minche”, „minche” hívó szava a kora délutáni imára, vagy később ugyanazzal a hanglejtéssel „májrev”, „májrev”. Az imára vágyó fekete ruhába öltözött chászidok bevonulnak az épp üres imaterembe, hogy ott mély áhítattal, beszélgetés nélkül, csendben mondják az imákat, melyeknek központjában mindig a S’má Jiszráél… gondolata áll.

Az imádkozás után a B’né B’rák-i kavalkád kellős közepén találjuk magunkat. Az üzletek elképzelhetetlenül gazdag árubősége még késő este is hívogatják a vásárlókat. Itt fekete kaftános, nagy kalapos fiatalok válogatnak maguknak új Talmud fóliánsokat, ott egy ötgyerekes állapotos asszony vesz pizsamát négy nagyobb és egy babakocsiban ülő csemetéjének. Az egyik oldalon középkorú parókás nők turkálnak az utcára kirakott zöldségekben, a másikon, pedig hosszú szoknyás tini lányok csevelyétől hangos a cipőbolt. Szóval zajlik az élet, rohannak az emberek a járdákon és az úttesten egyaránt, az autók, pedig szüntelenül dudálnak. Még azért is szólnak a dudák, hogy ha zöldre vált a lámpa, gyorsabban induljon az első! A dudaszó vijjogása azonban nem hallik be a jesívákba, ahol még éjjel is égnek a lámpák, hirdetvén a tanulásból soha nem elég.

Péntek délután azonban elcsendesedik a város. Addigra bezárnak az üzletek, s tulajdonosaik tisztaságot és rendet hagynak maguk után. Az autók a garázsokba kerülnek, s a várost a szombat áldott, nyugodt légköre lengi körül. Autó nem jár, hiszen ide, sábeszkor tilos behajtani. B’né B’rák határánál többnyelvű tábla hívja fel az emberek figyelmét: szombaton és ünnepen e városba nem mehet be jármű! Péntek este, az ablakokból pislákoló gyertyalángok látszanak, az utcákon, pedig elegáns feketébe öltözött férfiak sietnek az imaházakba, hogy időben ott legyenek a t’filánál. Majd otthon, a sokgyerekes családokban köszöntik a szombatot. Az asztalok gazdagon megrakva, többfogásos vacsorát kínálnak, majd zmirot, azaz közös éneklés, végül az asztali áldás, a bencsolás következik. Elcsendesül a zajos város.  Az áhítat ihletét sugallja a szél.

Gut Sábesz, szép szombatot B’né B’rák! Vigyázzatok továbbra is a hagyományra!

Évezredek őrzői, sábbát sálom!

Égszínkék

ועשית ללאת תכלת על ספת היריעה האחת...

„És készíts kékbíbor hurkokat az egyik szőnyeg szélére…”

Az elmúlt heti tórai olvasmányban (szidra), a hetiszakaszban szerepel először a Hajlék, azaz a pusztai sátor szőnyegeinek leírásánál Szentírásunk egyik legérdekesebb kifejezése:  kékbíbor. A modern, a mai héberben e szó jelentése: égszínkék. A kommentár irodalom számos alkalommal magyarázza a hagyományos, de nem mindig egyértelmű fogalmat, a tchélet-et. Idézzünk két gondolkodót, Rásit és Ibn Ezrát.

A pusztai Szentély építését így kommentálja minden idők legnagyobb magyarázója Rási. Rási, azaz Rabbi Slomo Jicháki, 1040-1105, Troyes –ban (Franciaország) élő kommentátor, nyelvész a Szentírás és a Talmud legjelentősebb személyisége:

רשי: צמר צבוע בדם חלזון וצבעו ירוק

„Színes gyapjúszövet, a hilázon nevű tengeri moszat véréből nyerték. Zöld színű.”

 

S most, valamivel később élt kortársának citátuma következik. Rabbi Ábrahám Ibn Ezra, - Saragossa-ban született 1094-ben, és 1264-ben halt meg. Szentírásunk legtöbb könyvéhez írt kommentárt, azonban csak a Tórához, az Öt Megillához, Jesája Könyvéhez, a 12 kisprófétához, Jób és Dániel könyvéhez írt magyarázatai maradtak fenn.

„Ibn Ezra a nagy rabbik véleményét osztja, azaz a tchélet nem más, mint gyapjúanyag, zöld színárnyalattal”

A szemlélőrojt, a cicit parancsolatánál Ábrahám Ibn Ezra véleményét közöljük:

„Ibn Ezra itt az ég színéhez – égszínkék- hasonlítja a tchélet- et…” E szín identifikációja tehát nem egyértelmű.

Most azonban a Tchélet két eltérő formáját is bemutatjuk. Kicsit érzékeltetve, hogyan kelnek életre, s alakítanak sajátos fejlődési pályát egyes szentírás-fogalmak. Más formában, más konnotációval:

1.

Aruc Thelet – „Tchélet” televízió csatorna

Izraelben, mint mindenütt a világon, a televízió az egyik legnagyobb „hatalom”. Több, mint 500 csatorna fogható, szinte minden nyelven, nemcsak világnyelveken, hanem kisebbeken is. Bibliai nyelven nézheted a műsort, vagy beletekinthetsz a szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, katari vagy egyiptomi műsorokba is. Úgy gondolom, és ebben talán nincsen irónia, hogy nem a kölcsönösség elve alapján működik. Magyarul is nézheted a kettest, illetve a Duna tv-t. Héberre szinkronizált műsor nagyon kevés van. A helybeliek gondolkodása alapvetően nagyon más. Mindent eredeti nyelven adnak és annak olvasható, kultúrált és könnyen érthető héber fordítása. Néha még a héber szöveget is az elmondottak alapján feliratozzák héberül, hogy az írott és a hallott szó szinkronja beégjen az ember lelkébe, szívébe és gondolataiba. Érdekes világ. Racionális gondolkodás, a praktikumot is szolgáló nyelvgyakorlat.

Egy ország, melynek kb. 80%-a világi, kb. 20%-a vallásos. A vallásos társadalomnak eddig nem volt saját műsora. Egy hónappal ezelőtt indították el, a címe Aruc Thelet. Olyan programot sugároz, amelyben Tórát tanítanak az autentikus oktatók, például I. M. Lau, volt izraeli országos askenáz főrabbi. Bemutatják a világ legnagyobb és legérdekesebb zsidó közösségeit, vallásunk örök értékű tanításait, aktuális filmsorozatokat. Érdekességként megemlítem, hogy a programot az interneten is meg lehet tekinteni. Igen érdekes, értékes időtöltést ígér. A kommersz tévéadók világában valódi oázisnak tekinthető. Előnyben részesíti az igazi, komoly kultúrát.

2.

תכלת: כתב עת למחשבה ישראלית

Tchélet – Az izraeli gondolkodás folyóirata. Az angol verzió címe: Azure.

A Tchélet című izraeli periodika a zsidó ország és a tágabb értelemben vett zsidó „világ” filozófiai, esztétikai, kultúrtörténeti periodikája. Héber és angol nyelven lát napvilágot. Legfontosabb számukra az entellektüel érdeklődését kielégíteni, de távolabbi céljaik között a legszélesebb rétegek figyelmének a felkeltése is felmerült a szerkesztőkben. Helyt adnak a vallási kérdések tudományos elemzésének, a közel-keleti politikai kérdések objektív analízisének, a 20. század vége és a 21. század eleje pedagógiai kérdéseinek, és a sokszínű erec jiszráéli gondolkodás gyakran konfrontálódó világlátásának. A Tchélet folyóirat egy időben jelenik meg Jeruzsálemben és New Yorkban. Eddig 18 szám látott napvilágot, az első 1996. nyarán, a legutolsó pár nappal ezelőtt.

A legutolsó szám tartalmából hadd idézzek néhányat: Yishai Haetzni tanulmányt közöl Naomi Shemerről, aki a hatvanhetes háború idején komponálta a Jerusálájim sel Záháv, azaz az Arany Jeruzsálem című dalt, amely a Hátikvá mellett Izrael második nemzeti „himnuszának” számít. Claire Berlinski a franciaországi több milliós muszlim közösség helyi és globális gondolkodását, tevékenységét helyezi górcső alá. Külön érdeklődésre tarthat számot az antijudaista és antiizraeli propagandára való figyelemfelhívás. Európa is új kihívás előtt áll! Meir Soloveichik a zsidó és keresztény gondolkodás felfogását mutatja be, analizálandó a szeretet kérdését. Hat fejezeten keresztül a különböző szent iratok idézetével fogalmazza meg a szerző a különbözőségeket és a közös pontokat.

Külön érdeklődésre tarthat számot a Tchélet folyóirat levelezési melléklete. A legutolsó szám a bibliai archeológia legutolsó kutatási eredményeiből ad ízelítőt.

 

FOLYT. KÖV. 3. RÉSZ